Oldalainkat 16 vendég és 0 tag böngészi
2024. március 24. – Virágvasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 11,1-10)
Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Virágvasárnap kettős üzenete világosan megjelenik a szentírási olvasmányokon keresztül a mai liturgiában. Ezen a napon egyszerre van jelen a dicsőség és szenvedés, a világosság és a sötétség, a remény és a gonoszság. Jézus dicsőséges bevonulása a pálmaágakat lengető, hozsannázó tömegben, majd a szentmise evangéliumában a szenvedés történetének felolvasása adja ennek a kettősségnek az alapját. Virágvasárnap hivatalos neve: Urunk szenvedésének vasárnapja, a nagyhét kezdete.
A szenvedéstörténet elvezet a Golgotára. Elgondolkodtat bennünket az emberi befolyásolhatóság, állhatatlanság, árulás és hazugság mélysége, amely alig néhány nap alatt megfordította a tömeg érzelmeit. Egyedül a kívülálló pogány százados volt képes arra, hogy belásson az ármány kulisszái mögé, amikor summásan megfogalmazta: „Ez az ember valóban igaz volt.”
Izajás próféta Jahve szenvedő szolgájáról szóló harmadik éneke készít fel ma bennünket arra, hogy végighallgassuk Jézus szenvedésének és halálának történetét. A szenvedés nemcsak a szolga életéhez és küldetéséhez tartozik hozzá, hanem a keresztény ember küldetésének is része. „Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” A zsoltáros súlyos szavakkal írja le a szenvedő ember panaszait, aki a fizikai fájdalmak mellett átéli a teljes elhagyatottság és megvetettség állapotát: „Kutyák falkája vett körül, gonosztevők serege szorongat engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat.”
A szenvedésben már benne van a győzelem ígérete. Azzal, hogy „megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”, még nincs vége a történetnek. Szent Pál apostol így folytatja a szentleckében: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek.” Isten szenvedő szolgájának minden dicsősége abban van, hogy teljesen átadta, megalázta, kiüresítette magát, mint egy halálra szánt rabszolga: tegyetek velem, amit akartok. A kulcsszó az „ezért”. Ezért Isten felmagasztalta őt. Krisztus isteni felmagasztalása éppen szolgálatában, lehajlásában, a leggyengébbekkel való szolidaritásában mutatkozik meg.
Isten a szeretet. A szeretet pedig a kereszten mutatkozik meg a legnagyobb erővel. Saját magáról szólt Jézus, amikor azt mondta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” A keresztről hangzott fel az Atya iránti gyermeki bizalom kiáltása: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus e szavakkal kilehelte lelkét. Mi pedig ezen a ponton letérdelünk a passió alatt, és imádságba, elmélkedésbe mélyedünk. Különleges és nagyon fontos ez a teljes csendben eltöltött pillanat a mai liturgiában. Gondoljuk meg jól, hogy ebben a szent csendben mit mondtunk a keresztre feszítettnek, és mit mondunk az Atyának. Ezek a talán ki sem mondott, de a lelkünk mélyén megformált szavaink odakerülnek nagyböjti lemondásaink és jócselekedeteink mellé, és ezek készítik elő idei húsvétunkat és örök jövőnket. (Ternyák Csaba érsek)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.
2024. március 17. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 12,20-33)
Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Eljött az óra
A nagyböjti vasárnapok evangéliumai folyamatosan vezetnek bennünket Krisztus küldetésének titka, szenvedése és megváltó halála titka felé. Ma újabb állomáshoz érkeztünk, Jézusnak a nép előtt, a nagyobb nyilvánosság előtt mondott utolsó beszédéhez. A beszédet a jeruzsálemi bevonulás elbeszélése előzi meg Szent János evangéliumában (Jn 12,12-19), amely történet valójában nyitott marad. Mi történik ezután? Hogyan változik az ünnepélyes, királyi bevonulás eseménye kereszthordozássá? Hová tűnnek el az ujjongó emberek, és honnak kerülnek elő azok, akik Jézus életére törnek?
A jeruzsálemi bevonulás leírása azzal zárul, hogy a farizeusok keserűen állapítják meg, hogy eddigi próbálkozásaik Jézus elhallgattatására kudarcot vallottak, Jézus továbbra is népszerű, mindenki őt követi (vö.: Jn 12,19). A ujjongó tömeget látva vélekedésük igaznak bizonyul, amelyet még az is fokoz, hogy nem csupán a zsidók körében tisztelik őt Messiásként, hanem még a Jeruzsálemben tartózkodó pogányok, a görögök is őt keresik, őt akarják látni, ahogyan erről a mai evangéliumi szakasz elején olvastunk. Arról ugyan nem tudunk meg semmit a leírásból, hogy teljesült-e kívánságuk, de jelenlétük és keresésük alkalmat ad Jézusnak, hogy minden embernek szóló küldetéséről tanítson.
János evangéliumában többször találkozunk azzal, hogy Jézus ellenfelei hiába próbálkoznak, hiába akarnak rá kezet emelni, hiába akarják őt bántalmazni, nem tudják elfogni, mert „még nem jött el az ő órája” (vö.: Jn 8,30 és Jn 9,20). E sajátos kijelentések ellenpontjaként mondja most Jézus a következőt: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23). Elérkezett a megváltás ideje. Elérkezett annak az ideje, hogy Krisztus teljesítse küldetését. Mi az ő feladata? Milyen küldetést kapott az Atyától? Azt, hogy feláldozza, odaadja életét. Erről az önfeláldozásról mondja a búzaszemről szóló hasonlatot, amelynek értelmében halála új élet kezdte lesz. Új élet kezdete az ő számára a húsvéti feltámadás által és új élet kezdete számunkra is, akik hiszünk megváltó halálában és feltámadásában.
Jézusnak ebben az utolsó beszédében is megfigyelhetjük azt, ami minden cselekedetének irányítója: ő a mennyei Atya engedelmes Fia. Engedelmes fiúként elhagyja az Atya házát, majd küldetésének teljesítését követően visszatért az Atya házába. Visszatérésének pillanata az, amikor a mennyei Atya a kereszten magához öleli. Élete példa számunkra, akik tékozló fiúként elhagyjuk az atyai házat, megtagadjuk Isten szeretetét, majd a bűnös élet miatti teljes megsemmisülésünket átélve visszakívánkozunk Isten szeretetének közelébe. Felidézzük magunkban a jóságos Isten arcát és felébred bennünk a vágy, hogy lássuk, újra lássuk őt. Az Isten-látás vágya annak a jele, hogy szakítani akarunk a bűnnel.
A lassan végéhez közeledő nagyböjti időszak lehetőséget adott nekünk, hogy megfogalmazzuk vágyainkat: Látni szeretnénk Jézust. Hallgatni szeretnénk Jézus szavát, amely örök életre vezet. Követni szeretnénk Jézust, mert az általa mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. Eljött az óra számunkra, hogy a szenvedő Krisztus mellé állva felvegyük mi is a keresztet. A keresztet, amely az isteni szeretet jele. Eljött az óra, hogy megismerjük Isten szeretetét. (Horváth István Sándor)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Szívünk nemes szándékával keresünk téged, mert evangéliumodban felismertük az örök élet tanítását. Az evangélium szerint élve akarunk követni téged, mert egyedül a te tanításod és személyed követésre méltó. Nem adjuk életünket látszat-igazságok szolgálatára, hanem evangéliumod teljes igazságát, mint igazi örömhírt akarjuk hirdetni azoknak, akik tévedéseik után életünk értelmét keresik. Ismerjék fel ők is, hogy te vezetsz bennünket az örök üdvösségre! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!
2024. március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 3,14-21)
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumában Jézus egy olyan esetet idéz fel, amely minden zsidó előtt ismeretes volt - a Mózes által a pusztában fölemelt kígyóról van szó. Az ószövetségi pillanat igen drámai volt. Isten kiszabadította a népet az egyiptomiak kezéből, csodálatos jelekkel vezette, irányította őket, s szövetséget kötött velük. A nép mégis lázadozott, elégedetlenkedett. Isten gazdag ajándékozására, csodálatos erejére az ember szüntelen elégedetlenkedése, önzése, kételkedése, kicsinyhitűsége a válasz. Ahogy az ősbűnnél feltűnt a kígyó mint a csábítás jelképe, az ember nagyravágyásának, önmagát istenné tenni akarásának sugallója, úgy a szövetségkötés mondhatni "ősbűnénél" is feltűnik a kígyó - azonban most már mint a büntetés eszköze. Kígyók lepik el a tábort és marják meg az Isten illetve Mózes ellen lázongókat. Számukra lesz a szabadulás, a menekülés jele a rézkígyó, amelyet botra tűzve felmutatott Mózes. Aki rátekintett, megmenekült.
Így a kígyó egyszerre lett a kísértés és a bűn, a büntetés és a menekülés jelképe az Ószövetség szimbólumvilágában. A kígyó, amely körülfon, a kígyó, amelynek a mérge öl, de gyógyszer, ellenméreg is lehet. E sokféle, sokdimenziójú jelentést kell szemünk előtt tartanunk, hogyha Jézus szavait teljes mélységükben meg akarjuk érteni.
Krisztus magát ehhez a fára tűzött mózesi kígyóhoz hasonlítja. Miként teljesül rajta e három dimenzió, a kígyó által jelképezett hármas valóság? Ezt vizsgáljuk most meg!
1) A kígyó a kísértés és a bűn jelképe. Jézusról azt írja Pál, hogy "a bűnös testhez hasonló" alakban jelent meg közöttünk, másutt pedig, hogy "mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve". Vagyis Jézus a megtestesüléskor az ősbűn következményeit, vagyis a betegséget, szenvedést, összetörtséget, halált önmagán viselő emberi testet öltötte fel. Bűnt nem követett el, de ebben a testben mégis megkísértette őt, az örökkön szentet, a Sátán - miként arról nagyböjt első vasárnapján hallhattunk. Vagyis a megtestesülés dinamikája alapvetően egy lefelé, az emberi egzisztencia mélységei, árnyai felé tartó mozgás Isten részéről, ahogyan arról a Filippi levél Krisztus-himnusza beszámol. Krisztus - bár bűntelen - a bűnös testhez hasonló módon, a király szolgaként lép föl, születik a világba.
Euthymius egyházatya ennek kapcsán felhívja a figyelmünket, hogy a mózesi kígyó ércből, egyes fordítások szerint rézből készült. Ez szerinte arra utal, hogy Krisztus - jóllehet a mi bűnös testünkhöz hasonló alakban jelent meg - mindvégig szilárd maradt a bűnnel szemben, nem volt törékeny. Megkísértetett, de mint az érc, ellenállt.
2) A kígyó a büntetés jelképe. Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédében különös hangsúlyt kap az ítélet szó. "Aki hisz benne [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában". Az ítélet a Fiú kezében van - az Atya akaratából. A benne való hit vagy hitetlenség lesz a nagy számadás központi kérdése. Így sajátos módon teljesül Simeon jóslata, amelyet a jeruzsálemi Templomban Jézus bemutatásakor mondott: "Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai." Jézus szavai - "Én vagyok a világ világossága" - így sajátos értelmet nyernek. Nem csak megvilágít, hanem bevilágít mindent és mindenkit. A fényében minden igaz színét, igaz formáját mutatja - ez a tulajdonképpeni ítélet. Az ellentmondás jeleként vízválasztó ő, aki előtt vagy igent, vagy nemet kell mondani. Az igennel átmegyünk az ítéletből az életbe, míg a nemmel mi vonjuk magunkra az ítéletet. Így lesz a büntetés s az ítélet jelképe Krisztus, az Örök Bíró, a Pantokrátor ég és föld felett - akinek az ítélete azonban nem a jog és törvény betűje, hanem az igazság és a szeretet fénye szerint dönt.
3) A kígyó mint a menekülés jelképe. Ezen a szinten éri el a hasonlat az igazi krisztusi magaslatot. Krisztus emberként való születése, megkísértése, halála, valamint hatalma az ítéletre csak akkor mutatkozik meg igaz valójában, hogyha azt Húsvét fényében szemléljük. Krisztus felmagasztaltatása a földről, a fára szögezettsége, keresztje nem önmagában áll. Megfeszülése s a megtestesülve meghaló Istenben való hit ezért lesz az élet útjává. Nem csak felmutatják őt a népnek, de a keresztre feszítettből fog kiáradni az élet húsvéti, többé már nem romlandó ereje. Az Egyház az imaórák liturgiájában többször imádkozza antifónaként: "Urunk keresztje az élet fájának bizonyult". Ez a bizonyosság számunkra a menekülés, a megváltás útja.
Nagyböjtben szeretnénk tehát ezt a hármas dimenziót - a megkísértettség, az ítélet és a megváltás síkjait - szemlélve előkészíteni szívünket Húsvétra. E három egybefonódik Krisztusban - aki nem csak példaképünk, de valós utunk is. Az önmegtagadás, a bűnbánat legyen hát méltó előkészítője ünneplésünknek. (Török Csaba)
Imádság:
Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte, és Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.
2024. március 3. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 2,13-25)
Abban az időben, mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent János beszámol a templom megtisztításáról. Nem könnyű biztató, örömteli üzenetet kiolvasni ebből az evangéliumi szakaszból. Meglep bennünket Jézus szigora, fenyegető magatartása. Igaz, nem olvassuk, hogy használta is volna az említett ostort, vagy csak fenyegetésként vette kezébe, de így is furcsa képet fest a mi jóságos Jézusunk ostorral a kezében. Annál is inkább, mert valójában talán nem is a szerencsétlen árusok voltak a legnagyobb vétkesek, hanem azok, akik kihasználták őket, mert egész biztosan magas százalékot kellett nekik fizetniük a farizeusoknak és más templomi tisztviselőknek. Azoknak járt volna inkább az ostor. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a kiűzött kereskedők nem ellenkeztek (protestáltak), hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének.
Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek Jézustól, hogy ezáltal igazolja magát és viselkedését. Jézus válasza nem elégítette ki őket, mert nem értették meg az utalást, hogy az ő teste is templom, amelyet ha lebontanak, azaz ha meg is ölik, harmadnapra Isten újra felépíti, vagyis feltámad.
Itt kezdődik ennek az evangéliumi jelenetnek az örömteli üzenete. Mindenekelőtt megtudjuk azt, hogy a Templom az Atya háza. Ez a mi templomainkra is érvényes. Istent mindenhol megtaláljuk, de minden templom Isten közelségének különleges helye. Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy egyetlen szava sem veszik el, amint ezt megjegyzi Szent János evangélista. Jézus ugyanis itt saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek későbben és ennek alapján erősödött meg hitük. Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogyan Isten is hosszú távon lát mindent. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli vagy jelen tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket.
Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul: “Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről, tudta, mi lakik az emberben”. Tényleg, mi lakozik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne: jó és rossz. A történelem során az ember elkövetett minden elképzelhető gonoszságot. A mi szívünkben is ott lappang az ellenségeskedés, az önzés és még sok más negatív tartalom. Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk, akkor esetleg vonzóvá válik. Néha mi is szeretnénk, ha megtisztítaná az Egyházat mindazoktól, akikről mi úgy véljük, nem oda valók: a primitívek, a zajongó fiatalok, a volt kommunisták. De ha így gondolkodunk, akkor esetleg nekünk sem jutna hely az Egyházban, mert az Egyház nem részvénytársaság, amelybe valaki betársul, hanem Isten népe, amelyben mindenkinek helye van. Végül gondoljunk arra, hogy Jézus a templomból csak azokat űzte ki, akik ott földi javakat kerestek, nem pedig lelki vigaszt. Mi azért keressük Jézust, mert hisszük, hogy nála találjuk meg életünk értelmét és lelkünk békéjét.
Jézust nem kellett felvilágosítani az emberről, mert Ő jól tudta, mi lakik az emberben. Isten ma is ismeri az embert, nem kell tehát kapkodnunk, hogy vajon látja-e Isten mi történik itt a földön, mennyire elburjánzott a rossz? Persze, hogy látja, tudja és cselekszik. De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság. Merjünk hinni a „jobb jövőben”, amely mindig Isten felé mutat. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka! Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.
2024. február 25. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 9,2-10)
Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Márk leírja Jézus színeváltozásának történetét. Igaz nem volt vele minden tanítványa, csak három kiválasztott tanú, Péter, Jakab és János, de mi is velük tarthatunk. Sok szép üzenetet lehet kiolvasni ebből az eseményből, de leginkább két dologra szoktunk felfigyelni. Arra, hogy Jézus kinyilatkoztatta Isteni mivoltát, és arra, hogy színeváltozása révén elő akarta készíteni tanítványait a szenvedés napjaira.
Van azonban ennek az eseménynek egy harmadik üzenete is, amelyet akkor tudunk jobban megérteni, ha az első olvasmány hátterében olvassuk azt. Az első olvasmányban, akárcsak az Evangéliumban, arról olvasunk, hogy hegyre kellett felmenni: ott Ábrahám a Morija földjén fekvő hegyre ment fiával, hogy feláldozza őt; itt Jézus megy a Tábor hegyre három kiválasztott tanítványával. Bármennyire is vigasztalóan hat a Jézus színeváltozását bemutató szép evangéliumi szakasz, lelkünkre sötét felhőt borít az első olvasmány, amelyben arról hallunk, hogy Ábrahám hajlandó lett volna egyetlen gyermekét is feláldozni Istennek. Milyen Isten az, aki ilyen áldozatot vár el az embertől, vagy ily kegyetlen játékot űz vele, mint Ábrahámmal? Mi ugyanis most már könnyen kimondjuk, hogy Isten ezt nem akarta, hanem inkább Ábrahám képzelte, hogy Isten emberáldozatot vár el tőle, de akkor Ábrahám ezt még nem tudta, ő végleges döntéssel a szívében és végtelen bánattal a lelkében ment a hegyre, hogy ott hagyja minden reményét, hogy feláldozza életének minden értelmét és jövőjének legszebb álmát: egyetlen gyermekét, öregségének boldogságát. Ábrahám nem tudta, mi vár rá ott fönt a Morija hegyen. Azt hitte, hogy ott lesz mindennek a vége. Meglepetése azonban végtelen volt, amikor ott fönn a hegyen a jóságos Isten várta, aki végtelenül szereti őt is meg Izsák fiát is. Ábrahám felfedezte, hogy Isten az ő Istene és szíve majdnem szétrepedt a boldogságtól.
Hasonló a helyzet az evangéliumi jelenetben is. Jézus felszólította az Apostolokat, hogy menjenek fel vele a Tábor hegyre. Az Apostolok még nem voltak egészen tisztában azzal, hogy ki is tulajdonképpen Jézus? De megbíztak benne és mentek utána, fel a hegyre. Nem tudták, hogy ott mi vár rájuk. A hegyen pedig Isten várt rájuk, aki kinyilvánította nekik Jézus isteni voltát. Szívük majdnem szétrepedt a boldogságtól.
Fontoljuk meg, hogy minden életben van egy Morija hegy és egy Tábor hegy. Minden életben bekövetkezik egy pillanat – lehet, hogy már átéltük, de lehet, hogy csak a jövőben éljük meg, de biztosan bekövetkezik, - amikor a szenvedésben, a magányban és a lelki sötétségben mi is annyira kilátástalannak érezzük helyzetünket, mint Ábrahám ott a Morija hegyen. Olyan helyzetek ezek, amelyekből nem látjuk a kiutat, amelyeknek nem tudjuk felfogni értelmét, amelyekben vérzik a szívünk, mert úgy érezzük, hogy nincs már több reményünk. Ábrahám példája azonban arra tanít bennünket, hogy a legkilátástalanabb helyzetek és utak végén is a jóságos Isten vár bennünket, aki mindig kész és képes új reményt és új életet adni nekünk.
Ugyancsak minden életben van egy pillanat, amikor a három kiválasztott Apostollal megéljük a Tábor hegy örömét, vagyis amikor olyan közel érezzük magunkhoz Isten jóságos kezét, hogy a mi szívünk is lángol, és talán összevissza dadogunk, mint Péter, akinek örömében és boldogságában nem jutott más eszébe, mint, hogy sátorokat készítsen. Ilyenkor viszont arra kell gondolnunk, hogy Isten esetleg így készít fel bennünket a megpróbáltatások és a szenvedések napjaira.
A vasárnapi olvasmányok egyetemes üzenetét talán így tudnánk röviden összefoglalni: bármerre is vezetnek útjaink, minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk érted, de olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Segíts minket ezekben az órákban és napokban! Segíts, hogy újra felvegyük életünk keresztjét és induljunk veled! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Add, hogy életünk nehéz szakaszaiban mindig arra gondoljunk, hogy a mennyei Atya az örök boldogságra hív minket!
2024. február 18. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,12-15)
Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Márk röviden, szinte tőmondatokban beszámol arról, hogy Jézus kiment a pusztába. Fontoljuk meg, kik ennek az evangéliumi szakasznak a szereplői?
Az első evangéliumi szereplő a Szentlélek. Megtudjuk, hogy a Lélek ösztönözte Jézust arra, hogy menjen ki a pusztába. Vajon miért tette ezt a Szentlélek? Mi nem ilyennek ismerjük Őt. Azt mondjuk róla, hogy Ő a békesség, a szeretet és a jóindulat Lelke. Figyeljük meg azonban az igét: a Lélek nem kényszerítette, hanem ösztönözte Jézust, hogy menjen ki a pusztába. Ez arra utal, hogy Jézus figyelmes volt a benső ihletekre. A Szentlélek állandóan ihlet minket is. Lehet, hogy ezek az ihletek első tekintetre nem lelkesítenek bennünket, de higgyünk abban, hogy a Szentlélek jobban tudja, mint mi, merre kell indulnunk és hová akar vezetni bennünket.
A második evangéliumi szereplő Jézus. Ismét kérdezhetünk: „Miért ment ki Jézus a pusztába?” A pusztába nem kirándulni megy az ember, hanem csak akkor megy ki oda, ha bármi oknál fogva rákényszerül erre. Mert a pusztában veszélyek leselkednek az emberre, kísértéseknek van kitéve, feltörnek benne az alapvető ösztönök és szükségek, és magára van hagyatva. A pusztában Jézusnak egyedül kellett megbirkóznia a kísértéssel. A mi életünkben is vannak nehézségek, amelyekkel egyedül kell megküzdenünk, harcok, amelyeket egyedül kell megvívnunk. Ezekhez kell a Szentlélek kegyelmi támogatása.
Ennek az evangéliumi eseménynek azonban igazi szereplője a „puszta”! A puszta bibliai fogalom. A kiválasztott nép a pusztában bolyongott negyven éven keresztül, Keresztelő Szent János a pusztában készült elő nyilvános fellépésére. Jézus is a pusztába vonult ki, hogy felvállalja messiási küldetését. A pusztának sokrétű üzenete van.
A puszta szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt, például bölcsességgel ajándékoz meg bennünket. Segít bennünket abban, hogy felfedezzük az igazán lényeges dolgokat: a városban a bankra gondolunk, az autóra, meg a kiadásokra, a pusztában az életre gondolunk és akaratlanul is felszínre kerülnek a legfontosabb kérdések, mint pl. az, hogy miért élünk?
A puszta magánya segít bennünket abban, hogy újra megtaláljuk emlékeinket: zsebnaptárunk ugyan emlékeztet bennünket arra, hogy mit kell tennünk, de a pusztában arra gondolunk, hogy minek kell lennünk.
A puszta felfedezteti velünk a jelent: a városban állandóan a jövőre gondolunk vagy a múltra és elfelejtünk a jelenben élni. A pusztában csak „most” van, és ezt a jelen pillanatot kell élnünk annak teljességében. A pusztában nem lehet könnyelműen élni. Az ember vagy él, vagy meghal.
A pusztában megtanulunk jobban tájékozódni: a városban olyan épületek alapján tájékozódunk, mint iroda, iskola, üzlet, stb. A pusztában megtanulunk tájékozódni a napfény és a csillagok ragyogása, a vízforrás, vagy a dombok alapján. A pusztában segít bennünket az, ha felfelé nézünk, az égre, a csillagokra, amire nemigen gondolunk a városban, ahol inkább az utat nézzük, nehogy valamiben megbotoljunk.
A pusztában megtanulunk alkotni: a városban arra megyünk, amerre a többiek, mindig a már kiépített utakat követjük. A pusztában nincsenek utak; ki kell azokat taposni, és ezt nekünk kell megtennünk. Csak azt tudjuk, hová akarunk eljutni, de az utat nekünk magunknak kell kiválasztanunk.
A pusztában felfedezzük az egyszerű dolgok szépségét; a városban legtöbbször a drága dolgok kötik le figyelmünket. Ellenben a pusztában a legértékesebbek a legegyszerűbb dolgok: egy kis víz, kenyér, árnyék; mennyibe kerül egy kis árnyék? A városban sohasem gondolunk rá, pedig milyen szép az árnyék!
A pusztában megtanulunk odafigyelni: a városban a zaj és a kiabálás megsüketítenek bennünket, a hallásunk szinte eltompul. A pusztában viszont megnyílnak füleink a legkisebb zörrenésre is. Még a szél dúdolását is halljuk. Odafigyelünk lényünk mélyére, annak mozdulataira.
A pusztában rádöbbenünk saját gyöngeségünkre és határainkra is: annak ellenére, hogy az ember sok mindent meghódított, itt felfedezi, hogy egy kis víz hiányában elveszett. Ám ebben a gyöngeségben az ember felfedez egy nagyságot is: a másik jelenlétét. Szükségünk van másokra ahhoz, hogy megmaradjunk. Nem lehet egyedül élni. Felfedezzük az embereket egyszerűségükben, titulusok nélkül, mint testvéreket és barátokat. De mindenek fölött felfedezzük a Másikat: rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére.
A mai ember fél a pusztától, a magánytól. Nagyböjt a pusztába vonulás ideje. Ne féljünk tőle. Fogjuk meg Jézus kezét és lépjünk be vele lelkünk magányába, ahol ismét meghallhatjuk a puszta gazdag üzenetét.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor és ma mindenkinek hirdeted: „Térjetek meg!” A nagyböjt a bűnbánat ideje. A böjti idő a megváltás titkának, a te szenvedésednek és feltámadásodnak ünnepére készít fel. A megtérés elmélyít minket a jó megismerésében. A megtérés elmélyíti bennünk azt a tudatot, hogy bűnösök vagyunk, de ez nem jelenti vesztünket, hiszen az irgalmas Atya megbocsát nekünk. A megtérés útjára, a bűnbánat útjára nem egy büntetni akaró, hanem egy megbocsátó Isten vezet. Ha rálépünk a bűnbánat útjára és alázattal tesszük meg azon az Isten felé vezető lépéseket, akkor észrevesszük, hogy a bűn sötétségén túl felragyog a kegyelem világossága, melyet te, a mi Megváltónk adsz nekünk.
2024. február 11. – Évközi 6. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,40-45)
Abban az időben egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik”. Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Nem könnyű a vasárnapi evangéliumról beszélni. Megtudjuk, hogy egy szerencsétlen leprás jött Jézushoz, hogy gyógyítsa meg. Mit tudunk mi itt Európában a lepráról? Amit tudunk róla, azok könyvekből vett ismeretek, valószínűleg egyikünk sem találkozott még az életben leprással. Mégis, ez az evangéliumi esemény fontos üzenetet közvetít felénk. Három körülmény adja meg hozzá az alapot: a leprás kérése, a leprás viselkedése és Jézus reakciója.
A leprás kérése. „Ha akarod, megtisztíthatsz” – fordult a beteg Jézushoz. Vajon ez a feltételes módon megfogalmazott kérelem bizalmatlanság kifejezése lett volna? Egészen biztosan nem, mert akkor Jézus nem tett volna csodát. Jézus csak ott tett csodát, ahol hitet talált. A beteg szavaiban elővételezve felismerjük Jézus imáját a getszemáni kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
A leprás viselkedése. Jézus szigorúan ráparancsolt, hogy senkinek se szóljon, ám ő azonnal nagy hangon elkezdte terjeszteni a történteket. Miért nem engedelmeskedett ez az ember Jézusnak? Első gondolatunk az lesz, hogy nagy örömében tette ezt. Az örömet nem lehet magunkba fojtani, meg kell osztani másokkal. Lehetséges azonban az, is, hogy ez a leprás titokban jött be a városba, mert hiszen a leprások ki voltak tiltva az emberlakta vidékekről. Lehetséges, hogy valaki mégiscsak felismerte és köveket hajigálva rá akarta őt elzavarni. Ekkor kezdhetett el kiabálni, hogy ő már nem leprás, meggyógyult. Valószínűleg többször is el kellett neki mondania, hogyan történt a gyógyulása. Biztosan azt is elmesélte, hogy Jézus nem ijedt meg beteg testétől, hanem kinyújtotta kezét és megérintette.
Ez a volt leprás arra tanít bennünket, hogy minden bajunkkal, bizalommal közeledhetünk Istenhez: nem fél ő a mi leprás lelkünktől sem. De arra is tanít bennünket, hogy ne ijedjünk meg attól sem, ha az emberek nem hisznek szavainknak. Ez minduntalan visszatérő téma az Evangéliumban: a silói tónál meggyógyított vaknak a farizeusok nem akarták elhinni, hogy vak volt, hanem kidobták még a zsinagógából is. Az Apostolok Cselekedeteiben pedig azt olvassuk, hogy a béna, akit Péter meggyógyított, hiába ismételgette, hogy tényleg ő az a volt béna koldus, nem akarták neki elhinni.
Jézus reakciója. Jézus nem bosszankodott a leprás meggondolatlan viselkedése miatt, nem küldött utána fenyegető üzeneteket. Tudomásul vette a beállt fordulatot és taktikát váltott, nem ment be a városba, hanem csendesebb helyekre vonult vissza. És ez végül jót tett neki is és azoknak az embereknek, akik mindenünnen tódultak hozzá, amint ezt Szent Márk megjegyzi. Ebből azt az üzenetet olvashatjuk ki, hogy Isten lehetőségei végtelenek, nem könnyen zavarja meg Őt a mi esetlenségünk, vagy ügyetlenségünk. Mindig talál valamiféle alternatív utat, hogy merre vezessen bennünket tovább. Esetleg így is mondhatnánk: bármerre is indulunk tovább, Isten elkísér bennünket az új úton is, és valamiképpen kivezet bennünket a tisztásra. Ez érvényes a mai világra is, amely mintha eltévelyedett volna. Hittel valljuk, hogy Isten nem vesztette el szem elől az embert. Amikor Istenre gondolunk, akkor ezt mindig három jelzővel kell tennünk: a mi Istenünk nagyon bölcs, a mi Istenünk nagyon jó, és a mi Istenünk nagyon szeret bennünket. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Istenünk! A bűn elszakít bennünket tőled és az Egyház közösségétől. A bűnöktől való szabadulást egyedül te adhatod meg nekünk. Lelkünk bűneitől nem szabadulhatunk meg saját erőnkből. Ha bűnbánatot tartunk és a szentgyónásban megvalljuk bűneinket, ez a cselekedet annak a kifejezése, hogy szeretnénk helyreállítani a megsértett kapcsolatot veled, a mi irgalmas Atyánkkal és az Egyház közösségével. Amikor bocsánatot nyerünk vétkeinkre, te visszafogadsz bennünket a szeretet közösségébe. Urunk, megvalljuk bűneinket, és alázattal fordulunk hozzád: bocsáss meg nekünk!
2024. február 4. – Évközi 5. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,29-39)
Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda.
Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus sok beteget meggyógyított. A gyógyulások után egy érdekes párbeszédről számol be az evangélista. „Mindenki téged keres” – olvassuk az apostolok megjegyzését. Valószínűleg jó szándékkal mondták ezt, talán némi büszkeség is kicsengett szavaikból, hiszen ők is ennek az egyre népszerűbb Mesternek a tanítványai. De Jézus nem igen hallgatott ezekre a szavakra. Ő a jövő kategóriáiban gondolkodott, már azokat az embereket látta, akikhez még mennie kell. Feszültség a múlt és a jövő között. Ezt vallotta Szent Pál is, amikor kijelentette, hogy nem a múltat nézi, hanem ami még előtte van.
Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Igen szép jelenet tárul szemünk elé. Egy idős asszony, aki lázas betegen fekszik. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondolnak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Jézus gyöngéd, szinte anyai mozdulattal emelte föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.
A folytatásban megtudjuk, hogy mikor beesteledett, sok beteget vittek Jézushoz, hogy gyógyítsa meg őket. Megtudjuk, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. Vagy Márk evangélista túloz, vagy a városnak mondott helység nem lehetett túlságosan népes. Szent Márk Evangéliuma tulajdonképpen katekézis. Kár, hogy nem egy mondattal korábban kezdődik az olvasmány. Előtte ugyanis megtudjuk, hogy Jézus a zsinagógában volt, ahol tanított. Amikor kijött, egy megszállottat gyógyított meg. Az emberek nagyon elcsodálkoztak ezen, és azt kérdezgették, hogy ki lehet ez az ember? Ezután következik Péter anyósának, majd sok más betegnek a meggyógyítása. Mintegy záróakkordként megtudjuk, hogy hajnaltájban Jézus elvonult egy elhagyatott helyre imádkozni. Figyeljük meg a sorrendet: Jézus hirdette az igét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon. Figyeljük meg a sorrendet is: Isten, másik ember, én. Ez hitünk három dimenziója.
Isten igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy ki Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.
Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megéljük. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére. A jólét Isten ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy a bankba rakja pénzét, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott ki bőségesen az evilági javakból.
A személyes ima az erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény sem saját magáért imádkozik, hanem másokért is. Ma rengeteg szükség van a világban, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Istenhez vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, a haldoklókért, röviden, mindenkiért, aki legjobban rászorul imánkra, amint azt a Rózsafüzérbe betoldott imában ismételjük minden tized után. Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te fáradhatatlanul végezted azt a küldetést, amit a mennyei Atyától kaptál. Hirdetted az evangéliumot a szegényeknek, akiken a gazdagok nem segítettek. Irgalommal fordultál a betegekhez, akiken mások nem tudtak segíteni. Odafordultál az özvegyekhez, akikkel nem törődött a társadalom. Tanításod és cselekedeteid valóban azt igazolták, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása. Te isteni hatalmaddal megtörted a gonosz uralmát az emberek felett, megszüntetted a betegségeket és hirdeted mindenkinek az örömhírt. Uram, hozzon nekem szabadulást a te jelenléted! Add, hogy mindig téged keresselek és téged kövesselek! Segíts, hogy tanításodban felismerjem az üdvösség örömhírét! Mutasd meg az Atyához vezető utat!
2024. január 28. – Évközi 4. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,21-28)
Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumi jelenetben Szent Márk evangélista két emberkategóriát állít lelki szemünk elé. Az első kategóriába azok tartoznak, akik nagy csodálattal hallgatják Jézus szavait. Ez érthető, hiszen ember így még nem beszélt a társadalmi igazságosságról, az emberi jogokról, az egyetemes szeretetről. A második kategóriába viszont az a szerencsétlen beteg tartozik, akit annyira megzavartak Jézus szavai, hogy elkezdett össze-vissza kiabálni, mint valami megszállott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje!”
Tegyük fel magunknak ezt a kérdést: „Vajon melyik kategóriában ismerünk magunkra?” Lehet, hogy ennél a kérdésnél egyesek bosszúsan elhessegetik maguktól annak a gondolatnak még csak a lehetőségét is, hogy a „megzavart megszállott” kategóriájába tartozhatnának, kijelentvén, hogy ők igenis nagy csodálattal hallgatják Jézus igéit, olvassák a Szentírást. Nem biztos, hogy a jobbik kategóriát választották!
Ebben a drámai jelenetben ugyanis mély lélektani elemzést találunk arra vonatkozóan, milyen reakciót, milyen választ vált ki az emberben az Isten szavával való találkozás. Ez a találkozás három szakaszban történik, vagy úgy is mondhatnánk, hogy életünk három rétegét érinti.
Az Evangéliummal való találkozás első szakasza a csodálat. Nem nehéz csodálni Jézus tanítását. Az emberiség legnagyobb elméi osztatlan elismeréssel adóztak „Jézus vallásos géniusza” előtt és nem győzték csodálni az Evangélium tiszta szépségét, vitathatatlan bölcsességét, mély emberismeretét. Mi is sokszor megcsodáljuk Jézus tanítását, mi több, büszkék vagyunk arra, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Csakhogy a csodálat még nem hit és nem elegendő ahhoz, hogy Jézus hiteles tanítványai legyünk.
Az Evangéliummal való találkozás második szakasza a megrendülés. Isten szava olyan, mint a kétélű kard: tisztít, megsebez, hogy új szívet adjon, metsz, mint a szőlősgazda ollója, feltárja a mélyen fekvő lelki fekélyeket, mint a sebész műtőkése. Az Isten szavával való hiteles találkozás feltárja a bennünk lakó „gonosz lelkeket”, amint ezt ebben az evangéliumi jelenetben olvassuk. „Gonosz lelkek” a gyűlölet, a szeretetlenség, a bosszúvágy, az önzés, a mások szenvedése iránti közömbösség. Ezeket bolygatja meg bennünk Isten igéje, az az evangélium felhívása, hogy minden parancs alapja az Isten iránti szeretet, amely a felebarát iránti szeretetben mutatkozik meg. Amikor tehát Isten igéje, az Evangélium valamelyik felhívása megrendít bennünket, akkor értük el az Isten igéjével való találkozás második szintjét. Ekkor már nem vagyunk az Evangéliumnak csupán külső szemlélői, hanem cselekvő alanyai.
Az Isten igéjével való találkozás harmadik szintje a személyes találkozás Jézussal. Ha engedjük, hogy szavai megrendítsenek bennünket, akkor találkoztunk Jézussal. Ekkor már nem csak a szavai érdekelnek bennünket, hanem a kafarnaumi zsidókkal azt kérdezzük: „Ki ez az ember?” Ezzel a kérdéssel kezdődik a személyes hit. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy szenvedélyesen figyeljük Jézus életét és személyét. Szent Márk evangélista feladta a leckét akkori olvasóinak és nekünk, mai keresztényeknek is. A kérdés így hangzik: „Ki nekem Jézus Krisztus?” A kérdésre adott válasz visszatükrözi majd hitünk mélységét és hitelességét, amely lehet csodálat, megrendülés és személyes találkozás.
Imádság:
Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus! Tudjuk, hogy a gonosz fogva akarja tartani az embert, rabszolgává tesz, nem engedi, hogy szabadon cselekedjünk. Te viszont felszabadítasz, megajándékozol minket a szabadsággal, hogy szabad és felelős döntést hozhassunk. Ez a megváltás lényege. A megváltás minden rosszból kiemel, megszabadít minket és lehetővé teszi számunkra, hogy Istennel élve megtaláljuk a boldogságot. Urunk, a te hatalmad nagyobb, mint a gonosz léleké. A te isteni erőd képes legyőzni minden gonosz erőt. Ennek tudata nagy vigasztalást jelent számunkra a kísértések idején. Segíts minket, hogy visszautasítsuk a gonosz kísértéseit és szabadon Istennek szenteljük életünket!
2024. január 21. – Évközi 3. vasárnap, Isten igéjének vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,14-20)
Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Évközi 3. vasárnap evangéliuma Jézus fellépéséről, illetve az első tanítványok meghívásáról szól. Jézus megtérésre szólít, mert „közel van az Isten országa”, és meghívja, követésére hívja Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost, hogy „emberek halászai” legyenek. Még nem látszik, hogy a megtérés, a dolgok teljes újraértékelése mennyire érinti majd őket is – mindenesetre elindulnak Jézus után, és engedik, hogy lassan átalakítsa őket.
Az első olvasmány távolabbról készít erre a fordulatra. Jónásról olvasunk, aki most már elmegy Ninivébe, a nagy városba, hogy bűnbánatot és megtérést prédikáljon. Ninive – a királytól a legkisebbekig, sőt az állatokig – megtér, zsákruhát ölt, Isten pedig megkíméli őket a pusztulástól, amelyet kilátásba helyezett.
Kinek kellett itt megtérni? Hát persze, először Jónásnak. Hiszen csak másodszorra tette a dolgát, csak a nagy hal, a cethal gyomrában szállt magába. Csak mindenestül megszégyenülve, a pogány, ámde annál vallásosabb hajósoktól a tengerbe dobatva döbbent rá, kinek tartozik engedelmességgel. Útja azonban ezzel sem ért véget. Második küldetés után második megtérés vár rá, amelyet ez a szép tanító történet nem is mond el, csak sejtet: ha majd haragjából felocsúdik, ha majd megérti Isten örömét a megtérő bűnös városon, a nagy Ninivén, amelynek bukását a próféták valaha jövendölték, amelynek méltó büntetését olyannyira várták, ha Jónás majd Istennel együtt örvendezik, aki élteti a várost – akkor tér meg végleg, akkor lesz béke a szívében.
Jónás könyve abban az időszakban keletkezett, amikor Izrael egyre többet érintkezett sokistenhívő szomszédaival, s talán egyre élesebben tapasztalta a kérdést, Isten vajon csak neki szán-e üdvösséget és irgalmat. Jónás története szerint a megtérésünk lényeges része, hogy a bocsánatot mindenkinek osztogassuk, azt adjuk, amit magunk is kaptunk, nemcsak követelményben, hanem irgalomban is. Hihetjük-e, hogy Isten irgalmas, ha ezt valahogy nem tapasztaltuk meg a saját bőrünkön? Hisszük-e valóban, hogy Isten nekünk is megbocsát, ha valakit szívből és jólesően kizárunk az ő bocsánatából?
Mindenesetre Ninivének van miből megtérnie. Néhány bibliai elbeszélésben éppen az istenellenes hatalmak jelképe (vö. Náhum könyvét), s mint ilyen, szinte magától válik emberellenessé, életellenessé is. Ha ebben a történetben Jónás, a próféta tűnik nagyobb bűnösnek, csak és kizárólag azért, mert az ő bűnét, a gőgös igaz vívódását, Istennel való hadakozását sokan jobban ismerjük, mint a nagystíllű kicsapongók, a nagy tékozlók életútját. Ninive bűnös – annyira mégsem, hogy ne hihetne még bocsánatot. Jónásnak talán könnyebb volna elfogadni Ninive bűnbánatát, ha valaki tőle, az évszázadokig letiport izraelitától is bocsánatot kérne, ha Ninive fejet hajtana Jeruzsálem előtt is. – De itt még nem tartunk. Csak a belső drámáját figyeljük annak, akiért Isten még egy csodát tesz, ricinusbokrot növesztve, férget küldve oktatja arról, hogy kinek van joga búslakodni igazán.
Isten Jónás történetének végén is úgy viselkedik, mint a tékozló fiú irgalmas atyja: kimegy az idősebb testvérhez. Tudja, hogy nehéz megbocsátani. Tudja, hogy mélyen ül a harag tüskéje, és nem is inti csendre azt, aki haragjában igazságot követel. Jónás hirdeti Isten irgalmát Ninivének, de nem engedelmességből kell megbocsátania a nagy városnak – Isten mellé áll, időt ad neki, hogy megbocsásson.
A történet főszereplője Jónás, aki leül Ninivével szemben, hogy lássa, hogyan pusztul el a romlottság jelképe. Vagy inkább – még egyszer, újra – Isten a főszereplő, aki mintegy odaül a próféta mellé, hogy lássa, hogyan boldogul ezzel az újabb ténnyel, Ninive megtérésével, és aki majd leül Jeruzsálemmel szemben, és könnyes szemmel megsiratja, mielőtt életét adná érte? – Ő az igazi főszereplő?
Isten nem hagy magunkra a harag és a megbocsátás útvesztőiben. (Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A te eljöveteleddel az üdvösségtörténet új korszaka kezdődött el, Isten elküldte Fiát, hogy véghezvigye a megváltás művét, amely a kereszten teljesedett be. Segíts minket azért munkálkodni, hogy ne az önzés világa, hanem valóban Isten országa valósuljon meg a földön! Segíts, hogy ne féljünk a megtéréstől, hanem engedjük, hogy megváltoztasd életünket! Tőled arra kapunk személyes meghívást, hogy veled legyünk, megismerjük Isten országát, megtérjünk és hirdessük az evangéliumot. Adj nekünk erőt küldetésünk teljesítéséhez, az emberhalászathoz!
2024. január 14. – Évközi 2. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,35-42)
Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Még mindig a Jordán folyó partján vagyunk, ahol János továbbra is keresztel. Az evangélium úgy fogalmaz, hogy „János még mindig ott volt” (Jn 1,35). Úgy tűnik, hogy Keresztelő János ottmarad mindaddig, amíg ott tartózkodása valamilyen elmozdulást nem eredményez. Nem ő mozdul (az ő feladata „csak” az, hogy előkészítse és hirdesse a Messiás érkezését), hanem tanítványai.
A mai evangéliumi szakasz azt mondja, hogy János két tanítványával együtt volt ott, akik viszont mostantól nem maradnak vele, Jézust kezdik követni. Keresztelő János a 3. fejezetben újra színre lép (Jn 3,23–30), de csak azért, hogy elmondja, fogy az idő: ha az, Akit várt, megérkezett, ha „mindenki hozzá siet” (Jn 3,26), ha még tanítványai is Őt kezdik követni, akkor ő betöltötte küldetését. Ami most kezdődik, az a követés útja. Az út két olyan kifejezéssel kezdődik, amelyek a követés jellemzői: meghallgatni és követni (Jn 1,37). Az a tanítvány, aki meghallgat, aki elfogad. A meghallatás a világban való jelenlét egy módja. Annak magatartása, aki nem a maga erejéből él, hanem a neki adott ajándék élteti. Aki meghallgat, az tudatában van, hogy az életet másoktól kapja. Azonban a meghallgatás önmagában nem elég. Akkor vagyunk igazán tanítványok, ha a meghallgatás mozgásra, cselekvésre késztet bennünket; ha az, amit hallottunk, lépteinket annak nyomába vezeti, Aki hozzánk szól, ha Hozzá visz bennünket, ha kapcsolatba von. Ugyanezt a két kifejezést találjuk a 10. fejezetben, amely a jó pásztorról szól: „Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik.” (Jn 10,27–28)
Jézus alapvető kérdést intéz az őt követő két tanítványhoz: „Mit kerestek?” (Jn 1,38). Ezek Jézus első szavai János evangéliumában. Mintha azt kérné Jézus, hogy összpontosítsanak a kiindulópontra, arra a vágyra, ami mozgásba hozza, arra a tűzre, amely hajtja őket. Összpontosítsanak arra a hiányra, ami mindegyikükben van, és ami arra készteti őket, hogy ne elégedjenek meg azzal, amijük már van, amit már ismernek, szeretnek. Jézus kérdését csak az érti meg, aki tudja és érzi, hogy mindig valami többre teremtettünk, és ezt a többet keresni, várni kell, mert csak ajándékként részesülhetünk belőle. Jézus ezzel a kérdéssel azt is mondja, hogy akit követni kezdenek, olyan Isten, aki engedi, hogy keressék, akit nem lehetetlen megtalálni. Sőt, aki maga keresi az embert, ahogy hamarosan látni fogjuk Péter esetében. Jézus nem kér mást, nem igényel más ajánlólevet, csak azt, hogy fedezzük fel legmélyebb vágyunkat. A két tanítvány szokatlan módon egy kérdéssel fejezik ki, hogy mi lehet ez a legmélyebb vágy: „Mester, hol laksz?” (Jn 1,38). A vágy egy kérdés, mely egy helyre kérdez, egy otthonra, ahol valakivel élhetünk. A korabeli rabbik tanítványai gyakran keresték fel mesterük otthonát, hogy élőben, azáltal, hogy életében osztoznak, tanulják meg annak a bölcsességnek a művészetét, amelyben mesterük jártas volt. Ahhoz, hogy keressük és megtaláljuk, tudnunk kell, hogy hol él a másik. Ez sok zarándok tapasztalata, akik a világ minden részéről a Szentföldre látogatnak, hogy lássák, hol lakott Jézus. Így van ez mindenkivel: a legmélyebb vágyunk, hogy Vele legyünk; hogy biztosan tudjuk, hogy megtalálhatjuk őt; hogy van egy hely az életünkben, ahol Ő mindig ott van, vár minket, hogy velünk legyen. Jézus válasza váratlan. Nem egy címet ad nekik, hanem egy utat, ahol vele járhatnak: „Gyertek és meglátjátok!” (Jn 1,39) A hely, ahol kereshetik, maga a követés, az, hogy követik Őt: nincs más hely, ahol megismerhetnénk őt, ahol Vele lehetnénk. Aki hallgatja és követi, tanúvá válik, ahogyan Keresztelő János: a vonzás ereje, amit önmagán megtapasztalt, azoknak a szavaknak a varázsa, amelyek azonnal a lényeghez vezetnek, másokat is vonzanak.
János evangéliumában más szakaszokat is találunk, ahol az, aki meghallgatta Jézust és hitt, az üdvösség eszköze lett mások számára, akik általa hitre jutottak. Ott van például a samariai asszony története (Jn 4), aki otthagyja vödrét és elfut a faluba, hogy hirdesse, találkozott valakivel, aki új, más szavakat mondott, mint amiket egészen addig hallott. Itt a tanúvá váló tanítvány András: amint találkozik fivérével, nem tudja nem megosztani vele a felfedezést, amit tett, és azt az új életet, amit ez a felfedezés ébresztett benne (Jn 1,40–42). Amikor pedig Jézushoz kíséri, rádöbben, hogy Ő, a Mester az, aki előbb felismeri övéit: „»Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.« Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).” (Jn 1,42) Jézus látja Pétert és megváltoztatja a nevét. Ez egy új küldetés szimbóluma, amivel az Úr megbízza őt. Ugyanakkor az élet gyökeres fordulatának is szimbóluma, ami minden tanítványt elér, aki vállalja a kockázatot, aki elfogadja, hogy mindent elhagyjon azért, hogy legmélyebb vágyát kövesse, hogy az Úrral legyen. Ez valóban megváltoztatja az életet. (+Pierbattista)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!
2024. január 7. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése Évközi 1. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,7-11)
Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!” Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent Márk evangélista elmondja Jézus megkeresztelkedésének történetét, éspedig a rá jellemző tömörséggel. Beszámol a tényekről, és az olvasóra bízza, hogy döntse el, ki neki Jézus Krisztus?
Urunk megkeresztelkedésének ünnepén első gondolatunk természetesen Jézus felé irányul, aki ezzel az eseménnyel nyilvánosan megkezdte messiási küldetését. Mégis, ebben az eseményben a főszereplő nem Jézus, hanem a Szentlélek Úristen, aki galamb alakjában leszállt rá és tanúságot tett mellette. Figyeljük meg, hogy a tanúságot nem a maga nevében tette, hanem az Atya nevében, aki kinyilvánította, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Itt tehát a Szentháromság titkával találkozunk.
Jézus megkeresztelkedése egészen egyszerűen kezdődik: Jézus ott állt a sorban a többi bűnössel együtt. Nem előzött meg senkit, nem kért semmiféle kiváltságot. A jelenlévők közül senki sem ismerte Őt, csak Keresztelő Szent János.
Van azonban az evangéliumi jelenetben egy érdekes körülmény, amelyre Szent Márk evangélista hívja fel figyelmünket: Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég. A karácsonyi események során immár harmadszor hallunk a nyitott égről. Először Jézus születésekor, amikor is megnyílt az ég, angyalok szálltak le és énekelték Isten dicsőségét a pásztoroknak. Aztán Szent István első vértanú megkövezésénél olvasunk arról, hogy István feltekintett az égre és a megnyílt égben látta Jézust az Atya jobbján.
Az ősbűn óta az emberben megmaradt a kép, amint az angyal becsukta a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés új képe viszont a nyitott mennyország. A betlehemi Kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját és lejött közénk. Mint minden kisgyerek, Ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót! Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát!
De nemcsak az angyalok tanúskodnak arról, hogy az ég kapuja nyitva van, hanem Szent István is: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján." Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték”. (ApCsel 7, 55-57).
Szent Istvántól elvettek minden földi reményt, nem maradt senkije, aki megvédené gyilkosaitól. Szorongásában felnézett az égre és meglátta az egyetlen kiutat, a nyitott mennyországot. Kidobták szülővárosából, a földön jogtalan és hontalan lett, de új otthonra talált a mennyországban.
Mi, mai keresztények vagyunk Szent István vértanú utódai, akik hirdetjük, hogy a mennyország kapuja nyitva van. Néha talán mi is hazátlannak, kitagadottnak érezzük magunkat ebben a világban, mint Szent István. Nem jogilag vagyunk kitagadottak, hanem emberileg, mert amit mi hirdetünk, az nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik kinevetnek bennünket hitünkért, vannak, akik sajnálnak bennünket, hogy maradiak vagyunk, vannak, akik üldöznek bennünket. Ma is vannak olyan keresztény tanúk, akiket a világ annyira gyűlöl, hogy nem tudja őket másképpen elhallgattatni, mint hogy megöli őket. A „nyitott mennyország teológiája” arra buzdít bennünket, hogy amikor úgy érezzük, kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor emeljük fel szemünket az égre, és ott meglátjuk majd Jézust, amint mosolyogva néz le ránk a nyitott kapun keresztül.
Urunk megkeresztelkedése egy egészen új Isten- és emberképet kínál: a mi Istenünk olyan Isten, aki nem fél lenézni a mennyország nyitott kapuján keresztül, hogy lássa emberi vergődésünket, mi hívők pedig minden pillanatban felnézhetünk hozzá az égre, hogy lássuk csendes, jóságos mosolyát, amellyel minket is azokkal a szavakkal bátorít, amelyekkel egyszülött Fiát mutatta be nekünk, vagyis, hogy mi is szeretett gyermekei vagyunk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A mai ünnep emlékeztet minket az Egyház és minden megkeresztelt ember sajátos küldetésére. Arra a küldetésre, amely a te mennybemeneteledkor mondott parancsodból fakad: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). A mi környezetünkben is élnek olyanok, akik nincsenek megkeresztelve. Nem ismerik Istent, de bizonyára jószándék van a szívükben. Adj nekünk erőt, hogy segítsük őket elindulni a hit útján! Adj nekünk bátorságot annak megvallására, hogy semmi sincs nagyobb ebben a világban, mint megismerni téged és semmi nem adhat nagyobb boldogságot az embernek, mint hozzád tartozni.
2023. december 31. Vasárnap A Szent Család: Jézus, Mária és József
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 2,22-40)
Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent Család vasárnapján különös jelentősége van a bibliai szakaszok gazdagságának. Jézus, Mária és Szent József életközösségére szívesen gondolunk, elképzeljük azt a tiszta, szolgáló és engedelmes szeretetet, amellyel ők lehettek egymás iránt, de úgy érezzük, hivatásuk és életkörülményeik nagyon különböznek a mienktől. Ha megszeretjük őket, a szeretet és csodálat majd megmutatja, miben lehetünk követőik is. Az ó- és újszövetségi olvasmányok viszont olyan emberekről szólnak, amilyenek mi is vagyunk. Itt bizony váltakoznak a szerepek, a gyermekek szülőkké lesznek, és a szülők szinte újra gyermekké. Az embereket itt biztatni kell a jóra, s ez a jó, ha valaki szeretetben dönt mellette, értelmet és reményt ad.
Két ószövetségi olvasmány közül választhatunk, de a maga módján mindkettő a nemzedékek kapcsolatáról szól. A Sirák fiának könyvéből választott részlet a felnőtt gyermekeket szólítja meg, hogy gondoskodjanak idős szüleikről. A másik, a Teremtés könyvéből vett szakasz azt a jelenetett idézi, amikor Isten megígéri Ábrahámnak (illetve még Ábrámnak), hogy Sárától fia fog születni. A két szakasz közül választanunk kell, de ne felejtsük, hogy valamiképp egymásra mutatnak: az érett felnőtt már nemcsak gyermeke, hanem segítője, társa is szüleinek, és boldog a felnőtt, az idős, ha megpillantja jövőjét az új nemzedékben, a legkisebbekben.
Sirák fiának könyve többszörösen is alkalmas arra, hogy a nemzedékek együttműködését tanumányozzuk rajta. Héberül keletkezett, de sokáig csak görög nyelvű változata volt ismert, amelyhez fordítója jellegzetes előszót illesztett: ebben elmondja, hogy nagyapjának művét fordította nem kis munkával, éjszakai fáradozással (31. vers) görög nyelvre, hogy a törvény szava egy másik világban, másik kultúrában is érthető és követhető legyen. Érdemes megfontolnunk, hogy a Biblia intései nem kész receptet adnak, inkább egy szinte végtelenbe vesző fordítási folyamatot, párbeszédek és kölcsönhatások sorozatát jelenítik meg, amelyet Isten kezdeményezett, s amelybe bekapcsolódott a nemzedékek és a kultúrák sokasága. Amikor a családok mai helyzetére alkalmazzuk a bibliai képeket, ne féljünk azok egészét, irányát, legfőbb értékeit komolyan venni. A bölcsességi irodalom látszólag tekintélyelvű, hagyománytisztelő, közben mégis állandóan érvel, gondolkodásra hív, meghagyja a döntés szabadságát.
Sirák fia intése a Tízparancsolat 4. felszólítását járja körül. A könyv első két fejezete az istenfélelemre buzdít, s a harmadik mindjárt ide kapcsolja a szülők tiszteletét. A szülők tiszteletének vallásos jelentősége a görög gondolkodásnak is jellemzője, egyetemes jelenség. A kisgyermek Istent látja édesanyjában, majd meg szüleiben, s csak lassan ad nevet annak az ősibb, hatalmasabb Szeretetnek, amely a világot hordja. Mindannyian kapcsolatban élünk, és mentül mélyebben ráismerünk Isten feltétel nélküli szeretetére, annál igazábban helyére kerülhet bennünk, amit megkaptunk, és amit nem, aminek szívből tudtunk örülni, s ami hiányzott, szüleink szeretetében.
A Tízparancsolat a hosszú és szép élet ígéretét kapcsolja a szülők tiszteletéhez (vö. Kiv 20,12; MTörv 5,16), Sirák fia viszont a bűnökért való engesztelést: ez a könyv olyanokat szólít meg, akik nehezen zarándokolhatnak el a jeruzsálemi tempomba, akik a mindennapi élet körülményei között keresik a megbékülés, a szép élet lehetőségét. A bűn megakasztja az élet sodrását, a szeretet viszont utat készít neki, továbbadja, élteti és segíti.
Sirák fia intésének másik jellegzetessége, hogy szinte mindig egymás mellett említi az apát és az anyát. A héber gondolkodás jellegzetes párossága, vissza-visszatérő ritmusa érvényesül itt, de egy ennél mélyebb igazság is: életünk egy férfi és egy nő ölelésében kezdődött, és úgy tűnik, életünk végéig szükségünk van a szeretet anyai és apai formájának egységére. (Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus, taníts bennünket a szeretetben való folyamatos, állandó növekedésre! Tanítsd a szülőket a felelősségvállalásra, a felelősségteljes gyermeknevelésre és a problémák szeretetben való megoldására! Indíts minden családot arra, hogy helyet adjanak otthonukban Istennek és bekapcsolódjanak az egyházi közösség nagy családjának életébe! Fogadják el a családok az Egyház segítségét és szolgálatát, hogy tanúságot tudjanak tenni Istenről, mint a családi értékek és boldogság igazi adományozójáról!
2023. december 25. – Urunk születése – Karácsony
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ó csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette ,,Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.'' Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Ezek az evangélium igéi.
Elmélkedés:
Mária újszülött gyermekét pólyába takarja és jászolba fekteti (Lk 2,7). Az angyal pedig meghirdeti a karácsony örömhírtét a pásztoroknak és jelet ad nekik: „találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Úgy kezdi tehát földi életét a megtestesült Második Isteni Személy, mint minden ember, szegények és gazdagok, hajléktalanok és királyok, együgyűek és bölcsek. Az ember igen gyöngének születik. Az újszülöttek dideregve fáznak. Hidegnek érzik a világot, amelybe éppen beleszülettek. És nem is maradnának életben, ha nem karolnák fel, ha nem táplálnák, ha nem melegítenék őket. Nem szólalnának meg, ha nem venné körbe őket az emberek világa. Nem tudnának örülni, szeretni, mások felé fordulni, vagy nagy célokat megvalósítani, ha nem élnék át a kezdeti szeretetnek azt a közösségét, amelyet először a szüleitől, a családjától kell megkapnia az embernek. Ennek az első szeretetnek, ennek az első közösségnek a legfényesebb megjelenése a karácsonyi ünneplés, az otthon és a család biztonsága. Ez él az emlékeink mélyén. Erre vágyunk évtizedek múltán is, ide akarunk visszatérni. És ebbe a szeretetbe vágyunk vissza akkor is, amikor a földi élettől búcsúzunk. Karácsonykor az Isten feltárja előttünk önmagát, de beavat minket saját emberségünk titkába is. Hiszen az ember olyan lény, akinek az élete szeretetből indul és a szeretetbe tart. Ez a hivatásunk, ilyenek vagyunk. Gondoskodásra szorulunk, majd kibomlik, kivirágzik az életünk, hogy magunk is gondoskodni tudjunk másokról, gazdagítani tudjunk másokat. És végül az emberi szeretetből eljussunk, eltaláljunk, hazataláljunk magának az Alkotónak a szeretetébe. A karácsony otthonossága fény a számunkra, ahogyan a János-evangélium írja: a Világosság a világba jött (vö. Jn 1,9–10). Az egyes ember szeretetéből és a meghitt szeretet közösségből mint élő, egységes egészből Isten tekint ránk mosolyogva, várakozással, nagylelkű, ajándékozó bőkezűséggel. Az első ajándéka maga az életünk. A méltóság, hogy emberek lehetünk. Hogy néven szólít minket, hogy célt tűz elénk, hogy meghív a saját életében való részesedésre, felkészít a vele való találkozásra. A világ végén azzal a Jézus Krisztussal fogunk találkozni, aki megtestesült Betlehembe. Ezért ma Jézus Krisztust kell ünnepelnünk, amelyben közösségi találkozásaink segítenek a legtöbbet. Az Isten azt akarja, hogy egymással jóba legyünk, azt akarja, hogy a másik embernek ne akarjunk rosszat. …azért születtünk, hogy életünket odaajándékozzuk egymásnak. …ez sokszor kockázattal jár, de vállalnunk kell ezt a kockázatot a hivatásunkért, tudva azt, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a véletlennek, sem egyénileg, sem közösségileg. Emmanuel, ami annyit jelent, velünk az Isten. …Ez a távlat ragyog fel karácsonykor, hogy velünk az Isten. Ebbe a teremtett világon túlra nyíló távlatba enged betekintést karácsony ünnepe. Ennek az igazi világosságnak szelíd jelképe az a gyertya, amit meggyújtunk a karácsonyfa alatt szerényen meghúzódó jászol előtt.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!
2023. december 24. – Advent 4. vasárnapja
Az üdvözlet
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 1,26-38)
Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Advent negyedik vasárnapján az angyali üdvözlet története hangzik fel a szentmisében. Az évszázados prófétai várakozás beteljesülése, az első Úrjövet ez. Az evangéliumi elbeszélés csodás módon vezet be bennünket a kegyelem világába, az adventi csöndes öröm legelső személye, Mária által.
A hozzá belépő angyal így köszönti őt: "Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!" A köszöntés már elgondolkodtató. Az eredeti szövegben khaire van, amit a latin ave-val fordít, hisz ez egy szokásos köszöntési formula volt. Azonban a szó szerinti jelentése e szófordulatnak ez: örvendj. Így szólítja meg az angyal Máriát, így adja tudtul Isten, hogy a Fiú belép a világba, hogy az idők teljességében emberként megszületik. Ez a khaire, üdvöz légy, örvendezzél, adja meg az evangélium alaphangját.
Mindez azonban elválaszthatatlan a köszöntés második felétől: kegyelemmel teljes, gratiaplena. Az Ószövetség ismeri ezt a kifejezést: "kegyelmet találni valakinek a színe előtt" (vö. Ter 6,8; 18,3 etc.), s annak megjelölésére használja, hogy az adott személy kedves az Úr előtt, hogy ő ráfordítja orcáját. A Kivonulás könyvében Mózes ezt mondja: "Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk?" (Kiv 33,16). A kegyelem valójában Isten önmegosztása a kegyelemben részesítettel. Ha Mária kegyelemmel teljes, ez azt jelenti tehát, hogy különös Isten-közelségben él, személye Isten közösségi erőterébe van kapcsolva.
Ezt még jobban hangsúlyozza az angyali üdvözlet folytatása: "Az Úr van teveled." Akivel az Úr van, a győzni fog (Bír 6,6), akivel az Úr van, az felemelkedik. Amikor Máté evangélista meghirdeti Jézus születését, az Emmánuel névvel illeti a Messiást: velünk az Isten. Azonban ezt megelőzi a "veled az Isten". Hogy teljesen velünk legyen, előbb Máriával van egészen sajátos módon.
Itt még nem az anya szíve alatt fejlődő magzatra kell gondolnunk, hanem Mária lelki nagyságára, ami miatt ő "áldottabb minden asszonynál". Ő Éva, az örök nő antitézise. Az engedetlenségre Mária igenje, a lázadásra a Szűzanya alázata, az Ádámmal a bűnben való összefonódásra a Krisztus mellett a megváltás művében való mindvégig tartó kiállás válaszol. Ahogyan azt már az egyházatyák is megfogalmazták: a Máriának mondott Ave megfordítja Éva nevét; a két szó egymásnak tükörképe. A második az elesés, a bukás szava, az első a felemelkedés, Isten üdvösségének igéje.
Ez a hatalmas titok, amely szinte túláradóan egybefogja az egész üdvtörténetet, a kezdetektől a Jelenések könyvének végkifejletéig, természetesen túlnő Mária személyén. Ő, a fiatal zsidó leány csodálkozással áll meg a misztérium előtt, s így is teszi fel kérdését, amely a megérthetetlenre vonatkozik: "Hogyan történhet meg ez?"
Az angyal ugyanazt a választ adja, mint amelyet Jézus is az üdvözülés mikéntjéről, lehetetlenségéről őt faggató apostoloknak: "Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges" (Mk 12,27). Az ember harcának, küzdelmének, belső meghasonlottságának, a bűn drámájának megoldása túlnan fekszik az emberi lehetőség határain. Amit leromboltunk, újra felépíteni nem tudjuk. Ám Istennek ez lehetséges. Ő Szavával teremtette a világot a semmiből - s amikor a világ önnön hibájából a bűn révén a káosz, az üresség, a semmi, a halál felé kezd visszazuhanni, Isten megint csak a Szavával siet az elbukott emberiség segítségére. "Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).
Ez a dicsőség a megtestesülés, Jézus földi életének nagy titka. Hiszen a kereszten, a szenvedésben, emberi összetöretettségében olyannyira dicstelennek látszott - s mégis az örök Isten fénye ragyogott át rajta. Mindez az első és a második Úrjövet közötti várakozás titkára, a világtörténelem Húsvéttól végítéletig tartó hatalmas, évezredes Adventjére utal. Hiszen a Fiú eljött - a mennybe ment, de itt maradt. A Máriának mondott szavak élnek az Egyház szívében, aki újra és újra szentségi módon nem csak jelenvalóvá teszi, de meg is valósítja a megváltás kegyelmét a világban.
Mária méhe, az első szentély, ahová Isten belép, titokzatos módon egy a második szentéllyel, az Egyházzal. Hisz mi is, a hívek közössége, Krisztus misztikus teste, bensőnkben foganjuk meg újra és újra az Igét, amely csodálatosan termékennyé válik a kegyelem által. Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon sajátos lelki gyümölcshozás, benső termékenység időszaka is. Mária méhében kilenc hónapon át fejlődött ki a magzat - az Egyház, az évszázadok zarándoka ugyanígy szervesen nő, fejlődik, mélyül el a kinyilatkoztatott titkok ismeretében. Mindezt a Szentlélek kegyelmet hozó árnyékában, Isten oltalma alatt, az ő sugarában teszi.
Ezt a megrendítő titkot Mentes Mihály - talán kicsit régiesnek ható - versében megragadja, amely vers egyházi népénekként vált ismertté:
"Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak.
Az úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak.
Madárkák zengenek, az ég is ráragyog:
Földön még nem esett ílynagy dolog
Mária szent szívén dobog szíve örök Úrnak."
Az utolsó sor, Istennek Mária szívén dobbanó szíve, a legmélységesebb titkot fejezi ki: az Úr vele volt, hogy velünk lehessen. Mária Dominustecum-a összerímel az Emmánuel-lel. Veled az Isten - velünk az Isten. Advent és Karácsony titka ez.
Imádság:
Megváltó Urunk, te egykor kisgyermekként jöttél közénk egy szegényes istállóba, hogy megújítsd hitünket és a mennyei Atyával való kapcsolatunkat. Azóta is eljössz közénk minden karácsonykor, hogy emlékeztess minket az újjászületésünk lehetőségére. Lélekben én is elindulok hozzád Betlehembe, hogy szívemből kérjem tőled bűneim bocsánatát, és hogy isteni jóságoddal megtisztítsd lelkemet. Jóságos Jézusom, nem kérek mást karácsonyra, csak azt add meg, hogy tiszta szívvel borulhassak le szegényes jászolod elé, tiszta szívvel hódoljak előtted!
2023. december 17. – Advent 3. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,6-8; 19-28)
Abban az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A próféta különleges ember. Szava felzúg, s a hallgatóságot szíven üti, megindítja, esetleges ellenséges érzelmekkel tölti el. Egy bizonyos: a próféta más, mint az átlag, kilóg a "normális" emberek sorából. A próféta egy jel, amely megszólít, amely arra kényszerít, hogy értelmezzem. Keresztelő János is ilyen próféta volt, s a zsidó papok és leviták ezért küldenek hozzá küldöttséget, hogy kérdezzék meg őt: "Ki vagy te?" Erről a találkozásról, s János válaszáról szól János evangéliumának Advent harmadik vasárnapján felolvasott részlete.
Érdekes és mély értelmű párbeszéd bontakozik ki a kérdezők és a válaszoló között. János ráérez a keresésre, a vágyra, a Messiás várásának lelkületére, így a ki vagy te-kérdésre azonnal ezt a feleletet adja: "Nem én vagyok a Messiás". Furcsán hangsúlyoz az evangélista: "megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta, hogy nem ő a Messiás", háromszoros állítmánnyal emeli ki, hogy János tudja: nem ő az, tiltakozik az ellen, hogy vallási lelkesedők vagy fanatikusok emberi érvek alapján őt Krisztussá kiáltsák ki.
Ugyanígy nyíltan megmondja, hogy ő nem Illés vagy a próféta. Ezzel kifejezésre juttatja egyfelől alázatát, de még inkább azt, hogy ő nem azt a küldetést kapta, hogy a messiás-királyi zsidó várakozásoknak megfelelő módon hirdesse meg a Megváltó elérkeztét. Már itt körvonalazódik a későbbi konfliktus a zsidók és Jézus között: bár a nép várja a Messiást, mégsem fogadják el Jézust, mert ő nem olyan, mint ahogyan az emberek azt elképzelték, sőt nem is akar olyan lenni, nem tesz engedményeket az emberek vallási indítású, evilági uralomra vonatkozó fantáziáinak.
Hogy milyen eleven volt ez a várakozás, a reménykedés, azt éppen a küldöttek juttatják kifejezésre: "Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket..." János, a próféta föllépett, keresztel - s a várakozó népben különös érzés támad: vajon ő az? Lehetséges, hogy elérkezett az idő? Nem is sejtik, hogy az elkövetkező évek az emberiség egyik legtragikusabb történését hozzák: Isten küldöttének elutasítását azért, mert ő nem olyan, mint akit vártak. Ez fogalmazódik meg később János tanítványainak is a kérdésében, akik hasonló módon lépnek Jézus elé: "Te vagy-e a Messiást, vagy mást várjunk?"
Isten hűséges az ígéretéhez, és megajándékozza önmagával a rá várakozó népet. Ám elutasításra talál, mert nem úgy jön, nem úgy érkezik, ahogyan azt az emberek előre elképzelték. Valóban, az ember számára a képzelet, az előítélet, önnön elvárásai és képei sokszor fontosabbak a valóságnál is. A hétköznapi életben épp úgy tapasztaljuk ezt, mint a hit területén. "Nem tudom elfogadni, hogy..."; "Képtelen vagyok elhinni, hogy...", "Nem tudok napirendre térni fölötte, hisz annyira mást vártam" - megannyi mondat, ami az emberi keresés és várakozás kudarcát mutatja. Ma divat keresni, de nem jó találni - hisz a keresés énrólam, képzeletemről, vágyaimról szól, ezzel szemben a megtalálás arról szól, akit megleltem, s aki gyökeresen más lehet, mint amilyennek elképzeltem.
Ez Advent harmadik vasárnapjának, az örvendezés vasárnapjának üzenete: a várakozás öröme hamarosan átvált a megtalálás örömébe - csak ne feledjem el: ne magamat keressem Istenben, ne a saját vágyaim és saját elképzeléseim beteljesülését. Hagyjam, hogy Isten úgy mutassa meg magát, amint neki tetszik. Mert a valóság mindig értékesebb, mint a képzelet, a megtalálás vágya és kockázata nélkül hiábavaló a várakozás. (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, te minden nap eljössz hozzánk, minden nap döntés elé állítasz minket, minden nap választ vársz tőlünk. Elfogadom és hiszem, hogy te vagy az élő Isten Fia, akit azért küldött az Atya e világba, hogy általad szóljon hozzánk, és általad nyilatkoztassa ki igazságait és jóságát. Elfogadom és hiszem, hogy képes vagy eltörölni minden bűnömet, és képes vagy engem jó útra téríteni. A te törvényed, a szeretet parancsa szerint akarok élni. Kérlek, adj erőt, hogy minden nap tökéletesebben tudjak a mennyei Atya törvényeinek eleget tenni!
2023. december 10. – Advent 2. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,1-8)
Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Foglalkoztatja az örök élet és a túlvilág kérdése az embereket, köztük azokat is, akik nem gyakorló hívek, csak hallottak valamit a hit dolgairól.
Az a benyomásom, hogy az utolsó ítélet, a jó és a rossz végső szétválasztása és leleplezése éppen annyira vonzó, mint amennyire félelmetes. Van a világban és bennünk, a lényünkben, a tetteinkben, a történetünkben és a tapasztalatunkban éppen elég olyasmi, amivel nem tudunk mit kezdeni, amit nem értünk, s ezért sem magunkhoz ölelni, sem megbocsátani nem vagyunk képesek. Az ilyesmit talán szívesen hagynánk elégni valami végső, nagy tűzben. S miközben a magunk részéről várjuk a rossz és gonosz pusztulását, azt is sejtjük, hogy mi sem vagyunk makulátlanok. Hogy a végső tűznek belőlünk is sok mindent ki kell égetnie.Magamtól képtelen vagyok igazságot tenni. De Istenben hiszek, sőt, hiszem, hogy ő képes egyszerre irgalmas és igazságos lenni. Van rossz és van jó, van jó és van még jobb. Nem mindegy, mit tesz az ember. Isten feltárta az akaratát, és sok mindent megmutatott a tetteink jó és rossz következményeiből. Az értelmem és belátásom mégis véges. Hiszem azt is, hogy az irgalmas és igazságos Isten úgy tekint életadó és újjáteremtő szeretettel az én egész történetemre, hogy abban nem csak a rosszat és nem csak a jót, nem csak a tökéletest (ha volna is ilyen bárhol), de nem is csak a romlottat látja, nem a szétesést és hanyatlást, az öregedő egykedvűséget vagy a fénylő és fiatalos lángolást. Irgalma csak annyira nyúl utánam, hogy el ne felejtsem saját erőm gyakorlását. Igazsága csak azt égeti ki napjaimból, ami hazugság, ami önáltatás, csak teher és nem súly, ítélete csak azt rombolja le, ami elzár és elválaszt, de összekötni már képtelen.
Paradox, ellentétes, feszült a hit világa? Nem elég a mindenható Istenbe vetett hit, hogy minden leegyszerűsödjön? Amíg az egészen egyszerű és végtelenül gazdag Isten a mi emberi történetünk fénytörésein át ragyog fel, addig hol így, hol úgy érzékeljük: hol fénylően egyszerűnek, hol kérdésesnek és titokzatosnak. Az út mégis felé vezet, a vele való végtelen találkozáshoz.
Ellentétek feszülnek vasárnapi szentleckénkben is, Szent Péter első levelében. Isten előtt egy nap annyi, mint ezer év, és ezer év annyi, mint egy nap. Ő túl van az idő korlátain, bármikor elénk jöhet, és mindig velünk van. Ítélete mindent felemészt, mint a lángoló tűz, amely ijesztő és megsemmisítő, s közben mégis várjuk, mint az igazság ragyogását és mint az igazságosság otthonát.
Eljövetele váratlan és talán kellemetlen, mint egy tolvajé, a szívünk egészséges fertályában mégis várjuk – mert ha nem jön, minden színét veszti, mint a fagyott téli táj szürkületkor. (Martos Levente Balázs)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Te egykor bűnbánatot hirdettél a népnek és megtérést vártál az emberektől. Evangéliumod üzenete arra ösztönöz, hogy szembenézzek önmagammal, bűnös múltammal, életem hibáival. Segíts felismernem mindazt, amin változtatnom kell, s amin a te kegyelmeddel változtathatok! Adj szívembe igaz bűnbánatot! Add nekem a Szentlélekben való újjászületés kegyelmét! Mutasd meg nekem, milyen úton induljak, s mit vársz tőlem a jövőben! Köszönöm az adventi készület idejét. Adj erőt, hogy nap mint nap előre haladjak a lelki felkészülés útján és találkozhassak veled, az Isten Fiával.
2023. december 3. – Advent 1. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 13,33-37)
Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Ádvent első vasárnapjával az Egyház új liturgikus évet kezd. Mint minden liturgikus időszak, az Ádvent is több, mint csak puszta visszaemlékezés egy múltbéli eseményre. Emlékezni a liturgiában annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Minden liturgikus emlékezés felelevenít egy találkozást Isten és ember között, és ennek a találkozásnak a lényege újra valósággá lesz, Isten kegyelmének kiáradása. Ha tehát ma és egész Ádventen keresztül Urunk eljövetelét várjuk, akkor ez nem csupán visszaemlékezés arra, hogy kétezer évvel megtörtént Jézus Krisztus eljövetele, hanem valóság, valódi Isten-várás. Jézus Krisztus ezelőtt megtörtént eseményre, hanem valóság, valódi Isten-várás: Jézus Krisztus ma is megtestesül mindannyiunk életében, akik várjuk őt..
Ádvent ünneplése az Isten eljövetele utáni vágy és megtérés tudatosítását, átélését jelenti. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket, mert imánkra, hogy „Jöjj el Urunk!” halljuk mindjárt a választ is: „Az Úr már eljött!”
Az egész ádventi lelkület három gondolatkörre, három hangulatszínre osztódik: sóvárgás, ima, öröm. Ezt a három ádventi lelkületet mintegy megtestesíti három nagy személyiség, akikkel az ádventi olvasmányokban leggyakrabban találkozunk: Izajás próféta, Keresztelő Szent János és Mária. Három kor képviselői, három lelkület hordozói ők.
1. Izajás próféta a „sóvárgások férfija”. Izajás Izraelnek olyan történelmi időszakában élt, amikor az amúgy is széthúzó nép politikai intrikák játékszere lett. Izrael fénykora hanyatlóban volt amit a nép úgy élt meg, hogy Istenük elhagyta őket. Izajás próféta igyekezett hitet és reményt adni honfitársainak. „Legyetek bátrak, ne féljetek, itt a ti Istenetek!” – kiáltotta oda nekik és ez a kiáltás nem pusztán költői fogás, vagy szónoki frázis, hanem mélyen átélt személyes meggyőződés volt. Izajás rendületlenül hitte, hogy Isten valóra váltja majd népének tett ígéretét és tényleg elküldi a megígért Szabadítót. A Próféta szíve megrendült ettől a gondolattól s feltört lelkéből a legszebb ádventi ima: „Harmatozzatok égi magasságok és adjátok meg nekünk a Megváltót!” Izajás próféta ma is szól, ma is bátorít és bátorítására nekünk is szükségünk van. Nem könnyű ugyanis mindig felismerni a köztünk jelenlévő Istent. De mi is rendületlenül hisszük, hogy itt van és ez a hit új lelkesedéssel tölt el bennünket.
2. Keresztelő Szent János a „puszták embere”. A puszta bibliai fogalom. A zsidó nép a pusztában élte meg legközvetlenebbül Isten jelenlétét. Ez a tapasztalat befolyásolta egész vallásos magatartásukat. A próféták gyakran vonultak vissza a pusztába, hogy ott meghallják Isten hozzájuk intézett szavát. Keresztelő Szent János szintén a pusztában készült küldetésére. A puszta a Bibliában a lélek magányát jelenti, az elmélyülés, a magunkba vonulás csendes óráit. Isten szava csak ilyen csendben válik hallhatóvá. De az Isten szava nem maradhat a szívbe zárva, az mindig alkotó szó, ezért el kell vinni másokhoz, szükségszerűen dinamizmussá válik. Keresztelő Szent Jánosról is azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. Ima és tevékenység. Ádvent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája.
3. Mária, a boldog kismama. A Boldogságos Szűz Mária Ádvent legkedvesebb alakja. Ő már nem csak hiszi, hanem tudja, hogy a Megváltó közöttünk van. Ez szíve boldogságának titka. Az igazi öröm mindig egy féltve őrzött titokból ered. Mária már szívében hordja a legnagyobb Titkot, ezért öröme határtalan. Van-e a mi szívünknek is titka, amely örömmel tölt el bennünket? Vagyunk-e mi is Máriák, akik örömmel hordozzuk magunkban Istenünket?
Ádvent - három személy: Izajás, János, Mária. Ádvent – három hangulat: fájó vágyakozás, puszták imádkozó magánya, boldog biztonság. Három kép, három üzenet. Ádvent nem csupán emlékezés, hanem valóság: imába mélyült Isten-várás, amely örömmel tölt el bennünket.
Ádvent az Isten-várás pusztája. Tudunk-e mi pusztát találni, pusztába vonulni a mindennapi élet zajlása közepette is? Tudjuk-e egy kicsit idegeneknek érezni magunkat ebben a zajos világban? Mindezt csak azért, hogy meghalljuk Isten szavát, mert hiszen az a hivatásunk, a küldetésünk a világban, hogy a pusztában kiáltónak a szava legyünk akik életükkel, szavukkal, tetteikkel végigjárják Keresztelő Szent János útját a pusztától a Jordán vidékéig és azon túl, be a városokba, hogy aztán újra visszatérjenek a pusztába tovább várni, figyelni az Isten szavára. Ádvent most ismét ilyen visszatérés, visszavonulás a pusztába, önmagunkhoz, Istenünkhöz. Ádvent az elmélyülés, sóvárgás, lelkiismeretvizsgálat, befelé való fordulás ideje. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus! Gyermekként jöttél emberi világunkba. Gyenge, magatehetetlen gyermekként születtél meg, miként minden ember. Gyermekként szükséged volt a szeretetre, a gondoskodásra, a törődésre. Oly módon szeretnék hozzád közeledni, ahogyan az édesanyák gyermekükhöz. Szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel. Alázattal meghajolva a születés titka előtt, az élet titka előtt, a gyermek titka előtt. Rácsodálkozva arra, hogy minden új élet, minden újszülött gyermek az Isten ajándéka. Hiszem, hogy születésed új lehetőségeket, új utat nyit meg számomra. Születésed adjon nekem bátorságot és erőt az újrakezdéshez és a lelki újjászületéshez!
2023. november 26. – Vasárnap, Krisztus, a mindenség királya
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 25,31-46)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre? Ő pedig ezt feleli majd nekik: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek! Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az ókori Sámuel hevesen óvta népét a földi királyoktól, figyelmeztetett zsarnoki magatartásukra. Féltette és védte Isten szuverén hatalmát és ezért nem akart királyt Izraelben. Isten mégis felszólította Sámuelt, hogy adjon királyt követelődző népének, „hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük” (1 Sám 8) – mondotta neki. Századokkal később a Krisztus korabeli zsidóság vezetői elvetették az Isten fölkentjét, Krisztus királyt és szeretet országát: „Keresztre vele”, „Méltó a halálra” kiáltották. Ismét századok teltek el és Petőfi szavai már előre vetítették korunk minden rend és fegyelem ellen tiltakozó szellemi áramlatát, a punkok világát:
Itt a nyilam. Mibe lőjem?
Királyi szék áll előttem.
Bele lövöm bársonyába;
Csak úgy porzik kínjába’.
A mai szentmise evangéliuma ennek a se Istent, se embert nem ismerő világnak szól. Máté 25. fejezetének befejező szakasza nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy kár minden isteni rend elleni rugdalódzásért, mert Krisztus király trónját nem lehet megdönteni, porrá lőni. Ő előbb-utóbb eljön és egyszerűen helyet foglal dicsőséges trónján, hogy aztán mindenkinek megfizessen tettei szerint. A bibliai beszámoló előterében azonban nem ez a pusztító és katasztrofális végítélet áll. A szent szerző kijózanító szándékkal írta beszámolóját: megmutatta hogyan kell élnünk ahhoz, hogy az ítélet napján megálljuk helyünket. A végítéleten ugyanis minden emberfiának, minden nemzetnek a világmindenség szuverén ura elé kell állnia, és számot kell adnia földi sáfárkodásáról. Az universum szuverén ura Isten, aki senkitől sem függ. Nem ismer kivételt és nem személyválogató. Képes üdvözíteni és azokat, akik Őt végleg elvetik, a kárhozatba dönteni. Ma a világmindenség uralkodóját, mindannyiunk bíráját és jó pásztorát nevezzük Krisztus királynak. Ő jön el a végítélet napján, elismer vagy elkárhoztat bennünket, annak megfelelően, hogy Őt felismertük-e vagy megvetettük-e embertársainkban? Ennek kiderítése végett, amikor majd megjelenünk Isten ítélőszéke előtt, mai kifejezés szerint, ki kell majd töltenünk egy nagy kérdőívet: gyakoroltuk-e a vendégszeretetet?
Tápláltuk, ruháztuk-e a szegényeket? Meglátogattuk-e a betegeket és elesetteket? Gyakoroltuk-e az irgalmasság testi, lelki cselekedeteit? Krisztus tanításából bizonyosnak látszik, hogy a mai evangéliumban felsorolt kérdések nem merítik ki a keresztény élet tartalmát. Az evangélium csak egy-két követendő példára utalt. Ezek szellemét mindig figyelemmel kell kísérnünk. A szövegben szó van bakokról, amelyek a gonoszokat jelképezik. Ők a nagy király baljára kerülnek, ami annyit jelent, hogy a maguk választotta elidegenedésben és elvetettségben lesz részük. Sokan hanyagságuk és mulasztásuk miatt kerülnek oda, a kárhozottak helyére. Osztályrészük a pokol kínja lesz.
Az evangélium juhokról beszél. Ők a jók, akik királyuk jobbjára kerülnek. Nagy megtiszteltetésben és felmagasztalásban lesz részük. Ők az Atya áldottai. Jutalmuk az örök boldogság. Lehet, hogy a szentbeszéd folyamán arra gondoltunk, hogy most végre receptet kaptunk arra vonatkozóan, hogy kell igazi keresztény módon élnünk. Nem ez történt. Csak egy felhívás hangzott el, amely gondolkodásmódunk felülvizsgálatára sarkall: Legyetek emberségesebb emberek!
Ha Isten akarata szerint élünk, akkor bizalommal nézhetünk Krisztus király végső napja elé, mert ő számunkra egyáltalán nem lesz félelmetes. Akkor a nagy király majd hozzánk is úgy szól, mint ezt a töpörödött és nemeslelkű kis asszonyka, kalkuttai Teréz anya regulájában látomásszerűen megírta: „Hajléktalan voltam és ajtót nyitottál nekem. Fáradt voltam és felüdítettél. Telve voltam aggodalommal és eloszlattad félelmemet. Kicsi, írástudatlan voltam és olvasásra tanítottál. Amikor börtönben voltam, cellámban is felkerestél. Munkanélküliségemben, munkához juttattál. Amikor melegség után sóvárogtam, szelíden megfogtad a kezem. Kigúnyolt és megalázott néger, kínai vagy fehér voltam, de te mégis szolidaritást vállaltál velem. Láttál leköpdösve vérben fetrengeni, mégis megismertél engem, jóllehet verejtékes és piszkos voltam. Amikor kikacagtak, mellettem álltál, és ha boldog voltam, együtt örvendeztél velem”. Evangéliumi szakaszunk továbbá óv a túlzott elbizakodottságtól és a keresztény beképzeltségtől. Az igazak szabadkozásából – Uram, mikor láttunk éhesen, szomjasan és enni meg inni adtunk? – arra lehet következtetni, hogy igenis vannak jó emberek, akik bár nem ismerik Krisztust és evangéliumát, mégis jótettekkel rendelkeznek. Előfordulhat, hogy ők ritkán mutatkoznak a közösségekben, de mégis az evangélium szelleméből élnek, szívükben hordozzák a szeretet tűzét. Tetteik révén Krisztus barátaivá és testvérévé váltak. Néha anonym vagy incognito keresztényeknek nevezzük őket. Isten őket éppúgy meghívta országába mint a keresztények nagy sokaságát.
A másik csoport szabadkozása sem hagyható figyelmen kívül: Mikor láttunk téged mint éhezőt és nem segítettünk neked? A kérdés arra utal, hogy a megkereszteltek között is vannak olyanok, akik bár Krisztus híveinek vallják magukat, bensejükben mégis távol állnak tőle és tanításától. Ők talán sok külsőséges jó cselekedetet is fel tudnak mutatni, de a nagy krisztusi pálfordulásra még nem jutottak el, és távol állnak Krisztus Urunk szellemétől. Ők még nem fedezték fel minden emberben Isten képmását és Krisztus testvérét. Isten országa ott növekszik, ahol testet ölt a krisztusi evangélium szelleme. Isten boldog országa nem távoli jövő. Köztünk van. Szívünkben hordozzuk, ha elfogadjuk Isten szuverén uralmát és emberséges életünk által látható valósággá tesszük azt. (Cserháti Ferenc)
Imádság:
Uram, Jézusom! Te vagy a mindenség királya. Hittel várom eljöveteledet és a veled való találkozást. Tudom, hogy életem nagyszerű lehetőség arra, hogy embertársaim segítésével kimutassam irántad való szeretetemet. Mindenkiben, de főként a szegényekben, a segítségre szorulókban téged akarlak látni, a te arcodat szeretném felfedezni, neked igyekszem segíteni. Segíts, hogy soha ne mulasszam el a segítségnyújtást és jócselekedeteim érdemként számítsanak majd a végső ítéleten!
2023. november 19. – Évközi 33. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 25,14-30)
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!”
Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!”
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott, így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!”
Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!”
Ezek az Evangélium Igéi
Elmélkedés:
az Evangéliumi példabeszéd a talentumokról, amely sok szép üzenetet tartalmaz. Csak arra kell ügyelnünk, nehogy mindjárt azzal kezdjük, hogy mi vagyunk az a „mihaszna, lusta szolga”, aki nem tudott mit kezdeni a rábízott talentummal. Ez az evangéliumi szakasz mindenekelőtt örömhír.
Először felfigyelhetünk arra, hogy a ház ura, aki itt természetesen Istent példázza, mindenkinek adott valamit. Isten egyikünket sem bocsátott utunkra anélkül, hogy fel ne készített volna bennünket életünk kalandjára. Ezért merjük vállalni bátran mindazokat a feladatokat, amelyre a Szentlélek ösztönöz bennünket, mert tudjuk, hogy minden küldetéshez megadja a szükséges kegyelmeket is. A házastársak minden nehézségükben bizalommal számíthatnak a házasságuk szentségéből fakadó kegyelemre, a szülők bizalommal fohászkodhatnak Istenhez gyermekükért, a papok és szerzetesek bizalommal támaszkodhatnak hivatásuk kegyelmére. A kegyelem ilyen szemszögből annyit jelent, mint tudatában lenni annak, hogy szeret bennünket az Isten.
Felfigyelhetünk arra is, hogy a ház ura megbízott minden egyes szolgájában. Egyiket sem zárta ki előre bizalmából, kijelentvén, hogy ennek vagy annak nem ad semmit, hiszen már előre tudja, hogy nem tudnak majd mit kezdeni a rájuk bízott talentummal. Isten bennünk is megbízik.
Felfigyelhetünk arra is, hogy a ház ura jól ismerte szolgáit, hiszen aszerint osztotta ki a talentumokat, amilyen képességeket látott bennük: „kinek-kinek rátermettsége szerint”. Isten minket is jól ismer, ezért mi is megbízhatunk benne.
A végén, Isten számon kéri majd tőlünk is a kapott ajándékokat, de nem kér tőlünk többet, mint amennyit adott.
Az Evangéliumot úgy lehet lelki haszonnal olvasni és elmélkedni, ha azonosulunk az egyes szereplőkkel. Ezt gyakran meg is tesszük, de furcsa módon legtöbbször a negatív szereplőkkel azonosulunk: a jó pásztorról szóló példabeszédben az eltévedt bárányban vélünk magunkra ismerni, a tékozló fiúról elmélkedve vele azonosítjuk magunkat, és azt fontolgatjuk, milyen messzire mentünk el az atyai háztól. Csak ritkán merünk azonosulni a pozitív szereplőkkel, pedig velük kellene, mert tőlük lehet eltanulni az erényeket. A mi példaképünk nem az eltévelyedett bárány, hanem az azt kereső jó pásztor, nem a tékozló fiú, hanem az őt szeretettel visszaváró apa. A talentumokról szóló Evangéliumi példabeszédben is a távoli útra készülő úrra kell szegeznünk tekintetünket és tőle tanulnunk. Mit tanulhatunk ettől az embertől?
Először, megtanulhatjuk tőle azt, hogy meg kell bíznunk másokban. Nem lehet úgy élni, hogy másokban állandóan ellenséget vagy riválist látunk.
Másodszor, megtanulhatjuk tőle azt, hogy a másokban jelenlévő jót el kell ismerni és meg kell dicsérni. Minket gyakran az irigység és a mások iránti féltékenység gúzsba köt, úgyhogy nem tudunk örülni mások sikerének, pedig sokkal emberségesebb lenne a világ, ha tudnánk elismeréssel közeledni azok felé, akik jót tettek velünk.
Harmadszor, megtanulhatjuk tőle azt, hogy a rosszat néven kell nevezni és elítélni azt, amint a ház ura kimondta az ítéletet a lusta szolga viselkedése fölött. A mai világban túl sok az elkendőzés. Ha valahol rosszat vagy igazságtalanságot látunk, akkor kijelentjük, hogy ez nem tartozik ránk, de ezzel valami módon a rossz cinkosává váltunk.
Figyeljünk fel végül arra, hogy a szolgák ura nem kölcsönbe adta a talentumokat, hanem ajándékba, és ezért azokat nem kérte vissza egyik szolgától sem. Ez a magyarázata annak, hogy a „mihaszna, lusta szolgától” elvette ugyan a talentumot, de nem magának tartotta meg, hanem annak adta, akinek már volt tíz talentuma. A lusta szolga vétke az volt, hogy nem értékelte a kapott ajándékot. Isten minket is gazdagon megajándékozott sok ajándékkal. Ezek azok a talentumok, amiket ránk bízott, hogy jól hasznosítsuk azokat életünk során. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, segíts, hogy ne engedjek a megtévesztésnek és a félrevezetésnek! Bölcsességet és tisztánlátást kérek tőled, hogy megkülönböztessem a te igazságodat az emberek hamisságától. Te Úr vagy az egész világ és az egész természet felett, és hatalmad van, hogy legyőzd a gonoszságot. A te segítségeddel én is le tudom győzni a rosszat. Életem biztonságban van a te kezedben, s ha hűséges maradok hozzád és hitemhez, akkor nem veszíthetem el az üdvösséget. Add, hogy semmiféle veszély, még az életveszély miatt se tagadjam meg hitemet, hanem a Szentlélekre hallgatva tegyek tanúságot rólad!
2023. november 12. – Évközi 32. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 25,1-13)
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szinte magunk előtt látjuk, ahogyan a nap estébe kezd hajolni, és a tíz hajadon ünnepi ruhában, illatfelhőtől övezve, könnyed léptekkel elindul otthonából, hogy összetalálkozzanak a lakodalmas ház előtt. Ekkor még nem veszünk észre sok különbséget közöttük: mind szépek, vidámak, csacsognak és énekelnek. Ahogy alászáll az éj, együtt alszanak el, a lámpásba visszahúzva a kanócbelet, hogy takarékosan égjen. De a békés, könnyű álom után az ébredés hirtelen két csoportra osztja őket. Akiknek van tartalék olaja, azok újra fölszíthatják az éjszakában oly kedves világot: az újratöltött mécs kibírja azt is, hogyha most kijjebb húzzák a kanócbelet, ekként teremtve a lehető legnagyobb fényességet. A másik csoportba azok tartoznak, akik csak az estére, az ünnepre, a lakodalomra gondoltak – és azzal nem számoltak, hogy van még egy fontos tényező: a múló idő, ami próbára teszi felkészültségüket.
A beteljesülés – a vőlegény érkezése, a kapu feltárulása, majd bezárulása – egyértelműen a végidő kontextusába helyezi ezt a kis történetet. A cél: bejutni a menyegzős lakomára, véget nem érő közösségre lépni az Úrral. Ennek tükrében nagyon elgondolkodtató, hogy kezdetben mennyire nincs különbség a szüzek között – egészen az utolsó percekig. Vallásos emberként szeretjük azt gondolni, hogy a keresztények látványosan jobbak, többek, erkölcsösebbek, mint a körülöttük élő, másképp vagy egyáltalán nem hívő társaik. Csakhogy ez egyáltalán nincs így. A ruházat, a kézben tartott mécses, sőt még annak lobogása segítségével szinte a legvégső pillanatig nem lehet elkülönböztetni, hogy kik jutnak be a lakodalomra, és kik nem. Persze mondhatjuk: az okosaknak ott van eldugva, talán a ruhájuk széles szegélyében-ujjában, egy kis olajos korsójuk. De ez nem látványos dolog: ha az lenne, a balgák hamar észrevették volna, hogy ők nem hoztak magukkal ilyesmit.
A valódi keresztény létezést nem a többiektől való tüntető elkülönbözés, a szembefordulás vagy a kirekesztő szétválasztás vágya vezérli. Együtt nő konkoly és búza, a háló jó és rossz halat egyaránt kifog. Nem földi módon kell hangoskodva másmilyennek lenni. A lámpás belseje számít igazán: az olaj, a belső erő és remény. Vannak külsőleg, névleg keresztények – és vannak szívükben Krisztushoz forduló kívülállók is. Nem szabad nekünk különválogatnunk őket. De azzal tisztában lehetünk, hogy végül, akárhová is soroltuk magunkat, csak egy kérdés marad: Tudsz-e lángolni? Van-e benned olaja a szeretetnek, jóságnak, irgalomnak? Készen állsz-e az örök Fényre?
(Török Csaba)
Imádság:
Mennyei Atyánk! Jézus feltámadása nyújtja nekünk a reményt, hogy mi is feltámadunk az örök életre. A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondolhatom, hogy az életnek ezzel vége. Te új életet adtál Fiadnak, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztottál. Hisszük, hogy új életet adsz majd nekünk is, amikor feltámasztasz minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk veled, az örök szeretettel. Uram, hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben. Neked ajánlom az életem, hogy veled élhessek majd örökké a mennyei boldogságban.
2023. november 5. – Évközi 31. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 23,1-12)
Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi harmincegyedik vasárnap evangéliumi szakaszában véget ér az a több vasárnapon át tartó sorozat, amelyben Jézus és a zsidó vallási pártok vezetőinek vitáit hallhattuk. A végeredmény: a nép vallási vezetői megkeményítik szívüket, nem fogadják el, nem fogadják be az evangéliumot. Jézus ekkor felhagy a meddővé vált vitákkal, s közvetlenül a néphez fordul. A tömeghez intézett szavai példaértékűek és rendkívüli jelentőséggel bírnak a mi számunkra is.
Az alaptapasztalat roppant egyszerű: az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek, vagyis a nép mindenekelőtt vallási-lelki vezetői ők, de ezzel egyidejűleg a társadalmi életnek is meghatározó szereplői. Ők azok, akik hirdetik Istennek a választott néphez intézett szavát. Ugyanakkor a próféciák hirdetői képtelenek felismerni, amikor elérkezik a próféciák beteljesedése, a törvények tanítói nem ismerik fel a názáreti Jézusban Isten kinyilatkoztatásának teljességét, a Messiást, akinek kezébe helyeztetett az uralom, aki a végső Bíró.
Ez a kettősség tehát azért drámai, mert egyfelől Isten szava hiteles hirdetésének szent feladata a farizeusokra és írástudókra hárult, ugyanakkor ők azok, akik saját életükkel, lelkületükkel mutatják fel, hogy lehet nem felismerni a hirdetett isteni szó beteljesülését, hogyan lehet a betűt vizsgálva eltávolodni a tartalomtól, a lényegtől.
Miért mondottam elmélkedésünk elején, hogy ma is, mostani egyházi életünkben is alapvető fontosságú üzenetet hordoz ez az evangéliumi szakasz? Azért, mert bár megváltozott a kor, megváltoztak a viszonyok, de ugyanez a jelenség sokszor napjainkban is fellelhető. Az Egyház maga is hordozza szívében Isten kinyilatkoztatását - a Szentírás szavában, a Hagyományban s az ezekből fakadó egyházi tanításban. Mégis, a megélt hit sokszor oly messzire kerül a megvallottól, a tanulmányozott betű a lelki tartalomtól.
Ezért fontos emlékezetünkbe idéznünk egy korábbi nagypénteki colosseumi keresztút kilencedik állomását, ahol - II. János Pállal televíziós összeköttetésben - Joseph Ratzinger bíboros, aki nem sokkal később XVI. Benedek néven lépett a pápai trónra, így fogalmazott:
"Mi az üzenete Jézus harmadik elesésének számunkra? Mi az ember általánosságban vett esésére gondoltunk, oly sokak bukására Krisztustól egy istentelen szekularizmusba. De nem kell-e arra is gondolnunk, hogy mennyit kell Krisztusnak elszenvednie Egyházában? Hányszor élnek vissza jelenlétének szent Szentségével, a szív mily ürességébe és gonoszságába lép be oly sokszor? Hányszor ünnepeljük csakis önmagunkat, s nem is fordítunk ügyet Reá? Hányszor forgatjuk ki szavait vagy élünk vissza velük? Mily kevés hit van oly sok elméletben, mennyi üres beszédet hallhatunk? Mennyi szenny van az Egyházban, és éppen azok között, akiknek a papságban egészen Őhozzá kellene tartozniuk? Mennyi gőg és önelégültség? Mily kevésbe vesszük a kiengesztelődés szentségét, amelyben Ő vár reánk, hogy felemeljen elesettségünkből?"
Valóban, a keresztény hit is szembesül az evangéliumi drámával: a hitet megvalljuk, Isten szavát őrizzük, a tanítást műveljük, kifejtjük, de ugyanakkor az életünk másról tesz tanúságot, mint a szánk. Ezt a szempontot még inkább figyelembe kell vennünk a püspökök és a papok esetében, akik már nem Mózes, de az Egyház krisztusi tanítószékében ülnek illetve annak segítői, szolgái. Azonban ez a kettős arc, ez a szakadék nem adhat okot arra, hogy magát az isteni szót vessük kritika alá. Nem Isten üzenete gyenge, törvénye rossz, akarata ember-ellenes; hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az ember kevés, az ember zárul be, s nem engedi, hogy az isteni szó erőben, jóságban és ember-szeretetben valósuljon meg az életében.
Jézus is így int: bármilyen a tanító, attól a tanítás értéke még önmagában van. Bármilyen is az, aki hirdeti az evangéliumot, az evangélium ereje nem az azt tanító emberben, hanem az emberi történelemben megszólaló Istenben van. Ezért ha méltatlanul is csendül fel az evangélium hangja az egyházban, annak tartalma, üzenete mégis mindennél értékesebb. Ha töredékes, gyenge és esendő is az ember, aki szolgálja az Igét, attól az még a legnagyobb gazdagság az ember, az egész világ számára. Mert nem az a fontos, hogy ki a futár, a szolga, aki közvetíti az ajándékot, hanem az, hogy ki az a személy, aki azt adja. Márpedig az evangélium Isten ajándéka az embernek.
Így hát amikor emberekkel találkozunk, akik a hitből papok, egyháziak vagy hívek miatt ábrándultak ki, akkor emberileg meg kell értenünk, hogy a dilemmát, a vallott hit és az élet kettősségét nem tudták feldolgozni. Ugyanakkor emlékeztetnünk kell őket és magunkat is, hogy mindez pusztán a csatorna, a közvetítés - Isten maga, az Örömhír Istene túl van papokon, egyháziakon, híveken.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy erre hivatkozva megmaradhatunk fásultságunkban, esetleg a krisztusi szellemmel ellentétes életvitelünkben - épp ellenkezőleg! Mindez arra buzdít bennünket, papokat és világiakat egyaránt, hogy életünk, tetteink és szavaink mindinkább kerüljenek összhangba hitünkkel, az evangélium hitével, nehogy a szolga, a közvetítő, a csatorna elégtelensége miatt magától az Úrtól, a Mestertől és a Forrástól forduljanak el az emberek.
Az alázat iskolája ez a hívek számára - mert megérteti velünk, hogy a hitben előrehaladni egyet jelent azzal, hogy mind kisebbekké válunk, mindinkább ráébredünk arra, hogy mi szolgái, gondnokai vagyunk egy valóságnak, amely túlnő rajtunk, amely mindig több mint mi, amelyhez önerőből gyengék vagyunk; épp ezért egyre kisebbé válva, önmagunkat egyre inkább háttérbe vonva mind tisztábban engedhetjük átragyogni az evangélium fényét emberi létünkön. Ez az ember felmagasztalása: kristálytisztává válni, Isten képét hordozni a világban, testvérként a testvérek között elvezetni őket az Atyához - nem csak a tanítással, szóval, kioktatással és tanáccsal, de egész életünkkel. (Török Csaba)
Imádság:
Uram, Istenem, add nekem a kegyelmet, hogy téged keresselek és felébredjen szívemben a vágy, hogy téged lássalak! Ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy megpillanthassalak téged, s te rám emeld irgalmas tekinteted! Az üdvösség pillanata akkor köszönt be, amikor e két tekintet találkozik. Akkor találom meg a boldogságot, ha isteni irgalmad rám talál, s ezzel új élet kezdődik számomra. Hiszem, hogy a veled való találkozás változást hoz életembe, elhagyhatom a bűnös élet útját, s elindulhatok feléd a kegyelem, a szeretet és a hit útján.
2023. október 29. – Évközi 30. vasárnap
Evangélium Szent Máté Könyvéből (Mt 22,34-40)
Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A szeretet az Egyház társadalmi tanításának királyi útja. Mindazokat a felelősségeket és feladatokat, amelyeket ez a tanítás körvonalaz, a szeretet járja át, amely Jézus tanítása szerint a Törvény foglalata (vö. Mt 22,36–40).
A szeretet jelenti az Istennel és az embertárssal való személyes viszony valódi tartalmát; ez a vezérelve nem csupán mikro-viszonyainknak, a baráti, a családi és kisközösségi kapcsolatoknak, hanem a makro-viszonyoknak, a társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolatoknak is.
Az evangélium tanítása nyomán az Egyház számára a szeretet minden, mivel, amint Szent János tanítja (vö. 1Jn 4,8.16), és ahogy első enciklikámban említettem: „Az Isten szeretet” (Deus caritas est). Minden Isten szeretetéből származik, minden a szeretet által ölt formát, minden a szeretet felé irányul. A szeretet Isten legnagyobb ajándéka, amelyet ő adott az embereknek, a szeretet az ő ígérete és a mi reménységünk. Tudatában vagyok annak, milyen jelentésbelifélresiklásokon és kiüresedésen ment és megy át a szeretet jelentése, azzal az ebből következő veszéllyel együtt, hogy félreértik és száműzik az erkölcsi élet gyakorlatából, és ez minden esetben megakadályozza helyes értékelését. Társadalmi, jogi, kulturális, politikai és gazdasági területen, azaz a fenti veszélynek leginkább kitett közegekben könnyen kimondják, hogy a szeretet nem játszik szerepet az erkölcsi felelősségek értelmezésében és irányításában. Ebből fakad a szeretet és az igazság összekapcsolásának szükségessége, nem csupán abban az irányban, amelyet Szent Pál kijelöl, azaz az „igazság a szeretetben” értelemben (Ef 4,15), hanem a fordított, amazt kiegészítő „szeretet az igazságban” irányban is.
Az igazságot a szeretet „ökonómiájában” kell keresni, megtalálni és kifejezni, ugyanakkor másrészről pedig a szeretetet az igazság fényében kell megérteni, értékelni és gyakorolni. Így nem csak az igazság által megvilágított szeretetnek teszünk szolgálatot, de hozzájárulunk az igazság hitelesítéséhez is azzal, hogy megmutatjuk bizonyító és meggyőző erejét a konkrét társadalmi életben. Olyan dolog ez, amellyel ma kevéssé számolnak egy olyan társadalmi és kulturális közegben, amely az igazságot viszonylagossá teszi, gyakran közömbössé válik az igazság iránt és ellene szegül. (XVI. Benedek pápa, Caritas in veritate)
Imádság:
Uram, Istenem! Ha igaznak tartom magam, te nem tudsz semmit sem ajándékozni nekem. Ha el akarom magammal hitetni, hogy tökéletes vagyok, elzárom magamat kegyelmi ajándékaidtól. Ha elégedett vagyok önmagammal, te nem tudsz jobbá tenni. De ha őszinte vagyok magamhoz és beismerem előtted bűneimet, te megajándékozol engem a bocsánattal és az üdvösséggel. Adj szívembe mindenkor őszinte bűnbánatot, hogy irgalmad felemeljen! Nevelj engem arra, hogy sose keressem az emberek tetszését és ne várjak tőlük elismerést, hanem mindig neked engedelmeskedjek, s ezáltal méltó legyek arra, hogy gyermeked vagyok!
2023. október 22. – Évközi 29. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,15-21)
Abban az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliumi szakaszában egy olyan jézusi mondat hangzik el, amely szinte szállóigévé lett mára: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az Istennek pedig, ami az Istené!".
A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, igencsak felfokozott. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tanított és csodákat tett a templomban, s ezzel magára vonta a főpapok és farizeusok figyelmét. Először vitába szállnak Jézussal, ám ő hasonlatokkal fogalmazva meg mondanivalóját, rávilágít érzéketlenségükre, keményszívűségükre. Erre ellenfelei más taktikát alkalmaznak - egy semleges, látszólag a két fél, Jézus és a zsidó vezetők, viszonyán kívül álló kérdést tesznek fel: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" Mindezt ráadásul olyan behízelgő, kedélyes modorban, hogy az egyszerű hallgató semmi rossz szándékot sem feltételezhetett, hisz így szólítják meg Jézust: "Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére." Bár a szavak igazak, bár pontosan illenek Jézusra, s egy tanítvány szájából elhangozva szinte hitvallással érnének fel, a farizeusoktól kimondva mégis gonosz tartalommal telítődnek. "Miért kísértetek, ti képmutatók!" - kiált fel Jézus, felismerve ezt a gerinctelen alakoskodást, ezt a behízelgő gonoszságot. Az ember még az igazság szavait is fel tudja használni gonoszan.
A dilemma adott: ha Jézus nemmel felel a kérdésre, azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor a rómaiak előtt felségárulással lehet őt vádolni, s a megszállók kivégzik. Hogy ez mennyire így van, az világos Lukács evangéliumában, ahol a keresztrefeszítés előtti perben épp ezzel vádolják be Pilátusnál Jézust: "Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak" (Lk 23,2).
Ha azonban igent mond, akkor valójában a vámosokkal, a megszálló és gyűlöletes rendszer kiszolgálóval fúj egy követ. Akkor nem lehet ő a Messiás, aki megszabadítja népét az elnyomástól, és visszaállítja Dávid házának uralmát.
Ezt a dilemmát Jézus az elmélkedésünk elején idézett mondattal oldja fel, rámutatva az adópénzen a császár képére. Vagyis a földi és isteni, földöntúli valóságok közötti viszony egy alaptörvényét állítja fel, kimondva, hogy mindkét világnak meg kell adnunk azt, amivel tartozunk.
Az alaptörvény szép, azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan is néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mennyi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár?
A jézusi mondat alapkijelentését abban kell látnunk, hogy a Megváltó nem akarja a vallás vagy a hit jelszavával megszüntetni a világi valóságok jogos önállóságát - magyarán szólva nem teszi azt, amit egyes vallásokban látunk, hogy a hétköznapi élet minden területét alárendelik a vallási rendnek. Jézus ideálja sokkal inkább egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén "Isten látta, hogy jó, amit teremtett", vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen felismerve a földi dolgok értékét él velük.
De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideig tartó csupán - az ember célja azonban a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke akkora, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, s emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, s emiatt elveszítem szemem előtt a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban felfedezve az értéket, pont annyit adok, amennyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.
Mindehhez azonban a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség - és a tudat, hogy végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, s ilyenkor az Isten törvényéhez szabad csakis ragaszkodni.
A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, amely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát. (Török Csaba)
Imádság:
Mindenható és teremtő Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Szívünkbe adtad a vágyat, hogy téged keressünk és benned találjuk meg boldogságunkat. Fiad, Jézus azt kéri tőlünk, hogy hozzá váljunk hasonlóvá. Segíts minket, hogy arcunkon hordozzuk Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjuk, felajánljuk magunkat neked! Adj nekünk bölcsességet, hogy felfogjuk Jézus szavainak értelmét, komolyan vegyük azt és megadjunk neked mindent, ami téged illet!
2023. október 15. – Évközi 28. vasárnap
Meghívnád?
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,1-14)
Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Vasárnapi evangéliumunk a királyi menyegzőről szóló példabeszéd, Máté változatában. Mint több másik szakaszban, van itt is egy olyan főszereplő, akiben Istenre ismerünk rá: a gazda, aki szőlőműveseket fogadott fel, az apa, akinek fiai mást mondanak, mint amit meg is tesznek, vagy az a másik szőlőbirtokos és apa, aki szolgákat küld szőlőjébe, végül egyszülött fiát, hogy a neki járó termést beszedjék – ők mind hasonlítanak erre a királyra, aki fiának készít menyegzőt, és várja vendégeit. Az előkelő vendégeket korábban meghívták, csak a végső jel hiányzik, s az ünnep megkezdődhet. De mi történik, ha a vendégek közönyösek, s nem jönnek el? Jézus példabeszéde egyszerre szól Isten nagylelkű szándékáról, hogy fia által ünnepet készítsen a világnak, s egyben arról, mi lesz a következménye annak, ha hívására rosszul válaszolunk.
Lukácsnál olvasunk egy hasonló történetet (Lk 14,15-24), s ha a kettőt összevetjük, mindjárt jobban látjuk a mátéi változat sajátosságait. Lukács lakomát említ, nem menyegzőt, s nem beszél sem királyról, sem a fiáról. A lakoma Isten és ember találkozásának ősi szimbóluma, Jézus pedig szívesen étkezett a kitaszítottakkal és bűnösökkel, hogy megmutassa Isten irgalmas szeretetének valóságát. A menyegző azonban többet jelent: végső nagy lehetőséget (vö. Mt 25,1-13), elköteleződést, megismételhetetlen alkalmat. A „fiú” említése – bár a történetben később nincs szerepe – azt sejteti, hogy Jézus küldetésének végső jelentőségéről is szó van. Azok, akik a meghívást visszautasítják, Jézus ünnepében nem akarnak részt venni: földi életében a zsidó nép jelentős része elutasította őt; de gyakran így történt halála és feltámadása után is, amikor Máté és közössége fáradozott a szolgák módjára, hogy a meghívottakat az ünnepi asztalhoz szólítsa.
Jézus példabeszéde nem értelmezhető egyetlen történetként, inkább jelképes utalások sorozataként. Az első nehézség az, hogyan képzeljük el, hogy a király elmegy megbüntetni a lázadó várost és lakóit, miközben a lakoma már készen áll, s mindjárt folytatódik is. Úgy tűnik, ezek a képek egyfajta jövendölésként Jeruzsálem pusztulásáról szólnak. Máté közössége a lázadó város büntetését látta abban, hogy a rómaiak 70-ben lerombolták, lakói közül sokakat meggyilkoltak. A példabeszéd első része megfenyegeti nemcsak a főpapokat és farizeusokat, hanem azokat is, akik az értékes meghívás helyett mindennapi ügyleteikbe bonyolódnak, s elveszítik az igazi értékek iránti érzéküket.
Amikor néhány verssel később arról olvasunk, hogy a szolgák „jókat és gonoszokat” összegyűjtöttek, kettős érzésünk támad: vajon Isten irgalmáról lesz szó, aki „felkelti napját a gonoszokra és a jókra” (Mt 5,45), vagy a végső ítéletről, hiszen a mennyek országa olyan is, mint a tengerbe vetett háló, amely összefog hitvány és jó halakat is, a hitványat aztán kivetik és elégetik (vö. Mt 13,47-50). Utóbbi sejtésünk igazolódik. A példabeszéd vége már nem a történelmi katasztrófákról, hanem az utolsó ítéletről szól, az ember felelősségéről és a pokol lehetőségéről. Ez azoknak szól, akik már csatlakoztak a Jézus körül ünneplő közösséghez, akiket Máté talán régóta maga körül lát az egyházban. Az egyszerűek menyegzős ruhája ekkoriban nemigen jelentett többet, mint azt, hogy kitisztították viseletüket. Az első „igent”, amellyel valaki belép a menyegzőre, még sok másiknak kell követnie. Aki napról napra igent mond Istennek, abban erősödik a kiválasztottság kegyelme (vö. 2Pt 1,10), annak lassanként tisztul a szíve.
Nem tudunk a példabeszéd minden részletével mindjárt azonosulni. Azt azonban megértjük belőle, hogy Isten emberi szemmel nézve szenvedélyes, vagyis haragos és irgalmas, nem közömbös. Mert ő él. (Martos Balázs)
Imádság:
Istenem, minden a te végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért hálával tartozom neked. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és a szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzeteiért. Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz. Uram, taníts meg hálásnak lenni! Taníts meg észrevenni a legkisebb dolgokat is az életben, akár tőled, akár embertársaimtól kaptam azokat! Taníts meg arra, hogy a hálámat mindig ki tudjam fejezni!
2023. október 8. Vasárnap, Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya
Történelmi áttekintés
Szent István királyunk halála előtt a Boldogasszony oltalmára bízta az országot. A Szent Jobb tisztelete is ennek a felajánlásnak emlékét tartotta elevenen, hiszem Szent István ezzel a kézzel ajánlotta föl a magyar koronát Szűzanyánknak.. Sok középkori emlék is bizonyítja: mindig elevenen élt bennünk a tudat, hogy - elsőként Európában - Mária országa, Mária népe vagyunk. (Bajorország Patronája csak 1620 óta; a franciáknak is Notre-Dame, Miasszonyunk - 1638 óta; Ausztria 10 év múlva követte Franciaországot: 1647-ben III. Ferdinánd német-római császár Bécsben oszlopot állíttatott, amelynek fölírásában a Szent Szüzet Ausztria védasszonyának és különleges választott úrnőjének nevezte. A spanyoloknak pedig még később, a 18. században engedte meg XIII. Kelemen pápa, hogy nemzeti ünnepük a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe lehessen. Lengyelország királynője 1656-ban, Mexikó Patronája 1737-től. És a sort még lehetne folytatni.)
Régi katolikus nemzeti himnuszunk, a "Boldogasszony, Anyánk" kezdetű ének refrénje: "Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról." (Ezt az éneket/imát egy bencés szerzetes költhette valamikor, és Lancsics Bonifác jegyezte le 1714-ben). Veres Péter, a neves népi író és a parasztság politikusa mondta 1956 tavaszán: "Ezt a népet, a magyarságot történelme folyamán két ének: a "Boldogasszony anyánk és a "Te Benned bíztunk elejitől fogva" (zsoltár) tartotta meg."
Árpád-házi királyaink nagy Mária-tisztelők voltak, de az Anjou-származásúak is. Nagy Lajos fogadalmi templomaként épült idegenben Máriazell (2007-ben ünnepelte 850 éves fennállását. Az ünnepségen jelen volt XVI. Benedek pápa is.) Nagy Lajos támogatta lengyel királyként a magyar alapítású pálos remete-szerzetesek Lengyelországba települését, amelynek eredménye Czestochowa szentélye, sőt magának a "fekete Mária" kegyképnek is az eredete.
Buda 1686. évi visszavételekor és a török kiűzésekor XI. Ince pápa üzenete volt a jelszó: "A Boldogságos Szűz ad segítséget!" Latinul: B eata V irgo D abit A uxilium! (A kezdőbetűk Buda nevét "adják".) A mecsetként használt budavári Nagyboldogasszony-templomban a magyar győzelem után leomlott a fal, amelyet - védelmül - a Szűz Mária szobra elé emeltek. Így jelent meg a Szent Szűz diadalmas alakja. Mátyás királytól kezdve egészen 1849-ig majdnem kivétel nélkül a Patrona Hungariae képével ékesek a magyar fémpénzek. Ezeket "máriásoknak" hívták.
A magyar hadilobogókon a Dózsa Györgyre bízott keresztes hadjáratból maradt ránk először Mária alakja. II. Rákóczi Ferenc, a "nagyságos fejedelem" zászlói közül kettőn is ott láthatták a Nagyasszonyt, de a hadbavonult főrendek is ilyen lobogók alatt harcoltak a törökök, majd a "németek" ellen. Az 1848/49-es csatákban Patrona Hungariae zászlói lobogtak, sőt még a kiegyezés után is több gyalogsági ezrednél is megmaradtak.
A búcsújáró helyek kultusza bővelkedik a Mária-tiszteletben. Állandó fohászok, énekek szállnak a Patrona Hungariae-hez - mindmáig -, akihez bizalommal fordulhatunk.
Tekintettel a magyarság állhatatos, évezredes Mária-tiszteletére, a szentatya, XIII. Leó pápa 1896-ban Vaszary Kolos bíboros, hercegprímás kérésére, külön ünnepet engedélyezett a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Ekkor érte meg hazánk fennállásának 1 000. évfordulóját.
TEMPLOMUNK 30 ÉVES
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 1,26-28)
Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!”
Ezek az evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent István király volt az első, aki országát Szűz Mária különös oltalmába ajánlotta, s felajánlását évszázadokon át szíves örömest őrizte, ismételte sok-sok magyar. Magyarok Nagyasszonyának ünnepén ezt a felajánlást tesszük magunkévá, ebben keressük a saját helyünket – valamit a mi életünkből, mai közösségeink, államunk, nemzetünk életéből is szeretnénk Márián keresztül Jézus kezében tudni.
Máriában öltött testet az Ige, és Máriában látja, tapasztalja és hiszi a hívők sokasága Isten tapintatos, tápláló, életet adó és megértő szeretetét, amely nemcsak atyai, hanem anyai módon is gondoskodó. Azt a szeretetet, amely nemcsak egyes emberekre, hanem az emberek közösségeire is gondot visel, mert a mai ember társadalomban él, s enélkül életképtelen.
Ünnepünk szentírási szakaszai abban segítenek, hogy magyar népünk életét és háláját ne szakítsuk el az üdvösség egész emberiséget szólító történetétől. Az első olvasmány Sirák fiának könyvéből való. Ez a bölcsességi megfigyeléseket gyűjtő irat a 24. fejezetében magát a Bölcsességet dicséri. A zsidóság Mózes Törvényében látta Isten bölcsességének megjelenését, vagyis abban az öt könyvben, amely Isten közvetlen műve volt, illetve kifejezte a nép életére vonatkozó eligazítását, akaratát. Számukra a Bölcsesség volt Isten első ajándéka, amelyben az egész világot is teremtette, ezért aki a Bölcsesség lenyomatát, a Törvényt nemcsak megtartotta, hanem ízlelgette is, az édességgel telt el, megtanulta jól szeretni a világot.
Sirák fia könyvének ősi latin változata, amelyet olvasmányunk követ, a Bölcsességet illatos szőlőtőhöz, az erények anyjához, édes gyümölcsöt termő fához, étel és ital bőséges forrásához hasonlítja. Az egyház hagyománya ebben a minden gazdagsággal teljes gyümölcsfában Mária előképét látta meg: belőle született a Megváltó, maga a Bölcsesség. A Bölcsesség jó és helyes igazság, megvalósítható és megvalósulásra váró igazság. Olyan igazság, amely egyben szép is, kívánatos, vágyat keltő. Amikor Máriára, Jézus anyjára és az erények anyjára tekintünk, szeressük meg benne a szépséget, a tisztaságot, a békességet, és utánozzuk is ezeket.
A szentlecke a Galatáknak írt levélből idéz: Isten Fia az idők teljességében asszonytól született. Ez a szakasz lényegében azt mondja ki, hogy Mária egyszeri és konkrét anyasága, illetve Jézus születése az egész emberi nem megváltását szolgálja. A megváltás itt a szolgai állapotból az Isten atyai szeretetére, vagyis a fiúi állapotra való felszabadulást eredményezi. A Krisztusban hívő ember voltaképpen végigjárja a Fiú útját, de az általa megszerzett szabadság értelmében: Atyának szólítja Istent, nagy bizalommal. Az emberi kötelékek nem veszítik el értéküket, de viszonylagossá válnak: az idők teljességében asszonytól születő Fiú a történelmet, az emberek egymás iránti szeretetét vagy szeretetlenségét, az életet úgy, ahogy van, az üdvösség terévé tette. Visszagondolunk üdvösségünk kezdetére, és hálát adunk őseink hitéért, Istent és Máriát is szólító bizalmáért.
Evangéliumi szakaszunk az angyali üdvözlet kezdete. „Áldottabb vagy te minden asszonynál!” – mondja az angyal Máriának, aki igent mond Jézus születésére, Isten hívására. Az életre mondott igen az evangélium világában sem valami absztrakt valóság. A szöveg helyszínt, időpontot, neveket, megszólításokat halmoz. Lukács a császárok, helytartók és fejedelmek udvarából egy názáreti otthonba kalauzol: itt dől el, vagy legalábbis itt kezdődik az a valódi világtörténelem, amelynek ő a krónikása. Ehhez a jó és szent történelemhez csatlakozik, aki igent mond a hitre, az életre, egy gyermekre, egy bátor döntésre, egy nehéz kibékülésre, egy másik ember elfogadására vagy befogadására.
Magyarok Nagyaszonya, segíts minket, hogy igent mondjunk mi is az angyal szavára! (Martos Balázs)
Imádság:
Támogass bennünket, Magyarok Nagyasszonya, hogy fiataljainknak úgy tudjuk hirdetni Krisztus evangéliumát, hogy örömmel kötelezzék el magukat a keresztény életre! Támogasd családjainkat, hogy a változó idők viharaiban ragaszkodni tudjanak azokhoz a családi értékekhez, amelyekre a nagyobb közösség, a nemzet épülhet! Támogasd a szülőket, hogy hitelesen tudják megélni és gyermekeiknek továbbadni keresztény hitüket! Segítsd a gyermekeket és a fiatalokat, hogy ellen tudjanak állni a könnyelmű élet kísértésének, és mindenkor az igaz életet és a becsületes munkát válasszák! Add áldásodat, Magyarok Nagyasszonya, az egyházi vezetőkre és munkájukra, hogy mindenki örömmel fogadja tanításukat, amely az Isten iránti szeretetre és az irántad való tiszteletre nevel! Könyörögj fiadhoz, Nagyasszonyunk, hogy béke legyen országunkban és minden ember szívében!
2023. október 1. – Évközi 26. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 21,28-32)
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: Nincs kedvem!, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.”
Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza egy félbevágott perikópa, ugyanis Jézus és a főpapok vitájának csak második feléről számol be - vagyis mi a beszélgetés végét, zárását halljuk. A jézusi kérdésfölvetés abban állt, hogy mintegy válaszolva a templomban eléje lépő főpapoknak, akik számon kérik rajta, milyen hatalommal cselekszik, nekik szegezi a kérdést: "Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől?" (21,25). Ez az alaptémája tehát a beszélgetésnek: Keresztelő János prófétai szolgálata, amely megtérésre és bűnbánatra hívott fel, amely kimondta nyíltan: "A fejsze már a fa gyökerén van", amely radikális változásra szólított fel. Erre kell választ adniuk a főpapoknak - ők ugyanis nem fogadták meg János szavait, mert ha megfogadták volna, akkor most nem kérnék számon Jézuson azt, hogy ő milyen hatalommal cselekszik. Megértik a főpapok, s megérzik, akárhogy válaszolnak, nem jó: "Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja" (21,25k). Inkább kitérnek a válasz elől.
A főpapoknak ez a magatartása, ez a megtérni késedelmes, okoskodó emberi gyarlósága mondatja Jézussal azt a példázatot, amelyet az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza elénk tár.
Hogy az atya, aki két fiát küldeni akarja, ki is tulajdonképpen, az eléggé egyértelmű: maga Isten. A két fiú értelmezése már több odafigyelést igényel. Egyesek azonnal azt mondanák, hogy itt minden bizonnyal a pogányokról és a zsidókról van szó, azonban ez az értelmezés helytelen lenne. Hiszen egyfelől a szövegkörnyezet, másfelől a szakasz végkifejlete arra utal, hogy itt mindkét esetben zsidókról van szó - hisz János csak zsidóknak hirdette meg keresztségét, és az egész párbeszéd a választott nép hitének, hitből fakadó életének keretén belül mozog. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy az első fiú jelképezi a "vámosokat és utcanőket", míg a második fiú a papokat és a farizeusokat.
Mi a különbség e két csoport, e két "fiú" között? Mindkettejük előtt áll egy atyai parancs, egy követelmény - ez Istennek a választott nép számára adott törvénye. Az egyik elutasítja azt, míg a másik igenli. A törvényt elutasítók a vámosok és utcanők, a megvetett és tisztátalan bűnösök, a törvényt igenlők pedig a főpapok és a vének. Azonban a helyzet rögvest megfordul, amikor felhangzik János prófétai szava, s megtérésre, vagyis az atya szőlőjében való munka valós elvégzésére szólít fel. Ekkor azt lehet tapasztalni, hogy akik nemet mondtak a törvényre, bűnben éltek, készek életüket megváltoztatni, megjobbítani, s a János által mutatott útra lépni; míg a törvény igenlői elzárkóznak a megtérés és a bűnbánat elől.
Jézus vitapartnereinek természetesen a józan ész alapján el kell ismerniük, hogy végső soron nem az az engedelmes, az apa akaratát megtevő fiú, aki igenli az ő szavát, hanem az, aki valóságosan, kézzel foghatóan elvégzi a munkát, még ha előtte nemet is mondott rá.
Ezt a végkövetkeztetést értelmezi Jézus a főpapokra és a nép véneire. Először is megválaszolja saját maga kezdő kérdését - "Honnan volt János keresztsége?" - amennyiben így fogalmaz: "Eljött hozzátok János", egyértelmű, hogy ez a mondat magában foglalja: Istentől jött el hozzátok, Istentől küldetett hozzátok János; vagyis az ő keresztsége az égből volt, Isten Országának előkészítője volt a Keresztelő. Azonban a legfőbb hiba nem ennek a ténynek fölnemismerése, hanem az, hogy "nem hittetek neki". A főpapok és vének bűne ebben áll, mégpedig kettős szempontból: mert nem hittek először, amikor hallották János prófétai szavát, de utána nem hittek másodszor sem, amikor pedig világosan láthatták Isten működésének lenyűgöző jelét: azt, hogy a vámosok és utcanők megtértek. Vagyis nem csak a késedelmes szívűség (vagyis hitetlenség az igehirdetésben), hanem a megátalkodott szívűség (Isten kegyelmi művétől sem engedték megindítani kemény szívüket) lesz hitetlenségük jele. Nem az a fő baj tehát, hogy nem hitték el, János Istentől jött, hogy nem hittek az ő szavának, hanem az, hogy - miként Jézus fogalmaz - "mindezt láttátok, és még utólag sem tértetek jobb belátásra" (21,32).
Ez az evangéliumi perikópa minden Istenben hívő ember számára figyelmeztetés, mégpedig kettős síkon. Egyfelől arra emlékeztet bennünket, hogy a törvény elfogadása, Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés - a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit. Ahol igazi hit van, ott tettek is vannak; ahol igazi hit van, ott kézzelfoghatóvá válik Istennek a Szentlélek által közölt megannyi kegyelme, erejének lenyűgöző szépségű és megdöbbentő működése, amely nem egyszer nem a szentekben, de a legnagyobb bűnösökben mutatkozik meg. Másfelől ráirányítja figyelmünket arra a tényre, hogy a hit folytonos alázatot, megtérésre való készséget jelent - azt a tudatot, hogy a hit nem beteljesült, mindig esendő, soha nem tökéletes. Mindig szükség van megtérésre. A különös paradoxont juttatja ez kifejezésre, amelyet az ördögtől megszállott fiú apjának fohászában is szemlélhetünk: "Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24). Ha valaki azt hiszi, eleget tud hitéről, hogy ismeri már Isten szavát, megalapozott már elégségesen a hitében, akkor ő az igenlők, de nem cselekvők csoportjához csatlakozik. Mert a legnagyobb munka, a legnagyobb kihívás az atya szőlőhegyén nem más, mint a naponta való megtérés, önmagunk szüntelen jobbítása, hitünk és hitetlenségünk kettősségének nem csak felismerése, de gyógyítása. Az úton levés a teljesség felé. (Török Csaba)
Imádság:
Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged és benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok. Taníts engem önzetlenségre és nagylelkűségre!
2023. szeptember 24. – Évközi 25. vasárnap
Napszámosok
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 20,1-16a)
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nemde egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangélium Szent Máté könyvéből vett részlet, amelyben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet olvassuk. Első tekintetre úgy tűnik, mintha itt igazságtalanságról lenne szó: egyesek ugyanis sokat dolgoztak, mások keveset, mégis mindenki ugyanakkora bért kapott. Valahogy mi sem szeretnénk azok bőrében lenni, akik reggeltől estig dolgoztak, de mégsem kaptak nagyobb bért, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Hol itt az igazságosság?
A mai világ nagy hangon követeli az igazságosságot. Biztosan nem alaptalanul, hiszen nincs olyan ember, akit ne ért volna valamiféle igazságtalanság az életben. Igazságtalanul bántak velünk a munkahelyünkön, a családban, talán még az Egyházban is. Néha esetleg az az érzésünk, hogy Isten is igazságtalan velünk szemben, amikor másnak többet adott. Összehasonlítjuk magunkat másokkal és azt kérdezzük, miért kell nekünk szenvednünk, amíg másoknak jól megy a soruk, miért vagyunk éppen mi betegek, miközben mások boldogan nevetnek körülöttünk, miért vagyunk mi szegények, miközben mások igazságtalanul meggazdagodnak? Gondolataink még messzebbre bolyonghatnak és felmerül bennünk a gyanú, hogy a világ igazságtalanul van felépítve: miért a sok fogyatékos gyerek, miért kell fiatal embereknek olyan háborúkban meghalniuk, amelyeket nem ők akartak, miért van úgy, hogy a világban az istenteleneknek megy jól a soruk, nem az istenfélőknek, hogy a világban a szívtelen kizsákmányolók uralkodnak, nem pedig az irgalmas szívűek? Hogy engedheti meg mindezt az igazságos Isten?
Ha ilyen és hasonló sötét gondolatokkal olvassuk a szőlőmunkásokról szóló evangéliumot, akkor egész biztosan nem fogunk felfigyelni annak nagyszerű üzenetére, hanem mi is arra a következtetésre jutunk, mint azok a munkások, akik egész nap dolgoztak, vagyis hogy a szőlősgazda igazságtalan volt velük szemben. Csakhogy ebben az evangéliumban egyáltalán nem az igazságosságról van szó, hanem a jóságról és az irgalomról. Mert Istennél nem érvényes az igazságosság fogalma, ahogyan azt mi értelmezzük. Vegyük alaposabban szemügyre ezt az állítást.
Az emberi viszonyokban az igazságosság azonos fokon kötelezi mindkét partnert. Ha bármelyik a két fél közül önkényesen lépne fel, azt mondanánk rá, hogy igazságtalan. De Isten és ember viszonyában ez nem érvényes. Isten döntései az Ő szabad elhatározásából születnek, ihletője pedig mindig a tiszta szeretet. Pontosan ezt nem voltak képesek megérteni Jézus hallgatói, amikor elmondta nekik a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet.
Talán mi is úgy gondoljuk, hogy a szőlősgazda igazságtalan volt azokkal szemben, akik egész nap dolgoztak, de csak ugyanannyi bért kaptak, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Könnyen megértjük azokat, akik zúgolódtak. Csakhogy ez nem hatotta meg a szőlősgazdát. Felszólította a munkásokat, hogy jelentkezzen az, akivel szemben igazságtalan lett volna. Van-e köztük egy is, akinek nem adta volna meg azt, amit megígért neki? Akkor miért zúgolódnak? Vajon a gazda nem teheti a sajátjával azt, amit akar? Vajon megtilthatja-e neki valaki, hogy jót tegyen? Hiszen már maga az a tény, hogy dolgozhattak, ajándék volt számukra, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy senki sem veszi fel őket napszámba, és akkor nem tudtak volna semmit hazavinni családjuknak.
Ez ennek a példabeszédnek az alapvető üzenete. Már maga az a tény, hogy Isten elfogad bennünket, az Ő ingyenes ajándéka. Ha ennél még többet is ad, akkor hogyan lehetne erre azt mondani, hogy igazságtalan velünk szemben? Fontoljuk meg inkább ennek az ellenkezőjét: mi lenne velünk, ha Isten tényleg a mi igazságosságunk szabályai szerint bánna velünk? Hol lennénk, ha igazságosan büntetné vétkeinket? Ebben a példabeszédben Isten érthetetlen logikájával találkozunk, amely nem az igazságosság, hanem az irgalmasság logikája.
Ha ezt megértettük, vagyis hogy mi nem hivatkozhatunk semmiben sem Isten igazságosságára, hanem csak irgalmára, akkor a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet, de saját életünket is más fényben leszünk képesek látni, mert megértjük azt, hogy mindaz, amivel rendelkezünk, Isten irgalmának ingyenes ajándéka és nem fogjuk többé Isten igazságosságát követelni sem a bűnösökre, sem a saját részünkre, hanem csendesen lehajtjuk fejünket Isten végtelen jósága és irgalmassága előtt és hálát adunk neki mindenért, amit eddig nekünk ajándékozott. Erről és az ilyen Istenről beszélt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amelynek tényleges szereplői nem a szőlőmunkások, hanem az igazságosság és az irgalom párbeszéde, amelyben, szerencsére, az irgalom kerül fölénybe! (Szentmártoni Mihály SJ)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Segíts minket, hogy céljaink elérésében mindig az igazságosság, a becsületesség és a tisztesség legyen a vezérelvünk! Segíts, hogy becsületesen dolgozva és az embereket szolgálva haladjak előre az örök élet felé! Add, hogy mindig felismerjem, mit kell tennem, s adj erőt mindannak megtételéhez, ami üdvösségemhez szükséges! Céljaim és végső célom elérésében vezessen engem igazságban és tisztességben a Szentlélek! Add nekem a bölcsesség Lelkét, hogy előrelátóan és felelősen döntsek életem helyzeteiben, mindig szem előtt tartva az üdvösséget!
2023. szeptember 17. – Évközi 24. vasárnap
megbocsátás
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 18,21-35)
Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).
Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.
Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).
Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga! (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, mindenható Istenünk! A te irgalmad nem csupán egy érzés, hanem a megbocsátás tettében valósul meg. Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre! Segíts minket, hogy az irgalmasság ne maradjon csak egy érzés a lelkünkben, hanem a testvéreinknek való megbocsátásban váljék megtapasztalhatóvá! Segíts, hogy szüntelenül törekedjünk a szeretetteljes megbékélésre veled és embertársainkkal!
2023. szeptember 10. – Évközi 23. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 18,15-20)
Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).
Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.
Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).
Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga! (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézusunk! Te örömhírt hirdettél az embereknek és olyan igazságokat tanítottál, amelyek emberségünk legmélyét érintik. Te azt várod tőlünk, hogy ne kényszerből, hanem önként és szeretettel kövessünk téged. Te azt kéred tőlünk, hogy keresztutadon is kövessünk. Érted és az üdvösség reményében lemondunk a kényelemről, az evilági előnyökről és személyes érdekeinkről. Nem ragaszkodom régi életemhez, hanem élek az új élet lehetőségével, amelyet te adsz. Töltsd el szívemet az újrakezdés örömével! Töltsd el szívemet az irántad való őszinte szeretettel!
2023. szeptember 3. – Évközi 22. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,21-27)
Abban az időben Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent Máté evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus megjövendöli szenvedését, amit azonban Péter nem akar elfogadni. Nem állhatjuk meg, hogy a mostani evangéliumi jelenetet olvasva ne emlékezzünk a múlt vasárnapi evangéliumra. Ott arról volt szó, hogy Péter kitűnőre vizsgázott, amikor megvallotta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Péter nagyszerű hitvallását úgy minősítettük akkor, hogy Péter kitűnőre vizsgázott. Nos, ezúttal Péter csúnyán megbukott egy másik vizsgán: nem volt képes megérteni, miért kellene Jézusnak szenvednie. Jézus nemcsak, hogy „nagy szamárnak” mondta Pétert, mint a tanárok szokták nevezni a bukott diákot, hanem egyenesen sátánnak minősítette őt.
Péter esete több dologra figyelmeztet bennünket. Gondolhatunk arra, hogy Jézust követni csak úgy lehet, hogy ha felvesszük a keresztet. Arra is gondolhatunk, hogy Jézust követni csak megosztatlan szívvel lehet. Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is, amelynél érdemes lesz elidőzni: Jézus becsületessége.
Jézust senki sem vádolhatta meg azzal, hogy hitegette volna követőit. Mindig, amikor valakit meghívott, valamiképpen tudtára adta, hogy ennek ára van.
Lukács evangéliumában több ilyen esetről olvasunk. (Lk 9,57-62). Amint mentek az úton, valaki megszólította: „Követlek, bárhová mész is.” Jézus azonban figyelmeztette: „A rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Jézus lényegében azt mondta ennek a jó szándékú embernek, hogy fontolja meg jól, hajlandó-e vállalni a nehézségeket, megfizetni azt az árat, amelyet a tanítványi életstílus megkövetel. Ez ma is érvényes, hisz kereszténynek lenni nem „gyerekjáték”.
Nem biztos, hogy szívességet tesznek az Egyháznak azok, akik azt hangoztatják, hogy erkölcsi elvárásai túl magasak. Az Egyházban nem a számok számítanak, hanem a minőség.
Lukács evangélista beszámol egy másik esetről is, amikor valaki felkínálkozott tanítványnak, de előbb szeretett volna elbúcsúzni a családjától, visszatérni házába, mintegy elsiratni a múltját. Ennek Jézus egy ősigazsággal válaszolt: egyetlen szántó sem képes egyenes barázdát vágni, ha hátratekintget. Vannak emberek, akiknek a szíve valahogy mindig a múltban kóborol. Ezek sohasem mennek előre egyenes úton, hanem állandóan a régi szép időket siratják vissza. A keresztény alapmagatartás viszont a remény: a jövőre, a feltámadásra, az örökkévalóságra való odafigyelés.
Jézus a végsőkig becsületes volt az emberekkel szemben: senkinek sem ígért könnyű életet, hanem majdnem túlzott realizmussal ecsetelte a tanítványi sors követelményeit. Ennek kapcsán szeretnénk feltenni a kérdést: Mi a becsületesség?
A becsületességet túl gyakran lefokozzuk puszta erkölcsi magatartásra, de az sokkal több annál. A becsületesség lelki minőség és egy tágabb keretbe ágyazódik bele: olyan értékek képezik hátterét, amelyekért érdemes élni, vagy ha kell, meg is halni. Egyes pedagógusok pontosan abban látják a mai társadalom „becstelenségét”, hogy már nem fogad el kikezdhetetlen értékeket, megfellebbezhetetlen igazságokat és semmit sem tart szentnek. A becsületesség alapja viszont az élet tiszteletben tartása, amely nem a „mi találmányunk”, hanem Isten ajándéka. Becsületesen nem lehet viselkedni másképpen, csak úgy, hogy az ember becsületesen él. Pontosan erre tanít Jézus példája, aki maradéktalanul felvállalta az Atya által neki szánt küldetést és ezt a végső következményekig – a keresztig, a halálig – magáénak vallotta.
A becsületesség tehát emberségünk minőségének mércéje és mutatója. A becsületes élet vezérelve nem az evangéliumi esztelen újgazdag hivalkodása, hogy mivel mindene megvan, élvezheti az életet, hanem szent Pálnak a fiatal Timóteushoz intézett buzdítása, hogy őrizze meg a rábízott kincset (1Tim, 6,20). A házastárs – ránk bízott kincs, a papi hivatás – ránk bízott kincs… Szent Pál ezt így vonatkoztatta magára: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7), amit mi viszont így fordítanánk le: „becsületesen éltem”. Csak úgy érdemes élni, hogy az ember élete végén kimondhassa ezt a nagyszerű mondatot: „A jó harcot megharcoltam”.
(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!
2023. augusztus 27. – Évközi 21. vasárnap
Péter a Szikla
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,13-20)
Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Péter vallomásáról olvasunk, aki a többiek nevében is határozottan kijelentette, hogy Jézus az Isten Fölkentje, vagyis a megígért és várva várt Messiás. Feltehetjük azonban a kérdést, miért kérdezte tulajdonképpen Jézus tanítványait, hogy kinek tartják Őt az emberek? Egy másik alkalommal ugyanis azt olvassuk Jézusról, hogy tudta, mit gondolnak a farizeusok és más ellenségei Róla, azokról pedig, akik jó szándékkal közeledtek feléje, tudta, hogy van hitük. Neki tehát nem volt szüksége arra, hogy bárki is felvilágosítsa, mi lakozik az emberben, és mit gondolnak mások Róla. Lehetséges, hogy Jézus azért vizsgáztatta tanítványait, hogy lássa, meddig jutottak el a lecke megtanulásában, vagyis, hogy Ő több mint Keresztelő János, vagy Illés, vagy egyike a régi prófétáknak. Jóllehet Péter és társai itt kitűnőre vizsgáztak, a későbbiekből majd megtudjuk, hogy Jézus-ismeretük nem volt tökéletes, azaz majdnem mindnyájan megbuktat a későbbi vizsgán, kezdve Péteren, aki nem akarta elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell. De a többi sem volt különb. A két Zebedeus testvér inkább földi királynak képzelte el Jézust, semmint mennyei Megváltónak. Tamás az utolsókig nem volt tisztában azzal, hogy ki is tulajdonképpen Jézus, csak a feltámadás után, amikor megtapogatta sebhelyeit, borult le előtte és vallotta Őt meg, mint Urát és Istenét.
Megállhatunk mi is egy pillanatra a feladott kérdés előtt és megvizsgálhatjuk, hogy melyik feleletet tudjuk becsületesen kimondani a kérdésre, hogy „Ki nekem Jézus?” Péterrel kell válaszolnunk, miszerint mi is megértettük, hogy Jézus Isten Fölkentje, vagyis a megígért Üdvözítő.
A következő lépésben azonban Jézus újabb leckét adott fel tanítványainak, akik valószínűleg némi büszkeséggel vették tudomásul, hogy Jézus elfogadta Péter válaszát, amit az ő nevükben is tolmácsolt. Jézus tovább vezette őket az üdvösség módjának megértésében, és kifejtette, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad. Jézus meg sem várta tanítványai válaszát, valószínűleg jól tudta, hogy ennek megértése még túl nehéz feladat számukra.
Az is lehetséges, hogy Jézus azért kérdezte tanítványait az emberek véleményéről, hogy rávezesse őket arra az igazságra, hogy az Ő személye megosztja a véleményeket, ellentétes reakciókat vált ki az emberekben. Erre maga Jézus utalt, amikor kiegészítette tanítványai válaszát, akik tulajdonképpen csak a pozitív véleményeket sorolták fel, amikor elmondták, hogy van, aki Keresztelő Jánosnak tartja Őt, van, aki Illésnek, van, aki prófétának, tehát sorjában nagy emberekkel hasonlították össze. Kétségtelenül az Apostolok is tudták, hogy Jézusnak voltak ellenségei, akik lázadónak, ördögtől megszállottnak, a törvény megszegőjének, anarhistának tartották Őt. A tanítványok ezt mintha nem akarták volna tudomásul venni, vagy mintha nem akarták volna ezzel elkeseríteni Jézust. Magatartásukat lehet úgy magyarázni, mint Jézus iránti jóindulatuk jelét; mi is gyakran eltitkolunk igazságokat a szeretett személy előtt, nehogy megzavarjuk lelki nyugalmát. Mivel azonban Jézust nem kellett felvilágosítani arról, hogy mit gondolnak róla az emberek, az Apostolok titkolózását úgy is lehet értelmezni, mint Jézus iránti bizalmatlanságot.
Jézus ma az Egyházban él tovább. Az utóbbi hónapokban igen aktuálissá vált Jézus kérdése, hogy kinek tartjuk Őt és hogyan látjuk az Ő Egyházát, amelyet nagyon sok támadás ért, igazságosan és igazságtalanul. Az Egyházat ért botrányokat lehet szégyellni, mások nevében is bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottak, de mindezt csak úgy, hogy azonosulunk az Egyházzal és ki merjük mondani a vallomást: „ez az én Egyházam!” Ekkor áll elénk Jézus és kérdezi tőlünk ugyanazt, amit első tanítványaitól kérdezett, vagyis, hogy kinek tartják Őt az emberek. Sok rosszat hallottunk Egyházunkról, de most rajtunk a sor, hogy kiálljunk mellette és merjük kimondani a csak magyarul oly szívmelegítően csengő nevet: „Anyaszentegyház, te vagy az én Egyházam, mert Krisztus Egyháza vagy”. Az Egyházra is alkalmazhatjuk Jézus szavait: „az Emberfiának, vagyis az Egyháznak, sokat kell szenvednie, sokan nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.” Az első tanítványok is nehezen értették meg, hogy Jézusnak szenvednie kellett és szenvedése tovább tart a történelem során. Ezt kell nekünk is megtanulnunk és beépítenünk hitünkbe, Jézusról alkotott képünkbe. A vasárnapi Szentmisében, mondjuk ki hangosan, határozottan és tudatosan a Hiszekegy tömör szavait: „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban”. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te azt tanácsolod nekünk és azt kéred tőlünk, hogy törekedjünk bemenni a szűk kapun. Részünkről küzdelem, igyekezet, törekvés szükséges ahhoz, hogy eljussunk az üdvösségre. Az üdvösségre nem széles, hanem csak egy szűk kapu vezet, azaz feltételei vannak a belépésnek, de ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket és lépéseket, akkor elnyerhetjük az üdvösséget. Urunk, hisszük, hogy te vagy minden ember Üdvözítője. Segíts minket, hogy minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy a te vezetéseddel elérjünk mennyei Atyánkhoz, aki örökké tartó boldogsággal ajándékoz meg minket!
2023. augusztus 20. – Vasárnap, Szent István király
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 7,24-29)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent István király ünnepén a szentmise evangéliumában szikláról, homokról és szélviharról olvasunk. Házat csak kemény, szilárd, biztos alapra, országot csak becsületes, megbízható, dolgos emberekre lehet építeni. Viharokat, árvizeket és más természeti katasztrófákat, valamint válságokat kiálló és a csapások után felegyenesedő nemzetet csak becsületes, megbízható, munkaszerető emberekre lehet alapozni.
A felsorolt emberi tulajdonságokat hit nélkül, Istenbe vetett hit nélkül aligha lehet megélni. Hit nélkül az ember becstelenné válik. Hit nélkül megbízhatatlan lesz, aki semmiért nem vállal felelősséget. Hit nélkül tétlenné, lustává válik, aki legfeljebb saját megélhetéséről gondoskodik, de mit sem törődik azzal, hogy munkájával másokat segíthetne. Hit nélkül csak a jelennek lehet élni, de jövőt nem lehet építeni.
A ma ünnepelt Szent István király 1000 évvel ezelőtt a hit útján indította el a magyar nemzetet. Egy olyan úton, amelyen a becsületesen végzett munka, a felelősségvállalás, mások szolgálata, az előrelátás számítanak mérföldköveknek. Egy olyan úton, amelyen a krisztusi tanítás senki számára nem marad elmélet, hanem gondolkozásmódunkat és mindennapi cselekvésünket meghatározó erővé válik. Egy olyan úton, amelyen az Istenbe vetett hit ösztönöz minket arra, hogy levessük az önzés köntösét, és a szeretet új ruhájába öltözzünk. Egy olyan úton, amelyen egymást erősítjük a hitben és segítjük a továbbhaladásban.
A krisztusi igazságot, az evangéliumi értékrendet nem lehet a templomok falai közé szorítani, bár erre a történelem során már számos próbálkozás történt. A keresztény ember számára a hitélet nem korlátozódik a vasárnapi szentmisén való részvételre, hanem a hívő arra törekszik, hogy a Krisztustól tanultakat a mindennapi élet során megvalósítsa. Ennek köszönhetően a krisztusi értékrend a társadalom, a kultúra, a gazdaság, a közösségi és a családi élet, az oktatás és a nevelés területén egyaránt érvényesül. A hívő ember cselekedetei hiteles választ, megoldást jelentenek a különböző élethelyzetekben. A kereszténység és a krisztusi értékrend évszázadokon keresztül meghatározta a világ, Európa és Magyarország életét. Lehet, hogy egyesek heves tiltakozása miatt erről nem teszünk említést meghatározónak számító és alapértékek rögzítését célzó okmányokban, de ennek tudata él a hívő emberekben és a nem hívőknek is érdemes elismerniük.
A hit és a hit szerinti élet az a szilárd alap, amire országunk jövőjét építhetjük. Látnunk kell, hogy a hívők helyzetét nehezíti egy olyan társadalom, amelyben a hitetlenség számít magától értetődőnek, a hit pedig igazolásra, védelemre szorul. Az Egyház és a hívő emberek elleni méltatlan támadások ennek jelei. A hívőknek sok esetben meg kell küzdeniük azokért a jogokért, amelyek elméletileg minden embert megilletnek. Még ha akadnak is olyanok, akik kétségbe vonják, Magyarország hívő emberek hazája, akik számára Szent István király és a többi magyar szent hite követendő példa. Ne csak a földi ország építésén fáradozzunk, hanem Isten országát is építsük, amelynek sziklaalapja a hit.
Imádság:
Mindenható Istenünk! Magyar népünk első királyunknak, Szent Istvánnak köszönheti, hogy elindult a krisztusi hit és a keresztény életeszmény útján. Szent István lelke mélyéig hívő és keresztény hite szerint élő ember volt, aki népe kormányzásában és cselekedeteiben egyaránt Krisztust követte. Azzal a meggyőződéssel igyekezett egykor a keresztény hitet terjeszteni országunkban, hogy ez a vallás erkölcsi mértéket és értéket ad az embereknek, az ország felemelkedését szolgálja és biztosítja népünk megmaradását a jövőben. Segíts minket, Istenünk, hogy Szent István király példáját követve a földi haza építése közben, égi otthonunk, a mennyország felé törekedjünk!
2023. augusztus 13. – Évközi 19. vasárnap
vihar a tavon
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 14,22-33)
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumának azzal kezdődik, hogy Jézus elbocsátja a népet, amely a kenyérszaporítás csodájának részese, tanúja volt. Nem feledhetjük, hogy Keresztelő János halálhíre késztette Jézust egy magányos helyre, s az emberek iránit együttérzése miatt gyógyított beteget körükben, tett csodát, amikor ők mégiscsak utána mentek. A kenyérszaporítás után azonban megint egyedül akar maradni Jézus - fel akar menni a hegyre imádkozni. Minden bizonnyal még ugyanazok a gondolatok forronghattak lelkében, amelyek miatt a kenyérszaporítás előtt is vissza akart vonulni egy magányos helyre. A tanítványokat előre küldi a csónakkal - az imádság, Jézus belső, drámai párbeszéde az Atyával a teljes magányban kell, hogy lejátszódjék.
A tanítványok pedig csónakba szállnak, s elindulnak. Minden bizonnyal nem is sejtik, hogy az éjszaka során a hit egy különös élményszerű megélésében lesz részük. Három mondattal írja le Máté evangélista a csónakban ülő tanítványok sajátos helyzetét:
"egy stádiumnyira eltávolodtak a parttól" - a tó közepén járnak, teljes magányban, messze minden emberi társaságtól, segítségtől. A tanítványok kis közössége teljesen magára hagyatva utazik a tó közepén.
"ellenszél fújt" - a hajósok kiszolgáltatottságát még erősebben érzékelteti a tény, hogy ellenszéllel szemben kell haladniuk a túlsó part felé, s emberi erőfeszítéseik oly gyengének, kevésnek tűnnek.
"a negyedik őrváltás idején" - ez már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. Mintha Jézus szándékosan megváratná tanítványait - a magányos éjszaka, az ellenszéllel való küzdelem legutolsó idején, szakaszában jelenik csak meg.
Ekkor közeledik a Megváltó alakja a vízen. A nehéz, talán félelmekkel terhes éjszaka végén egyáltalán nem meglepő, hogy a tanítványok először szellemre, gonosz jelenésre gyanakodnak, holott épp előző délután láthatták, hogy Krisztus úr a természeti törvények fölött is. Péter jelet akar - parancsolja meg Jézus, hogy ő is hozzá hasonlatosan járhasson a vízen. Jézus megteszi ezt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy nagyon fontos apró mozzanatot: Péter nem azt kéri, hogy járhasson a vízen, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen a vízen. Más szóval az apostol nem pusztán egy öncélú csodát, isteni erődemonstrációt szeretne, hanem Jézushoz akar eljutni a tenger közepén, a háborgó hullámok és ellenszél közepette. Ezt adja meg neki Jézus.
Hogy mennyire így van, azt mutatja az is, hogy amíg az apostol Jézusra néz, Jézust tartja szemében, felé halad, addig a víz színén van. Mihelyst azonban mással kezd el törődni, másra fordítja szemeit - a szélre, a viharra, a hullámokra - máris süllyedni kezd. Nem Jézusra tekintett, s ekkor félelem fogta el.
A "Ments meg, Uram" kiáltás megkapó, hisz erről Jeromos azt írja: "Bár lángolt az isteni hit, az emberi törékenység mégis a mélybe húzta". Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert saját gyarlóságunk, töredékességünk lehúz. Jézus kell, hogy megfogja a kezünket és felemeljen.
Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Mihelyst beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember - talán maga sem tudja, hogyan - célba ér.
Az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy is, mint a hitben való élet allegóriáját. Mindannyian sokszor letelepedtünk Jézus köré, hallgatni az ő tanítását, hányszor és hányszor részesedtünk az általa megáldott és megtört kenyérből. Azonban mindahányszor útra lettünk bocsátva. A kenyértörés csodálatos helyén nem maradhatunk, útra kell kelnünk - "Menjetek", mondja a pap Krisztus személyében a szentmise végén.
Az utunk kivezet egy olyan földre, amely a hit és a bizalom próbája. Sokszor stádiumnyira kerülünk az emberi segítségtől és társaságtól. Magunkra maradunk, s megtapasztaljunk kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Ellenszél fúj, vagyis terveink kudarcot vallanak, ellen-erők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, Jézus már soha nem érkezik meg.
Azonban az utolsó őrségváltás idején, a nehéz harcban mégis megjelenik. Menekülhetünk előle, mondhatjuk: "Szellem", kitérhetünk előle - vagy megtehetjük az egyedül helyeset: Péterhez hasonlatosan elindulhatunk felé. Önnön félelmeink háborgó hullámai, harcaink szelei fölött kell hidat vernünk Jézus felé, tudva, hogy valójában az ő ereje vezeti lépteinket a hatalmas mélységek fölött. Csak rá kell tekintenünk, csak ő kell, hogy a szemeink előtt lebegjen, s akkor nem fogunk süllyedni. Ha a félelmek, ha a külső tényezők, ha a bizonytalanságok elvonják figyelmünket Jézusról, süllyedni fogunk. Ám ha végül mégis megérkezünk hozzá, akkor vihar elül, akkor a csónak partot ér.
Nem mitikus történet Péter vízenjárása - hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben. Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé, akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk. (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!
2023. augusztus 6. – Vasárnap, Urunk színeváltozása
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 17,1-9)
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Amikor e sorokat írom, döbbenten fájlaljuk, ami Suhajda Szilárd hegymászóval történt, és találgatjuk az okokat. Nem halálának okait, hiszen a halál lehetősége eleve benne van egy ilyen hegymászásban, hanem a csúcsra jutás indítékait, motivációit. Miért megy az ember hegyre? Miért vágyik a magasba, és miért vállalja, hogy feszegeti a határait?
Urunk színeváltozásának ünnepén az evangélium arról szól, hogy Jézus felvitte három barátját egy magas hegyre, ott színében elváltozott előttük, megmutatta nekik fényes, ragyogó titkát, istenségének teljes ragyogását, és bevonta őket a dialógusba, amit Illéssel és Mózessel folytatott. Megmutatta nekik életük értelmét, ami csak föntről látszik. Új színben tűnik fel előttük a Mester, új magaslatra érkezik velük, és megcsodálják úgy, ahogyan addig még nem látták. Új erőt kapnak ahhoz, ami ezután vár rájuk.
Augusztus első vasárnapja sok lelkipásztor számára fordulópontot jelent. Új plébánián, új közösségben kezdik meg szolgálatukat. Új hely, új emberek, új lehetőség, nemcsak a találkozásra, hanem a hivatás ismételt felismerésére és elfogadására is. Nagy valószínűséggel nehéz és szomorú napok után vannak, hiszen el kellett szakadniuk attól a valóságtól, amiben eddig éltek. És egyelőre még felhő takarja el szemük elől azt, ami rájuk vár. Egy biztos: a papi hivatásban nem csak ahhoz köti ígéretét az Úr, hogy aki elhagyja apját, anyját, feleségét, családját, az százannyit kap. Ebben a döntésben ott vannak azok is, akiket menet közben, a hivatás teljesítése során kell elhagynia a papnak. Legszívesebben magával vinné őket, de mint ahogyan a serpáknak kötelező azokkal menniük, akiknek a kísérését felvállalták, úgy a lelkipásztoroknak tovább kell lépniük, s új közösséget, új személyeket kell szolgálniuk, más feladatokat ellátniuk, ha elhelyezik őket.
Ha Suhajda Szilárddal kezdtem, hadd térjek vissza hozzá még egy gondolat erejéig. Tegyük fel, hogy sikerül feljutnia a csúcsra. A lefelé tartó útszakasz legalább olyan veszélyes. Talán nem véletlen az sem, hogy Jézus a hegyről lefelé jövet kötötte tanítványai lelkére: arról, amit láttak, senkinek ne beszéljenek, amíg fel nem támad. Különös kérés, a teljesítése sem egyszerű. Arról szól: számukra is a feltámadása fogja igazolni, hogy amit a hegyen láttak, az nem vízió, nem képzelődés, nem káprázat, hanem a valóság. Utólag derül majd fény mindarra, ami történt.
Mi is gyakran utólag látjuk, hogy ami megesett velünk, abban az Úr szándéka valósult meg, és milyen jó, hogy nem kiabáltuk el, nem részleteztük, nem elemeztük, és nem értelmeztük a magunk eszével az Isten titkát. Az is jelentős momentuma a mai történetnek, hogy Jézus éppen Pétert, Jánost és Jakabot viszi magával az Olajfák hegyére is, tehát ugyanazt a három tanítványt, akiknek a Tábor-hegyen megmutatta isteni dicsőségét. A két hegy olyan, mint az a vonulat, amelynek a csúcsai között járunk.
Azon is érdemes eltűnődni, hogy Urunk színeváltozásának ünnepét éppen a nándorfehérvári győzelem emléke hordozza. III. Kallixtusz pápa ugyanis ekkor emelte általános ünnep rangjára ezt az eseményt. A déli harangszó azt jelzi, hogy Urunk színeváltozása ünnep, ami a Tábor-hegy csúcsán istenségét mutatta meg. Hunyadi János győzelme pedig bevonult a keresztény történelembe, az ikonográfia mellőzhetetlen eseményei közé. (Juhász Ferenc)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet, isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak. Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket. Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye!
2023. július 30. – Évközi 17. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,44-52)
Abban az időben ezt mondta Jézus a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalált. Elrejtette újra, azután boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet.
A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett. Talált egy nagyon értékeset, erre elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvásárolta azt.
Végül: a mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás.
Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint egy családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumban Jézus három erőteljes hasonlattal mutatja be Isten országát. Összehasonlítja az elrejtett kinccsel, amelyre valaki véletlenül rábukkan, az értékes igazgyönggyel, amelyért az ember eladja mindenét, csakhogy megvehesse, valamint a tengerbe vetett hálóval, amely válogatás nélkül húzza fel a halak tömegét a tenger mélyéről.
Mind a három hasonlatot el tudjuk képzelni a mindennapi élet szintjén is. Sokan álmodoznak elrejtett kincsről, amelyet megtalálnak és melynek révén hirtelen gazdaggá válnak. Ennek az álomnak van egy modern változata: a sorsjáték. Sokan nagy pénzeket költenek a lottóra, abban reménykedve, hogy egy napon megnyerik a főnyereményt és egész életre boldogok lesznek. Sajnos, ez leginkább nem következik be! Az igazgyöngyre bukkant kereskedő hasonlata is ismerős, hiszen tudjuk, hogy mindennek ára van, és sok lemondásra van szükségünk, ha olyasvalamit akarunk megvenni, ami felülmúlja anyagi lehetőségeinket. Végül a tengerbe kivetett háló is ismerős kép, különösen az a körülmény, hogy a halászok nem tudják előre kiszámítani, milyen hal kerül majd a hálójukba. De mind a három példázatnak van mélyebb, lelki értelme is. És mind a háromnak van egy közös nevezője.
Az elrejtett kincs hasonlata azt üzeni, hogy Isten országa ingyenes ajándék ugyan, de feltételezi okos és szorgos közreműködésünket.
Az igazgyöngy példázata tovább pontosítja ezt a közreműködést, amikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem csak valamit, hanem mindent el kell érte adni. Isten országa nem tűri a megalkuvást. Nem lehet csupán félig-meddig kereszténynek lenni. Ez a mentalitás ma, sajnos, jelen van a keresztények között olyannyira, hogy „szelektív keresztényekről” beszélhetünk, vagyis olyan hívekről, akik csak azokat a hitigazságokat hajlandók elfogadni, amelyek nekik megfelelnek.
A háló példázatának mélyebb értelme abban rejlik, hogy olyan mélységekből hozza fel értékes terhét, amelyekbe nem hatolhat be az emberi szem. Isten hívása, kegyelme, megbocsátása gyakran a lelkek mélyén megy végbe, távol a beavatatlan szemektől. Ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy legyünk óvatosak, amikor másokat megítélünk; mi csak a külsőt látjuk, a szívek mélységeit csak Isten ismeri.
Mindhárom hasonlat közös nevezője, hogy egyikhez sem lehet hozzájutni személyes fáradság és áldozat nélkül: a kincset keresni kell, az igazgyöngyért mindent oda kell adni, a hálót ki kell vetni.
Jézus példabeszédeivel azonban ezúttal sem szándékozott pusztán erkölcsi irányelveket felsorakoztatni. Ezúttal is örömhírt hirdetett. Úgy gondoljuk, hogy három üzenetet tudunk kiolvasni ezekből a példabeszédekből.
Első üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy amikor Isten országára gondolunk, nem kell azonnal látszatos, világrengető dolgokra gondolnunk. Isten országának van egy olyan dimenziója is, amely „beavatatlan” szemeknek láthatatlan.
Második üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy hitünk óriási kincs, amiért hálásak vagyunk Istennek.
Harmadik üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy sokkal több az Istenben hívő lélek, mint amennyit mi látunk belőlük a nyilvános életben. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, már rád találtam, mégsem adtam el mindenem, a rossz szokásaim, hibáim, kicsinyességem, melyek gátolnak abban, hogy egészen a tiéd legyek. Ne menj el tőlem, legyél segítségem, győzz bennem a rossz felett, mert nem vágyok másra, csak hogy a fényed uralkodjék bennem.
Köszönöm, hogy kincs vagyok a szívedben, segíts, hogy kinccsé váljak mások számára. Amen.
2023. július 23. – Évközi 16. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,24-43)
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: „Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.” Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.”
Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől.
Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Három példázatot hallottunk ma, a konkolyról, a mustármagról, és a kovászról.
Az egyik leggyengébb pontunkat találta telibe Jézus a konkolyról szóló példájával. Mióta az ember elindult, szándékozott, tett, tervezett bármit, mindig megkísértette a kényelmes magyarázat és a kényelmes megoldás: A kudarcot, a rosszat, az ellenség okozza, vele szemben pedig csak egy lehetséges stratégia van: kiirtani, eltaposni, de ami legalább ennyire fontos, mindent a nyakába varrni. Mózes számára a legkézenfekvőbb érvelés volt, hogy a fáraó a hibás, Józsue számára, hogy a környező népek, Jeremiás szerint az ország királyai meg a babilóniaiak, a Jézus korabeli zsidók szerint pedig a rómaiak. Ezért az egyetlen válasz, amely megfogalmazódott az Ószövetségben: az ellenséget, akár ember, akár maga a sátán, gyökerestül, az utolsó írmagjáig kigyomlálni, kiirtani, mert a gondokról és a bajokról, netán bűnökről csak és kizárólag a „bűnbakok” tehetnek, és ha azokon győzedelmeskedünk, akkor minden megoldódott.
Nekünk talán nincs bűnbakunk, akire vagy amire mindent áthárítunk? Sajnos van, több van, mint „kellene”. Nekünk gondunk van a kor¬szellemmel, az elvárásokkal, a haladással, az előrejutás feltételeivel, a munkával, az országgal, a világgal, egyszóval szinte mindennel. Leg¬szívesebben mi is mindent kiirtanánk, még akkor is, ha ennek a búza, az értékeink látnák kárát. Furcsa, talán gyáva félelem van bennünk. Félünk, hogy a konkoly megmérgezi mindazt, amit vetni akarunk.
Csakhogy Jézus egészen másról beszél. Elsősorban arról, hogy ne akarjuk eldönteni, hogy mi szükséges, és mi nem. Ne akarjuk leegy¬szerűsíteni a világot a kellemes és szerintünk való dolgokra. Ne akarjuk kivenni Isten tervéből azt, hogy felelősek vagyunk másokért, azokért is, akik nem a mi felfogásunk szerint élnek, gondolkoznak és cselekszenek. Jézus éppen azt bízta tanítványaira, hogy tanuljanak meg élni a konkoly között, tanuljanak meg szembemenni az árral, képviselni Isten ügyét ott és akkor, ahol nyoma nincs, sőt! Jézus követése, vagyis Isten országa mi mást jelentene, minthogy ott akarom elvetni az Isten magját, ahol az még nem zöldell.
Nem véletlen talán az sem, hogy a kovász példájában a háziasszonyról beszél, holott kevés háziasszony dolgozik gyúródeszkáján közel 40 kiló liszttel. Mi persze megoldanánk a gondokat egy kis ilyen-olyan lazító¬szerrel, állományjavítóval, egy kis érvényesülést elősegítő hatalommal és dicsőséggel, meg ki tudja, még mi mindent kevernénk az isteni liszthez. Sajnos az évszázadok alatt már bőségesen hozzá is kevertük, azért vagyunk 2000 év után legalább annyira idegenek az isteni mondani¬valóval az isteni világban, mint Jézus maga. A tanítványok akkor is javasoltak kénköves mennykövet, pénzt meg hadsereget, de Jézus jobban bízott az eredeti, isteni kovászban.
Az ókorban számos emlékezetes vita tárgya volt ez a példabeszéd, de ma is fontos figyelni rá. Volt egy szekta, a donatisták, akik nagyon egyszerűen oldották meg a dolgot: az egyik oldalról ott volt az ő egyházuk, akiket szerintük szentek és tökéletesek alkotnak; másik oldalon pedig ott voltak a világ fiai, akiknek semmi reményük nincs arra, hogy üdvözüljenek.
Szent Ágoston így vitázott velük: „A szántóföld valóban a világ, ugyanakkor az Egyház is, ahol egymás mellett élnek a szentek és a bűnösök. Az Egyház az a hely, ahol lehet növekedni, ahová meg lehet térni. A gonosztevők is megtérhetnek, látva a jók türelmét.”
A botrányok, amelyek mindig voltak és vannak, megrázzák az Egyházat, elszomorítnak, de nem lepnek meg minket. Az Egyház emberekről áll, nem tökéletesekből és nem kizárólag szentekből. Ott van a konkoly nem csak a világban és az Egyházban, hanem mindnyájunkban is, s ez a tény figyelmeztet, hogy ne mutogassunk olyan hamar másokra.
Rotterdami Eraszmusz ezt válaszolta Luthernek, amikor az szemére vetette, hogy a Katolikus Egyházban marad annak romlottsága ellenére: „Támogatom az Egyházat abban a reményben, hogy jobb lesz, mert az Egyház is elvisel engem abban a reményben, hogy én is jobb leszek!”
Mit tanulhatunk tehát ebből a példabeszédből? Azt, hogy Jézus eszköztárában nem szerepel a gyomlálás, a kiirtás, a bántás. Mit jelképez a búza és a konkoly? A jó és a rossz embertársainkat? Vagy inkább saját magunkban a jó és a rossz tulajdonságainkat, a jó és a rossz tetteinket? És ez az utóbbi áll közelebb a szívemhez. Mert sokkal inkább az lesz a hangsúlyos az aratáskor, hogy mi minden jót tettünk, mintsem hogy mikor botlottunk el. Botlásainkat az angyalok "tűzre vetve elégetik", életünk jó termése pedig Isten magtárába kerül.
Ez a szemlélet segítheti életünk alakítását is. Ahelyett, hogy botlásainkra figyelnénk, és azok körül tartanánk fogva gondolatainkat, figyeljük inkább, hogy milyen jótettekre nyílik lehetőségünk, és ragadjuk meg azokat. Mint ahogy a sötét szobából sem hordhatjuk ki zsákban a sötétséget, de a legkisebb gyertyát meggyújtva is világosságot hozhatunk a homályba. Ezek a gyertyagyújtások azok, amik a kis mustármagból nagy fává terebélyesedhetnek, amik egy apró kezdeményezésből építő hatással lehetnek a világra. És ez a mentalitás az, ami kovászként tud hatni a világban, ami át tudja járni az emberek szívét, újabb és újabb gyertyákat gyújtva, amíg a fény maradéktalanul be nem tölti mindannyiunk szívét. (Horváth Zoltán)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor betértél Márta és Mária házába, elfogadtad a szolgáló szeretetet Mártától és örömmel fogadtad a tanításodra figyelő Máriát. Márta a mindennapi teendők lelkiismeretes végzésének és a becsületes munkának, Mária pedig a lelki élet, az Istenre figyelés és az imádkozás példája. Segíts minket, hogy megtaláljuk e kettő egyensúlyát az életünkben! A mindennapi ima, az elmélkedés, a szentírásolvasás Istenhez emeli lelkünket. De a becsületesen és lelkiismeretesen végzett munkával is Isten felé haladunk. Vezess minket, Urunk, a mennyei Atyához!
2023. július 16. – Évközi 15. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,1-23)
Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosai, a harmadik harmincszorosat.”
Elmélkedés:
Az evangéliumban Szent Máté továbbítja hozzánk Jézus jól ismert példabeszédét a magvetőről. Szomorú üzenete ennek az evangéliumi szakasznak, hogy sok kegyelem a mi hanyagságunk miatt terméketlen talajba hullik.
De a magvetőről szóló példabeszéd, akárcsak a többi evangéliumi ige, elsősorban örömhír, amely vigaszt, bátorítást és fényt ad. Ebben az evangéliumi szakaszban boldogságról is hallunk: „A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall...” Isten országa itt és most valósul meg, a mag itt és most, szemünk láttára szökken szárba. Ma is a vértanúk korát éljük: erre emlékeztet bennünket a sok tragikus keresztény sors világszerte. A legüldözöttebb vallás a világon a kereszténység. Rengetegen adják ma is életüket Krisztusért, hitükért. Bár Európában, nagy a csend erről, de épp ezt bizonyítja az a sok ideológiai támadás, amely az ember identitását támadja. Azonban a nagy lelki fellendülések korát is éljük: gondoljunk csak Szent II. János Pál pápa szelíd hatékonyságára, Benedek pápa imádságos intellektusára, és Ferenc pápa közvetlen, erőt adó társadalmi jelenlétére. Ezer és ezer jel tanúskodik Isten tevékeny jelenlétéről a világban; próbáljuk meg ezért kiiktatni lelkünkből az egyoldalú borúlátást és nyissuk ki szívünket a reménynek.
Ma is van jó föld, termékeny talaj körülöttünk és bennünk. Merjük befogadni az örömhírt, hogy Isten szeret bennünket, a bátorítást, hogy a történelem Isten kezében van és azt onnan senki sem ragadhatja ki; merjük kimondani, hogy a Szentlélek ereje ma is ezrek szívét indítja bűnbánatra, hogy az isteni Magvető ma is rendületlenül hinti a magot. Ha ezt megértettük, akkor az is világossá válik előttünk, hogy nekünk is magvetőkké kell lennünk, azaz tovább kell hintenünk magunk körül a jóságot, a szeretetet, a megbocsátást, a világosságot és a bátorítást, amit mi magunk megtapasztaltunk hitünkben, szentségi életünkben, Isten ajándékaiban.
A világ ma is tele van csodával, csakhogy Isten jelenlétét nem lehet statisztikai kimutatásokkal, tudományos kísérletekkel, laboratóriumi próbákkal igazolni. Már az apostolok csodálkozva kérdezték Jézustól: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?”. A titkokat, a mennyek országának titkait nem lehet feltérképezni, hanem csak szívvel befogadni. Aki csak látni szeretné a titkokat vagy csak kíváncsiskodva hallani róluk, az igen hamar kiábrándul. A titkot szívvel kell befogadni. Aki befogadta Jézust, az megérti tanítását is és saját életében tapasztalja jelenlétét, erejét.
Még egy gondolat nyújthat erőt ebben az elfáradt, megfásult világban: a Magvető, aki ebben az igében maga Jézus, rendületlenül járja a világot, vagyis az emberi lelkeket és hinti a magot, annak ellenére, hogy eleve tudja, nem mindegyik mag talál majd termékeny talajra. Jó tudni, hogy Isten nem fáradt bele szeretni a világot, szeretni az embert, szeretni bennünket. Isten egyszer s mindenkorra igent mondott a világra és nem vonta vissza szavát.
Visszatérve a magvetőről szóló példabeszédre, fontoljuk meg, hogy Jézus három feltételt említ az ige befogadásához: „Végül a jó földbe hullott az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást s jó termést is hoz, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat”.
Meghallgatni az igét azt jelenti, hogy időt szentelünk vallásunknak, hogy ápoljuk hitünket, hogy olvassuk és tanulmányozzuk a Szentírást, oly értelemben, ahogyan azt Máriáról megtudjuk az evangéliumban: gondolkodott az angyali üdvözlet jelentésén, fontolgatta a szavak értelmét, elmélkedett Isten igéjéről. Talán így is mondhatnánk: az ige akkor talál termőtalajra, ha felébreszti bennünk a hit iránti érdeklődést.
Megszívlelni az igét azt jelenti, hogy bizalommal és szeretettel figyelünk Isten hívásaira. A Szentírás minden egyes szakasza nekünk szól, az ige minket szólít meg: Isten szava néha félelmet idéz elő bennünk, mert az ismeretlenbe hív; néha elszomorít bennünket, mert felkavarja lelkiismeretünket; de leginkább bátorít és biztat. Talán így is mondhatnánk: az ige akkor talál termőtalajra, ha felébreszti bennünk a hit iránti szeretetet.
Végül termést hozni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Isten szeretetére, és bizalommal indulunk a bizonytalan jövőbe tudván, hogy minden kánai menyegzőn, azaz örömünkben és minden Kálvárián, azaz szenvedésünkben Jézus vár bennünket. Aki ezt megértette, arra vonatkoznak ennek az evangéliumi szakasznak az igéi: „A ti szemetek boldog, mert lát s a fületek is az, mert hall.”
(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem! Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!
2023. július 9. – Évközi 14. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 11,25-30)
Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: énfelüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumban Szent Máté evangélista tolmácsolja felénk Jézus biztató szavait: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítlek titeket.” – Természetesen Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte. Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk oly módon, hogy felidézzük Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudjuk, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.
A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. De ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának terhes törvényeibe. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer az életben, és szüksége van Jézusra.
Mibe fáradunk bele mi, mai emberek? A fáradtságnak talán három nagy területét tudnánk meghatározni.
Elfáradunk az élet dübörgő hajszája miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk a világba, amelyben élünk.
Elfáradunk a rengeteg igazságtalanság láttán: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe..
Elfáradunk saját erkölcsi esetlenségünk miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját magunkba, akik, és amik vagyunk.
Ekkor jut el hozzánk Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjünk hozzá, ő majd felüdíti lelkünket.
Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima; ne múljék el nap, hogy nem állunk meg legalább néhány percre, különösen este, lefekvés előtt, hogy felemeljük szívünket Istenhez, hogy megköszönjük neki millió ajándékát.
A saját magunkból való kiábrándulás orvossága a szentségek vétele, mindenekelőtt a szentgyónás, amelyben ismételten megtapasztaljuk, hogy Isten elfogad és szeret bennünket; ne múljék el hosszabb idő, hogy nem tesszük le gyarlóságaink terhét az irgalmas szívű Jézus elé, hogy ne kelljen azt tovább cipelnünk az élet amúgy is rögös útján.
Ennek az evangéliumi szakasznak másik örömhírt közvetítő mondata: „Az én igám kedves és az én terhem könnyű…” Vajon nem ellentmondás ez? Lehet-e a teher könnyű? Hiszen pontosan az ellenkezőjét szoktuk vele kifejezni; ha valakire terhet raknak, akkor azt mondjuk, hogy húzza az igát. Lehet-e az iga kedves, édes? Senki sem vesz igát a nyakába jószántából, azt mindig valaki más kényszeríti ránk. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus ezzel a képpel? Akkori hallgatóinak ez a kép sokat mondott.
A zsidóknak a vallás nemcsak öröm volt, hanem teher is a számtalan előírás, szabály, szokás és tilalom miatt. Jézus egy alkalommal kemény szavakkal elítélte a farizeusokat, akik elviselhetetlen terhet raknak másokra szabályaik révén, amelyet ugyanakkor ők maguk sem hajlandók hordozni. Ily értelmezésben Jézus példázatából azt olvashatták ki hallgatói, hogy az ő vallása nem teher, hanem szabadság, nem iga, hanem szeretet.
Ez a válasz nekünk is deríthet fényt arra vonatkozóan, hogy mi az igazi vallásosság lényege. De valahogyan érezzük, hogy ez a magyarázat nem elégit ki bennünket maradéktalanul, hiszen Jézus más alkalommal azt is állította, hogy aki tanítványa akar lenni, annak minden nap újra magára kell vennie keresztjét, a kereszt pedig éppoly terhes lehet, minta az iga.
Létezik azonban másmilyen értelmezés is. Egy szentíráskutató szerint talán a fordítással van baj. (William Barclay, The Daily StudyBible, The Gospel of Matthew, The Saint Andrew Press, Edinburg. 1977). A görög jelző itt a “chrestos” szó, ami annyit jelent, mint “testhez szabott”, jól méretezett. Az angol fordítás az igát “könnyűnek” mondja: “Myyoke is easy”, oly értelemben, amint egy leckéről mondjuk a kisdiáknak, hogy azt könnyű megtanulni. Tanulságos a német fordítás is, amely negatív formában adja vissza Jézus szavait, miszerint az ő igája nem tör, nem nyom, amint egy cipő szokott törni vagy nyomni: “Mein Jochdrücktnicht”. Honnan ez a kép?
Palesztinában az ökrök igáját fából faragták. A gazda elvezette az ökröt a mesterhez, aki méretet vett az ökör nyakáról, majd nekilátott az iga megformálásának. Amikor elkészült vele, a tulajdonos ismét elvezette az ökröt, hogy kipróbálják, jól méretezett-e az iga, nem szorítja-e az ökör nyakát? Az igát tehát méretre készítették, mint a szabó az öltönyt.
Létezik egy legenda, mely szerint Jézus volt egész Palesztinában a legjobb iga-készítő és az iparosok már akkor is kiakasztották mesterségük cégérét. Jézus műhelyének ajtaja felett tehát egy iga képe függött ezzel a felírással: „Itt készülnek a legkényelmesebb igák”.
Valószínűleg tényleg csak legenda az egész, de igen mély igazságot fejez ki, amit így fogalmazhatnánk meg: Az a teher, amit Jézus rak követői vállára, pontosan a személyhez méretezett iga, amely, ha nem is könnyű, nem súlyosabb annál, amit képesek vagyunk vinni. Egyetlen kereszt sem súlyosabb annál, amekkorát elbír a vállunk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Miután kellő ideig tanítottad tanítványaidat, elérkezettnek láttad az időt, hogy útnak indítsd őket tanításod hirdetésére. Az indulás előtt gyakorlati tanácsokat adtál nekik, amelyek bátorságra, eszköztelenségre, Istenbe vetett bizalomra és lelkesedésre ösztönözték a misszióra indulókat. Te napjainkban is szeretnél eljutni, szeretnél utat találni minden emberhez. Felismerjük hivatásunkat: a te örömhíredet szeretnénk továbbadni és rólad akarunk tanúságot tenni. Adj nekünk apostoli lelkesedést és buzgóságot! És adj jóindulatot azok szívébe, akikhez küldesz minket!
2023. július 2. – Évközi 13. vasárnap
a szeretet körei
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 10,37-42)
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Az idézett evangéliumi szakaszt a benne szereplő megdöbbentő, paradox és talán túlságosan is kemény kijelentések nem teszik egykönnyen értelmezhetővé. Éppen ezért érdemes egy kicsit jobban ráirányítani a figyelmünket a szöveg környezetére is, hátha úgy egységesebb, tisztább képet kapunk.
Vizsgálódásaink során mindenképpen fontos felismerés, hogy e néhány mondat egy nagyobb beszéd befejező gondolatai közé tartozik. Jézusnak ezt a megnyilatkozását „missziós” vagy „apostoli” beszédnek szokták nevezni: az evangélium egész fejezetében ő beszél, mégpedig a hozzá legközelebb álló tanítványi körhöz, a tizenkettőhöz. Ez a tény pedig indokolja szavainak radikális hangvételét.
Ennek ellenére ijesztő arról olvasni, hogy legközelebbi vérségi kötelékünk, a szüleinkhez való viszonyunk sem olyan fontos, mint a jézusi küldetés. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tudjuk érteni, hasznos párhuzamot jelenthet az, amit Jézus (sőt, már a teremtéstörténet is) a házasságról, a férfi és a nő között kialakuló felbonthatatlan szövetségről mond: „A férfi elhagyja apját és anyját” – egy megtalált új érték, a társ miatt itt is a kapcsolatok átrendezéséről, a prioritások sorrendjének cseréjéről van szó, ami sohasem könnyű, és nem feszültségektől mentes.
Segíthet e hozzáállás megértésében az a látásmód is, amit a Rómaiakhoz írt levél egy szakasza tár elénk: az első keresztényeknek talán a mainál sokkal elevenebb tapasztalatuk volt az, hogy a keresztségben valóban meghaltak a régi embernek, és feltámadtak Krisztusban. Ezt az ősegyházi keresztelési szertartás talán jobban ki is fejezte a mai, erősen szimbolikussá vált liturgiánál.
A Krisztusban megélt új életre való feltámadás, újjászületés adja azt az életszemléletet is, ami a Máté-evangélium fent idézett szakaszának középpontjában álló paradoxonban sűrűsödik össze: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”
És sajnos, ha olykor őszintén magunkba nézünk, fel tudjuk fedezni e paradoxon paradoxonát is: hogy miközben – hol megdöbbenéssel, hol részvéttel, hol pedig egy kis kárörömmel – százával tudjuk sorolni azon ismerősök sorát, akik a földi javakban megtalálni vélték életüket, de egy baleset, betegség vagy tragédia által elvesztették mindezt, ha a saját életünkről van szó, nem biztos, hogy ugyanilyen jól rálátunk arra, mi is az, amit mi megtaláltunk és mit veszítettünk el; vagy mi az, amit meg szeretnénk találni, és ezért mit vagyunk hajlandóak föladni, elveszíteni…
Jézus a befogadással és annak jutalmával zárja missziós beszédét. S a bibliakutatók itt hangsúlyozni szokták: nem csak az olyan konkrét értelemben való befogadást jelenti ez, amit a Királyok könyvének olvasmányában hallhattunk, hogy miképpen fogadja be házába Elizeust a gyermektelen házaspár. Hanem az apostolok igehirdetésének, tanításának, hitének befogadását is jelenti. Így az evangélium üzenete nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: Kit tartok én prófétának? Kit/mit tartok igaznak? Befogadom-e mindezeket?
Imádság:
Életem Ura, Jézus Krisztus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy mennyire nehéz lesz ez az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé! Te vagy az egyetlen, akiben megtalálom boldogságom és örök életem. Segíts, vezess, élj bennem! Adj erőt, hogy hűséges tanítványod és követőd legyek!
2023. június 25. – Évközi 12. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 10,26-33)
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent Máté evangélista folytatja beszámolóját az apostolok első küldetéséről. Ezúttal arról olvasunk, hogyan készítette elő Jézus első apostolait az útra. Jézus realista volt, jól tudta, mi lakozik az emberben, jól ismerte a világot, világosan megmondta apostolainak, hogy milyen nehézségek várnak rájuk küldetésük során. De bátorítást is adott a küldetéshez. Vizsgáljuk meg Jézus bátorítószavainak egyes elemeit. Először is azt mondta nekik, hogy ne féljenek. Másodszor azt mondta nekik, hogy velük van Isten gondviselő szeretete. Harmadszor azt mondta nekik, hogy bátorságukat mégse vegyék ingyenes ajándéknak, hanem vállalják küldetésüket és vallják meg Jézust az emberek előtt. A helyzet ma sem különb. Az Egyház ma is ellenséges világban teljesíti küldetését. Támadják erkölcsi tanítását a házasság felbonthatatlanságáról, a szexuális erkölcsről, embertelennek minősítik a papi cölibátus miatt, maradinak kiáltják ki, amiért nem akar nőket pappá szentelni. Sorolhatnánk még tovább a támadásokat, de ennyi is elég, hogy megértsük, az Egyház ma is ellenséges világban él. Ez érvényes minden egyes keresztényre. A világ sohasem fogja maradéktalanul megérteni hitünket, értékrendszerünket, erényeinket. A hívő egy kicsit mindig „idegen test” ebben a világban. Ne is próbáljunk arra törekedni, hogy a világ csodáljon bennünket. Nekünk az a küldetésünk, hogy tanúságot tegyünk az igazság mellett. Támaszunk ebben nem valamiféle „keresztény társadalom”, amely valószínűleg csak utópia, még kevésbé egy úgynevezett „keresztény Európa”, amely egyre inkább elfelejti keresztény gyökereit, hanem a Gondviselő Isten, aki szeretettel kíséri életutunkat. Ennek az evangéliumi szakasznak másik nagy üzenete az, hogy Isten név szerint ismer bennünket. Az evangélium minden szava, minden jelenete, minden szereplője üzenetet közvetít. Nem tudom, elgondolkoztunk-e már valaha is azon, hogy esetleg az ebben az evangéliumi szakaszban említett kis verebek is mondhatnak nekünk valamit? Hiszem, hogy Jézus a sok madár közül nem véletlenül említette a verebeket. Mi jellemzi a verebeket? Talán az, hogy nem tartoznak a kedvenc házi madarak közé, ezért nincs nevük. Kedvenc kutyánknak, macskánknak, még papagájunknak is nevet adunk. A verébnek nincs neve. Vagy mégis? Mert lám, Jézus azt állítja, hogy a mennyei Atya minden kis verebet egyenként ismer. Akkor ez azt jelenti, hogy nála, a Gondviselő Istennél, a verebeknek is van neve! De nemcsak a verebeket ismeri Isten név szerint, hanem a csillagokat is, amint ezt a 147. zsoltárban olvassuk: „A csillagokat számon tartja, mindegyiket nevén szólítja”. A kis verebek tehát igen fontos üzenetet közvetítenek felénk: Istennél mindenkinek neve van. Az egész Szentírás visszhangozza ezt a tényt: Ádámtól Mózesig, a prófétákon keresztül az apostolokig és mind a mai napig mindnyájunkat Isten név szerint ismer. Álljon itt csupán egyetlen nagyszerű példa Izajás könyvéből: „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy…Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek” (Iz 43,1-4). Az újszövetségi olvasmányok is tele vannak névszerinti meghívásokkal. Mindenekelőtt természetesen Mária jut eszünkbe, akit gyengéden nevén szólít az angyal: “Ne félj, Mária!” (Lk 1,31). De gondoljunk a többiekre is, akikkel az evangéliumban találkozunk: József, a magában gyötrődő jegyes, majd aggódó családfő, akit így bátorít az angyal: “József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát…” (Mt 1,20); Zakariás is hallja a nevét: “Ne félj, Zakariás!” (Lk 1,13); Erzsébet, Keresztelő Szent János és a többiek: mind név szerinti ismerőseink. Mit jelent az, hogy Isten “névről szólít” meg valakit?Az a felfedezés, hogy Isten név szerint ismer bennünket, alapozza meg értéktudatunkat. Isten szemében senki sem csak szám, hanem számon tartott valaki, nem csak eset, hanem szeretett gyermek, akinek sajátos helye, következésképpen értéke van Isten tervében, teremtő elgondolásában, szerető szívében. Zárógondolatként álljon itt egy buzdítás: Az Evangélium kimeríthetetlen kincstár, amelyben még a csicsergő kis verebek is Isten nagyságát és jóságát hirdetik! (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy téged kövessünk és vezetéseddel eljussunk a mennyei Atyához. Meghívsz, hogy tőled tanuljunk és szolgálatodba álljunk. Tudjuk, hogy tanítványodként ugyanaz a sorsunk, mint a tiéd, aki mesterünk és tanítónk vagy. Nem akarjuk kikerülni a keresztutat. Nem keresünk más utat, ami könnyebbnek tűnhet. Azzal a szándékkal hallgatjuk szavaidat, hogy azok szerint éljünk. Hozzád hasonlóan engedelmeskedünk a mennyei Atyának, mert hisszük, hogy türelemmel viselt szenvedéseink jutalma az örök élet és az örökké tartó boldogság lesz. Segíts minket az üdvösségre!
2023. június 18. – Évközi 11. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 9,36-10,8)
Abban az időben: Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk. Így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”
Majd odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, azután a testvére, András, Zebedeus fia Jakab, és testvére, János, továbbá Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos; Alfeus fia Jakab, Tádé, a kánaáni Simon, és végül karióti Júdás, aki később elárulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, s a szamaritánusok városába be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek, és hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsátok a betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsátok meg a leprásokat, űzzétek ki a gonosz szellemeket. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A papszentelés környékén nagyobb figyelmet kap a papság és az a feladat, amire a papok vállalkoznak. Korunkban mintha csökkenni látszana a létszámuk, ezért több tennivaló – és felelősség – hárul a világiakra. Olykor jót is tesz egy közösségnek, ha megtapasztalja a vezető hiányát, mert ettől fölélednek azok a belső erők, amelyek egyébként rejtve, visszahúzódva maradnak. A lelkipásztor azonban elsősorban nem vezető, hanem pásztor. Feladata nem csupán a vezetés, hanem sokkal több annál: gondoskodás azokról, akiket rábíztak. A gondoskodásnak csupán egy szegmense a vezetés. Emellett ott van még a szolgálat, a bátorítás, az elfogadás, a biztatás, a lelkesítés, a gyógyítás, a tanítás, a feddés, a gyarapítás – és sorolhatnánk.
Akár csak egy zarándoklaton: amilyen a vezető, olyan az eredmény. Vezető nélkül, ha a hívek leszállnak a buszról, csak egymást kérdezgetik: most hova kell menni, hol van ez vagy az, mikor indulunk tovább? Ilyenkor fordul elő, hogy szétszélednek, eltévednek, vagy elveszítik egymást. Valaki lemarad, és ha a többiek nem akarják otthagyni elkallódott társukat, akkor sokáig várnak, míg megkerül. Emlékszem egy ilyen esetre. Néhányan elindultak megkeresni az eltévedtet, míg a többiek a buszon maradtak. Akit kerestek, az már régen megkerült, de újabbak keveredtek el. Hosszú idő után végre mindenki visszatalált. Vezető nélkül a hit zarándokútján is hasonló módon el lehet tévedni. A jó vezető biztonságot jelent. Meglehet, ha van vezető, olykor zúgolódnak ellene, de mindenki célba ér, ha őt követik. Ki a jó vezető? Aki meggyőződéssel dolgozik, aki lelkes, figyel a másik emberre, és aki az elképzelése fogadtatásával is számol.
Az Úr, amikor elküldi tanítványait, megnevez két területet, ahová ne menjenek: a pogányokhoz és a szamaritánusokhoz. E szentírási szakaszból nem derül ki, hogy Jézus azért mondja-e ezt nekik, mert még számára sem világos, hogy mindenkihez jött vagy csak a zsidó nép fiaihoz, vagy pedig azért, mert meg akarja óvni apostolait a kezdeti kudarcoktól. Csak amikor már megszerezték az első jó tapasztalatokat, azután engedi őket a pogányok közé. Ez egyébként az ősegyház gyakorlata is. Olvassuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy éppen ez indokolja az első jeruzsálemi zsinat összehívását: mit kezdjenek azokkal, akik a pogányságból – és nem a zsidóságból – lettek keresztényekké?
A világ ma nem ugyanaz, mint Krisztus korában volt. Leírok egy esetet, amihez hasonlót sokan ismernek. Néhány évvel ezelőtt a püspöki konferencia tervei között szerepelt, hogy felállít egy bizottságot, amely a Rákosi- és a Kádár-érában történt egyházüldözés dokumentumait vizsgálja. Azonnal támadni kezdte az ötletet egy magát vallástörténésznek tartó személy. Azzal állt elő, hogy előbb olyan bizottságot kellene felállítani, amely azt vizsgálja, hogy milyen bűnöket követett el az Egyház. Ma másfajta ellenségei vannak az Egyháznak, és lényegesen bonyolultabbá is vált a tevékenysége, mint Krisztus korában volt. Nem azt mondom, hogy akkor veszélytelenebb volt. Ma azonban az apostoli munka sikere és hatása kevésbé intenzív, ugyanis kialakultak vele szemben különböző praktikák. Jézust a kimerült tömeg látványa szánalomra indította, és imádságra szólított fel: kérjék az Atyát, hogy küldjön pásztorokat. (Juhász Ferenc)
Imádság:
Mindenható Isten! Neked szentelem egész életem. Szüntelenül törekszem megismerésedre és akaratod teljesítésére. A te szeretetedet szeretném viszonozni és továbbadni embertársaim felé. Segíts engem méltó keresztény életet élni, hogy mindig az Atya gyermekének, a Fiú testvérének és a Lélek templomának érezhessem magam! Mennyei Atyám! Köszönöm neked az életem és hálás vagyok gondviselő szeretetedért és megbocsátó irgalmadért. Jézus Krisztus! Köszönöm neked, hogy megváltottál és az Atyához vezetsz! Szentlélek Isten! Köszönöm, hogy megszenteled életem és sugallataiddal megmutatod az üdvösségre vezető utat!
2023. június 11. – Vasárnap, Úrnapja, Krisztus szent teste és vére
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 6,51-58)
Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Úrnapja, Szentségimádás a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe. Van ennek az ünnepnek egy nyilvános arculata: az ünnepi misén a szentségkitétel, amikor a hívő közösség szinte felkínálja a világnak a kereszténység féltve őrzött titkát: Krisztus tényleges és tartós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt. Van azonban ennek az ünnepnek egy intim, személyes arculata is: a szentáldozás és a szentségimádás, amikor a hívő „szemtől szembe“ találkozik azzal a Jézussal, aki szentségi jelenlétében emberi sorsunk és vándorlásunk társa lett. Ezért ennek az ünnepnek a titkához elsősorban nem ésszel, hanem szívvel kell közelednünk.
A II. Vatikáni Zsinat újra rámutatott az Oltáriszentség és a Szentmise között létező szoros kapcsolatra: szentmise nélkül nincs szentostya sem! Az Oltáriszentség lelkiségének alapja az a teológiai igazság, hogy az Oltáriszentség „tartós szentség“. Ez az egy gondolat felmelegítheti szívünket: amióta az Úr Jézus az utolsó vacsorán kimondta az átváltozás szavait, valószínűleg nem volt egyetlen egy pillanat sem a történelem során, amikor ne lett volna felszentelt ostya, azaz Krisztus szeretetének biztató jelenléte.
Az Oltáriszentség „tartós szentség“ oly értelemben is, hogy ha nem lenne Eucharisztia, azaz Krisztus valós jelenléte a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán és nem köztünk élő valóság. Ha nem lenne Eucharisztia, akkor Krisztus csak versekben, regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eucharisztia a keresztény hit egyedülálló titka, amely egyetlen más vallásban sincs meg. Jézus itt van köztünk, csendesen, de valóságban. Az Oltáriszentség imádása azonban nem kegyes jámborság, hanem életszükséglet. Az Oltáriszentségben megvalósuló állandó isteni jelenlét válasz az ember két legmélyebb igényére: az értelem és a szeretet utáni vágyra. Az életnek, a világnak van értelme és ezt az értelmet az állandóan jelenlévő Krisztus adja meg. A világon létezik szeretet és ezt az állandóan jelenlévő Krisztus szavatolja. Ennél a pontnál elmélkedésünk imává válik.
Megállunk csendben, elnémulunk és kinyitjuk lelkünket az Eucharisztia csodájának. „Van-e még egy nemzet, akinek Istene ilyen közel állna hozzá, mint a mi Istenünk mihozzánk?” – kérdezte már az ószövetségi szent író. A mi Istenünk itt van közöttünk, oly közel és oly egyszerűen, mint egy falat kenyér. Ez a közelség felszakítja lelkünk gátjait, hogy egy pillanatra letegyünk minden hazug nagyságot és mi is ilyen egyszerűen, ilyen közvetlenül álljunk Istenünk elé. Ezer morzsából összetett, vagy ezer szilánkra összetört életünket hozzuk az Úr elé, mert szeretnénk, ha ismét egybeforrna, mint a fehér ostya.
Odaállunk az Úr körül szorongó apostolok közé az Utolsó Vacsora termében: szinte látjuk őket, amint arcukra kiül a döbbenet, a rémület, a szorongás. Az, amit sejtettek, de nem akartak elhinni, az, amit tudtak, de nem mertek elfogadni, ti. hogy nemsokára elveszítik Jézust, az most beteljesedik. Jézusra bízták mindenüket: hitüket és szeretetüket, múltjukat és jövőjüket. Ha most elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Az apostolok azt érezték, hogy Jézusban elveszítik magát a Szeretetet. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Jézus ezt jól tudta, ezért a kenyér és a bor színe alatt itt hagyta örök jelenlétét. Az Apostolok, ha nem is hangosan, magukban biztosan így fohászkodtak: „Ne menj el, ne hagyj itt bennünket, tégy valamit, hogy ne ez legyen a vég!” A mi életünk is állandó rettegés, hogy elveszítjük a szeretetet. Szeretnénk hinni, hogy a világban uralkodó erő a szeretet. De a tények fájdalmasan rácáfolnak hitünkre: úgy tűnik, mintha a világban több lenne a gyűlölet, mint a szeretet.
Fiatal házasok, akik egymásban látták a szeretetet, amikor megsejtik egymás apró hazugságait, hűtlenségeit, úgy érzik, elveszítették magát a szeretetet. Szülők, akik gyermekeikben látták a szeretet megtestesülését, akikre mindenüket áldozták, amikor megsejtik, hogy kamasz gyermekük szégyelli őket, mint maradiakat, vagy hogy immár felnőtt gyermekük tehernek látja őket, mint megroggyant öregeket, akkor úgy érzik, elveszítették a szeretetet. Papok, szerzetesek, akikre elviselhetetlen teherként súlyosodik munkájuk hiábavalóságának tudata és magányuk kietlensége, úgy érzik, nőtlenségükben elveszítették a szeretetet. Ezt a szorongást hozzuk minden alkalommal a szentségi Jézus elé, mi is ugyanazzal a forró imával, amely az első tanítványok ajkáról hangzott el: „Ne hagyj bennünket magunkra, Uram!” És szinte halljuk a választ: „Ne féljetek, nem hagylak el benneteket. Olvassátok a jeleket!” S ekkor megértjük, hogy a világszerte napról napra felmutatott ezer és százezer fehér ostya úgy áll előttünk, mint Isten felkiáltójele, hogy van egy szeretet, amely biztos és hűséges: Jézus irántunk való szeretete. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is, mert egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk. Köszönjük, Urunk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hiszünk benned, imádunk téged és szeretünk téged.
2023. június 4. – Szentháromság vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 3,16-18)
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szentháromság vasárnapján minden hitszónok egy kicsit kényelmetlenül érzi magát: vajon miről lehet ezen a napon prédikálni, mit tudunk mi Istenről elmondani? Jogos ez a szorongás, hiszen hitünk legnagyobb titkáról van szó. Ugyanakkor jogtalan, mivel hitünk legszebb titkáról is szó van. Mi ezúttal nem Istenről elmélkedünk, hanem a mi Istenünkről és ez melegséggel, szeretettel, hálával tölti el szívünket. Ki a mi Istenünk, vagy esetleg így is kérdezhetünk: milyen a mi Istenünk? Az emberiség ősproblémája ugyanis nem az, hogy létezik-e Isten vagy nem – erre elég a józan ész válasza, – hanem az, hogy szereti-e őt az Isten vagy nem, érdekli-e őt sorsunk vagy közömbösen trónol saját boldogságában?
A történelem során az ember sok különféle választ adott ezekre a kérdésekre. Voltak idők, amikor a haragos Isten képe arra késztette az embereket, hogy nagy áldozatokkal, egyes esetekben még emberáldozatokkal is igyekezzenek megbékíteni Istent. Még mi is emlékezünk olyan időkre, amikor egyesek úgy vélték, Isten az ember legnagyobb ellensége, ezért ki kell őt tiltani a társadalomból. Mindezekre a félelmekre válasz a Szentháromság ünnepe: Isten úgy nyilatkoztatja ki magát mint akinek egyetlen gondja az ember boldogsága.
Az első olvasmányban Mózes az útikalauzunk, aki felment a hegyre, hogy találkozzon Istennel. Vajon milyen gondolatok rajzottak fejében, milyennek képzelte el ő Istent? Ott fenn a hegyen megkapta a boldogító választ: Istennek fáj népe szenvedése. A mi Istenünk tehát velünk, bajainkkal, szenvedéseinkkel együtt érző Isten. Akár így is fogalmazhatnánk: a mi Istenünknek van szíve és ez a szív értünk dobog.
A második olvasmányban Szent Pál újabb jelzővel rajzolja meg a keresztények Istenét: ő a béke Istene. Mindenekelőtt a szó teológiai értelmében, vagyis mint minden jónak a forrása, de annak társadalmi és lelki jelentésében is: Isten az összhang, a boldog-lét, a kibékülés Istene.
Istenünkkel való találkozás a lelki élet egyik legfontosabb feladata. Eközben fontos az, hogy merjük Istent „Istenemnek” szólítani! A mi Istenünknek sok neve van, annyi, ahány élethelyzetből kiáltunk hozzá. Mózes rabságban sínylődő népe nevében kiáltott Istenhez, és Isten kinyilatkoztatta magát, mint könyörületes Istent. Íme még néhány név amellyel Istenhez fordulhatunk és amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy erős alapokra helyezzük hitünket.
A mi Istenünk teremtő Isten. A világot és az embert Isten teremtette. Ennek az igazságnak sokrétű üzenete van. Tudatosul bennünk, hogy Isten világában élünk; mi nem vagyunk a világ és a természet ura, hanem csak vendégek vagyunk, felelősek vagyunk Istennek tetteinkért. Ugyanakkor tudatosul bennünk az is, hogy a világ Isten kezében van, aki nem fogja engedni, hogy a gonosz elrontsa művét. A teremtő Istenhez fohászkodunk a 139. zsoltár szavaival, amikor leteper bennünket a félelem és szorongás a saját életünk és a világ sorsa miatt: “Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod jártomat-keltemet. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem.”
A mi Istenünk Jó Pásztor. Isten nemcsak megalkotott bennünket, hanem szeretetben kíséri életünket. Az ilyen Istenhez fohászkodunk a 23. zsoltár szavaival, amikor ránk nehezedik az élet terhe: “Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.”
A mi Istenünk anyai vonásokkal felruházott Atyaisten. Mesterpélda rá a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogadja gyermekét (Lk. 15). Ez tulajdonképpen anyai gesztus. Az ilyen Istenhez fohászkodunk, amikor ránk nehezedik bűneink terhe.
A mi Istenünk az emberi szenvedést magára vállaló Isten… Együtt érző szívét Isten a megfeszített Jézusban mutatta meg. A gyengéd Istenhez fohászkodunk betegségeinkben és szenvedéseinkben, Jézus bizalmat sugárzó szavait ismételgetve: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd!”
Amikor Mózes lejött a hegyről, elfedte arcát, mert sugárzott róla az Istennel való találkozás boldogsága. Vigyük magunkkal mi is a jóságos Istennel való találkozásunk kisugárzását, hogy bearanyozhassuk vele mindazok életét, akik talán még félnek az Istentől. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te nem csupán szeretetet érzel a teremtmények, s köztük legfőképpen irántunk, emberek iránt, hanem te magad vagy a szeretet. Amikor téged keresünk, mindig a szeretetet keressük. Amikor téged akarunk egyre jobban megismerni, akkor a szeretetet akarjuk megismerni. Amikor utánad vágyakozunk, végső soron a szeretetre, a tökéletes szeretetre vágyakozunk. Ébressz rá minket arra az igazságra, hogy amikor meghívsz minket a veled való életre, akkor a szeretetben való életre hívsz bennünket!
2023. május 28. – Pünkösdvasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,19-23)
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Pünkösdvasárnap Evangéliumában Szent János elmondja, hogyan jelent meg Jézus tanítványainak. Az Evangélista biztosan nem véletlenül említ több körülményt, amelyek ezt az eseményt jellemezték.
Először azt hangsúlyozza, hogy amikor beesteledett még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak. Szinte kiérezzük ebből a leírásból, mennyire vágyott Jézus arra, hogy újra találkozhasson szeretett tanítványaival. A „még a hét első napján” arra utal, hogy Jézus szinte türelmetlenül várta a nagy pillanatot. Isten szívesen találkozik velünk is.
Másodszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy Jézus azonnal, amint belépett, megmutatta tanítványainak kezét és oldalát. Ez volt neki személyazonossági igazolványa: a sebhelyei. Ebből láthatták a tanítványok, hogy tényleg Ő az, aki előttük áll: Ő, akit keresztre szegeztek és akinek átszúrták a szívét.
Harmadszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy az Apostolok a Szentlelket a bűnök megbocsátására kapták. Kár, hogy itt megszakad a szöveg a vasárnapi olvasmányban. Valakiben, ugyanis felmerülhetne a kérdés, hogy kik voltak a jelenlévő tanítványok, akiknek Jézus átadta a hatalmat a bűnök megbocsátására. Mert ha többen voltak jelen, akkor ezt a meghatalmazást esetleg úgy is lehetne értelmezni, hogy Jézus az egész Egyházra, minden hívőre rábízta a bűnök megbocsátását a Szentlélek erejében. A következő mondat azonban cáfolja ezt a nézetet, és ismét csak csodálhatjuk Szent János precíz fogalmazását: „A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus”. Ez a megjegyzés határozottan kimondja, hogy csak a kiválasztott Apostolok voltak jelen és csak ők kapták meg a hatalmat, hogy Jézus nevében és a Szentlélek erejében megbocsássák a hívek bűneit.
Ennél a pontnál meg kell állnunk és felül kell vizsgálnunk a szentgyónással kapcsolatos magatartásunkat. Aki nem értékeli a szentgyónást, az nem értette meg a kereszténység lényeges üzenetét, amely pontosan abban van, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy senki el ne vesszen, aki hisz benne, hogy benne nyerje el bűnei bocsánatát. Erre garancia a Szentlélek jelenléte az Egyházban és minden hívő életében.
Amikor a Szentlélekről elmélkedünk, akkor nem szükséges ezt „egyenes úton”, tenni, azaz teológiai vitákba bocsátkozni. Valamivel hasznosabb út, hogy felidézzük a Szentlélek ajándékait, amelyekkel biztosan telehintette a mi életünket is. De a legbiztosabb út, ha a Szentlélek jelenlétének gyümölcseiről elmélkedünk. Ezek közé a gyümölcsök közé tartozik mindenekelőtt a bűnök bocsánata. Hogy ez így van, próbáljunk jól odafigyelni következő szentgyónásunknál a feloldozás szép szövegére: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét”.
Pünkösdvasárnapján piros színbe öltözteti az Egyház a miséző papot; öltöztessük mi is a szeretet színeibe szívünket a hála jeléül, hogy miénk a Szentlélek minden ajándékával és gyümölcsével együtt. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Szentlélek Isten! A te működésed, megszentelő tevékenységed egyaránt megtapasztalható a világban, az Egyházban és bennünk, keresztény emberekben. Legyél minden megkeresztelt ember számára az újjászületés forrása, az új élet forrása! Teremtsd meg az egységet és a közösséget Istennel és az Egyházzal! Add meg nekünk a lelki újjászületést, hogy elmúljanak félelmeink, megértsük Krisztus tanítását és az Egyház minden időkre szóló küldetéséhez csatlakozva mi is Krisztus tanúi legyünk a világban! Add, hogy Isten szavának hallgatása által újjászülessek a hitben! Segíts, hogy a szentáldozás és az imádság legyen erőforrásom! Tölts el erőddel, hogy a szeretet gyakorlásában hűséges legyek!
2023. május 21. – Vasárnap, Urunk mennybemenetele
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 28,16-20)
Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Urunk mennybenetelének ünnepén Máté evangéliumának befejező jelenetét olvassuk. Jézus Galileában egy magas hegyen (vö. Mt 4,8-10; 5,1; 8,1; 17,1-9) megjelenik tanítványainak, és megbízza őket, hogy kereszteljenek és tanítsanak minden népet.
Máté nem beszél Jézus mennybementeléről. Hogyan kapcsolódik ez a szakasz mégis az ünnephez? Elsősorban úgy, hogy az ünnep lényege sem valamiféle fizikai folyamat, térbeli felemelkedés, hanem Jézus megdicsőülése és hatalma. Amikor Isten „világfeletti” hatalmáról beszélünk, amikor „mennybéli trónját” említjük bibliai kifejezésekkel, valójában végtelen szabadságát, egyetemes hatalmát értjük alatta. Jézus „fölvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján” – mondja Márk evangéliuma (Mk 16,19). „Mostantól fogva látni fogjátok az Emberfiát a hatalom jobbján” – ígéri Jézus a főtanács előtt Máté beszámolója szerint (Mt 26,64). Ez a kép a zsoltárok és Dániel nyelvezetével (vö. Zsolt 110; Dán 7,14) ugyanazt állítja: a megdicsőült Jézus részt kap Isten hatalmából és dicsőségéből.
Amikor Máté szerint Jézus azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom az égen és a földön”, nem azt akarja sugallni, hogy csak most kap hatalmat, inkább azt, hogy „most”, feltámadásában, tanítványai előtti megjelenésében immár mindenki számára kinyilvánul az ő örök hatalma, amelyet tanítványai a földi működés idején már szemlélhettek. „Mindent átadott nekem az Atya” (Mt 11,27), mondta Jézus, s az emberek csodálták a szavaiban megnyilvánuló hatalmat, amikor tanított, gyógyított, bűnöket bocsátott meg (vö. Mt 7,29; 9,6), amikor tanítványait is elküldte, hogy hatalommal hirdessék a mennyek országát (vö. 10,1köv).
A négy evangélista közül egyedül Máté az, aki elbeszélését nem saját megjegyzésével, hanem egyszerűen Jézus szavával fejezi be. „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” Már többször említettük, hogy a feltámadt Krisztus azt az ígéretet erősíti meg, amelyet születésének hírüladásánál fogalmaztak meg, hiszen az ő neve Emmanuel, velünk az Isten (vö. Mt 1,23). Ez is a mennybementel ünnepének sajátossága: nem Jézus távozását, hanem új, másfajta jelenlétét ünnepeljük. Az Úr másként van jelen, de ugyanúgy segít, tanít és üdvözít, ahogy azt földi működésében már megmutatta. A feltámadott utolsó megjelenésének János és Lukács evangéliumában is a tanítványok megbízása áll a középpontjában, Jézus jelenlétének ígéretét viszont ott a Szentlélek elküldésére tett utalás helyettesíti (vö. Lk 24,44-49; Jn 20,19-23; lásd még a legtöbbek által másodlagosnak tartott Márk-záradékot is: Mk 16,20). Jézus jelenlétének egyfajta analógiája és módja a bennünk visszhangzó szó. „Veletek vagyok!” Ez az ígéret az egész elbeszélést áthozza az olvasó jelenébe, sőt megnyitja egy reményteli jövő előtt.
Máté elbeszélése szerint a tanítványok azonnal átérzik Jézus dicsőségét. Leborulnak előtte, mint valamivel korábban az asszonyok (vö. Mt 28,9). A tizenegy tőlük, az asszonyoktól tudta meg, hogy Galileába kell mennie, a pogányok földjére (vö. Mt 4,15). Jézus földi életében Izrael házának elveszett juhaihoz szólt küldetésük (vö. Mt 10,5-6; vö. 15,24). Ez a küldetés most folytatódik és kiegészül minden néphez. Tanításuk, teremtő és gyógyító szavuk a keresztségben látható közösséget is formál. Jézus nemcsak Ábrahám és Dávid Fia, ahogy azt Máté az evangélium kezdetén, Jézus származásáról szólva hangsúlyozta (Mt 1,1köv), hanem immár Isten Fia, ég és föld, élők és holtak felett szelíden gyakorolt uralmával együtt.
A tanítványok leborulnak Jézus előtt, egyesek azonban kételkednek. Talán nem ismerték fel? Féltek tőle, mert szellemnek vélték? A „kételkedni” ige Máténál csak itt szerepel, és még abban a híres történetben, amikor Péter a hullámok láttán megijedt, kételkedett és merülni kezdett (vö. Mt 14,31). A kétkedőt bilincs köti, húzza a mélybe. Aki viszont leborul Jézus előtt, felfedezi jelenlétét, horizontja kitágul, és megismeri azt, aki vele tart a világ végéig. (Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy az Atya várt rád, amikor a mennybe emelkedtél. Hisszük, hogy a mennyei örök dicsőség várt rád földi életed után. Hiszem, hogy engem is az Atya vár a mennyországban. Ha az Atya akarata szerint szeretetben élem életem, ő az örök élettel fog megajándékozni. Uram, mennybemeneteled és az örök dicsőségbe jutásod erősítse bennem a hitet, hogy van örök élet és elnyerhetem azt! Taníts, hogy égre emelt tekintettel éljek, életem minden napján szem előtt tartsam, hogy a mennyországban Isten vár rám. Vezess engem Szentlelked által, hogy reményem beteljesedjen és az örök üdvösségre jussak!
2023. május 14. – Húsvét 6. vasárnapja
A tömegtájékoztatás világnapja
Maradjatok meg az én szeretetemben!
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 14,15-21)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai Evangéliumban, Jézus megígéri a Szentlelket.„Nem hagylak árván benneteket.” Mielőtt Jézus búcsút venne tanítványaitól, megígéri nekik a Szentlelket. Figyeljük meg, hány különféle névvel illeti a Szentlelket Jézus: Vigasztaló, az Igazság Lelke. A görög megnevezés azonban Parakletos. Sokféleképpen próbálták lefordítani ezt a szót. Íme néhány javaslat: ügyvéd, vigasztaló, tanácsadó, segítő. Az eredeti görög “Parakletos” olyan személyt jelent, aki az ügyfél mellett áll. A Szentlélek tehát az, aki mindig mellettünk áll, aki oktat bennünket és figyelmeztet hibáinkra, aki biztat bennünket és motivál, amikor elbizonytalanodunk, aki ösztökél bennünket, hogy produkáljuk a legjobbat, aki véd bennünket és kiáll jogaink mellett, amikor bántalom ér bennünket.
Miért van szükségünk a Szentlélek Úristenre? Azért, mert a Szentlélek Úristen hét ajándék Istene. Az ő ajándékai: a bölcsesség, az értelem, a jó tanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem. Milyen nagy szükség is van erre a hét ajándékra: a szülőknek, a nevelőknek, azoknak az embereknek, akik országokat vezetnek, hiszen az értelemre, a bölcsességre mindenkinek nagy szüksége van. Csak kérni kell a Szentlélek Úristent és Ő megadja ezt nekünk. Ezért ígérte Jézus a Szentlelket. Mi azonban nemcsak a megígért, hanem a már megkapott Szentlélek térerejében élünk. Ennek vannak bizonyítható jelei, csak fel kell rájuk figyelni. Idézzük fel a Szentlélek jelenlétének néhány leggyakoribb jelét. A Szentlélek az értelem Lelke. Isten igéjének megértése a Szentlélek műve. A Szentlélek segít minket abban, hogy megértsük Isten szavát, de ehhez az is kell, hogy olvassuk a Szentírást. A középkorban élt egy szent asszony, aki fejből tudta a zsoltárokat. Jó lenne ismét felfedezni a zsoltárok szépségét, hiszen mindegyik alapvető emberi tapasztalatot tükröz: hálát és imát, szorongást és örömöt, félelmet és boldogságot. Jó tudni, hogy amikor a Szentírást olvassuk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek. A Szentlélek istengyermekségünk Lelke. Boldogan valljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk és a Szentlélek erejében nevezzük Istent Atyánknak. A Szentlélekben imádkozunk, vagy ha kell, a Szentlélek imádkozik bennünk. Jó tudni, hogy amikor imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek. A Szentlélek az egyetértés Lelke. Az első hívekről azt mondták, hogy egy test és egy lélek voltak. Ezt kívánjuk minden házasságra és családra is. Egységre törekszünk minden közösségen belül. De ahol többen élnek együtt, a súrlódások és viszályok szinte elkerülhetetlenek. Jó tudni, hogy amikor egyetértésre törekszünk, amikor viszályokat igyekszünk elsimítani, akkor sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek. A Szentlélek a kitartás, az állhatatosság Lelke. A cél felé való menetelésnek vannak buktatói. Minden életben vannak megpróbáltatások. Sokszor elfáradunk. De ha ismét felkelünk és mégis tovább megyünk, akkor jó tudni, hogy sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek. A Szentlélek a megbocsátás Lelke. Feltámadása után az Úr Jézus apostolaira lehelt és ezt mondta nekik, hogy vegyék a Szentlelket és akinek megbocsátják bűneit, meg lesznek bocsátva. Jó tudni, hogy mind bűnbánatunkban, mind jó szándékunkban, hogy másoknak megbocsássunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig velünk van a Szentlélek.
És így sorolhatnánk tovább a mindennapi élethelyzetek végtelen sorát, de a visszatérő motívum, a refrén mindig ugyanaz: Jézus szinte anyaian gyengéd, biztató szavai: „Ne féljetek, nem hagylak benneteket árván, sohasem vagytok egyedül, mindig és mindenütt mellettetek, veletek és bennetek van a Vigasztaló Szentlélek Úristen.” (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus, te úgy szerettél bennünket, hogy egykor életedet adtad értünk, s úgy szeretsz minket, hogy most is nekünk adod magad. A veled való élet biztosítja számunkra azt a szabadságot, amely megteremti a szeretet légkörét, hogy szabadon szerethessük Istent és embertársainkat. Te szabadon, kényszer és félelem nélkül adtad oda életedet, hogy megismerhessük a te végtelen, határtalan szereteted. Taníts bennünket arra, hogy szabadon és nagylelkűen ajánljuk fel életünket Isten és az emberek szolgálatára! Segíts, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg!
2023. május 7. – Húsvét 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 14,1-12)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangélium arról biztosít bennünket, hogy a hit terjesztése nem csak a mi művünk, hanem bennünk és általunk mindig ott működik Krisztus kegyelme.
Az evangéliumban hallott meghitt beszélgetés Jézus és tanítványai között a búcsú elővételezésének hangulatában történik. A tanítványok már valószínűleg sejtik a küszöbön álló tragédiát, Jézus halálát, ezért szívüket megülte a szorongás. Jézus vigasztaló szavakat mond nekik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Egyben olyan kérdésekre ad nekik választ, amelyeket ők még megfogalmazni sem tudtak vagy mertek. Olyan világosságot ad nekik, amelynek fényében képesek lesznek túlélni az elszakadás drámáját egészen a viszontlátásig. A tanítványok megértik, hogy Jézusban azzal találkoztak, aki megadja életük értelmét. Jézus ma ugyanezeket a szavakat intézi hozzánk: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Simuljunk oda csendesen a tanítványok mellé és hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megérintsenek.
Jézus nemcsak biztató szavakat mondott tanítványainak, hanem eligazítást is nyújtott nekik: „Én vagyok az út, igazság és az élet”. Ebben a három szóban Jézus kimondta az emberiség történelmének legmerészebb újdonságát. Ember így még nem nyilatkozott magáról. Jézus ugyanis nem azt mondta, hogy tudja az utat, hogy ismeri az igazságot, hogy életet ígér, hanem saját magát nevezte útnak, igazságnak és életnek. Voltak próféták, akik bátran odaálltak az emberek elé és biztatták őket, hogy kövessék őket, mert tudják, merre kell menni. Így vezette ki Mózes népét az egyiptomi rabszolgaságból, de Mózes nem vallotta magát útnak. Voltak nagy gondolkodók és tudósok, akik bátran kiálltak egy igazság mellett, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az igazság. Voltak nagy lelki mesterek, akik vallották, hogy megtalálták az életet, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az élet. Jézus Krisztus ezt merte mondani és ezzel a hármas kijelentéssel választ adott három legalapvetőbb emberi kérdésünkre.
Az első alapvető emberi igény a tökéletesség, a teljesség utáni vágy. Érezzük, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy „kevesek vagyunk itt magunknak”, ahogyan azt a költő szépen megfogalmazta, hogy többre születtünk, mint amennyire képesek vagyunk. Hogyan, merre induljunk, hogy megtaláljuk életünk teljességét, boldogságát? Mert ha erre a kérdésre nem találunk választ, akkor életünk az unalom és kiábrándulás zsákutcájába fut. Jézus az élet célját és értelmét kereső ember kérdésére adott választ, amikor saját magát állította elénk útként. Ha őt követjük, ha vele járjuk az élet útjait, akkor nem tévedhetünk el, akkor életünk nem lehet üres járat.
A második alapvető emberi igény az értelem utáni vágy. Mi az értelme az életnek, a halálnak, a szenvedésnek? Jézus ezekre az alapvető kérdésekre adott választ, amikor magát igazságnak nevezte. Jézus nem elméleti szinten adott választ ezekre a kérdésekre, hanem előttünk végigélte ezeket a valóságokat. Ha őt követjük, akkor még a legfájdalmasabb tapasztatok is értelmet nyernek.
A harmadik alapvető emberi igény a halhatatlanság utáni vágy. A józan ész nem tud belenyugodni abba, hogy a halállal mindennek vége. Az emberek igyekeznek valamiképpen biztosítani életük folytatását: van aki az utódokban látja önmaga túlélését, van aki a reinkarnációban keresi az örök visszatérést, van aki műveiben szeretne tovább élni. Jézus a halhatatlanság utáni vágyra saját magát adta válaszul, amikor önmagát életnek nevezi. Aki benne hisz, annak örök élete van.
Csakhogy pontosan ennél a pontnál jelentkezik egy újabb kérdés: „Mit jelent mindez a konkrét, mindennapi élet szempontjából? Mit jelent Jézussal élni? Erre a kérdésre Szent Péter adja meg a választ, amikor így buzdítja olvasóit: „Menjetek hozzá!” Szent Pál még merészebben fogalmazott, amikor ezt mondta: „Öltsétek magatokra Krisztust!” A keresztény lelki élet lényege a Krisztus követés, amit korszerű nyelvre úgy fordítanánk, hogy magunkévá kell tennünk Krisztus mentalitását, ami azt jelenti, hogy a mindennapi életben igyekszünk úgy viselkedni, mint ahogy Krisztus viselkedett: úgy szeretni, mint Ő szeretett, úgy megbocsátani ellenségeinknek, mint Ő megbocsátott, úgy rábízni életünket az Atyára, amint azt ő tette halála pillanatában. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egyeseket a szegények felé fordulás, a szeretetszolgálat útján indítasz el. Önzetlen és önfeláldozó szívet adsz nekik, hogy szeretetedben éljenek és a te szeretetedet sugározzák a rászorulóknak és nélkülözőknek. Másokat a hitre nevelés útján indítasz el, hogy a tőled kapott tanítást, az üdvösség örömhírét jó magként vessék el az emberi szívekbe, mindazok szívébe, akik keresik az igazságot és vágyakoznak az üdvösségre. Adj nekik erőt, hogy hivatásukat felelősséggel végezzék! Segíts minket, hogy ne térjünk le a lelki fejlődés útjáról, mindig ragaszkodjunk hozzád, aki az üdvösségre vezetsz minket!
2023. április 30. – Húsvét 4. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 10,1-10)
Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvét negyedik vasárnapján, melyet egy evangéliumi képpel a Jó Pásztor vasárnapjának is hívunk, az egész Egyházban papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk. Nagy kegyelem mindannyiunknak, hogy ma Péter utódával, Ferenc pápával együtt ünnepelhetünk.
Ezekben a napokban újra és újra átjárja életünket a húsvéti találkozásokból fakadó örvendezés, a feltámadás hajnalának meglepettsége, amely egyúttal táplálja és folyamatosan megújítja az Úrral való személyes kapcsolatunkat, tőle kapott hivatásunkat.
A mai vasárnap evangéliuma az úgynevezett én-mondások egyikét idézi: „Én vagyok az ajtó.” Amikor Jézus ilyen egyszerű képeket vagy fogalmakat használ, akkor is önmagáról tanít. Ő az, akin keresztül belépünk az Atyával való közösségbe, ő az, aki vezet és akit követhetek. Amikor úgy beszél magáról, mint kapuról vagy ajtóról, ezzel a képpel utunkat és lehetőségeinket tárja elénk, a kilépő Egyház szüntelen megújulására, a teremtett ember zarándok létének első lépéseire hív és biztat bennünket. A kapu itt valójában nem valamilyen tárgyat jelöl, hanem a személyt és a kapcsolatot.
Ezt a kaput a pünkösdi lélek mindent felforgató szele soha nem engedi bezáródni.
Az evangélium ajtaja tehát nem egy zárt ajtó. Nincs rajta lakat, csak bizalom és bátorság arra, hogy merjem rátenni kezemet a kilincsre, és átlépjem félelmeim küszöbét. Krisztus az ajtó, és ez mindenhez erőt ad. Csak ezzel az odaadottsággal lehet a nyomába lépni, útra kelni, amint tette ezt Péter, Máté és sok száz más tanítvány, akikről az evangéliumokban olvasunk. Ő ma is hív, nevemen szólít, erőt ad, és mellettem marad. Mindannyiunk keresztségből fakadó hivatása Jézus tanítványává lenni, szívünkkel látva és hallgatva tanulni, hozzá hasonlóvá formálódni. Ő a Jó Pásztor, akinek hangját keresem és követem, aki terelget, visszafordul, utánam jön, s ha kell, otthagyja a kilencvenkilencet, és ölében hordoz, hogy újra együtt lehessünk.
A Pásztor hűséges. Papként vagy szerzetesként bizonyosak lehetünk abban, hogy méltatlanságunk és bűneink ellenére Jézus első szeretete egy egész életre szól. Meghívása konkrét, személyes szeretet és titok egyszerre. Ő nem ideiglenes projektekben gondolkodik, hanem bennem, ezért ő tesz alkalmassá arra, amire kiválasztott. Jézus személyes szeretetére és kezdeményezésére alázattal, odaadottsággal lehet és szabad válaszolni. Ezért mondhatja mindig minden meghívott ember: Nem én teszek nagy dolgokat, hanem ő cselekszik bennem és általam. (Serfőző Levente,Magyra Kurír)
Imádság:
Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz! A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!
2023. április 23. – Húsvét 3. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 24,13-35)
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumban Szent Lukács leírja a két emmauszi tanítvány találkozását a feltámadt Jézussal. Az esemény már önmagában is költőien szép és teológiailag gazdag. De a szépségen és gazdagságon túl, van ennek az eseménynek több olyan fontos üzenete, amelyek minket is érintenek.
Az emmauszi események első üzenete az, hogy minden hívőnek van küldetése. Mi nem vagyunk Krisztus “önkéntesei”, hanem választott tanítványai. Érdekes módon, Jézus senkit sem fogadott el tanítványnak, aki maga ajánlkozott erre. A Tizenkettőt is hozzáértő pedagógiával nevelte, amíg eljutottak erre a szintre, hivatástudatuk ilyennemű értelmezéséhez, vagyis, hogy nem ők választották Jézust, hanem fordítva, Jézus választotta ki őket, és ebből kifolyólag küldetésük van. Érdemes megfigyelni, hogy mindenki aki találkozott a feltámadt Jézussal, küldetést kapott: „Menj testvéreimhez és mondd nekik ezt és ezt!” – ez volt Mária Magdolna küldetése. A mennybe felemelkedő Jézus utolsó szavai az apostoloknak szánt küldetést tolmácsolták: „Menjetek az egész világba, hirdessétek az evangéliumot…! A két emmauszi tanítvány találkozása Jézussal szintén küldetéssel végződött, legalább is ők ezt érezték belső ihletésként: amint eltűnt szemük elől a titokzatos idegen, akiben felismerték a feltámadt Jézust, azonnal rohantak vissza Jeruzsálembe, a többiekhez, hogy elújságolják nekik a nagy hírt: Jézus él és ők találkoztak vele.
Az emmauszi események másik üzenete az, hogy a feltámadt Jézussal való találkozás egy megtérési folyamatot indít be, amit mindenkinek meg kell élnie. Így is fogalmazhatnánk: Emmauszt mindenkinek meg kell járnia!”
“Ugyan mi az, amiért ma még érdemes élni?” – halljuk nem ritkán az élet egyhangúságába való beletörődés sóhaját. Az embernek oly kevés lehetősége van arra, hogy szabadon határozza meg életét: az iskolában azt tanuljuk, amit a tanrend előír, olyan munkahelyen dolgozunk, amilyent sikerült kapnunk, nem pedig tetszés szerint választottunk. Úgy érezzük magunkat, mint a két emmauszi tanítvány, akik mást vártak, akik másban reméltek, mint ami bekövetkezett, ezért jobbnak találták, hátat fordítani múltjuknak.
De útközben történt valami. Melléjük szegődött Jézus. Kérdezgette őket és magyarázgatott nekik. Ugyan mit magyarázott nekik Jézus? Valamit, ami egészen felszabadította őket, amikor megértették, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Mi ez az emmauszi tapasztalat, ami hirtelen más fénybe képes állítani egy ember életét? A válasz lényegében egyszerű. Jézus elmagyarázta nekik, hogy Istennek terve van a világgal. Ezt a tervet teljes egészében csak Ő ismeri. Ezért megtörténhet, hogy az, amit mi látunk belőle, nem néz ki célszerűnek, értelmesnek, ami pedig velünk történik, mintha nem tartozna bele ebbe az isteni tervbe. De beletartozik! Isten tervében minden örömünknek és bánatunknak helye van, úgy, ahogyan Isten tervébe beletartozott az is, hogy Krisztus szenvedjen. Amikor az emmauszi tanítványok ezt megértették, akkor lángra lobbant a szívük, mert ekkor már tudták, hogy ebben a tervben nekik is egyedülálló helyük, személyes szerepük van. És mentek vissza felszabadultan, hogy elmondják másoknak is ezt, mindazoknak, akik még nem élték meg Emmauszt, akik még nem értették meg, hogy Isten személyesen szeret mindenkit.
A kereszténység egyik legnagyobb újdonsága pontosan az a tudat, hogy a világban Isten terve valósul meg, még akkor is, ha a látszat ezt mintha nem igazolná. Ezt egyetlen más filozófia vagy világnézet sem merte állítani. Jézus Krisztus azonban merte, mert tudta, és saját életével, halálával és feltámadásával szavatolta ennek igazát. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus, ma és minden nap megerősítem irántad való szeretetemet. Segíts, hogy életem minden napján megújuljon bennem az irántad való szeretet. Nem múló, érzelmi fellángolást kérsz tőlem, hanem azt, hogy elkötelezzem magam melletted, s elkötelezzem magam a te szeretetedben. Jézusom, te megmutattad irántam való végtelen szeretetedet, amikor a kereszten kitártad karodat, s meghaltál értem. Taníts meg engem az önfeláldozásra, s az igazi szeretetre! Taníts meg engem arra, hogy irántad való szeretetből kész legyek mindent, egész életemet odaadni neked!
2023. április 16. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De Jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az Evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi Evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az Isteni Irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Irgalmas mennyei Atyánk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítod lelkünket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Köszönöm, hogy végtelenül irgalmas vagy hozzám. Segíts, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Úgy szemlélem sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!
2023. április 9. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,1-9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvétvasárnapján tele a lelkünk húsvéti allelujával, örömmel, boldogsággal. Joggal, hiszen Húsvét a mi legnagyobb, sőt azt is mondhatnánk: egyetlen ünnepünk. Mert minden más, amit ünnepelünk az Egyházban, csak azért ünnep, mert volt Húsvét, mert volt feltámadás. „Ha ugyanis Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a ti hitetek!” - kiáltotta oda már Szent Pál az első keresztényeknek. De mi tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van közöttünk, és ezért ünnepelünk, örülünk.
Hasznos azonban felidézni, megfigyelni a feltámadás egyes körülményeit. Talán már elgondolkoztatott bennünket az a tény, hogy a feltámadás éjjel, csendesen, tanúk nélkül történt. Így olvassuk az evangéliumban: "A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz" (Jn 20, 1). De Jézus már nem volt ott, a feltámadás már megtörtént, tanúk nélkül. Mária Magdolna a zokogásig ki volt ábrándulva. Valamiképpen talán mi is másként szerettük volna elképzelni Jézus feltámadását, ezt a világrengető eseményt, pl úgy, hogy fényes nappal történjék, mint három nappal előtte a Nagypéntek, félelmetes földrengés, napfogyatkozás közepette, hogy ellenségei térdre rogyva könyörögjenek kegyelemért, hogy a világ végre belássa bűnét. Isten azonban másként rendelte el a feltámadást. Azt akarta, hogy Jézus feltámadása az éjszaka csendjének meghittségében történjék. Miért? Azért, mert Jézus nem a gonoszok és bűnösök bűnhődésére, hanem az őt szeretők örömére és boldogságára támadt föl. Krisztus feltámadása nem ellenségeinek, hanem barátainak szánt üzenet.
Ez a körülmény, ez a gondolat fényt deríthet nem csak lelki életünk, hanem a világ és az egyház történelmének sok jelenségére is. Az igazán nagy események, a nagy megtérések rendszeresen csendben történnek. Ahol sok zaj van, ott ritkán születnek nagy dolgok.
Jézus feltámadása a világ legmegrendítőbb, a történelem egyedülálló eseménye. De éppen ez a legnagyobb esemény rá a tanú, hogy egyetlen feltámadás sem történik látványosan, hanem így, csendben, de megállíthatatlanul. A lelki életben is ez a törvényszerűség valósul meg. Ma is vannak nagy megtérések, de ezt nem kiáltják világgá az újságok. Az irgalmas szamaritánus ma is járja a világ országútjait, csak nem kísérik fotoriporterek. És ez a gondolat képes új optimizmussal eltölteni csüggedt lelkünket ezekben az apokaliptikus időkben, amikor úgy tűnik, csak halál van és nincs feltámadás. De nem így van, csupán tiszta szem kell hozzá, hogy meglássuk, Krisztus ma is feltámad és itt áll közöttünk. A kérdés csak az, hogyan képzeljük el Õt. És éppen ez a feltámadás másik jelentős körülménye.
A feltámadott Krisztus első gondolata nem az volt, hogy elmenjen Kaifáshoz vagy Pilátushoz és megbüntesse őket, hanem ott maradt a kertben és várta övéit, hogy velük találkozzon: először Mária Magdolnával, aztán a többiekkel, mindenkivel, aki kereste Őt. Péternek nem rótta fel árulását, nem vonta kérdőre gyávaságukért azokat, aki szétfutottak, nem kérte számon tőlük, amiért magára hagyták a Kálvárián. Amikor pedig a Tiberiás tó partján várta őket a sikertelen éjjeli halfogás után, nem rótta meg őket mondván: "Hiába is erőlködtök, nélkülem úgysem fogtok semmit", hanem csendesen, szelíden, szinte alázatosan megkérdezte őket, nincs-e valami ennivalójuk? Véssük jól lelkünkbe ezt a képet: a feltámadt Krisztust, amint ott áll egymagában az üres sír mellet és vár, vagy a tó partján, amint halkan kér egy falat ennivalót.
A feltámadott Krisztus ma is ugyanígy viselkedik: senkit nem vádol, senkit nem von kérdőre, senkit nem fenyeget a megsértett Isten nevében, hanem csendesen áll és kérdez bennünket, nincs-e valamink, amit neki adhatnánk? Talán tényleg nem sok mindenünk van, amivel büszkélkedhetünk, de odaadhatjuk neki azt, amink van: szívünket, eszményeinket, szeretetünket. És akkor majd önzetlenségünk révén napjainkban ismét feltámad Krisztus és a világ felismeri, hogy Húsvét nemcsak a mi legnagyobb, hanem a mi állandó, tartós ünnepünk, felismeri azt, hogy a feltámadás most történik. Ihlessen bennünket ebben a nagy szónok, Keppler püspök buzdítása:
"Ahelyett, hogy állandóan saját fájdalmadat és sorsodat siratod, fordítsd tekinteted mások felé. Ahelyett, hogy saját terhedet elviselhetetlennek kiáltod ki, végy magadra valamit mások terhéből is. Ahelyett, hogy állandóan sopánkodsz, érezz együtt azzal, akinek még nehezebb a sorsa, mint a tiéd. Ahelyett, hogy másoktól vársz megértést, vigasztaljál másokat. És akkor sokszor nem tudod majd, hogy mi is történik veled: mások terhét vetted magadra és a sajátod vált könnyebbé; beteget gyógyítottál és saját szíved sebe hegedt be; szomorút vigasztaltál és saját lelked talált nyugalmat; mások szenvedésén enyhítettél és saját tövised élét törted; adni akartál és kaptál; azt hitted, hogy meghalsz és feltámadtál." (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Nyisd meg szemünket és értelmünket, hogy felismerjük a jeleket! Erősítsd hitünket, hogy feltámadásod részesei és tanúi legyünk!
2023. április 2. – Virágvasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 21,1-11)
Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek, Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján.
A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott:
Hozsanna Dávid fiának!
Áldott, aki az Úr nevében jön!
Hozsanna a magasságban!
Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Virágvasárnap az egyik legfurcsább liturgikus esemény: az ellentétek ünnepe. E napon egybefonódik "Alleluja" és "Feszítsd meg", örömujjongás és szenvedés, szeretet és árulás. Emlékeinkben visszatérnek a felejthetetlen gyermekkori barkás körmenetek, de fülünkben ott cseng a passió fájdalmas dallama is. A levegő már a tavasz pezsdítő frissességét, a fakadó élet ígéretét hozza felénk, de érezzük a szentsírt takaró nárciszok émelyítő illatát is. És mindez szinte átmenet nélkül, amint ezt megfigyelhetjük a jeruzsálemi eseményekben is, amelyekről a virágvasárnapi liturgia beszámol. Nagy események színhelye volt Jeruzsálem. De talán három mozzanatot külön ki lehetne emelni: Jézus örömujjongással körülvett ünnepélyes bevonulása a Városba, lassú árulások sora a Városban, Jézus halála a Városon kívül.
Hozsannával kezdődött Jézus jeruzsálemi hete. Szerette ezt a furcsa népet. Megsiratta barátját, Lázárt, megsiratta a szeretett fővárost, a tragikus emberi sorsot, a tévelygő embert, aki nem ismerte fel azt, ami a saját javát szolgálta volna. Velük örült, örült boldogságuknak, hagyta, hogy leteregessék ruhájukat, felmásszanak a fákra, hogy daloljanak, hogy körültáncolják. Ám az örömmámor nem sokáig tartott. Alig vonult be Jézus Jeruzsálembe, kezdődtek a kisebb-nagyobb árulások. Júdás már alkudozott a főpapokkal, ellenségei már készítették az összeesküvést ellen, a tanítványok már álmosak voltak, a nép már másfelé kereste apró örömeit. És aztán jött a magány, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság, a rettenetes kereszthalál. Mindez Jeruzsálemben történt, alig néhány óra leforgása alatt. És mindez most itt van, a virágvasárnapi liturgiába tömörítve.
Virágvasárnapnak időtálló üzenete van. Fontoljuk meg, hogy minden emberi élet virágvasárnap. Gondtalan örömben kezdődik, nagy rácsodálkozással lép be minden kisbaba ebbe a világba, amely tele van ígérettel, reménnyel, délibábbal. De a gyermekkor boldogságának egére nagyon hamar sötét felhők tornyosulnak és sorakoznak a sikertelenségek, kiábrándulások. Végül elkövetkezik a kikerülhetetlen halál. És a kettő között van, vagy kellett volna lennie, az életnek. De oly gyorsan elmúlik, mint egy virágvasárnap.
Fontoljuk meg, hogy minden házasság virágvasárnap. Lakodalommal kezdődik, örömujjongással meg zenével, mirtuszkoszorúval meg fehér ruhával, nagy szerelemmel és rengeteg reménnyel, álommal, várakozással. Aztán elhervad a mennyasszonyi csokor, elnémul a zene és megkezdődnek a hétköznapok kiábrándulásai, a kisebb-nagyobb árulások sorozata. És az egész álom tart valameddig, 10, 25, 50 esztendeig, az ember közben megjárja a Kálváriát, megismeri a szenvedést, a magányt, és egészen biztosan tudja, hogy minden álmának végállomása a halál.
Fontoljuk meg, hogy minden emberi szív Jeruzsálem, ahová Krisztus ünnepélyesen bevonult a keresztség pillanatában. Döbbenjünk rá, mire képes ez a szív, mire képes az ember Istenével szemben? Mindarra, amire képes volt az első történelmi Jeruzsálem. Eláruljuk Jézust, mint Júdás, aki nyomorult harminc ezüstpénzért eladta a barátot, a szeretetet, Istenét. A mi életünk értékfontossági sorrendje is áruláshoz hasonlít, amikor többre becsüljük a pénzt, a hírnevet, a kényelmet az erkölcsi törvénynél. Megtagadjuk, mint Péter: mindig, amikor emberi vélemény miatt megfutamodunk és letagadjuk az igazságot. Felelősségre vonjuk, mint Kaifás, amikor azzal vádoljuk Istent, hogy nem hallgatja meg imáinkat. Elalszunk jelenlétében, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor közömbösek vagyunk. És hány szívben már meghalt Jézus: minden életben, amelybe beköltözött a bűn.
De ahogyan Jézus feltámadt Jeruzsálemben, ugyanúgy képes feltámadni minden emberi szívben. Ezért tegyük lelkünket ilyen Jeruzsálemmé: hagyjuk, hogy Jézus végbevigye mindazt, amit akar. Vonuljon be ismét ünnepélyesen életünkbe: ismerjük el Őt egyetlen üdvözítőnknek, barátunknak, Istenünknek. Engedjük, hogy töredelmes gyónásban megtisztítsa szívünket, mint ahogyan megtisztította a jeruzsálemi templomot a kereskedőktől, kufároktól és mindattól, ami nem tartozott Isten házába. Majd pedig osszuk meg vele a vacsora kenyerét, hogy szeretete bennünk maradjon. Virágvasárnapon érezzük, hogy csak akkor van életünk, ha Krisztus él bennünk. De sajnos, az emberi szív Jeruzsálem, amely képes a gonoszágra, az árulásra. Szent Pállal fohászkodunk: „Ki szabadít meg minket saját emberi mivoltunk fojtogató szorításából?” A választ megtudjuk magától Jézustól: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” Valljuk meg ezért a jeruzsálemi gyermekekkel: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.
2023. március 26. – Nagyböjt 5. vasárnapja
találkozás
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45)
Abban az időben Lázár testvérei megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába!”
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?”
Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttét engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok föl, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumi elbeszélés Lázár feltámasztásáról megzavarja lelkünket. Nem azért, mert nem hiszünk a csodában, nem is azért, mert nem hisszük, hogy Lázár ténylegesen halott lett volna, még kevésbé azért nyugtalan a lelkünk, mert esetleg nem hisszük, hogy Jézus képes volt a halottak feltámasztására, hiszen valljuk, hogy Ő Isten Fia, az élet és a halál ura. Akkor mi hat tulajdonképpen zavaróan ebben az evangéliumi eseményben?
Lázár feltámasztása azért hagy zavarban bennünket, mert tulajdonképpen semmit sem tudunk Lázár további életéről. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyedülálló, rendkívüli esemény egyszerűen feledésbe merült? Hogyan lehetséges az, hogy senki sem járt utána, hogy mi történt később Lázárral? Ma ez elképzelhetetlen lenne. Fotóriporterek sokasága kísérné minden felé Lázárt, interjút készítenének vele, könyvet írnának róla, az orvosok kísérleteket végeznének testén, hogy valóban élők-e a sejtjei, működik-e az agya? Nem utolsó sorban pedig nekünk híveknek Lázár feltámasztása nagyszerű érv lenne Isten létezésére vonatkozóan. Kifaggattuk volna Lázárt, milyen a mennyország, látta-e Istent, hogyan néznek ki az angyalok? Ezzel ellentétben Lázár tovább élt csendesen, mint ahogyan élt csendesen korábban is, élt tovább, mintha semmi sem történt volna életében.
Talán éppen itt kell keresnünk ennek az eseménynek az üzenetét. Lázár életében tényleg nem történt semmi lényeges újdonság. Élt, meghalt, majd megint élt egy darabig és akkor újra meghalt. Vajon ez nem újdonság? – kérdezhetné valaki. Nem újdonság annak, aki hisz Jézus Krisztusban. Lázár pedig hitt benne, találkozott vele, felismerte benne a barátot, a Megváltót, Isten Fiát. Ez a találkozás és ez a hit végérvényesen meghatározta Lázár életét. Ami ezek után történt, az már nem lehetett neki újdonság. Ez ugyanaz a keresztény logika, amelyet Szent Pál költői ihletű szavakkal alkalmaz magára, vagyis, hogy sem a halál, sem a világ összes szenvedése nem képes elszakítani őt Krisztus szeretetétől. Lázár Krisztus hitében élt, Krisztus hitében halt meg, Krisztus hitében kelt újra életre, Krisztus hitében halt meg másodszor is. Élet és halál nála csak a keret volt, a tartalom mindig ugyanaz maradt: Krisztus szeretete.
Mi tele vagyunk félelmekkel. Félünk az emberektől, a betegségektől, a jövőtől, a haláltól. Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen, hiszen minden olyan helyzet, amelyről úgy érezzük, hogy kicsúszik ellenőrzésünk alól, félelmet okoz. De az, aki lelke mélyén igazán találkozott Jézussal, nem fél már semmitől, mert már semmi olyan nem történhet, ami elszakíthatná őt Isten szeretetétől.
Lázár feltámasztása az első keresztények számára szimbolikus erővel is rendelkezett. A halott Lázár a bűn által Istentől és a keresztény közösségtől elszakadt embert jelképezte, az életre kelt Lázár pedig a megtért bűnöst jelenítette meg. Ebben az összefüggésben jelentőssé válik a többi szereplő is: Lázár nővérei, valamint barátai, akik közbenjártak érte Jézusnál, akik elhengerítették a sírt záró követ, akik megszabadították a halottat kötelékeitől. Ők az egyházat képviselik, amelynek közvetítése révén jut el a hívekhez az új élet. Itt felidézhetjük azt, hogy a szentgyónásban, a feloldozási formula szintén az Egyház közvetítő szerepét hirdeti, amikor a pap így imádkozik: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámasztása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét.“ (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te kinyilatkoztattad, hogy aki benned hisz, örökké élni fog. Szavaidat megerősítetted azzal, hogy Lázárt visszaszólítottad az életbe, feltámasztottad őt a halálból. Te felébresztetted az ő testvérében a hitet, és megerősítetted, hogy kimondja, kifejezze a feltámadásba vetett hitét. Urunk, mi is hittel valljuk, hogy te vagy az élet forrása, te vagy az élet Ura, te vagy az Üdvözítő. Nem földi életünket akarod a végtelenségig meghosszabbítani, hanem az örök élettel akarsz minket megajándékozni. Vezess minket a feltámadás által az Atyához, akinek szeretetében örökké élhetünk a mennyben.
2023. március 19. – Nagyböjt 4. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38)
Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloetavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.
A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük.
Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt.
Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A vakon született meggyógyítását János evangéliuma mozgalmas részletességgel írja le: találkozás, párbeszéd, állásfoglalások, a különböző szereplő személyek pszichológiája… Minden arra vall, hogy az apostol szemtanúja volt a történetnek. Ugyanakkor, miként ezt a János-evangélium más epizódjainál is tapasztaljuk, az evangélista egy-egy konkrét történet elbeszélése után elmélyíti a titkot, teológiai reflexiókat fűz hozzá.
Például: a kenyérszaporítás után következik az Eucharisztia ígérete és a kijelentés: „Én vagyok az égből alászállott Kenyér, az Élet Kenyere”. Most a vak meggyógyítása után a lelki látásról, a hit által adott látásról.
A Jézus által művelt jelekhez hit szemére van szükség, amely a látás feltétele. De a tökéletes hitnek túl kell mennie a jelek látásán (Jn 4, 41; 20, 29). A valóság persze messze van ettől az eszménytől. Jézus követői, hallgatói közül sokan a szemük előtt művelt jelek ellenére sem hittek:
„Jóllehet ennyi csodát művelt a szemük láttára, mégsem hittek benne.”(Jn 12, 37) Nem képesek a látásra. És itt az evangélista Izajás könyvéből idéz (6, 9-10): „Szemüket elvakította és megkérgesítette szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, szívükben értelem ne legyen és meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.” A megátalkodott elutasítja a megvilágosító kegyelmet. Vaksággal megverve nem lát, megkérgesedett szívvel nem ért. Jézus a csoda után a farizeusoknak így magyarázza: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok: Látunk. Ezért marad meg bűnötök.” Lelki vakság ez.
Jézus még ítéletről is beszél: a hívők és a megátalkodott hitetlenek tábora szétválik. A keményszívű, megátalkodottságban, elvakultságban élő emberekről sokszor szól a Biblia. János evangéliuma még azt is állítja (3,19kk), hogy az Ige, a világ Világossága, aki hitetlenség sötétségében világít, fényével elvakítja azokat, akik nem fogadták be hittel a Világosságot. Megdöbbentő, hogy maga Isten teszi megátalkodottá a gőgösöket, keményszívűeket. A francia szentírástudós, XavierLéon-Dufour írja a megátalkodottság szócikkben
(BTSz892-93):
„Megátalkodottá tenni nem annyi, mint elvetni; hanem egyszerűen ítéletet nyilvánítani a bűn állapotáról, tehát annak akarása, hogy ez a bűn meghozza látható gyümölcseit.”(…) A megátalkodás /pl. Izraelé, amelyről Pál beszél (Róm 9) kinyilatkoztatja Isten türelmét: Isten nem semmisíti meg a bűnöst, állandóan kinyújtja karját a lázadó nép felé (Róm 10, 21). Így tehát Isten akár sürgeti a bűnöst, akár magára hagyja, mindenképpen és mindig irgalmát fejezi ki.”
A „hit hallásból ered”, a hallás pedig Krisztus igéjéből, írja az Apostol (Róm 10, 17), Isten Igéjének hallgatása, meghallása, a hit igazságainak ismerete tehát alapvető. Az igazságot kereső ember nyitottan figyel az őt megszólító isteni Szóra, a Bibliában foglalt kinyilatkoztatott Igére, és hittel válaszol rá.
De a hitismeret még nem elégséges. A hitaktus, a hívő válasza, igen-je feltételezi kezdettől fogva a kegyelem indítását, segítségét és ugyanakkor a szabad ember együttműködését. Szabad döntésről, személyes elkötelezettségről van tehát szó. A katolikus teológia szerint hitünk ésszerű hódolat, nem pedig vak beugrás az érthetetlenbe. Vannak hitre invitáló jelek, értelmi megfontolások is szükségesek a belátáshoz, hogy értelmes dolog hinni. De végső elemzésben a hitaktus a kegyelem és a szabadság összefonódásának titokzatos drámája.
Az alázatos szívre jobban „érzékeny” Isten, mint a gőgös észre, jegyezte meg a nagy francia tudós és gondolkodó, Blaise Pascal. Ezt így magyarázta szójátékkal: „A szívnek megvannak az érvei, amelyet az ész nem ismer.” Pascalnál - miként a Bibliában, vagy Szent Ágostonnál vagy Prohászka Ottokárnál - a szív az intuíció, a mély megtapasztalás, a szeretet szerve, székhelye. Szent Ágoston írja Szent János evangéliumát és első levelét magyarázva: Istent soha senki sem látta. Mégis, mivel Isten Szeretet, a szeretet az a szem, amellyel „megláthatjuk”, megtapasztalhatjuk Őt.
És ezt az érzéket a Szentlélek adja, aki szívünkbe árasztja a szeretetet. Végül eszünkbe jut Saint-Exupéry Kis Hercegének ismert, mélyreható megjegyzése: „Jól csak a szívével lát az ember.”
A hit szemével, sőt a szív szemével láthatjuk meg, tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét a világban, a látást adó hit kegyelme révén sejthetjük meg, közelíthetjük meg Krisztus misztériumát. És ezért a kegyelemért könyörögnünk kell: „Uram, add, hogy lássak!” Jézus a világ Világossága, az ő arcán ragyogott fel Isten dicsősége, és a hívőknek Krisztus fényét kell továbbsugározniuk a szeretetben gyümölcsöző hit által.
Imádság:
Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!
2023. március 12. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 4,5-42)
Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt.
Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!”
Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”
Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Csodálatosan szép Jézus találkozása a szamaritánus asszonnyal. Sok mindenről elgondolkodhatunk ennek az eseménynek a kapcsán. Ellágyultan gondolhatunk Jézus gyengéd szeretetére, amellyel felkarolta ezt az elesett asszonyt, aki saját tragédiájából kiindulva öntudatlanul is Istent kereste. Van, aki ebben e jelenetben Jézus forradalmi magatartását látja, mivel nyilvánosan szóba mer állni egy asszonnyal, éspedig idegennel, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Jézus merészsége még a tanítványokat is meglepte.
Van azonban ennek az evangéliumi eseménynek egy időtálló üzenete, amelyik mindenki számára fontossá válik életének egy pillanatában. Fontoljuk meg, mekkora meglepetést jelentett az asszony életében ez a nem várt találkozás. Ki volt ez a szamaritánus asszony és milyen tapasztalatokkal terhelten bandukolt a kút felé? Egy teljesen közönséges, hétköznapi asszony, akinek talán egyetlen rendkívülisége az öt rosszul sikerült házassága volt. Mindenesetre nagy élettapasztalattal rendelkezett és talán már semmi sem volt képes meglepni őt, semmin sem csodálkozott többé. Nem sokat várt már sem az emberektől, sem az Istentől. Ez kitűnik cinizmusából, amikor szinte csúfondárosan kérdezi Jézustól, hogy van az, hogy zsidó létére szóba áll egy szamaritánus asszonnyal? Az asszony igen jól ismerte a zsidókat, de honfitársait is, a férfiakat de saját magát is, valamint népének vallásos szokásait. Valószínűleg már semmit sem remélt a jövőtől, semmit sem várt az élettől, nem nagyon lehettek már álmai, valószínűleg már nem is volt túl fiatal.
De akkor, egy egészen váratlan találkozásban ott a kútnál, az asszony belefut élete legnagyobb meglepetésébe: Jézusba. Jézus kezdeményezi a beszélgetést, minden előkészület, minden bevezetés, minden magyarázkodás nélkül, de elég világosan ahhoz hogy az asszony megértse: itt valami igen fontos történik az ő további életére vonatkozóan.
Ez az evangélium nagyszerű üzenete felénk is. Nem nehéz magunkra ismerni az élet kiábrándulásai súlyától elkeseredett asszonyban. Mi is már megtapasztaltunk sok mindent, minket is értek már kiábrándulások, sikertelenségek, nekünk is vannak meghiúsult álmaink. Talán már mi sem várunk nagy dolgokat a jövőtől, nem hiszünk a meglepetésekben.
Ez a mai evangélium azt üzeni, hogy minden emberi életben létezik a meglepetéseknek egy kútja, amelynél Jézus vár bennünket, és ahol kinyilvánítja az életünkre vonatkozó igazságot, amint ennek az asszonynak is megmondta mindazt, ami nem volt jó a múltjában. Ugyanakkor bennünket is hív, akárcsak a szamaritánus asszonyt, egy új életre, egy új kezdetre, egy új irányvételre. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne meneküljünk el a találkozás elől.
Ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője azonban nem a szamaritánus asszony, hanem Jézus. Már említettük gyengéd, megértő szeretetét, de figyeljünk fel arra is, hogy nem azt mondta az asszonynak, hogy jól cselekedett, hanem, amint ez kitudódik később az asszony elbeszéléséből, Jézus világosan tudtára adta, hogy ismeri múltját, minden jót és rosszat amit tett vagy amit elmulasztott. Isten minket is ismer, nincs értelme színészkedni előtte.
Jézus feltárta az asszonynak a hiteles istentisztelet titkát: az Atyát igazságban és lélekben kell imádni. Ebből egyesek azt vélték kiolvasni, hogy az egyház liturgiájának, hagyományainak, istentiszteleti szabályainak nincs értéke. Jézus ezt nem mondta. Nem azt mondta az asszonynak, hogy hagyjon fel eddigi vallásos gyakorlataival, hanem, hogy öntsön azokba lelket. Ez a buzdítás ma is aktuális. A szamaritánus asszonynak ezt Jézus mondta, minket viszont így buzdít a Katolikus Egyház Katekizmusán keresztül: „Az Egyház liturgiájában az Atyaistent áldjuk és imádjuk, mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását…” (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézusom! Hiszem, hogy te vagy az élő víz forrása. Hiszem, hogy te vagy a világ Üdvözítője. Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezető út. Lelkem szomjazik az élő vízre, az élő hitre. Ébressz bennem szomjúságot a te igazságod iránt! Ébressz bennem vágyat az örök élet iránt! A te szavadban felismerem az örök élet, az üdvösség tanítását. Add nekem az élő vizet, amely csillapítja szívem és lelkem szomjúságát!
2023. március 5. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 17,1-9)
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Márk leírja Jézus színeváltozásának történetét. Igaz nem volt vele minden tanítványa, csak három kiválasztott tanú, Péter, Jakab és János, de mi is velük tarthatunk. Sok szép üzenetet lehet kiolvasni ebből az eseményből, de leginkább két dologra szoktunk felfigyelni. Arra, hogy Jézus kinyilatkoztatta Isteni mivoltát, és arra, hogy színeváltozása révén elő akarta készíteni tanítványait a szenvedés napjaira.
Van azonban ennek az eseménynek egy harmadik üzenete is, amelyet akkor tudunk jobban megérteni, ha az első olvasmány hátterében olvassuk azt. Az első olvasmányban, akárcsak az Evangéliumban, arról olvasunk, hogy hegyre kellett felmenni: ott Ábrahám a Morija földjén fekvő hegyre ment fiával, hogy feláldozza őt; itt Jézus megy a Tábor hegyre három kiválasztott tanítványával. Bármennyire is vigasztalóan hat a Jézus színeváltozását bemutató szép evangéliumi szakasz, lelkünkre sötét felhőt borít az első olvasmány, amelyben arról hallunk, hogy Ábrahám hajlandó lett volna egyetlen gyermekét is feláldozni Istennek. Milyen Isten az, aki ilyen áldozatot vár el az embertől, vagy ily kegyetlen játékot űz vele, mint Ábrahámmal? Mi ugyanis most már könnyen kimondjuk, hogy Isten ezt nem akarta, hanem inkább Ábrahám képzelte, hogy Isten emberáldozatot vár el tőle, de akkor Ábrahám ezt még nem tudta, ő végleges döntéssel a szívében és végtelen bánattal a lelkében ment a hegyre, hogy ott hagyja minden reményét, hogy feláldozza életének minden értelmét és jövőjének legszebb álmát: egyetlen gyermekét, öregségének boldogságát. Ábrahám nem tudta, mi vár rá ott fönt a Morija hegyen. Azt hitte, hogy ott lesz mindennek a vége. Meglepetése azonban végtelen volt, amikor ott fönn a hegyen a jóságos Isten várta, aki végtelenül szereti őt is meg Izsák fiát is. Ábrahám felfedezte, hogy Isten az ő Istene és szíve majdnem szétrepedt a boldogságtól.
Hasonló a helyzet az evangéliumi jelenetben is. Jézus felszólította az Apostolokat, hogy menjenek fel vele a Tábor hegyre. Az Apostolok még nem voltak egészen tisztában azzal, hogy ki is tulajdonképpen Jézus? De megbíztak benne és mentek utána, fel a hegyre. Nem tudták, hogy ott mi vár rájuk. A hegyen pedig Isten várt rájuk, aki kinyilvánította nekik Jézus isteni voltát. Szívük majdnem szétrepedt a boldogságtól.
Fontoljuk meg, hogy minden életben van egy Morija hegy és egy Tábor hegy. Minden életben bekövetkezik egy pillanat – lehet, hogy már átéltük, de lehet, hogy csak a jövőben éljük meg, de biztosan bekövetkezik, - amikor a szenvedésben, a magányban és a lelki sötétségben mi is annyira kilátástalannak érezzük helyzetünket, mint Ábrahám ott a Morija hegyen. Olyan helyzetek ezek, amelyekből nem látjuk a kiutat, amelyeknek nem tudjuk felfogni értelmét, amelyekben vérzik a szívünk, mert úgy érezzük, hogy nincs már több reményünk. Ábrahám példája azonban arra tanít bennünket, hogy a legkilátástalanabb helyzetek és utak végén is a jóságos Isten vár bennünket, aki mindig kész és képes új reményt és új életet adni nekünk.
Ugyancsak minden életben van egy pillanat, amikor a három kiválasztott Apostollal megéljük a Tábor hegy örömét, vagyis amikor olyan közel érezzük magunkhoz Isten jóságos kezét, hogy a mi szívünk is lángol, és talán összevissza dadogunk, mint Péter, akinek örömében és boldogságában nem jutott más eszébe, mint, hogy sátorokat készítsen. Ilyenkor viszont arra kell gondolnunk, hogy Isten esetleg így készít fel bennünket a megpróbáltatások és a szenvedések napjaira.
A vasárnapi olvasmányok egyetemes üzenetét talán így tudnánk röviden összefoglalni: bármerre is vezetnek útjaink, minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet, isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak. Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket. Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye!
2023. február 26. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 4,1-11)
Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse.
Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van: Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!” Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Amikor Nagyböjtöt mondunk, valószínűleg a szabad képzettársítás törvényei alapján, leginkább ilyen és hasonló gondolatok, fogalmak jutnak eszünkbe: böjt, önmegtartóztatás, lemondás, vezeklés, szenvedés, megkísértés. Az ilyen gondolati háttér természetes következménye a lehangoltság, viszolygás, talán titkos vágy, bárcsak minél hamarabb véget érne ez a kínos időszak, amely mintha alig tartalmazna valamit a szép evangéliumi örömhírből. Kár lenne azonban, ha az idén is hasonló borús lelki állapottal vágnánk neki a nagyböjti kalandnak. Nagyböjt alapvető üzenete nem az elesettség szomorúsága, hanem a győzelem öröme. Öltöztessük ezért más hangulatba ezúttal szívünket: próbáljunk egy merész fordulattal úgy gondolni a nagyböjtre, mint az intenzív öröm időszakára, tele sejtelmes ígérettel.
Ha figyelmesen végigkísérjük a nagyböjti olvasmányokat, akkor megindító kép rajzolódik ki lelki szemünk előtt Istenről, aki szenvedélyesen szereti az embert és erről szeretné őt mindenképpen meggyőzni. Saját magára esküszik, ismételgeti ígéreteit, hivatkozik a tengernyi látható jelre, amelyekkel igazolja, hogy szereti az embert, minden embert, mi több, minden élőlényt és nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül.
Már ez a pillanatfelvétel is elégséges lehetne ahhoz, hogy másként induljunk az idei nagyböjtbe: Isten szeret bennünket, minden embert, a világot, övéi vagyunk, értünk, ha kell, csodákat is tesz. Legyen ezért mostani nagyböjtünk első üzenete az, hogy a hívő ember számára nincs véletlen, hanem a gondviselő Isten szeretet örvényében úszunk. Ha ezt tudjuk, ha ezt tudatosítjuk, akkor lelkünket átjárja a bizalom, a hála, a szeretet.
Nagyböjt másik nagyszerű üzenete a jóság győzelme. Igaz, a nagyböjti nyitány Jézus megkísértésének elbeszélésével kezdődik, de ebben az evangéliumban nem ez a nagy hír, ez csak a keret. Az igazi hangsúlyt megtaláljuk egy mondattal lejjebb, ahol ezt olvassuk Jézusról: “Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek a szolgálatára” (Mk 1, 13). Egész emberi, keresztény, hívő életünk benne van ebben a tömör mondatban. Jézus magára vette életünket, vándorlásunk társa lett, jó- és balsorsban. Ezért merjük ezt az igét is magunkra alkalmazni.
Sokszor talán mi is úgy érezzük: őserdő ez az élet, vadállatok között élünk, mindenki összeesküdött ellenünk, minden a romlásunkra tör. Ezt hittük az ateista kommunizmusról, ezt éljük meg a különféle háborúk kapcsán. De ez csak féligazság. Igaz, van a világon oroszlánbarlang, ahová beletaszítják az ártatlan Dánieleket. Vannak szívtelen rablók, akik leütik és kifosztják a jóhiszemű utast. Vannak durva szívű katonák, akik megcsúfolják az ártatlant. Vannak kényurak, akik keresztre feszítik az igazat; de vannak irgalmas szamaritánusok is, akik bekötözik a sebeinket, jószívű asszonyok, akik elkísérnek bennünket keresztutunkon, együtt érző Veronikák, akik letörlik könnyeinket, hűséges Máriák, megbízható barátok és szerető édesanyák, akik ott állnak a keresztünk tövében. „A világ tele van vadállatokkal” – mondjuk elkeseredésünkben. „A világ tele van minket szolgáló angyalokkal” – üzeni Máté evangéliuma és rajta keresztül az egész nagyböjti időszak. Legyen ez kihívás és felhívás, egyben feladat nagyböjti elmélkedésünkhöz és megtérésünkhöz: igyekezzünk meglátni magunk körül a jót, ami Isten jóságáról tanúskodik, a szeretetet, amely az ő szeretetét tükrözi vissza, az angyalokat, akiket ő küld nekünk. Ugyanakkor igyekezzünk mi magunk is angyalokká válni, akik mások felé sugározzák a boldogító nagyböjti üzenetet: szeret bennünket az Isten.
Mégis, hasznos lesz egy gondolat erejéig felfigyelni arra, hogy a nagyböjt mégiscsak felhívás a bűnbánatra, a lemondásra, az erények gyakorlására. Nagyböjt első vasárnapjának második olvasmánya Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben az apostol kifejti az igazi vezeklés mibenlétét. Szent Pál szembeállítja a bűnt a kegyelemmel, Ádám rabságot hozó bűnét Krisztus megváltó szeretetével, a bűnöst a megigazulttal. Szent Pál nem teszi fel egyenesben a kérdést, de ki lehet azt olvasni eszmefuttatásából: „Hol állok én e két valóság között, azaz a bűn és a megbocsátás között?” A nagyböjt felhívás arra, hogy váljunk érzékennyé saját lelki valóságunkkal szemben. Merre halad az életem útja: Isten felé vezetnek-e döntéseim, vagy egyre inkább eltávolítanak tőle? A Jézus megkísértéséről szóló evangéliumi szakasz arra hívja fel figyelmünket, hogy minden életben vannak olyan buktatók, amelyek zsákutcába futtathatják életünket. De amint Jézus győztesen került ki a kísértésekből, úgy mi is győzelemre vagyunk hivatottak és erre képesek is vagyunk Urunk Jézus Krisztus nevében. Ez a nagyböjti evangélium örömteli üzenete.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te valóságos emberként átélted a kísértéseket, amelyek isteni küldetésedtől akartak eltávolítani. A gonosz kísértései a mi esetünkben arra irányulnak, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől. A gonosz azt akarja, hogy szálljunk szembe a mennyei Atya akaratával és ne engedelmeskedjünk neki. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. Urunk, segíts minket, hogy Isten útját, az üdvösség útját válasszuk!
2023. február 19. – Évközi 7. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 5,38-48)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem ha valaki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda neki a bal arcodat. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is. És ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira. Adj annak, aki kér, és aki kölcsönt akar, el ne fordulj tőle.
Hallottátok, hogy ezt mondták: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.
Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A hegyi beszédben Jézus tovább megy azon az úton, amelyet megkezdett az ószövetségi törvény. Olyan bátran továbbmegy rajta, hogy az már ellentmondásnak is tűnhet, antitézisnek, cáfolatnak. „Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták… Én pedig ezt mondom nektek…” – halljuk hat témával kapcsolatban. Ez a cáfolattal is felérő továbblépés azért fontos nekünk is, mert bizonyos mértékig benne van az emberi igazságosságnak a meghaladása és felülmúlása is. Mégis úgy látszik, hosszabb távon ez az igazság éltet, igazán erre a jézusi igazságra érdemes építeni.
Négy cáfolatot hallottunk egy héttel ezelőtt, mostanra maradt a két befejező. A hasonlóság mellett a különbségek is feltűnnek: eddig jobbára tiltó parancsokról volt szó, a szóval gyilkolás, a gondolattal házasságtörés, az esküvel hazudozás tiltásáról. Mintha Jézus előbb határt akart volna szabni, körül akarta volna bástyázni az igazság, a tisztaság, az élet értékeit. De most, ebben a két befejező mondássorban a teremtő szeretet állítását halljuk Jézus felszólításaiban, aki ezt a szeretetet mindenkire, még az idegenre és ellenségre is ki akarja terjeszteni.
Az első négy antitézisben nagyobb hely jutott az érvelésnek, annak a belátásnak, hogy mi a „jobb”, hogy mi lesz a rossz büntetése, hogy mit miért nem szabad vagy nem érdemes megtenni. Most a felsorolás kerül előtérbe, a sokféle emberi helyzet, amikor annak ellenére dönthetünk a szeretet mellett, hogy mások nem szeretnek minket, a sokféle jótett, amivel mások felé fordulhatunk. És csak ezután, befejezésként jönnek az érvek, vagy igazából egyetlen érv, amivel Jézus ezt a mindenkire érvényes szeretetet megindokolja: így szeret a Mennyei Atya, így kell, hozzá hasonulva tökéletesnek lenni, többet tenni, mint mások, akik az ő szeretetét nem ismerték meg (vö. Mt 5,20).
Jézus mondásait legalább kétféle módon közelíthetjük meg. A felsorolások bősége, az Isten nagylelkűségéből jókra és gonoszokra felkelő nap, az igazak és bűnösök földjét termékennyé áztató eső Isten ajándékára, a teremtésre emlékeztet. Isten szeretete teremt, életet ad: nemcsak azt szereti meg, amiben vagy akiben jót lát, mint az emberek, hanem szeretetével létre hozza a másikban azt a jót, amibe beleszerethet. A hat antitézis eszünkbe juttatja a teremtés hat napját. Isten előbb ott is „rendet tett”, azután élettel töltötte meg a világot. A tiltások és határok kijelölése után Jézus további mondásai most is szeretettel kívánják eltölteni, sokféle találékonysággal elevenné tenni az emberek világát.
Emellett a tágas, teológiai összefüggés mellett azonban ott van a részletek igazsága és története is. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (vö. Kiv 21,24köv; Lev 24,19köv; MTörv 19,21) már az Ószövetségben és a korai zsidó hagyományban is korlátozni igyekezett a mértéktelen erőszakot: az urak élete drágábbnak számított, mint a szegényeké, az erősebb bosszúja messzebb ment, mint a rajta esett sérelem. Jézus az erőszakról való lemondásra ösztönöz, de éppen így adja vissza a szegény belső szabadságát, akit magánbeszélgetésben vagy bíróság előtt megaláznak, akit a római katona szolgálatra kényszeríthetett: akinek van ereje és módja többet tenni, viszonzás nélkül adni, az szabad, az megszabadult a bosszú béklyóitól. Azzal, hogy a másik kezébe adja magát, kiszolgáltatottnak és gyengének mutatkozik, de talán felkelti az erősebb lelkiismeretét, talán emlékezteti őt is a közös Teremtőre, az élet közös kincsére.
A Fiú beavat az istengyermekség titkába. Szavaival teremti a mennyek országát ezen a földön.
Imádság:
Urunk, Jézus! Te a tökéletes szeretetre adtál példát, amikor nem ütöttél vissza annak, aki megütött téged. Még szavakkal sem viszonoztad a téged gúnyolók rosszindulatát. Nem bántottad azokat, akik megostoroztak, fejedre töviskoszorút nyomtak, a kereszt hordozására kényszerítettek és a keresztre szegeztek. Az Atyához imádkoztál értük és szívből megbocsátottál nekik. Taníts minket, Urunk, a tökéletes szeretetre és a megbocsátásra! Életed és halálod adjon erőt, hogy senkit ne tekintsünk ellenségnek és szeretettel forduljunk minden ember felé.
2023. február 12. – Évközi 6. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 5,17-37)
Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony, mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből egy „í” betű sem, sőt egy vessző sem, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.
Majd így szólt tanítványaihoz: „Mondom nektek: ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: Te esztelen!, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: Te istentelen!, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak aztán térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.”
„Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele. Ha a jobb szemed bűnre visz, vájd ki, és vesd el magadtól. Jobb neked, ha elvész egy testrészed, minthogy egész tested a kárhozatra kerüljön. Ha a jobb kezed visz bűnbe, vágd le azt, és vesd el magadtól. Mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, minthogy egész tested a kárhozatra jusson. És ezt is mondták: Aki elküldi feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elküldi feleségét – kivéve hűtlenség esetét –, okot ad neki a házasságtörésre, és aki az elbocsátott nőt veszi feleségül, házasságtörést követ el.”
„Hallottátok, hogy ezt is mondták a régieknek: „Hamisan ne esküdj, és tartsd meg az Úrnak tett esküdet!” Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek! Sem az égre, mert az az Isten trónja, sem a földre, mert az lábának zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa! De még saját fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod ősszé vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ettől eltér, az a gonosztól van.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Ha valaki kezébe veszi a büntető törvénykönyvet, vannak a fő címek, a különböző dolgok ellen elkövetett bűnök, majd alcímekként, a különböző körülmények alapján, való értelmezés!
Jézus, nem beszél a körülményekről, hanem mindennek a hátteréről, gyökeréről!
A dolgokról való gondolkodás gyökeres megváltoztatását szeretné elérni!
A mai evangéliumban, hat részletesen kifejtett példa következik a haragról, a házasságtörésről, a válásról, az esküről, a bosszúról és az ellenségszeretetről.
Elsőként a harag kerül sorra, ami ugyan kis bűn lehet, de ha valaki engedi, hogy szívében növekedjék, akkor könnyen gyűlöletté fajulhat.
Amikor a másik személyét lenézi, lebecsüli, vagy éppen szíve mélyén irigykedik rá, ellehetetleníteni akarja. A neheztelés elfordulássá, az elfordulás gyűlöletté, a gyűlölet pedig elfajulhat, egészen a gyilkosságig. Ez egy folyamat, amelynek az elején és gyökerében a harag van, amely egzisztenciájában semmisíti meg az embert, belülről öli meg. A „Ne ölj!” parancs megszegése azt jelentette az ószövetségi időkben, hogy valaki a másik ember elleni gyűlöletét egy végletes tettben fejezi ki annak élete kioltásával. Ezt szigorítja Jézus, aki szerint nem csupán az követ el bűnt, aki embert öl, hanem már az is bűnös, aki haragot vagy gyűlöletet táplál szívében embertársa iránt. A bűn egy olyan út, amelyen az ember folyamatosan eltávolodik Istentől. Ezen az úton jobb minél előbb megállni, mert az ellenszenv, ami kezdetben csak egy kis érzés a szívben, hamar súlyos cselekedetekben ölthet testet. A békülékeny lelkület, a békesség szeretete és a megbocsátás készsége nem a gyengeség jele részünkről, hanem a Jézus által ajándékozott boldogság egyetlen útja.
A házasságtörésről, hasonlóan, mint folyamatról beszél! A házasságtörés, egy kapcsolat ellehetetlenítése, amely azzal kezdődik, hogy úgy néz a másikra és tulajdonképpen, csak a megfelelő alkalmon múlik, hogy életeket változtasson meg, tegyen tönkre! A folyamat elején kell azt mondani, hogy nem, …még a nézés előtt!
Az esküdözés és bizonygatás hátterében, az ember hitelességének, szavainak bizonygatása áll. Az ember maga legyen hiteles, az igen legyen igen, a nem …nem! A beszéd legyen egyenes, ami ettől eltér, a gonosztól való! A körülmények felhozatala, a szavak csűrése csavarása, az igazság feltételes elfogadását jelenti, nem az igazság teljeségét és feltétel nélküliségét! Az egyenes beszédből derül ki, hogy valaki valamit elfogad, vagy nem! A mismásolás ellen van Jézus ezen kijelentése! Ennek érdekében sokszor még a kellemetlenséget is vállalni kell, vállalni kell, még akkor is, ha a másik emiatt pillanatnyilag elfordul, mert egyenesen kimondjuk, hogy mi az amit elfogadunk, és mi az amit nem!
A polgári büntetőkönyvhöz, sőt még a Mózesi törvényekhez képest is finomhangolásra tanít bennünket a mai evangélium!
A rendszeres és őszinte lelkiismeretvizsgálat sokat segít abban, hogy a jó úton haladjunk. Mindig gondoljunk szándékaink lehetséges távolabbi hatásaira! Ezt jelenti a szeretet törvénye szerinti élet! A másokkal és saját magunkkal kapcsolatban, az egyenes gondolkodás, beszéd és élet …az igen igen, a nem nem – a hiteles élet!
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A te életutad és főként keresztutad azt tanítja nekünk, hogy nem kitalálnunk kell a szeretetet, hanem rá kell találnunk a szeretetre és rá kell lépnünk a szeretet útjára. Nem kitalálnunk kell azt, hogy miként szeressünk, hanem azt kell tennünk, amit te is cselekedtél: szeretetből odaadtad, felajánlottad magadat Istennek értünk, emberekért. Önként tetted ezt, szeretetből, ahogyan minket sem kényszerít semmilyen külső törvény. Erre egyedül a szeretet szívünkbe írt törvénye indít minket. Segíts minket, hogy ne csak szóval hirdessük a szeretet parancsát, hanem megtegyük mindazt, amit a szeretet törvénye kíván.
2023. február 5. – Évközi 5. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 5,13-16)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
„Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága” – vasárnapi szakaszunk kulcsmondatai. Jézus kizárólagos értelemmel fogalmaz: ti vagytok a só, ti vagytok a világosság, és senki más. Magyarázó képei is megkérdőjelezhetetlenek: az ízét vesztett só semmire sem jó; a hegyre épült várost nem lehet elrejteni. Csak meghajolhatunk Jézus igazsága előtt – de: fel is kell nőnünk hozzá.
Szakaszunk a Hegyi beszéd bevezetésének második eleme. A boldogmondásokkal Jézus Isten cselekvésére helyezte a hangsúlyt, a keresztény reményre tanított. A só és világosság képe a tanítványok küldetéséről, világgal való kapcsolatáról szól. Evilágban élnek, reményükkel azonban Istenbe kapaszkodnak. Reményük az egész földé, amelyet Isten népesített be, az egész világé, amely a teremtés első napján világosságot kapott ajándékba.
„Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága.” Ezek a szavak méltóságot adnak, megerősítenek, egyetemes küldetést fogalmaznak meg. A sótlan só, az elrejtett város, az ágy alá dugott mécses lehetetlen lehetőségei cselekvésre ösztönöznek: megnyitnak, sőt mindjárt szinte kezdő lökést is adnak. Jézus bölcs tanítóként szólal meg, de úgy is, mint a világ feltámadott Ura: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek…!” (vö. Mt 28,16-20). Nélkületek valami igazán lényeges hiányozna a világból. János evangélista szerint Jézus magát nevezte a világ világosságának (vö. Jn 8,12). Nyilvánvaló, hogy a keresztények világossága Jézusból fakad, a vele való egységből, a tőle tanult cselekvésből, amely a Hegyi beszédben olyan gazdagon mutatkozik meg.
A közvetlen összefüggés a boldogmondások befejezése: „boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket, ha üldöznek, ha hazudozva minden rosszat rátok fognak miattam…” Aki ezekkel a várható nehézségekkel szembesül, arra is gondolhatna, hogy elrejtőzik, hogy begubózik, ha kell, letagadja reményét. Csakhogy amiből nem fakad élet, az hamar el is veszik. Megszűnik az, amitől sajátosak és érdekesek lehetünk, amire a világnak igazán szüksége van. Jézus két képsora közül különösen a só hangsúlyozza, hogy ennek semmi értelme. A só ízesít, tisztít, megőriz a romlástól, de csak akkor, ha elvegyülvén is önmaga marad.
A „hegyre épült város” a hegyen épült Jeruzsálemre emlékeztet, amelyhez özönlenek a nemzetek, amelyben fény támadt (vö. Iz 60,1-6), és ahol otthonra talál minden ember, aki az igazságot keresi. Ahogy megszólítja hallgatóit, Jézus közösséget teremt belőlük. Ennek a közösségnek alapja az, akit úgy hív: „Atyátok, aki a mennyekben van”. A Hegyi beszédben többször visszatér ez a kifejezés: a Miatyánkban, akkor, amikor az ellenség szeretetéről lesz szó, kisebb változtatással pedig a vallásgyakorlattal kapcsolatban: „Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz téged.” Az élet a szívből, a rejtekből indul, átjárja az egész világot, sőt a világ vár is arra, hogy megnyilvánuljon benne valami több, az egészen más (vö. Róm 8,19köv; 2Kor 4,6).
Jézus felemel ezekkel a képekkel, egyben kétségtelenül kihívást intéz hallgatóihoz. Megvan bennünk ez a só, ez a sajátos íz? Vajon mit lát az, aki belelát el sem rejthető titkainkba? Hiszünk-e abban, hogy gyengeségeink ellenére van mit adnunk a környezetünknek?
Atyánk, aki a mennyekben van, fényesnek és ízesnek teremtette a világot. Amikor vele együttműködünk, a világ – bennünk, velünk, általunk is – célba ér, és magasztalja Istent. (Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlünk, hogy igehirdetésünk és életünk tanúságtétele legyen ízes, legyen megnyerő. Az évszázadok során a te örömhíred, az evangélium üzenete nem veszítette el ízét, s nem veszített időszerűségéből. A mai kor emberének is szüksége van az evangélium ízére. Az örömhírből akár egy csipetnyi is elegendő ahhoz, hogy benne az ember rátaláljon, ráérezzen az őt vezető isteni igazságra. Urunk segíts minket, hogy kérésedet megvalósítva a föld sójává váljunk, mert ha a te isteni szereteted és jóságod ízét nem tudjuk a világnak adni, teljesen értéktelenek vagyunk. Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad a világban és szolgálatunk meghozza gyümölcsét Isten dicsőségére!
2023. január 29. – Évközi 4. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 5,1-12a)
Abban az időben: Jézus, látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangélium a Boldogságokat tárja szemünk elé. A teológusok szívesen hangoztatják, hogy a Boldogságok az evangélium lényege, az Isten és emberek közötti új szövetség szíve. Ebben a szövetségben, amelyet Jézus kötött az Atyával a mi nevünkben, arról kapunk bizonyságot, hogy Isten szereti az embert, mindig és minden körülmények között. Ez a gondolat lehet igen vigasztaló mindazok számára, akikkel mostohán bánik a sors, az élet, az emberek. Vigasztalhatja őket az a gondolat, hogy létezik egy világ, amelyben ők is boldogok lesznek.
Amikor Jézus megfogalmazta a Boldogságokat, hallgatói között ott voltak nemcsak a boldogtalanok, az éhezők, az üldözöttek, a szegények és betegek, vagyis az akkori világ boldogtalanjai, hanem a farizeusok és az írástudók is, akik viszont nagy hangon hirdették, hogy mindezek a csapások Isten büntetésének a jelei. Az igazi boldogság a gazdagságban, az egészségben és a népes családban mutatkozik meg, vagyis akiket Isten szeret, azoknak megad mindent a jó élethez. Nos, Jézus a Boldogságokkal megcáfolta a farizeusok tanítását, felborította értékrendszerüket.
A fönti megfontolások alapján a lelki írók hangoztatják, hogy a Boldogságok a keresztény életvitel tömör alaptörvényét képezik. Csakhogy pontosan itt adódik egy nehézség. Ha becsületesen beletekintünk a lelkünkbe, valószínűleg arra leszünk figyelmesek, hogy nemigen tudunk mit kezdeni a Boldogságokkal. Hogyan lehet azokat alkalmazni a mindennapi életre?
«Boldogok a szegények» – hirdeti Jézus. De ki akar szegény lenni? A szegénység önmagában nem érték. Vajon az Egyház nem küzd a szegénység ellen? Hogyan kívánhatjuk a szegénységet, amikor gyermekeinket iskoláztatni kell? Ezt pedig nem lehet sok pénz nélkül!
«Boldogok, akik éheznek» – folytatja tovább Jézus. Lehetséges ez? Vajon nem maga Jézus mondta, hogy szánja az éhező tömeget és hajlandó volt csodát tenni annak érdekében, hogy enni adjon az embereknek. Vajon az egyház nem emeli fel a szavát az éhség ellen a világban? A Miatyánkban napról napra a mindennapi kenyerünkért imádkozunk. Hogyan lehet boldog valaki, ha éhes?
«Boldogok, akiket üldöznek» – olvassuk tovább. Ki szeretne közülünk üldözött vadként élni, vajon nem küzd-e az egyház mindenfajta üldözés ellen? Vajon nem imádkozunk-e napról napra azért, hogy ne legyen több üldözés, faji, nemzeti és vallási diszkrimináció, hogy ne legyen éhség? Mit akart tulajdonképpen Jézus a Boldogságokkal, ezzel az újfajta logikával, amelyet nehezen értünk.
Próbáljuk megközelíteni a kérdést egy másik szemszögből. Ha visszatérünk egy pillanatra Szofoniás próféta buzdításához, felfigyelhetünk arra, hogy a Boldogságok gyökerét nem a jólétben, egészségben, gazdagságban, hatalomban, kell keresnünk, hanem Isten szeretetében. A próféta súlyos szavakkal bélyegzi meg azokat, akik biztonságukat nem Istenbe, hanem az emberekbe helyezik.
Ellenben, boldog az az ember, akinek az Úr a biztonsága és vigasza. Ebben a prófétai szóban felismerjük a boldogságokat. Az ember nem lehet boldog Isten nélkül. Ehhez talán még csak annyit fűznénk hozzá, hogy ez az üzenet ma éppoly aktuális, mint Szofoniás próféta, vagy Jézus idejében volt. Ma ugyanis elterjedt az a mentalitás, amely szerint az embernek joga van arra, hogy megvalósítsa önmagát. Nem kell ehhez sem Isten, sem vallás, elég tudatosan menetelni a kitűzött cél felé. De a végén azt kell keserűen megállapítanunk, ha magunkat keressük, akkor csak magunkat találjuk meg, és ez nem elég ahhoz, hogy boldogok is legyünk.
A Boldogságokat tehát nem ok-okozati viszonyként kell értelmeznünk, hanem teológiailag. Nem azért boldog valaki, mert szegény, mert üldözik, mert igazságtalanságot szenved, hanem valaki lehet boldog akkor is, ha szegény, ha éhes, ha üldözik, de szíve Istenben van lehorgonyozva. Ez a Boldogságok evangéliumának tartós üzenete. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézusom! Erősítsd bennem a hitet és a bizalmat, hogy elinduljak az általad javasolt úton, az igazi boldogság útján! Ha valaki nem talál meg téged, mindenütt csak a boldogtalanságba ütközik. Add, hogy megértsük: akkor lesz boldog az életünk, ha megtalálunk téged, a mi Istenünket, és megtaláljuk hivatásunkat. Segíts felismerni, hogy mit kívánsz tőlünk, és segíts megtenni azt. Keresztény hivatásunk teljesítése jelenti számunkra a boldogság útján való előrehaladást. Urunk, te nem csupán földi boldogságot ígérsz, hanem az örök boldogságra akarsz elvezetni minden embert. Segíts megértenem, hogy te mutatod meg a boldogság biztos útját!
2023. január 22. – Évközi 3. vasárnap, Isten igéjének vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 4,12-23)
Amikor Jézus meghallotta, hogy (Keresztelő) Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott:
Zabulon földje és Neftali földje,
a tenger útja, a Jordán vidéke,
a pogányok Galileája:
A sötétben lakó nép nagy fényt lát,
és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.
Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!”
A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért: Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” Erre azok otthagyták hálóikat és követték őt. Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakot és az apjukat, és követték őt.
Jézus pedig bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden gyötrelmet.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangélium alapüzenete, hogy a jövendölések megvalósultak Jézusban.
Sokan jöttek, hogy hallgassák Jézus beszédét. Mentek utána. Mégis, csak azok követhették, akiket külön meghívott.
Ez a körülmény fontos. Mi nem vagyunk Isten önkéntesei, hanem meghívott tanúi, kiválasztott tanítványai. Ez azt jelenti, hogy néha talán nem értjük egész pontosan, mit is akar tőlünk az Úr. Fontos azonban hinni, hogy ő tudja, mit akar, és mit tesz!
Jézus hívja az első tanítványokat. Szuverén módon cselekszik. Tudja mit akar és amit akar, azt véghez is viszi. Jézus ma is ilyen. Néha gyenge, szinte szeretetünket kolduló Jézusként tüntetik fel őt egyes lelki írók. De ő nem ilyen. Ő ma is tudja, mit akar, ma is szuverén módon hív meg embereket. Nekünk is ilyen szemmel kell néznünk a világtörténelem folyását, az egyház eseményeit, saját életünk menetét.
A mai evangélium ellentétbe helyezi a világosságot a sötétséggel. Máté evangélista Izajás prófétát idézi: “A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott.” Igen szükségünk van arra, hogy ismételten belemerüljünk Jézus világosságába, amely egyedül képes megvilágítani életünk sötét foltjait.
Jézus éjnek idején született. Körülötte sötétség uralkodott, nemcsak a természetben, hanem az emberek szívében is. Akkor valaki meghalt, akkor is voltak éjjeli garázdálkodók, tolvajok és orv gyilkosok, akkor is volt gyűlölet és szenvedés.
Ma sem különb a világ. Mi is tanúi vagyunk egy félelmetes sötétségnek, amely elborította sokak szívét és lelkét. Ma is vannak háborúk, gyilkosságok, van gyűlölet és van bosszú.
De ebbe a világba egyszer s mindenkorra belépett a Világosság, Jézus Krisztus és azóta a sötétség nem abszolút, az éjszaka nem örökké tartó. Tagoré filozófus mondta: “Még tengernyi könnynek is van túlsó partja.” Jézussal belépett az életünkbe a remény, amint ezt szépen kifejti legújabb enciklikájában XVI. Benedek pápa.
Visszatérve az evangéliumhoz, felfigyelhetünk arra, hogy Jézus első kijelentése a mennyek országára vonatkozott. Sokszor halljuk ezt a kifejezést, de mit is jelent tulajdonképpen a “mennyek országa”?? Megboldogult Basil Hume westminsteri bíboros így elmélkedik erről. “Hogy megértsük és helyesen használjuk a “mennyek országa” kifejezést, annak négy jelentését kell állandóan szem előtt tartanunk. Isten országa már most jelen van, ugyanakkor még csak eljövendő valóság. Isten országa a megkereszteltek szívében és lelkében élő belső állapot, ugyanakkor külső, a világban létező valóság is. Ha eltúlozzuk bármelyiket e négy valóság közül, eltorzult képet kapunk Isten országáról.
Jézus hallgatóihoz fordulva így szólt: “Gyertek, kövessetek engem!” Jézus eközben nem hivatkozik sem az Írásokra, sem Keresztelő Jánosra, hanem saját nevében, saját tekintélye erejében hív meg embereket. Szavai annyira lenyűgözők, annyira meggyőzőek, hogy Péter és testvére András szó nélkül, kérdezés nélkül, azonnal otthagynak mindent és indulnak vele. Mi már tudjuk, hová vezetett útjuk és kalandjuk, de ők még nem tudták. Sok mindent menet közben tanulnak majd meg. Jézus első fellépésénél nem a szavak a fontosak, hanem az a tekintély, amely szavait fedezte. A vele való személyes találkozásnak olyan varázsa van, amelynek nem lehet ellenállni. Jézus ma is hív, mindenkit. A lelki élet titka, hogy meghalljuk ezt a hívást és megbízzunk Jézusban, akkor is, ha még nem látjuk világosan hová vezet majd bennünket hívása. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Örökkévaló Isten! Szomjazom tanításodat, kutatom az igazságot, keresem az örök élet igéit. Hiszem, hogy a Szentíráson keresztül te szólsz hozzám, te vezetsz engem az üdvösség felé. Adj nekem türelmet, kitartást, figyelmességet, tanulékony lelket és alázatot! Add, hogy készséges legyek mindannak megvalósítására, amit üzenetedből megértek. Kinyilatkoztatott szavad és a megtestesült Ige, Jézus Krisztus legyen számomra a mindennapi lelki táplálék és a hit szerinti élet forrása!
2023. január 15. – Évközi 2. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,29-34)
Abban az időben: Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.”
János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés
Az evangéliumban Szent János elmondja Keresztelő Szent János tanúságtételét Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!”
Keresztelő Szent János tanúságtétele azonban furcsa fordulatokat tartalmaz. Arról szoktunk tanúságot tenni, aminek tanúi voltunk, amit láttunk, vagy amit hallottunk. Keresztelő Szent János nyíltan megvallja, hogy Jézust mindeddig nem ismerte. Mégis felismerte. Mi segítette ebben a felismerésben? A leírásból megtudjuk, hogy három körülmény segítette ebben Jánost: a Szentlélek, az ő hivatáshűsége és emberszeretete.
Mindenek előtt azt kell mondanunk, hogy Keresztelő Szent János nem magától ismerte fel Jézust, hanem a Szentlélek sugallatára. Később Szent Pál is kifejti majd, hogy a Szentlélek ereje nélkül senki sem vallhatja meg, hogy Jézus a Messiás. Ma is így történik: hitünk Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Legyünk hálásak azért, hogy van hitünk.
Másodszor, Keresztelő Szent János hitt küldetésében és hű maradt hivatásához akkor is, amikor talán nem látta elég világosan, mi is legyen a következő lépés hithirdetésében. De ott volt, azon a helyen, ahová a Szentlélek küldte őt, a Jordán partján és itt találkozott Jézussal. Ma is így történik: Jézussal ott találkozunk, ahol becsületesen végezzük hivatásunkat, küldetésünket.
Harmadszor, Keresztelő Szent János szerette az embereket. Hosszú éves magányában nem vált ember idegenné. Elmélyült lelkisége nem csak a saját lelki üdvét szolgálta, hanem másokhoz fordult érdeklődése. Ma is így van: Jézust csak azok képesek felismerni, akik szeretik az embereket.
Eddigi eszmefuttatásunkban Keresztelő Szent Jánosról beszéltünk. De nem ő ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője, hanem Jézus. János evangélista, aki minden valószínűség szerint szem- és fültanúja volt ennek a jelenetnek, így kezdi helyszíni közvetítését: „Másnap, amikor Keresztelő Szent János, látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya!” Szép ez a kép, véssük lelkünkbe: Jézus János felé tart. Ez a kereszténység lényege: Jézusban Isten eljött hozzánk, hogy minden egyes emberrel találkozzon. Ma is jön, ma is közeledik felénk, ma is keres bennünket. Hagyjuk magunkat megtalálni. Álljunk meg egy pillanatra, úgy, mint Keresztelő Szent János, aki ott állt és hagyta, hogy Jézus közeledjen feléje. Egyszer valaki azt mondta, hogy ő még nem hívő, még csak keresi Istent. Mire valaki ezt válaszolta neki: „Istent nem kell keresni, ő a helyén van, nem ő az elveszett, hanem te! Hagyd, hogy megtaláljon az Isten!”. Isten ma is keres bennünket, Jézusban állandóan közeledik felénk.
Minden emberi élet alapvető kérdése: „Miért vagyok a világon?” A válasz erre a kérdésre azonban nem belülről jön, hanem kívülről, vagyis nem arról van szó, hogy én mit akarok az életemmel, hanem arról, hogy mit akar Isten tőlem. Miért teremtett Isten?
Az evangéliumi jelenetet úgy tehetjük magunkévá, ha beleéljük magunkat az eseményekbe, ha “belépünk” a képbe. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Keresztelő Szent János és Jézus jön velünk szembe. Kit látunk benne? Tanítót, Mestert, aki megmutatja, hogyan kell élnünk? Vagy látjuk-e benne a Megváltót, aki helyreállítja megrongált kapcsolatunkat az Istennel? Tudunk-e barátot látni benne, aki arra hív bennünket, hogy bízzuk rá életünket az Atyára, aki gondviselő szeretettel őrködik fölöttünk? Látjuk-e benne az utat, amikor úgy érezzük, hogy jövőre vonatkozó terveink meghiúsultak és nem tudjuk, merre vezet tovább utunk?
A mai evangélium felhívja a figyelmünket arra, hogy Jézus közeledik felénk, és arra buzdít bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket és figyeljünk rá. Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus még nem mond semmit, de az évközi vasárnapok további olvasmányaiban Jézus majd szól hozzánk. Hallgassuk, mit mond, mert tanítása során biztosan megtaláljuk majd a választ arra a kérdésre is, miért vagyunk tulajdonképpen a világon, mi az életünk értelme és célja. (Szentmártoni Mihály)
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!
30 ÉVES PÜSPÖKI JUBILEUM
Harminc évvel ezelőtt, 1993. január 6-án Rómában Szent II. János Pál pápa szentelte püspökké egyházmegyénk főpásztorát, Dr. T ernyák Csaba érsek urat.
1992. december 24-én történt esztergomi segédpüspöki kinevezésekor püspöki jelmondatául választotta „Ipsigloria in saecula!” („Dicsőség Neki mindörökké!”) Az Egri Főegyházmegye papjai és hívei közösségének nevében hálát adunk 30 éves püspöki szolgálatáért és köszönjük, hogy ennek a szolgálatnak több mint fele az Egri Főegyházmegyében telt el.
1997. december 11-én címzetes eminentianai érsekké és a Papi Kongregáció titkárává nevezték ki. Püspöki életútja közel egy évtizeden keresztül Rómában folytatódott. Szent II. János Pál pápa túl azon, hogy személyesen szentelte püspökké, a Vatikánban munkatársai közé is választotta.
XVI. Benedek pápa 2007. március 15-én nevezte ki egri érsekké. Beiktatása 2007. június 9-én történt az Egri Bazilikában. 2010-től 2015-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökhelyettese, 2015-2020 között az MKPK Állandó Tanácsának tagja volt.
Főpásztori szolgálatának köszönhetően jelentős számú katolikus oktatási-nevelési intézmény kezdte meg működését az Egri Főegyházmegyében. 2012-ben megalapította a Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szemináriumot, 2021-ben pedig az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemet.
Egerbe érkezve tudatosan figyelt arra, hogy személyesen találkozzon egyházmegyéjének papjaival. Az elmúlt 15 év során, a hívek az egyházközségekben sokan találkozhattak vele bérmálások és egyéb ünnepek alkalmával, számos felújított templom megáldásakor, hiszen sok plébániát és iskolát keresett fel, személyes emlékeket idézhetnek fel a Paptestvérek az Érsek Úrral való találkozásaikról.
Ezúton is köszönjük a főegyházmegyénkért végzett szolgálatát. Imádkozzunk főpásztorunkért, adjon neki a Mindenható Isten jó egészséget, Urunk Jézus Krisztus bőséges kegyelme kísérje életét és a Szentlélek Úristen irányítsa minden tevékenységét! Főpásztori szolgálatára kérjük a Boldogságos Szent Szűz anyai oltalmát és főegyházmegyénk védőszentje, Szent János apostol és evangélista pártfogását!
Eger, 2023. január 6.
Ficzek László
általános helynök
2023. január 8. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 3,13-17)
Abban az időben: Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki.
Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az első olvasmány Izajás próféta könyvéből van: az Úr szolgájáról énekel, akiben könnyen Jézusra ismerünk, annál is inkább, mert maga Jézus hivatkozott erre a szövegre, amikor messiási küldetését jellemezte: „szelíd, jóságos küldöttként érkezik, aki a megtört nádszálat nem töri össze.” Ebben viszont mindannyian könnyedén magunkra ismerünk, hiszen oly gyakran érezzük magunkat megtört nádszálnak.
A második olvasmány az Apostolok cselekedeteiből van. Szent Péter beszédét olvassuk. Az Apostol kifejti, hogy Jézus, ahol csak járt, mindenütt jót tett. Ez érvényes napjainkban is: ahová beengedik Jézust, ott ő csak jót cselekszik.
Szent Máté evangéliuma elmondja Jézus megkeresztelésének történetét. Ez az esemény sokrétű üzenetet közvetít felénk. Az evangéliumok nem csak szavakkal szólnak hozzánk, hanem eseményekkel, jelképes cselekedetekkel, sőt magatartásokkal is. Ez utóbbival találkozunk a mai evangéliumban is. Jézus megkeresztelkedése három elfelejtett erényre hívja fel figyelmünket: engedékenység, alázatosság, szolidaritás. Az elsőt tükrözi János magatartása, a másik kettőt Jézusé.
Az első elfelejtett erény, amelyet ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az engedékenység. Jézus odament Jánoshoz, hogy a többiekkel együtt megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt. János szabadkozik: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, s te jössz hozzám?” Azt gondolhatnánk, hogy János kitart majd szabadkozásában, de viszonylag hamar enged Jézus kérésének. Mi valószínűleg nem így jártunk volna el, hiszen a legtöbb ember tudatában az engedékenység majdnem azonos a gyöngeséggel. Néha azt is lehet hallani, hogy az engedékenység arra vall, hogy valakinek nincsenek szilárd elvei, amelyek mellett hajlandó kitartani egészen a végsőkig. Ám ez nem így van. Az engedékenység a nagy jellemek erénye, az emberek közötti béke egyik feltétele. Az engedékenység a mindennapi együttélés fontos erénye és gyakorlására adódik bőven lehetőség, pl. a családban, ahol mindenkinek időnként engedni kell a maga követelményeiből, jogos elvárásaiból.
A második elfelejtett erény, amit ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az alázatosság. János még mindig nem nyugszik bele a szerepek cseréjébe és figyelmezteti Jézust, hogy a dolgoknak fordítva kellene történnie: nem neki kellene megkeresztelnie Jézust, hanem Jézusnak őt. Jézus felelete mentes minden drámaiságtól: „Hagyjuk most ezt! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Ez az alázatosság hangja, amely arra utal, hogy az ember nem saját magára gondol, hanem a küldetésre, amelyet el kell végeznie, tehát másokra, akikhez küldetése szól. Az alázatosság nem csak, hogy elfelejtett, hanem gyakran lenézett erény.
Az alázatos embert kicsit együgyűnek tartjuk. Ennek ellenére az alázatos ember nem esetlen. A bibliai szóhasználatban alázatos az az ember, aki megszabadult az önmagára vonatkozó illúzióktól, túlzott érzékenységtől. Az alázatos ember másokra és küldetésére irányítja tekintetét, nem pedig saját magára.
A harmadik elfelejtett erény, amelyre ez az evangéliumi szakasz felhívja a figyelmünket a szolidaritás. Jézus beállt a sorba a többiek közé, a bűnösök és a vámosok közé. Talán meglep bennünket, hogy Jézus ennyire azonosította magát ezekkel az emberekkel. Ma olyan világban élünk, amelyben mindenki az előnyöket keresi. Az emberek büszkék arra, ha van jó összeköttetésük, ha soron kívül bejuthatnak valahová, és kissé furcsának tartanánk azt a valakit, aki nem akarna élni összeköttetéseivel. Képzeljük csak el, ha valaki bemenne egy hivatalba, és ezt mondaná: „Nekem kiutaltak egy lakást, mivel már évek óta barakkban élek. De elhatároztam, hogy várok még, adják oda valaki másnak, akinek nagyobb szüksége van rá.” Pontosan erre tanít bennünket a mai evangélium. Jézus sorba állt és várta, hogy János megkeresztelje. Szolidaritást vállalt a többiekkel.
A szentek és lelki nagyok ezt megértették. Albert Schweitzer elment az afrikai őserdőbe és ott élt tovább a szegény őslakókkal. Boldog Damiaan de Vestuer atya elment a leprások közé és maga is leprásként halt meg Molokai szigetén. Charles de Foucauld elment a tuaregek közé és maga is nomádként élt. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy bárhová is elmenjünk: lehetőségünk a szolidaritás erényének gyakorlására van otthon is.
Kérjük a mai nap kegyelmeként, hogy megértsük ezeknek az elfelejtett erényeknek fontosságát a mindennapi életben. Ha a béke emberei akarunk lenni környezetünkben, akkor azt csak ilyen evangéliumi erényekkel lehet elérni. Jézus nem önmagáért keresztelkedett meg, hanem miérettünk és ezzel velünk is szolidaritást vállalt. Köszönjük meg neki, hogy már ott a Jordán vizében ránk is gondolt. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Bármit tettél földi életed folyamán, mindent az Atyával való egységben tettél, szüntelenül az Atya akaratát teljesítetted, és mindig a neki való engedelmesség indított a cselekvésre. Segíts minket, hogy soha ne feledkezzünk meg arról, hogy keresztségünk óta a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy az Atya az ő szeretett gyermekeinek nevezzen minket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Urunk, te földi életed során mindig engedelmeskedtél Atyádnak. Taníts minket az alázatra és az engedelmességre!
Kilencvenöt éves korában, december 31-én elhunyt XVI. Benedek emeritus pápa. Az alábbiakban Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke megemlékezését olvashatják.
A gondviselő Isten nagyon megáldott bennünket, akik az emberiség történetének egy ilyen nagyon nehéz időszakában élünk. Két világháború után, s azóta is több, helyi katonai konfliktus közepette, az ideológiai és kultúrharcok véres és kevésbé véres, de annál agresszívebb eseményeiben az Egyháznak, s legfőképpen Péter utódainak sok feladat jutott. Ezen küzdelmekben olyan szentéletű pápák vezették az Egyházat, akik világos tanításukkal és egyértelmű erkölcsi útmutatásukkal joggal váltak erkölcsi tekintéllyé még a nem katolikusok számára is. Elég csak a legutóbbiakat említenünk: Szent XXIII. János pápa, Szent VI. Pál pápa, Boldog I. János Pál pápa, Szent II. János Pál pápa. Az ő nyomdokaikban haladva kaptuk 2005-ben XVI. Benedek pápát, akit ekkorra már jól ismert az egész világ, mint az Egyház Tanítóhivatalának erős oszlopát, aki személyében teológiai kapcsolatot jelentett a II. Vatikáni zsinat atyáival, és tevékenyen részt vett a zsinati dokumentumok kidolgozásában.
Most, halála után bizonyára még több kutatás fog rámutatni arra az általa képviselt teológiai folytonosságra, amely segítette és ma is segíti az Egyházat a zsinati úton.
Talán nem illetlen dolog egy ilyen megemlékezésben azokra a személyes élményekre is utalni, amelyek az emeritus pápa személyét annyira megnyerővé, kedvessé és közvetlenné tették. Az ateista diktatúra ellenére a 70-es, 80-as években néhány könyve magyarul is megjelent, amelyeket mi, papságra készülő növendékek nagy becsben tartottunk. Abban az időben számunkra ezek az idegen nyelvből lefordított teológiai művek jelentették az élő kapcsolatot a világegyházzal. Így érthető, hogy milyen magasságokban állt előttünk Joseph Ratzinger bíboros, a teológus. Ezeket előre bocsátva talán e sorok olvasói számára is érzékelhető lehet az az első megdöbbentő „találkozásom” vele, amely 1983 szeptemberében a római Szent Péter téren történt. A reggeli órában egyik római ösztöndíjas fiatal pap kísért el a bazilikába, ahol akkor jártam először. Önmagában már a hely, a tér és a bazilika látványa is rendkívül lenyűgözött, mintha nem is a földön jártam volna. S ekkor hirtelen a kísérőm odasúgta: Nézd, ott megy Ratzinger bíboros. Mint kiderült, reggelente – munkába menet, kezében a kis aktatáskájával – így szokott keresztülmenni a téren. Ezt később is gyakran láthattuk. Alázatát, szerénységét, közvetlenségét a Német-Magyar Kollégiumban többször megtapasztalhattuk, ahol elég gyakori vendég volt.
Mi, növendékek rá, mint óriásra tekintettünk, s csak megilletődötten mertük megszólítani, ő viszont egyszerű közvetlenséggel tudta feloldani e helyzetek számunkra feszélyezett pillanatait.
Akik találkozhattak vele, bizonyíthatják, hogy később pápaként is megőrizte ezt a szerénységét és közvetlenségét. Jó volt a közelében lenni, és nagy megtiszteltetés volt, ha sikerült néhány szót váltani vele. Mélyen megmaradt bennünk, püspökökben, hogy az „ad limina” látogatáskor is mennyire közvetlen, személyes tudott lenni. Az egyéni elbeszélgetések alkalmával nemcsak az egyházmegye helyzete, hanem a püspök, az ember is érdekelte a pápát.
Most, amikor ő előre ment az „Atyai Házba”, emlékezzünk meg róla közös és egyéni imádságainkban! Szent életű elődök nyomában járt, s hisszük, hogy a „Szentek dicsőségébe” is követte őket. Tanuljunk tőle! Írásaival olyan gazdag ismeretet hagyott ránk, amely közelebb segítheti mind a kétkezi munkásembert, mind a tudós professzort Isten mélyebb megismeréséhez. Az ő esetében is igaz, amit a próféta mondott: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12,3).
Ő olyan tanító volt, aki a legelvontabb igazságokat is érthetően tudta megfogalmazni tanítványai és olvasói számára.
Az élet realitását szem előtt tartó tanításának néhány sora álljon itt befejezésül, amely jól mutatja gondolkodásának és világlátásának lényegét. Szavai ma is aktuálisak annak ellenére, hogy még 2005. április 18-án hangoztak el a Szent Péter-bazilikában, közvetlenül pápává választása előtt: „Mennyi ideológia és mennyi divatos eszme szele fújdogált az utóbbi évtizedekben és mennyi keresztény eszmének apró bárkáit ide-oda hányták ezek a szelek. A marxizmus, a liberalizmus, sőt a szabadosság, a kollektivizmus és a radikális individualizmus, az ateizmus és a ködös vallási miszticizmus, az agnoszticizmus és a szinkretizmus… Az Egyház credója szerint vallott világos hitet olykor fundamentalizmusként bélyegzik meg, míg a relativizmusra sokan, mint a mai korban egyedül lehetséges magatartásformára tekintenek. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek” (MK 2005. április 19.).
Imádkozzunk XVI. Benedek emeritus pápa üdvösségéért, Krisztus mostani földi helytartójáért, Ferenc pápáért és az egész Egyházért, hogy ezt a küzdelmet eredményesen tudja megvívni minden ember javára!
Dr. Veres András
győri megyéspüspök,
az MKPK elnöke
___________________________
XVI. Benedek pápa életrajza
Joseph Ratzinger 1927. április 16-án született a németországi Marktl am Innben, a Passaui Egyházmegye területén. Édesapja a csendőrség tisztje volt, régi bajor földműves családból származott. Fiatalságának éveit Traunsteinben töltötte. A II. világháború legutolsó szakaszában a légvédelmi egységekhez hívták be kisegítőnek. 1946-tól 1951-ig filozófiát és teológiát tanult a Müncheni Egyetemen és a Freisingi Filozófiai és Teológiai Főiskolán. 1951. június 29-én szentelték pappá és ezután nem sokkal megkezdte tanári tevékenységét. 1951-ben München-Moosachban volt kisegítő lelkipásztor, majd 1951-52-ben München-Bogenhausenben káplán. 1952-től 1954-ig a Freisingi Szemináriumban volt tanár. 1954-től 1957-ig a Freisingi Filozófiai és Teológiai Főiskolán a dogmatikus és afundamentális teológia docense, majd ugyanitt 1958-59-ben rendkívüli egyetemi tanár.
1959-től 1963-ig a fundamentális teológia egyetemi tanára Bonnban. 1962 és 1965 között a II Vatikáni Zsinat teológiai szakértőjeként, peritusaként tevékenykedett. 1963 és 1966 között a dogmatika és a dogmatörténet professzora a Münsteri Egyetemen, majd ugyanezeket a tárgyakat tanította 1966-tól 1969-ig a Tübingeni Egyetemen és 1969-től 1977-ig a Regensburgi Egyetemen, ahol 1976-77-ben az egyetem rektorhelyettese volt.VI. Pál pápa 1977. március 25-én münchen-freisingi érsekké és ugyanezen év június 27-én bíborossá nevezte ki. 1981. november 25-én az azóta szentté avatott II. János Pál pápa a Hittani Kongregáció prefektusává nevezte ki. Ezzel egyidejűleg a Nemzetközi Teológiai Tanács és a Pápai Biblikus Tanács elnöke is lett. 1986 és 1992 között a Katolikus Egyház Katekizmusát összeállító pápai bizottság elnöki teendőit is ellátta. 1998. május 21-én a budapesti Szent István Társulat Stephanus-díjjal tüntette ki. 2002-ben választották meg a bíborosi kollégium dékánjává. 2005. április 19-én a bíborosi konklávé Szent II. János Pál pápa utódjául Joseph Ratzingert választotta meg, aki XVI. Benedek néven kezdte meg szolgálatát. Pápai jelmondata: „Cooperatoresveritatis”, azaz „Az igazság munkatársai” (3Jn 1,8). Ő a nyolcadik német pápa és a 265. a római katolikus egyházfők sorában. Pápai hivatala során megjelent három enciklikája: Deus Caritas est (2005), Spesalvi (2007), Caritas in veritate (2009), közel ötven apostoli konstitúciója, négy apostoli buzdítása és számos egyéb írása, közülük kiemelendő a Názáreti Jézusról szóló trilógia. Teológiai köteteinek, tanulmányainak éppoly terjedelmes a listája, mint különböző egyetemektől kapott elismeréseinek, díszdoktori kitüntetéseinek sora. Nem hivatali tekintélye, hanem személyes tekintélye és világos előadásmódja tette, hogy előadásai zsúfolt előadótermek előtt hangzottak el, könyvei pedig nagy példányszámban érdekelték az embereket. Magyar nyelven közel negyven munkája jelent meg. 2013. február 10-én kelt nyilatkozatában korára és fogyatkozó erejére hivatkozva le kívánt mondani a pápai hivatalról. Szándékát a következő nap jelentette be, és az február 28-án lépett hatályba.
2023. január 1. – Vasárnap, Szűz Mária, Isten Anyja (Újév)
Evangélium Szent Lukács könyvéből
A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Újév napján Szűz Máriát, Isten Anyját ünnepeljük. Máriára figyelünk, aki által megszületett a világra az Üdvözítő, és aki óvta, gondoskodott róla. Isten bennünk is meg akar születni, a keresztség révén gyermekeivé fogad bennünket, kegyelme erősíteni akar bennünket naponta. Máriára figyelve mi is óvjuk magunkban a kegyelmet, és engedjünk egyre nagyobb teret az életünkben Istennek.
Az első olvasmányban a legősibb áldásformulát, az ároni áldást hallottuk. „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget!”
Miért is olyan szép és különleges ez az ősi áldás? Talán az egyik oka ennek az, hogy nem egy közösségnek szól, hanem nagyon személyes: jó tudni, hogy nem csak egy szám vagyok, hanem Isten személyesen is gondol rám, személyesen készít nekem áldást. Oltalmat kér az áldó főpap, s a pusztában vándorló népnek ez különösen sokat jelentett, hiszen a szélen lévők, az el-elmaradók ki voltak téve a rablók, a vadállatok fenyegetésének és a reményvesztettség állapotának. Oltalmazzon bennünket az Úr attól, hogy így érezzük magunkat: fenyegetve, reménytelenül! Vándorló népének, az Egyháznak tagjaként bátran zengjük az idei évben a szabadító Isten dicséretét, és ne engedjünk a magány, a bezárkózottság, a reménytelenség kísértésének!
„Ragyogtassa rád arcát az Úr és legyen hozzád jóságos!” – Amikor a nagy tömegben észreveszünk egy ismerőst, felragyog az arcunk, máshogyan figyelünk, másként nézünk ki.
Isten ránk ragyogó arcában felfedezhetem a személyes, nekem szóló szeretetét, és ragyogó arcom megszünteti a másik ember idegenségét, távolságát. Milyen szép lenne, ha tudnánk őszintén élni, ha elfogadnánk, hogy a másik ember is olyan, mint én! Ha nem hatalmaskodnánk, nem uralkodni akarnánk a másikon, hanem örülni a létének, életének, ha őszintén bele mernénk nézni a szemébe.
„Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!” – Testvérek, Isten Jézus Krisztusban felénk fordította az arcát, és üdvösséget szerzett nekünk. Ha őt szemléljük, ha a bűnbánatban megtisztulva újból és újból hozzá megyünk, akkor megérezzük üdvösséget adó kegyelmét.
A mai evangéliumban pásztorok mentek Jézushoz, akik beszámolnak az angyaloktól kapott hírről, majd hazatérnek, és dicsérik, magasztalják Istent mindazért, amit láttak és hallottak. Sokféle ember fordul meg Jézus jászlánál; a pásztorok az angyalok szavára jönnek, és mintegy bizonyságot keresnek és találnak is. A mi angyalaink is újból és újból hírt adnak nekünk a köztünk lévő Istenről, aki az üdvösségünket munkálja. A mi angyalaink is a másik felé akarnak vezetni bennünket, közösségbe hívnak, ahol dicsérni és magasztalni lehet Istent. Vegyük komolyan az angyalaink szavát, akik Isten szavát közvetítik nekünk, véssük mi is szívünkbe a Szentírás egy-egy gondolatát, ami a beteljesedésről, a bizalomról, a reményről üzen nekünk. Ma pedig arról, hogy Isten személyesen hajol le hozzánk, egyenként, és oltalmat, üdvösséget, jóságot ígér nekünk. Tegyük mi is oda magunkat az új évben, járjunk Isten nyomában! Ámen. (Sárai-Szabó Kelemen OSB)
Imádság:
Szűz Mária, Megváltónk édesanyja! Te engedelmesen és alázatosan elfogadtad Isten akaratát. Hittel beleegyeztél a mindenható Isten tervébe, így lettél megváltásunk szolgálója. Te a születéstől a halálig minden nap kimutattad szeretetedet fiad, Jézus iránt. Példád segítsen minket, hogy mi is fejezzük ki szeretetünket és hódolatunkat az esztendő és életünk minden napján Jézus iránt! Tekintsük az új év és életünk minden napját Isten ajándékának! Éljünk minden nap Jézus közelében! Tapasztaljuk meg napról napra jóságát! Legyen az Úr áldása egész életünkön!
2022. december 25. – Urunk születése – Karácsony
† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Ezek az evangélium igéi.
Elmélkedés:
Advent idejében kapcsolatainkat igyekeztünk megerősíteni. Mind Istennel, mind a másik emberrel. A keresztelő alakjában felfedezhettük, hogy a kemény, aszkéta életet élő ember is elbizonytalanodhat, ereje, biztonságérzete csökkenhet. Saját életünkben is megtapasztaljuk az elbizonytalanodást, a sikertelenséget, azt, hogy másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy vártuk, reméltük. Ilyenkor újabb jelekre van szükségünk. De vajon nyitva van-e a szemünk, a szívünk, a fülünk ezekre a jelekre? Mert sokszor halkan, alig láthatóan kapjuk a megerősítő jelzést. A világ zaja sokszor elnyomja, a sokféle történés eltakarja azt, amit a másik, vagy Isten mondani, jelezni akar.
József, az igaz ember, mielőtt döntene, Istenre figyel. Mi történt, miért történt, mi az Ő akarata ebben a helyzetben? Ezért fére tudta tenni, nem csak a saját elképzelését és a korabeli világ elvárását, hanem félelmeit is. Leginkább a jövőtől való félelmet is.
Szokták mondani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. …mintegy érzelgősen emőgé, mint vágyálom mögé elrejtőzködve figyeljük kívülállóként, hogy kiben vagy miben fedezzük fel és akkor csatlakozunk, mi is. Ez az mindennapi és közhelyes megközelítés, nem adja a karácsony valódi értelmét. De Istenre figyelve mint József, aki szerette Máriát, valóban a szeretet ünnepe, mert Isten az ember iránti szeretetét mutatta meg azzal, hogy egy lett közülünk. Jézus Krisztusban, ez a szeretet jelenik meg. János evangélista szerint ez a szeretet nem fér össze a félelemmel. Ezért, karácsony legnagyobb üzenete, hogy az Isten így szereti a világot, hogy kilép a „komfortzónájából” az emberért, képes arra, hogy meghaladja még a legszörnyűbb félelmeinket is, amely a szeretet hiányából fakad. Isten úgy szeret bennünket, ahogy az nekünk jó és nem úgy ahogy mi elképzeljük.
Ez az erő, amely segít, hogy meghalljuk, észre vegyük a másik által küldött apró jeleket is. A mostani ünnep, akkor lesz igazi, szép és felemelő, ha meg tudjuk nyitni szívünket Isten szeretete felé. És ezzel a nyitott szívvel vesszük észre az apró jeleket embertársainkban.
Nézzünk körül közvetlen környezetünkben, és találjunk egy olyan embert, akit úgy tudunk szeretni, ahogy neki jó, és nem úgy, ahogy mi elképzeljük.
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te irántunk való szeretetből küldted el Fiadat a világba. A karácsony ünnepe évről évre megerősítést ad, hogy szeretsz minket. Izgalommal vártuk ezt a napot, egyszülött Fiad földi születésének napját. Hálával tartozunk neked ajándékodért, a gyermek Jézusért, aki megtanít minket arra, hogy miként szeressünk téged és embertársainkat. Add szívünkbe a találkozás örömét! Vezess minket a betlehemi jászolhoz, hogy az egyszerű pásztorok utódaiként kifejezhessük hódolatunkat! Segíts, hogy meghalljuk és megértsük karácsony üzenetét: Istenünk és Megváltónk eljött közénk, hogy megmutassa szeretetét.
2022. december 18. – Advent 4. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 1,18-24)
Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül,
és az Emmánuel nevet adják neki,
ami azt jelenti: „Velünk az Isten”.
Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai evangélium már a karácsony ünnepére készít elő bennünket. Az olvasmányok mutatják, hogy Isten ennek a nagy misztériumnak a kezdeményezője. Nem mi kértük, még elképzelni sem tudtuk, egyedül ő volt a kezdeményező. Üdvösségünkért tette azt, hogy közénk érkezett, hogy kapcsolatba léphessünk vele. A neve valóban: Emmanuel, velünk az Isten.
Az olvasmány erősen aláhúzza ezt az isteni kezdeményezést. Izajás ezt mondta Ácház királynak: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől.” Ácház nem akart kérni, nem akarta, hogy Isten közbelépjen. Álszent módon válaszolt: „Nem kérek jelet, és nem kísértem az Urat.” Úgy tartották a választott népben, hogy látványos jelet kérni annyit jelent, mint próbatételnek kitenni Istent, mintha kényszerítenék valamire. De itt nem erről volt szó: Isten maga szólította fel a királyt, hogy kérjen jelet. Ácház király elzárkózására Isten nem adta fel tervét, hanem még nyilvánvalóbban kinyilvánította szeretetét: „Az Úr maga ad nektek jelet: íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent, velünk az Isten.”
Vigasztaló tudni, hogy még ha mi nem is kérjük, Isten közbelép szünet nélkül, és eláraszt minket kegyelmeivel. Szent János első levelében olvashatjuk: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4,10).
Az evangélium ennek a megígért jelnek a beteljesedését mondja el. Az evangéliumi elbeszélés így kezdődik: „Kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől.” Ezért meglepő a feltételezés, hogy Szent József kételkedett volna Máriában. Ignace de la Potterie, a neves belga biblikus így fordította azt a verset, ahol az angyal szól Szent Józsefhez: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, jóllehet a benne fogant lélek a Szentlélektől van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el.” (Mt 1,20–21) Szent Bernát mondta erről egy prédikációjában: „Az ok, ami miatt József el akarta hagyni Máriát, ugyanaz, ami miatt Péter kérte az Urat, hogy távolodjon el tőle: „Távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok” (Lk 5,8). Vagy ami miatt a százados azt mondta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy házamban jöjj!” (Lk 7,7) Csodálkozol, hogy József méltatlannak ítélte magát, hogy társa legyen ennek az áldott állapotban lévő Szűznek, pedig látod Szent Erzsébetet, ő is csak tisztelettel teljes félelemmel tudja elviselni jelenlétét. Mert ezt mondta: „Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám?” (Lk 1,43) Íme, ez az, amiért József el akarta hagyni Máriát.
Az Istennel, a szenttel való találkozás mindig félelmet vált ki a bűnös emberből, akik mi is vagyunk. De a vele való találkozást mindig Isten kezdeményezi, aki pont azért közeledik hozzánk, hogy megváltson, átalakítson, megszenteljen. Ezért mondta az Úr Szent Péternek: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10).
Szent József félelmét az angyal, Szent Péterét az Úr Jézus bátorító szavai oszlatták el, és rámutattak arra a csodálatos küldetésre és felelősségre, amit az üdvösség történetében kell majd betölteniük. Szent II. János Pál pápa pedig beiktató beszédében mindnyájunkat megszólított, amikor ezt mondta: „Ne féljetek Krisztus körül összegyűlni és elfogadni az ő hatalmát! (…) Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! (…) Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!”
Az Isten Fia megtestesülése az Isten rendkívüli terve. S ehhez tartozik egy rendkívüli jel is: A szűz fogan és fiút szül, s ő lesz az „Isten velünk”. Az izajási jövendölésről, az Emmanuelt szülő szűzről írta XVI. Benedek pápa, hogy ez egy „várakozó ige”; nem értette sem a próféta, sem az ószövetségi hagyomány, csak akkor lett érthetővé, amikor beteljesedett: „A próféta jövendölése olyan, mint egy sajátosan megformált kulcslyuk, amelybe a kulcs, Krisztus pontosan beleillik” – idézett XVI. Benedek egy neves biblikust. Majd így folytatta: „Egy ige a Krisztus előtti 732-es évből, amely addig érthetetlen volt, Jézus Krisztus fogantatásának óráján valósággá lett – hogy Isten valóban nagy jelet adott, amely az egész világnak szól.”
Isten szeretetből teremtette a világot, szeretetét ismertük meg a kinyilatkoztatásból, és mindennek teljessége valósult meg karácsonykor, amit Szent János tömören így fogalmazott meg: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). Ezért nekünk is szól az angyali üzenet: Ne féljetek! (Pápai Lajos)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Hittel valljuk, hogy te vagy a Messiás, az Isten által küldött Megváltó, az egész emberiség Üdvözítője. Jöveteleddel beteljesedtek az ígéretek és eljött a messiási időszak. Születésed az ember újjáteremtése, mert a mindenható Isten, aki kezdetben, a teremtéskor megteremtette az embert és a világba helyezte, most újjáteremti emberi természetünket, egész emberségünket, amelyet a bűnbeesés, a bűn megrontott. Te vagy a lelki újjászületés forrása számunkra. Születésed ünnepén töltsön el bennünket a remény, hogy életünknek célja van: keresni és megtalálni Istent, aki találkozni akar velünk. Születésed napján töltsön el minket az öröm: velünk vagy, Istenünk!
2022. december 11. – Advent 3. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 11,2-11)
Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted. Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
Ezek az Evangélum igéi
Elmélkedés:
Ádvent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja. Izajás próféta a szabadulást hozó Isten közelségében látja az öröm forrását. Jakab apostol viszont türelemre int bennünket. Az Úr jövetele közel van, de még nincs itt. Ez keresztény mivoltunk alapélménye. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van, de valahogy még mindig hiányérzetünk van: nem látjuk jelenlétét.
A mai Evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus a legmagasabb elismerésben részesíti Jánost, amikor azt mondja róla, hogy asszonyok szülöttei között nem született nagyobb, mint Keresztelő János, hogy aztán a következő mondattal minta megcáfolná ezt, mikor leszögezi, hogy a legkisebb a mennyek országában mégis nagyobb, mint a Keresztelő.
Mi is történik valójában János körül? Téves elvárások. Az akkori népi vallásosság szerint a jólét volt annak jele, hogy Isten szeret valakit, a balsors viszont annak volt a jele, hogy Isten elhagyta az illetőt. Már Jób könyve igyekszik cáfolni ezt a meggyőződést. Az előítélet azonban tovább élt, egészen Jézus napjaiig.
Jézusban azt látjuk, hogy Isten jelenlétének biztos jelei elsősorban nem anyagi, hanem lelki jellegűek. Igaz, hogy Jézus fizikai jelekre is hivatkozik: a vakok visszanyerik látásukat, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak. De ezeket a csodákat belső, lelki áldás jeleként kell látni és értelmezni. Mert mi haszna van az embernek abból, ha visszanyeri szeme világát, de elveszíti lelkét, ha újra jár, de lelkileg béna marad? Isten jelenlétének lényeges jelei lelki jellegűek.
Erre az új látásra ma is nagy szükségünk van. Mert az, amit első tekintetre látunk, mintha nem utalnak Isten jelenlétére. De ha van lelki szemünk, akkor mi is képesek leszünk rácsodálkozni Isten csendes, bölcs, szeretetteljes jelenlétére elsősorban a saját életünkben, majd pedig a körülöttünk zajló világban.
Biztosan találkoztunk már emberekkel, akik megharagudtak Jézusra. Például az a jámbor hölgy, aki sokat segített másokon, betegeket látogatott, fogyatékosokkal foglalkozott. Egy napon azonban erős térdfájdalmai keletkeztek olyannyira, hogy meg kellett műteni a térdét. A műtét nem járt sikerrel, a hölgynek állandó fájdalmai voltak. Ez a hölgy Jézus személyes barátjának tudta magát éppen ezért igen kiábrándult, amiért így bánt vele Jézus. Egyre jobban magába roskadt és elhidegült az imától. Egy alkalommal azonban mégis vett magán erőt és elmondta bánatát a gyóntatójának, aki azt ajánlotta neki, hogy mondja el sérelmét egyenesen barátjának, Jézusnak és kérdezze meg tőle, miért bánt így vele? Másnap a pap már messziről látta a hölgy arcán a változást: visszatért derűs hangulata, jóllehet arcán lehetett látni a fájdalom jeleit is. „Tudja mit mondott Jézus?” – kezdte kérdezés nélkül a hölgy. „Miközben a megfeszített Jézust néztem, felpanaszolva neki a fájó térdemet, ezt mondta: „Az én térdem jobban fáj, mint a tiéd!”
Boldog, aki nem botránkozik meg bennem. (Mt 11,6). Vajon Keresztelő János is hasonló helyzetben találta magát? János egész életét a pusztában töltötte, elővételezve a Messiás érkezését. Készítgette útjait, a bűnbánat keresztségére szólította az embereket. Most viszont ott sínylődik a sötét börtönben, mert felelősségre merte vonni Heródest. Időközben Jézus elkezdte nyilvános messiási működését. Nem látogatta meg Jánost a börtönben és nem küldött neki bátorító üzenteket. Miért nem alkalmazza csodatevő hatalmát, hogy kiszabadítsa Jánost? Vajon nem azt mondja-e a prófétai szó, hogy a Messiás jelenlétének egyik jele éppen a rabok kiszabadulása lesz? Jánosnak minden joga meglenne ahhoz, hogy magát az elsők között tudja, hiszen ő keresztelte meg Jézust, valamit kaphatott volna cserébe. Így hát János küldötteket meneszt Jézushoz, hogy emlékeztesse sorsára. Jézus azt üzeni vissza, hogy tényleg ő a várt Messiás, de nagyon kérlek, ne botránkozz meg rajtam, ha nem teljesülnek vágyaid!” Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam.
Keresztelő Jánosnak is szüksége volt bátorításra. Jézus fellépését talán ő sem tudta hirtelen összeegyeztetni azzal a messiási képpel, amit ő maga hirdetett: aki majd megtisztítja szűrét, tűzzel égeti el a salakot. Figyeljük meg, milyen kedves, szinte simogató szavakkal bátorítja Jézus Jánost: „Mondjátok meg neki…” Jézus ma is ilyen: arra bátorít bennünket, hogy nyissuk ki szemünket és lássuk meg jelenlétének jeleit.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te vagy az idő és a történelem ura, te teremtetted a világot és benne az embert. Te irányítod a világ eseményeit és gondviselő szereteteddel segíted az embereket. Te jól tudod, hogy mikor jön el valaminek az ideje. Te hívsz minket az örökkévalóságba, az örök életbe. Te határoztad meg, hogy meddig kellett az ószövetségi időkben várakozni a Megváltó jövetelére. Te jelölted ki a Megváltó jövetelének idejét és egyedül te tudhatod, hogy Krisztus mikor fog újra eljönni a világba. Istenünk, ma arra figyelmeztetsz minket, hogy az advent, a várakozás, a készület ideje. Segíts minket, hogy lélekben megtisztulva, felkészülten várjuk az Úr születésének ünnepét!
2022. december 4. – Advent 2. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 3,1-12)
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta: A pusztában kiáltónak szava:
Készítsétek elő az Úr útját,
tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem! Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai evangélium előkészít minket az Úr jövetelére egy határozott tanítással, ami erős felszólítás a megtérésre. A mai vasárnapot fémjelzi egy szigorú alak fellépése, Keresztelő Jánosé. Ő egy olyan próféta volt, aki nagy hatást gyakorolt mindenkire. Ezt írja róla az evangélium: „János teveszőrből készült ruhát viselt, cipőjét bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele. Kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán vizében.”
János, aki Júdea pusztájában élt, azt a küldetést kapta, hogy egy fontos üzenetet hirdessen: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” Hirdette, hogy közel van Isten közbelépése, és ezt keményen és nagy szigorúsággal tanította a bűnösöknek. Sok farizeus és szadduceus is elment, hogy megkeresztelkedjék. Ők vallásos embernek számítottak, de János keményen így szólította meg őket: „Viperák fajzata!” János olvasott a szívükben, és látta, hogy nincs bennük tanulékony szív, hogy befogadják Isten akaratát. Mert gyakran előfordul, hogy akiket kifogástalan embernek tartanak, szívük mélyén gőgösek, elégedettek önmagukkal, ugyanakkor kevésbé nyitottak Isten iránt, valójában saját terveiket, élvezeteiket keresik. János keményen bírálta őket: „Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől?” Mert nem elég megkeresztelkedni a vízben, szükséges az igazi bűnbánat is. Felhívta a figyelmüket: nem elég arra hivatkozni, hogy „Ábrahám a mi atyánk”. És Isten közelgő ítéletét hirdette nekik: „A fejsze már a fák gyökerén van: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.”
Ugyanakkor meghirdeti azt is, hogy jön az, aki nagyobb nála: „Én csak vízzel keresztellek, hogy bűnbánatra indítsalak benneteket, de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam.” Aki utána jön, aki nagyobb nála, majd Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni.
Mi már tudjuk, hogy Jézus nem felelt meg ennek a leírásnak, ő nem ítélőbíróként mutatkozott be, hanem mint aki irgalmas. Természetesen beszélt az ítéletről is, de mindenekelőtt felajánlotta Isten irgalmát. Talán pont erre utalt az Úr Jézus, mikor a börtönéből János elküldte tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) Jézus válaszában felsorolta tetteit, amelyek jelezték messiási küldetését, de hozzátette: „Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam.” (Mt 11,6) Az Úr Jézus magatartása – hogy szóba állt a bűnösökkel, vámosokkal, megbocsájtást hirdetett a bűnbánóknak – sokakat megbotránkoztatott, és ma is sokan megbotránkoznak rajta. Ez azoknak az „igazaknak” a magatartása, akik külsőleg kifogástalannak látszanak, de nincs bennük Isten iránt „tanulékony szív”.
Isten kegyelmét, szeretetét csak az tudja befogadni, aki elismeri bűnös voltát, és nem ítélkezik mások felett. Az emberek szívét, döntéseik igazi okát egyedül Isten ismeri. Az olvasmányban kiemeli Izajás, hogy a Messiás nem látszat szerint ítél, „hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorsúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek”.
A Messiás szabadító lesz, de hogy megszabadíthasson bennünket, szükséges átéreznünk, hogy mindnyájan szegények, rabságban élők vagyunk egy bizonyos értelemben. Akinek nincs szüksége szabadítóra, annak nincs szüksége Messiásra sem.
Aki úgy él, hogy elég önmagának, akinek, ahogy J. P. Sartre írta: „a másik ember a pokol”, az önmagának lesz a büntetése. Akinek a horizontja csak az ember, az emberiség, aki elzárja magát végső céljától, az Istennel való találkozástól, az megtapasztalja, hogy mit jelent „az ateista humanizmus drámája” (H. de Lubac).
„Jézus megjelenése a legnagyobb történelmi esemény volt, egy olyan lényeges ontológiai változást hozott erre a világra, amely sokkal nagyobb jelentőségű annál, amikor az élet megjelent a földön, amikor az első emberben megjelent a szellemi lélek. Az egész teremtésnek célja és csúcspontja Krisztus.” (Mócsy Imre SJ)
Ez a karácsony titka: az Ige testté lett. És elhozta nekünk az igazi, el nem múló életet. Egész életünk adventje a vele való boldog találkozást készíti elő.
(Pápai Lajos)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egész életed során az üdvösséget hirdetted az embereknek. Haláloddal, feltámadásoddal és mennybemeneteleddel nem fejeződött be az üdvösség örömhírének hirdetése, mert Isten minden időben kiválaszt olyan embereket, akik életüket arra szentelik, hogy tanúságot tegyenek az irgalmas Isten szeretetéről és minden korban hirdetik a megtérés lehetőségét és szükségességét. Szeretnénk élni ezzel a lehetőséggel. Szeretnénk hallgatni Isten szavára, amely a küldöttek igehirdetésén keresztül jut el hozzánk napjainkban. Nem akarjuk tovább halogatni megtérésünket. Tudjuk, hogy itt az idő, elközelgett hozzánk az Isten országa. Vezess minket, Urunk, adventi utunkon, az őszinte bűnbánat útján, és segíts, hogy meglássuk Isten dicsőségét!
2022. november 27. – Advent 1. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 24,37-44)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.
Advent a karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be, Az adventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Adventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De advent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben?
Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?
Adventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért léhát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás advent és karácsony között. Advent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Advent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Gyermekként jöttél emberi világunkba. Gyenge, magatehetetlen gyermekként születtél meg, miként minden ember. Gyermekként szükséged volt a szeretetre, a gondoskodásra, a törődésre. Oly módon szeretnék hozzád közeledni, ahogyan az édesanyák gyermekükhöz: szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel. Csodálattal szemlélem a születés és az élet titkát. Szeretnék rácsodálkozni arra, hogy minden új élet, minden újszülött gyermek az Isten ajándéka. Uram, hiszem, hogy születésed új lehetőségeket, új utat nyit meg számomra. Születésed adjon nekem bátorságot és erőt az újrakezdéshez és a lelki újjászületéshez!
2022. november 20. – Vasárnap, Krisztus, a mindenség királya
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,35-43)
Abban az időben: Mikor Jézust keresztre feszítették, a nép bámészkodott, a főtanács tagjai pedig gúnyolódtak: „Másokat megszabadított – mondták –, most szabadítsa meg önmagát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.”
Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” – mondták. Felirat is volt a feje fölött: Ez a zsidók királya.
Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg hát magadat és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kapjuk. De ez semmi rosszat sem tett.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor Országodba érkezel.”
Ő ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Krisztus Király ünnepének Evangéliuma a Kereszten függő Krisztus Királyt tárja szemünk elé. Furcsa király, furcsa trónus. De még furcsább az Őt körülvevők viselkedése. Három emberkategóriára figyelhetünk fel: a bámészkodó tömegre, a gúnyolódó főtanács tagjaira, és a hitvalló jobb latorra. Ebben az evangéliumi olvasmányban nem szerepelnek a legkedvesebb szereplők: Jézus Édesanyja, a hűséges asszonyok és János, a szeretett tanítvány. Őket gondolatban idecsatoljuk elmélkedésünk során.
Álljunk meg először a bámészkodó, közömbös tömeg előtt: emberek, akik vagy elkísérték Jézust a keresztúton, vagy véletlenül találták itt magukat. Valószínűleg nem értették, miről is van tulajdonképpen szó. Láttak már máskor is keresztre feszített gonosztevőket, lázadókat, bűnözőket, ezért azt gondolhatták, hogy Jézus is egy volt ezek közül. Akik korábban találkoztak Vele, talán fel sem ismerték a szenvedéstől, verejtéktől és vértől eltorzított arcát.
Jézust ma is keresztre feszítik. És ma is van tömeg, vannak emberek, akik nem ismerik fel, hogy ez a megcsúfolt ember Jézus, az Isten Fia, a világmindenség Királya. Sokan kérdezték, hol volt Jézus Dachauban, pedig a válasz egyszerű volt: Jézus volt a sok megalázott, megkínzott és kivégzett ember. Sokan kérdezik, hogy hol van Jézus a ma világszerte folyó kegyetlen háborúkban, ahol emberek tízezreit gyilkolják le, pedig a válasz egyszerű: Jézus az az elesett katona, az a lemészárolt civil, aki ott életét veszíti.
De sokan ezt nem látják, azt hiszik, ennek így kell lennie, ez a történelem kegyetlen sorsa. Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy lépjünk ki a bámészkodó tömegből és váljunk a köztünk mindig jelenlévő Krisztus Király tanúivá.
Álljunk meg továbbá a gúnyolódó főtanács tagjai előtt. Ezek kicsúfolták Jézus gyengeségét, kiszolgáltatottságát: „Másokat megmentett, most mentse meg magát, ha Ő a Messiás, az Isten választottja.” Ezekhez csatlakoztak a katonák is, akik szintén Jézus tehetetlenségén élcelődtek: „Ha Te vagy a zsidók királya, segíts magadon!”
Jézus, Krisztus Király mintha ma is tehetetlennek tűnne, csakhogy ezt gyakran az Egyházra mondják. Ha tényleg Krisztus Egyháza, akkor miért vannak benne bűnös papok és hívek, miért nem védi meg magát a világ fölényes mosolygása ellen? Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy merjünk szót emelni az alaptalan vádak ellen.
De ne csak másokra gondoljunk, hanem álljunk oda magunk is a kereszten függő Krisztus Király elé, és találjuk meg helyünket az Őt körülvevők között. Ebben segíthet egy első tekintetre mellékesnek tűnő körülmény. Érdekes megfigyelni, hogyan fogalmaznak ezek az emberek: „Ha te vagy a zsidók királya, segíts magadon!”
„Ha te vagy…”. Ez a feltételes módon történő fogalmazás kifejez kételyt, titkos vágyat és vádat. Kételyt, mert a kérdező nem hisz maradéktalanul abban, amit tudni szeretne. Titkos vágyat, mert a kérdező titokban mégis remél abban, hogy igaz az, amit tudni szeretne. Vádat, mert a kérdező akarja, hogy igaz legyen az, amit tudni szeretne.
Hitünk e három kérdés körül forog. Mi is gyakran feltételes módon fogalmazunk. „Ha jó az Isten, hogyan engedheti meg ezt, vagy azt” Szeretnénk hinni, hogy Isten valóban jó, de kételkedünk benne, mert a látszat mintha ellene mondana, egyben vádoljuk Isten, mert ha jó, akkor, véleményünk szerint nem tűrheti az ártatlanok szenvedését.
„Ha szent az Egyház” – fogalmazunk. Ebben a mondatban benne van kételyünk, hogy az Egyház mégsem annyira szent, amint azt hinni szeretnénk; a titkos vágy, hogy hátha mégiscsak szent az Egyház és a vád, hogy miért ilyen az Egyház, amilyennek mutatkozik: gyenge, bűnös, esetlen.
„Ha szeret az Isten” – fogalmazunk. Ebben a mondatban ismét benne van kételyünk, vágyunk és vádunk. Kétely: nem látom, hogyan szeret az Isten. Titkos vágy: akarom hinni, hogy minden látszat ellenére szeret az Isten. Vád: Ha szeret, akkor miért nem hallgatja meg kérésemet.
Hogy megtaláljuk a kiutat a kételyek és vádak hínárjából, a jobb latorhoz kell csatlakoznunk. Ő nem kételkedett, nem vádolt, nem fogalmazott feltételes módon, hanem határozottan hitvallást tett: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad!” Figyeljük meg jól azt is, hogy Jézus az első két embercsoport kérdéseire, vádjaira és gúnyolódására nem válaszolt semmit, de a latornak válaszolt: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. Ez a mi Jézusunk, a Kereszten függő és megcsúfolt Király, aki még a Kereszt agóniájában is másokra gondol nagy szeretettel. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézusom! Te vagy a mindenség királya. Hittel várom eljöveteledet és a veled való találkozást. Tudom, hogy életem nagyszerű lehetőség arra, hogy embertársaim segítésével kimutassam irántad való szeretetemet. Mindenkiben, de főként a szegényekben, a segítségre szorulókban téged akarlak látni, a te arcodat szeretném felfedezni, neked igyekszem segíteni. Segíts, hogy soha ne mulasszam el a segítségnyújtást és jócselekedeteim érdemként számítsanak majd a végső ítéleten!
2022. november 13. – Évközi 33. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 21,5-19)
Abban az időben: Amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.”
Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?” Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: „Én vagyok”. És: „Elérkezett az idő.” Ne kövessétek őket. Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!”
Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen. De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium nehéz olvasmány. Jeruzsálem pusztulásáról szóló jövendöléssel kezdődik, ijesztő tragédiák felsorolásával folytatódik és a tanítványokat érő kegyetlen üldözésekkel fejeződik be. A legszívesebben nem olvasnánk ilyen dolgokról, történik körülöttünk e nélkül is túl sok borzalom. Kár lenne azonban könnyedén napirendre térni e fölött az olvasmány fölött, mert lehetséges más szemszögből is odafigyelni Jézus szavaira, amiért azok bátorítássá válhatnak.
Fontoljuk meg, hogy Jézus egy dicsekvő megjegyzésre adott választ, amikor a jeruzsálemi templom romairól beszélt. Némelyek azzal dicsekedtek, hogy milyen szép a templom és mennyi fogadalmi ajándék van benne. Miért említették az emberek ezt a külsőséget, ahelyett hogy azzal dicsekedtek volna, hogy mennyi őszinte ima száll fel templomukból az Isten színe elé? Talán azért, mert úgy hitték, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat Isten és az emberek előtt? Lehetséges. Ezeknek mondta Jézus, hogy ezek a kövek és dísztárgyak nem képesek biztosítani a nyugodt életet. Ebben az életben minden viszonylagos, minden múlandó, csak Isten örök, a mi hitünk pedig az a biztosíték, amely átkísér bennünket az élet borzalmain keresztül is.
A kérdezők nem ezt a választ akarták hallani, ezért más vágányra csúsztatták a kérdést: a jövőre. Mikor fog bekövetkezni Jeruzsálem pusztulása, a templom lerombolása, esetleg a világ vége? Emberileg nagyon is érthető kérdés. Mi is gyakran töprengünk azon, hogy mit hoz majd a jövő. Jézus erre a kérdésükre sem válaszolt. Amit mondott, az nem jövendölés volt, hanem figyelmeztetés: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket”. Ma is vannak hamis próféták, akik a világ végével ijesztgetik az embereket, és akik hazug biztosítékot ígérnek azoknak, akik elfogadják tanításukat. Nem szükséges eközben a gombaszámra szaporodó szektákra gondolnunk. Hamis próféták lehetnek a tudomány emberei is, akik azzal ijesztgetnek bennünket, hogy ránk szakad az égbolt, ha nem vigyázunk a környezetünkre, hogy elborítanak bennünket a vizek, mert elolvadnak a jéghegyek és még azt is tudni vélik, hogy ez mikor fog bekövetkezni: ötven, száz, ezer év múlva.
Az Evangélium második része első olvasásra még ijesztőbben hat. Jézus „előjelekről” beszél: háborúkról, természeti katasztrófákról és éhínségről. Ha cinikusok akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy mindez már be is következett és a világ vége még mindig nincs itt. Mi több, pontosan ma történnek ezek a jelek: ma is dúlnak a háborúk, televíziónk képernyőjén látjuk a földrengések, árvizek, tűzhányók katasztrofális következményeit, ma is milliók éheznek.
Jézus a végén személyes hangnemben fordul tanítványaihoz és az őket érő üldöztetésekről beszél. Ez sem újdonság: Jézus hűséges tanítványait mindig is üldözték és halálra hurcolták. Ma is vannak sokan, akik az Evangéliumért szenvednek és ma is vannak vértanúk.
A vasárnapi Evangélium nem jövendölés, hanem figyelmeztetés, nem fenyegetés, hanem Jézus tanítványaihoz intézett megnyugtató szavak, hogy bármit is hallanak az elközelgő világ végéről, ne rémüldözzenek. Ha támadják őket, ne törjék fejüket, hogy hogyan védekezzenek, mert Jézus olyan ékesszólást és bölcsességet ad nekik, hogy egyetlen ellenfelük sem tud majd ellenállni vagy ellentmondani nekik. Ha halálra is adják őket, akkor is velük marad még a halál pillanatában is. Ennek az Evangéliumnak nagyszerű üzenete az a sorok között meghúzódó igazság, hogy Jézus mindent tud, mindent lát, mindennek: múltnak, jelennek és jövőnek ura, ezért nem kell semmitől sem félnünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, segíts, hogy ne engedjek a megtévesztésnek és a félrevezetésnek! Bölcsességet és tisztánlátást kérek tőled, hogy megkülönböztessem a te igazságodat az emberek hamisságától. Te Úr vagy az egész világ és az egész természet felett, és hatalmad van, hogy legyőzd a gonoszságot. A te segítségeddel én is le tudom győzni a rosszat. Életem biztonságban van a te kezedben, s ha hűséges maradok hozzád és hitemhez, akkor nem veszíthetem el az üdvösséget. Add, hogy semmiféle veszély, még az életveszély miatt se tagadjam meg hitemet, hanem a Szentlélekre hallgatva tegyek tanúságot rólad!
2022. november 6. – Évközi 32. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 20,27. 34-38)
Abban az időben Jézus ezeket mondta a szadduceusoknak, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium mosolyra késztet bennünket. A szadduceusok Jézushoz intézett kérdése a feltámadás lehetetlenségéről, amelyet a hét testvér és az egy asszony esetével próbáltak igazolni, annyira primitív, hogy mi válaszra sem méltattuk volna. Jézus nem csúfolta ki a gonoszkodó szadduceusokat, hanem felhasználta ügyetlen kérdésüket, hogy nagyszerű tanítást adjon Istenről, aki az élők Istene, és akinek gyermekei vagyunk, valamint a mennyei boldogságról.
Fontoljuk meg, mit is akartak ezek a szadduceusok? Vajon tényleg komolyan gondolták, hogy a mennyekben történő házasságok jelentik majd a paradicsomi boldogságot? Nehéz elképzelni, hogy ennyire szép tapasztalatuk lette volna a házaséletről. Itt valójában nem is a házaséletről van szó, hanem a férfi tulajdonjogáról. Nem azt mondták, hogy az asszony, a hétszeres özvegy, szabadon hozzáment egy másik férfihez, hanem megtudjuk, hogy az asszonyt minduntalan elvette valaki, szinte megörökölte, amint tárgyakat szoktunk örökölni családtagjaink halála után.
Jézus tanítása a feltámadásról három fontos igazságot tartalmaz. Megkülönbözteti a világ fiait Isten fiaitól. Elmondja, hogy Isten az élők, nem pedig a halottak Istene. Végül egy érdekes fordulattal kimondja, hogy mindenki Istenért él. Mit jelent ez? Szent Pál később úgy fogalmaz majd, hogy Istenben élünk, de nem azt mondja, hogy Istenért élünk. Ezt csak Jézus merte kimondani és ezzel megadta emberi valóságunk teljes mélységét. Az életnek csak akkor van értelme, ha megértjük és elfogadjuk, hogy minden létezés forrása Isten. Ezért nem lehet másképpen élni, csak Istenért. Sajnos, vannak emberek, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni. Úgy élnek, mintha Isten nem létezne. De Isten létezik. Vannak emberek, akik úgy cselekszenek, mintha Isten nem látná, hogy mit tesznek, de Isten mindent lát. Vannak emberek, akik úgy halnak meg, mintha Isten nem várná őket a túlvilágon, de Isten várja őket. Boldog az az ember, aki úgy él, úgy cselekszik és úgy hal meg, hogy tudja, Istennek él, Istennek tesz mindent és Istenben hal meg.
Az Evangélium derűsen végződik. Egyes írástudók hangosan helyeseltek, amiért Jézus elhallgattatta ellenfeleiket, a szadduceusokat. De Jézus nem válaszolt nekik. Jézus sohasem akart senkit megalázni azért, hogy mások kárörvendve könyveljenek el olyan sikereket, amelyeket nem ők értek el. Ezért nem is mertek többé kérdezni Tőle semmit. Jézus senkit sem aláz meg, még akkor sem, ha emberileg furcsa kérdéseket teszünk fel Neki. De nem válaszol egyetlen olyan kérdésünkre sem, amely mások megalázására irányul.
A vasárnapi Evangélium azonban itt nem érhet véget. Jézus nem szórakoztatni akarta az embereket, hanem életfontosságú igazságokat igyekezett elmondani nekik. Záró üzenetként fontoljuk meg, hogy érdekes módon Jézus nem mondta, hogy mi vár ránk az égben, hanem hogy mit ne várjunk mi a mennyországtól; nem mondta azt, hogy ott mi lesz, hanem azt, hogy ott mi nem lesz. A mennyekben például nem nősülnek és nem mennek férjhez. Szent János Apostol a Jelenések Könyvében ehhez majd hozzáadja azt, hogy ott nem lesz sírás, mert Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. Azt hiszem ez egy igen fontos üzenet. Nincs értelme arról álmodozni, hogy milyen lesz majd a mennyország, mi tesz majd bennünket boldoggá odaát. A mennyei boldogság abban áll majd, hogy hazaértünk. Isten lesz a boldogságunk, aki azért teremtett bennünket, hogy Neki éljünk.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mennyei Atyánk! Jézus feltámadása nyújtja nekünk a reményt, hogy mi is feltámadunk az örök életre. A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondolhatom, hogy az életnek ezzel vége. Te új életet adtál Fiadnak, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztottál. Hisszük, hogy új életet adsz majd nekünk is, amikor feltámasztasz minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk veled, az örök szeretettel. Uram, hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben. Neked ajánlom az életem, hogy veled élhessek majd örökké a mennyei boldogságban. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
2022. október 30. – Évközi 31. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 19,1-10)
Abban az időben: Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia.
Amikor Jézus odaért, felnézett, és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: Bűnös embernél száll meg. Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.”
Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium derűs képpel kezdődik: a kistermetű Zakeus felmászott a fügefára, hogy jobban lássa Jézust. Persze, az is lehetséges, hogy azért mászott fel a fára, hogy titokban nézze Jézust, mert nem akarta, hogy az emberek felismerjék őt, a gyűlölt vámost, mert esetleg elkergették volna. Lehetséges, hogy attól is tartott, hogy vámos társai kicsúfolják, amiért egy vándorprédikátorra volt kíváncsi. Az emberek, akiktől erővel kikényszerítette az adót, valószínűleg meglincselték volna, ha megtudják, hogy Jézusra leskelődik. De bárhogy is és bármi oknál fogva rejtőzködött Zakeus, mindez nem segített semmit, Jézus meglátta őt és lehívta a fáról.
Mindenkinek van egy ideális „fügefája”, amelyre időnként felmászik, hogy titokban figyeljen meg dolgokat, amiket nyilvánosan szégyell megvallani, vagy, hogy elrejtőzzék az emberek elől, nehogy kinevessék, vagy megbüntessék. De Zakeus nem csak azért mászott fel a fára, hogy kielégítse kíváncsiságát, hanem azért is, mert Jézust akarta látni. Ez már a kegyelem működése volt. Jézus ezt látta, ezért nézett fel és ezért hívta le Zakeust a fáról. Bennünk is állandóan működik a kegyelem. Képletesen azt mondhatnánk, hogy Isten elől nem rejtőzködhetünk el semmiféle fügefalevelek mögé, ott is megtalál bennünket. De azt is mondhatjuk, hogy Isten számon tartja azt a kis hitet is bennünk, amely arra késztet bennünket, hogy, ha mindjárt titokban is, de érdeklődjük Jézus iránt. Ekkor képletesen minket is lehív a fáról, és biztatóan felkínálja az üdvösséget, amint azt Zakeusnak felkínálta: „ma üdvösség köszöntött erre a házra”.
Az evangéliumi esemény középpontjában azonban nem Zakeus áll, hanem Isten kegyelme, amely már működött Zakeusban, és amely drámai fordulatot idézett elő életében. Zakeus nem kereste volna Jézust, ha a kegyelem nem ösztönözte volna erre. Figyeljük meg Jézus magatartását, mert benne az Atya jósága jut kifejezésre. Megtudjuk, hogy Jézus felnézett a fára anélkül, hogy ezt valaki kérte volna Tőle, vagy figyelmezette volna arra, hogy fenn a fügefán Zakeus leselkedik. Azt is megtudjuk, hogy Jézus megszólította Zakeust és olyan javaslatot tett neki, amitől a kis emberke majdnem lepottyant a fáról: a nagy Rabbi az ő vendége akar lenni. Le is mászott gyorsan és boldogan fogadta Jézust. Ez a mi Jézusunk: felnéz, ha a fára mászunk, hogy lássuk Őt, amint azt Zakeus tette, lehajol, ha az ágy alá bújunk szégyenünkben bűneink súlya miatt, hátrafordul, hogy lásson bennünket, amikor mögötte sompolygunk, mint az első két tanítvány tette, integet felénk, amint azt a feltámadás után tette a Genezáreti tó partjáról a sikertelen éjjeli halászat után hazatérő fáradt apostolaival.
Isten szeretete, Jézus szeretete aktív szeretet: nemcsak vár bennünket, hanem keres bennünket, nemcsak befogad bennünket, hanem hív bennünket, nemcsak néz bennünket, hanem megszólít bennünket. Az Evangélium csattanója az utolsó, zárómondat: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. Hagyjuk magunkat megtalálni, mint ahogyan Zakeus hagyta, hogy Jézus megtalálja őt a fügefa leveli között, és a mi szívünket is eltölti az a boldogság, amelyről olvassuk, hogy beköltözött a volt vámos, volt bűnös, a volt társadalomból kitagadott életébe. El tudjuk képzelni, hogy ebben a pillanatban a kistermetű Zakeus igen nagynak érezte magát! Mindenki nagy, aki elfogadja Isten szeretetét. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Istenem, add nekem a kegyelmet, hogy téged keresselek és felébredjen szívemben a vágy, hogy téged lássalak! Ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy megpillanthassalak téged, s te rám emeld irgalmas tekinteted! Az üdvösség pillanata akkor köszönt be, amikor e két tekintet találkozik. Akkor találom meg a boldogságot, ha isteni irgalmad rám talál, s ezzel új élet kezdődik számomra. Hiszem, hogy a veled való találkozás változást hoz életembe, elhagyhatom a bűnös élet útját, s elindulhatok feléd a kegyelem, a szeretet és a hit útján.
2022. október 23. – Évközi 30. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 18,9-14)
Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.
A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Jézus példabeszédeinek egyik jellegzetessége, hogy egymással ellentétes emberi viselkedéseket mutat be. Ezzel a módszerrel állásfoglalásra, választásra készteti a hallgatót: melyik magatartást akarja követni? Gondoljunk csak a pásztorra és a béresre. A pásztor megvédi a rábízott juhokat, a béres viszont nem törődik velük és inkább elmenekül, ha jön a farkas és nem védi meg a juhokat (vö. Jn 10,11-15). Egy másik példa erre az okos és balga szüzek hasonlata. Az okosak hoznak magukkal tartalék olajatlámpásaikhoz és amikor megérkezik a vőlegény bemennek a menyegzőre, a balgák viszont készületlenségük miatt lemaradnak az ünneplésről (vö. Mt 25,1-13). Idézzünk fel egy harmadik példát is, ahol első pillantásra talán nem ennyire feltűnő a szembeállítás, pedig itt is erről van szó. A tékozló fiú megtérése, hazatalálása történetében ott van az ő testvére, az idősebb fiú, aki rossz szemmel nézi apjuk örömét és irigykedik, hogy testvérének újra helye van az atyai házban, s emiatt nem is megy be a házba az ünneplők közé (vö. Lk 15,11-32). Igen, itt is választási helyzetbe kerül a hallgató, az olvasó.
A mai vasárnap evangéliumában szintén ellentétes emberi magatartásokat láthatunk. A farizeus önmagát magasztalva és saját vallásosságát dicsérve imádkozott, ha ezt egyáltalán imának lehet nevezni. A vámos szemlesütve ismerte be bűnösségét Isten előtt és esedezett bűnei bocsánatáért. E példabeszéddel Jézus az imádkozás helyes módjáról tanít. Ezek szerint imádságainkban ne legyünk elbizakodottak, mint a farizeus, hanem alázattal forduljunk bűneink bocsánatáért Istenhez, miként a vámos is tette. Ez a gondolat abból fakad, hogy a megelőző részben a kitartó imáról van szó (vö. Lk 18,1-8), s mintegy ennek folytatása ez a rész. Túlzottan leegyszerűsítenénk azonban a történet mondanivalóját, ha csupán az imaéletre vonatkoztatnánk a példázatot, hiszen egész vallási életünkre, magatartásunkra érvényes mindez.
A történetben nagyon érdekes, hogy a farizeus „magában imádkozik” (vö. Lk 18,11). Ne arra gondoljunk itt, hogy halkan, mások számára nem hallhatóan végzi imáját vagy esetleg imádságos gondolatai csak a fejében járnak és nem mondja ki azokat. Talán inkább arra utal e szóhasználat, hogy imádságát nem Istenhez intézi, hanem tulajdonképpen csak magának beszél. Ettől a magunkba fordulástól szeretne bennünket megóvni Jézus imaéletünkben és hitéletünkben egyaránt. A vallásossággal nem magam felé fordulok és nem bezárkózok a magam kis lelkivilágába, hanem megnyílok Isten felé. Tévedés, hogy a hit magánügy. A hitnek, a hit gyakorlásának valóban vannak egyéni, személyes vonatkozásai, de ugyanakkor egy közösség része vagyok, amelynek tagjait a közös hit kapcsolja össze.
A farizeus lelkületével van egy másik hiba is, tudniillik az, hogy vallásgyakorlatának eredményeit önmagának tulajdonítja. Talán bennünket is megkísért időnként az a gondolat, hogy elismerően gondolkodjunk hitéletünkről. Néha még a gyóntatószékben is azt soroljuk, hogy milyen gyakran imádkozunk, járunk szentmisére, olvassuk a Szentírást. Igen, ezek szép eredmények lehetnek, de legyünk alázatosak! Helyesen imádkozni csak alázattal lehet. Az imádság szavait Istennek köszönhetem, a szavakat ő adja ajkamra, a gondolatokat ő ébreszti bennem, de még az alázatot is neki köszönhetem. Ha el tudok menni a szentmisére, ezt csak Istennek köszönhetem, és neki tartozom hálával azért, hogy a Szentírásban szól hozzám. Ha pedig a vallásosság egyik legfontosabb eleme, az igaz bűnbánat érzése ébred szívemben, ezt is Istennek köszönhetem. Isten az alázatos embert szereti, a kevélyeknek ellenáll.
Imádság:
Uram, Istenem! Ha igaznak tartom magam, te nem tudsz semmit sem ajándékozni nekem. Ha el akarom magammal hitetni, hogy tökéletes vagyok, elzárom magamat kegyelmi ajándékaidtól. Ha elégedett vagyok önmagammal, te nem tudsz jobbá tenni. De ha őszinte vagyok magamhoz és beismerem előtted bűneimet, te megajándékozol engem a bocsánattal és az üdvösséggel. Adj szívembe mindenkor őszinte bűnbánatot, hogy irgalmad felemeljen. Nevelj engem arra, hogy sose keressem az emberek tetszését és ne várjak tőlük elismerést, hanem mindig neked engedelmeskedjek, s ezáltal méltó legyek arra, hogy gyermeked vagyok.
2022. október 16. – Évközi 29. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 18,1-8)
Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. Így szólt: Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.
Az Úr így szólt: Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban „Az igazságtalan bíró” címet viselő példabeszédet halljuk. Jézus azonban nem az igazságtalan bíróról beszélt, hanem arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. A főszereplő tehát nem a bíró, hanem az özvegyasszony, aki kitartóan kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot. Kissé furcsának tartjuk Jézusnak ezt a példabeszédét, mert mintha az igazságtalan bírót állítaná példaképül szemünk elé. A mi erkölcsi tanulságot tartalmazó meséinkben és anekdotáinkban a főszereplő mindig pozitív, erényes személy, aki példaként áll előttünk. Mentegethetjük a példabeszédet esetleg azzal a megindokolással, hogy Jézus a valós világban élt és követőinek sem ígért mesebeli tündérországot, ezért példabeszédeit is a valós életből vette, ebben pedig nem hiányoznak az igazságtalan bírók. Létezik azonban egy másik módja is annak, hogy lelki haszonnal olvassuk ezt a példabeszédet. Figyeljük meg a szereplők magatartását.
Az özvegyasszony elment a bíróhoz és kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot ellenfelével szemben. Fontos mozzanat ez a személyes találkozás az asszony és a bíró között. Az asszony nagyon jól tudta, hogy ha követeket küld, akkor nem lesz akkora hatása kérésének, mintha személyesen odaáll a bíró elé. Nem elég, ha azt mondjuk, hogy az Egyház imádkozik értünk, nekünk magunknak kell Isten elé állnunk kéréseinkkel. Az ima mindig személyes viszony az ember és Isten között. Kifejezi iránta való bizalmunkat. Az ima nem „elmondott imaszövegek sokasága”, hanem személyes odafordulás Istenhez.
A bíró szintén személyes szinten indokolja meg az asszony kérésének meghallgatását: attól tart, hogy az asszony végül neki megy és arcul üti. A példabeszéd üzenete az asszony kitartása: addig nem akar elmenni, amíg a bíró nem hallgatja meg kérését. Azt kell az asszonytól megtanulnunk, hogy ne csüggedjünk el, ha netán úgy tűnik, hogy Isten nem figyel oda imádságunkra. Isten minden imát hall és meghallgat, csak nem mindig oly módon, ahogyan azt mi akarjuk, vagy elképzeljük. Megtörténhet, hogy Isten pontosan akkor hallgatta meg kérésünket, amikor nekünk úgy tűnik, hogy nem-et mondott rá. A szülők ezt nagyon jól tudják: kisgyermekük követeléseire gyakran kell nem-et mondaniuk, mert különben kárt tennének másokban, vagy magukban.
Még egy tanulságot vonhatunk le ebből a példabeszédből. Istenhez intézett imánk tulajdonképpen az a nyersanyag, amin Isten dolgozik a mi javunkra. Magunktól gyengék vagyunk, nem is igen tudjuk, mit kérjünk Istentől. Ha pedig megkapjuk azt, ami után annyira vágyódtunk, nem ritkán nem tudunk vele mit kezdeni. Boldogságot kérünk Tőle, és amikor boldogok vagyunk, képtelen vagyunk azt megőrizni. Egészséget kérünk Tőle, de amikor egészségesek vagyunk, nem tudjuk magunk és mások javára használni egészségünket. A kitartó imában mi Isten elé tárjuk vágyainkat és álmainkat és rábízzuk, hogy Ő válassza ki végtelen lehetőségei közül, hogy mit adjon meg nekünk, mikor és milyen formában. Pontosan ezt hangsúlyozta Jézus ebben a példázatban: Isten egész biztosan igazságot szolgáltat választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak.
Az Evangélium nehezen érthető kérdéssel zárul, amit maga Jézus fogalmazott meg: amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Nem kell ezt a kérdést szükségszerűen Jézus második eljövetelére vonatkoztatnunk. Jézus ezt a kérdést és egyben vádat valószínűleg akkori hallgatóihoz intézte, akiknek a példázatot mondta. Így is értelmezhetjük Jézus kijelentését: „Az Emberfia megérkezett, de nem hisztek Benne, ezért Istenhez intézett imátok sem lehet hiteles”. Jézus többször is hasonló váddal illette hallgatóit, a farizeusokat és mindazokat, akik nem hittek Benne. Ezért kérdése most újra elhangzik, és mi vagyunk a címzettek: Hiszünk-e mi Jézusban?(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te arra bátorítottad tanítványaidat és buzdítasz minket is, hogy szüntelenül imádkozzunk. Szükségünk van bátorításodra, hiszen sokszor kételkedünk az ima erejében. Ha Isten nem azonnal teljesíti kéréseinket, vagy nem egészen úgy, ahogyan mi szerettük volna, könnyen elbizonytalanodunk. Pedig kitartóan kell imádkoznunk, mindig azzal a bizalommal, hogy Isten mindent megad nekünk, ami a lelkünk üdvösségét szolgálja. Segíts minket a hit próbatételei idején, hogy szívünkben megőrizzük a jóságos Isten arcát!
2022. október 9. – Évközi 28. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 17,11-19)
Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk! Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban a tíz leprásról olvasunk, akiket Jézus kigyógyított, de csak egy tért vissza, hogy hálát adjon Istennek. Ezt az evangéliumi eseményt leginkább úgy értelmezzük, hogy a kilenc hálátlant elítéljük. Mielőtt ezt tesszük, fontoljuk meg, miért is viselkedtek ezek az emberek úgy, ahogyan viselkedtek, vagyis miért nem tértek vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjanak neki? Ha azonban figyelmesen hallgatjuk Jézus elbeszélését, akkor felfigyelhetünk arra, hogy Jézus nem ítélte el őket. Ő dicsérte azt az egyet, aki visszatért. Fontoljuk meg, miért nem tért vissza a többi kilenc. Két magyarázatot tudunk elképzelni.
Az első lehetőség egy lélektani jelenség lehet, amely gyakran előfordul velünk is a mindennapi életben. A leprából kigyógyult emberek, mihelyt hazaértek és látták, hogy meggyógyultak, valószínűleg nagy ünnepséget rendeztek, meghívták barátaikat és ismerőseiket, hogy megmutassák: immár nem kell félniük tőlük, meggyógyultak, nyoma sincs a leprának. Majd lassan visszatértek a “normális életbe”. Vajon eszükbe jutott-e néha, milyen nyomorban éltek korábban, mint a társadalom kitaszítottjai betegségük miatt? Gondoltak-e néha arra, mennyit kaptak Jézustól és mennyire hálásaknak kell ezért lenniük?
Nem tudjuk, az Evangélium nem számol be ezeknek az embereknek későbbi életéről. De ez is üzenet nekünk, hiszen mi is nagyon sok mindent kaptunk és kapunk Istentől. Sajnos, nagyon könnyű megszokni az irántunk tanúsított jóságot. Végül az ember úgy hiszi, hogy joga van mások szeretetére, jóindulatára. Pedig nem így van: minden ajándék.
Vajon mi hogyan viselkedtünk volna, ha a kigyógyított leprások helyében lettünk volna? Biztosan könnyen magunkra ismerünk bennük az esemény első részében, amikor nagy nyomorukban alázatosan Jézushoz fordultak kérésükkel, hogy gyógyítsa meg őket. Mi is könnyen megtaláljuk az utat Istenhez, amikor szorongatás ér bennünket, vagy mikor bajban vagyunk.
De amikor a válság véget ért, vajon eszünkbe jut-e, hogy hálát adjunk Istennek? Ez még akkor is érvényes, ha egy súlyos betegségből talpra álltunk az orvosok beavatkozása révén. Ekkor is Isten működött rajtuk keresztül. Pontosan ez a gondolat lehet elemzésünk második részéhez.
A másik körülmény, ami valamiképpen ezeknek az embereknek a mentségükre szolgál, az a mód, ahogyan Jézus meggyógyította őket.
Más esetekben azt olvassuk, hogy Jézus a helyszínen gyógyított: megérintette a leprást és az azonnal meggyógyult, sárral kente meg a vak szemét és az rögtön visszanyerte látását, felszólította a bénát, hogy keljen fel, és az ott a helyszínen talpra ugrott. Itt nem történt közvetlen, azonnali gyógyulás. Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor következett be a gyógyulás: útközben, vagy amikor a papokhoz értek? Lehetséges, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy a papok gyógyították ki őket, ezért nekik jár a köszönet.
Hasonló a mi esetünk, amikor betegek vagyunk. Istenhez fohászkodunk, aztán elmegyünk az orvoshoz, aki gyógyszerekkel vagy sebészeti beavatkozással segít rajtunk. Érdekes módon, ilyenkor az orvosoknak köszönjük a segítséget, nekik viszünk ajándékokat, nem a Jóistennek, pedig végül is neki köszönhetjük a gyógyulást.
Még egy harmadik körülményt is fontolóra vehetünk: az az egy, aki visszament, hogy hálát adjon Istennek, szamariai volt, vagyis idegen. Lehetséges, hogy a kilenc kigyógyult zsidó úgy vélte, nekik joguk volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa őket, hiszen azt tanulták szent könyveikből, hogy az egészség jutalom az erényes életért.
A szamariai tudta, hogy neki semmi joga nem volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Néha talán mi is úgy viselkedünk, mint az a kilenc, aki nem tért vissza: úgy hisszük, hogy mivel erényesek vagyunk Istennek is vannak kötelességei velünk szemben. Istennél azonban mindannyian “szamariaiak” vagyunk, azaz idegenek, akiknek Isten ingyenes szeretetből ad meg mindent. Neki jár hála mindig és mindenért.
Imádság:
Istenem, minden a te végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért hálával tartozom neked. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és a szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzeteiért. Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz. Uram, taníts meg hálásnak lenni! Taníts meg észrevenni a legkisebb dolgokat is az életben, akár tőled, akár embertársaimtól kaptam azokat! Taníts meg arra, hogy a hálámat mindig ki tudjam fejezni!
2022. október 2. – Évközi 27. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 17,5-10)
Abban az időben: Az apostolok kérték az Urat: Növeld bennünk a hitet. Az Úr így válaszolt: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz. Nem ezt mondja-e inkább: Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is! S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács két témát fűz egységes egészbe: az erős hitet és a kötelességteljesítést. Az Evangélium központi üzenetét az Apostolok Jézushoz intézett kérése fejezi ki: “Növeld bennünk a hitet”. Minél tovább voltak Jézussal az Apostolok, annál erősebben érezték a hit szükségességét. Az Apostolok hittek Jézusnak, de Ő azt kérte tőlük, hogy higgyenek Benne. Az Apostolok követték Jézust, de Ő azt kérte tőlük, hogy hagyják el mindenüket, múltjukat és anyagi biztonságukat és úgy kövessék Őt a bizonytalan jövőbe; az Apostolok mentek Jézussal, járták hazájuk országútjait, jóllehet nem értették, merre vezeti őket.
Mennybemenetele előtt egyenesen azt a feladatot bízta rájuk, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az Evangéliumot. Az Apostolok megbíztak Jézusban, Rábízták életüket, annak ellenére, hogy nem mindig értették Jézus személyét és tanítását. Jézus élete és személye titokzatos maradt előttük mindvégig, ezért csak a hit szemével voltak képesek kitartani mellette. Az Apostolok nyitott szívvel hallgatták Jézus tanítását, de sok mindent nem értettek abból, amit Jézus mondott. Ezért kérték, hogy növelje bennük a hitet.
A mi keresztény életünk is hasonló módon alakul: Jézust igazán csak a hit szemével lehet követni. Minden történelmi korszak újabb próbák elé állítja Jézus Egyházát. Ma is nehéz időket élünk és csak erős hittel lehet kitartani az Egyházban, az Egyház mellett és elfogadni, hogy Krisztus szereti Egyházát és nem hagyja megbukni a történelem vizsgáján.
Az Evangélium másik témája a kötelességteljesítés. Túl kevés lenne azt állítani, hogy Jézus erkölcsi buzdítást adott tanítványainak, hogyan viselkedjenek a feladatok előtt. Valaki ennek az evangéliumi buzdításnak azt a címet adta, hogy „A kötelességteljesítés”, de úgy érezzük, hogy nem egészen találó ez a cím. Jézus buzdításában, nem a kötelességtudás a központi téma, hanem a szolga, a béres, vagy a bojtár, ill. annak öntudata: hogyan látja saját magát gazdájával szemben. A mai világban, munkaadókról és munkavállalókról beszélünk, akik között szabályos szerződés létezik, minden munkahelynek pedig pontosan leírt feladatköre van.
Nos, ez a viszony nem alkalmazható az Isten és az ember, Jézus és a tanítványai, az Egyház és a hívei közötti kapcsolatra. Istennel nem lehet szerződést kötni, Istennek nem lehet „felmondani”, Istennel nem lehet alkudozni, vagy fizetésemelést követelni Tőle. Ha megmaradunk továbbra is a modern gazdasági politika szintjén, akkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy Isten „üzemében” nem lehet lemondani, nincsenek szakszervezetek és nem lehet sztrájkolni. Az Egyház nem evilági részvénytársaság, amelybe betársulunk, mert szeretnénk életbiztosítást kötni.
Az Egyház „Anyaszentegyház”, mi pedig gyermekei vagyunk. Mi Istennek nem vagyunk alkalmazottai, hanem csak „mihaszna szolgái”. Ne zavarjon bennünket ez a mai füleket talán sértően hangzó jelző. Jézus senkit sem akart megsérteni, hanem tényállásokat fogalmazott meg és mondott ki hangosan. Bármennyire is törekszünk arra, hogy tökéletesek legyünk, a magunk erejéből életünk minden területén kénytelenek vagyunk kudarcot könyvelni el. Nem tolakodhatunk be Isten asztalához, Ő hív meg bennünket és ültet asztalához, de elvárja tőlünk, hogy megtartsuk parancsait.
Ennél a pontnál visszakanyarodunk az Apostolok kéréséhez: „Uram, növeld bennünk a hitet!” Isten parancsai, elvárásai és útjai nem mindig érthetők, ezért van szükségünk a hit drága ajándékára. A hit pedig azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Istenre akkor is, ha nem értjük, mit akar tőlünk. Idézzük fel, mit is jelent a hit, a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása szerint: „A Kinyilatkoztatás révén a láthatatlan Isten végtelen szeretetében barátjaként szólítja meg az embert, hogy őt meghívja és befogadja saját közösségébe. A meghívásra adott megfelelő válasz a hit. A hit révén az ember teljesen aláveti értelmét és akaratát Istennek” (142-143. sz.). Ezért a hitért imádkozunk, ezt a hitet ápoljuk magunkban a lelki élet elmélyítése útján. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A hit kapuján keresztül az Isten országába, a mennyországba, az üdvösségre juthatunk. Segíts, hogy szüntelenül a menny felé törekedjek, ahol megadod a jónak jutalmát, s ahol feltárulnak előttem Isten végtelen titkai: a szeretet titka, az irgalom titka, a jóság titka, az élet titka. Te hívsz, te vársz engem a mennybe, ahol örökre eltölt az isteni szeretet. Segíts nekem, hogy egész életemben keressem azt az utat, amely a menny felé vezet. Segíts, hogy megtaláljam az örök élet kapuját és elnyerjem az üdvösséget! Hiszek, Uram, erősítsd bennem a hitet!
2022. szeptember 25. – Évközi 26. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 16,19-31)
Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.
Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.
Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.
Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus megható példabeszédét olvassuk a dúsgazdag, névtelen gazdagról és a szegény, szerencsétlen Lázárról. Valahogy már megszoktuk, hogy ezt a példabeszédet a társadalmi igazságtalanság fényében értelmezzük. Ma is vannak szívtelen, pazarló gazdagok és szenvedő, éhező szegények. Ilyen beállításban azonban aligha tudunk mit kezdeni ezzel a példabeszéddel saját lelki életünk szempontjából. Valószínűleg nem vagyunk sem dúsgazdagok, sem nagyon szegények.
Ezt a példabeszédet meg lehet azonban közelíteni más szempontból is. Figyeljük meg mindenekelőtt azt, hogy Jézus nyugodtan, tárgyilagosan, szinte közömbös hangon meséli a példabeszédet. Szavaiból nem érződik sem a dúsgazdag iránti jogos elmarasztalás, sem a szerencsétlen Lázár iránti ugyancsak jogos sajnálat. Jézus időnként kemény szavakat is használt, pl. amikor a farizeusokat „fehérre meszelt sírokhoz”, vagy „viperák fajzatához” hasonlította. Ebben a példabeszédben nem használ súlyos szavakat. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról is ugyanabban a hangnemben beszél. Ez arra utal, hogy ebben a példabeszédben tulajdonképpen nem ők a főszereplők, hanem Isten és a mi üdvösségünk. Ez a példabeszéd azt tárja szemünk elé, hogyan kell elfogadni a felkínált üdvösséget. A példabeszéd ilyen értelmezéséhez a kulcsszó a „kint és bent” szópár. A dúsgazdag bent lakmározott, a szegény kint éhezett.
Mit mond nekünk tulajdonképpen az „üdvösség” szó? Az „üdvösség”, a „megváltás” ugyanazt jelenti, mint a „szabadulás” szó. Mi mindnyájan rabokként jöttünk a világra. Amikor az ember elutasította Isten hívását, hogy csak neki szolgáljon, saját maga rabjává vált. Ebből a rabságból nem tudjuk kiszabadítani magunkat, a szabadulásnak kívülről kell jönnie. Ez az üdvösség. Képletesen szólva, az ősbűn óta az ember „bent” lakik a börtönben. Ezt az állapotot testesíti meg a példabeszédben a dúsgazdag, aki „bent” van a saját házában, lakmározik, de nincsen benne szeretet, nem lát semmi mást, csak saját magát. Lázár viszont „kint” van, éhezik ugyan, de nem átkozódik, csendesen kér, nem követelőzik, hanem várja, hogy megajándékozzák.
A megváltás azt jelenti, hogy Jézus kinyitotta börtönünk kapuját és kivezetett bennünket a fényre, a szabadságra. Jézus felszabadítja a bűnös embert, hogy tegye a jót. Az evangéliumi dúsgazdag tragédiája nem az, hogy gazdag volt, hanem, hogy nem akart kijönni a maga alkotta börtönből. Neki már nem volt szüksége senkire és semmire. Lázár kijött a börtönből, neki viszont nem volt senkije és semmije, csak Istenbe vetett nagy bizalma.
A vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk felül életünk kisebb-nagyobb börtöneit, vagyis azokat a területeket, amelyekben úgy érezzük, elégségesek vagyunk önmagunknak, ahol nem érezzük szükségét annak, hogy bevilágítsa azt Isten fénye, hogy elérjen oda is a megváltás. Ez lehet az anyagi jólét, mint a dúsgazdag esetében, lehet egy meggyőződés, amelyet kikezdhetetlennek tartunk, pl., hogy nekünk mindig és mindenben igazunk van, végül lehet egy emberi kapcsolat, amelyről úgy hisszük, hogy kielégíti minden igényünket a szeretetre. Az Evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy a magunk zárt világa börtönné válhat, amelyben nem találjuk meg a boldogságot. Az igazi boldogságot, az üdvösséget és a szabadulást csak „Ábrahám ölén”, vagyis a jóságos Isten otthonában találjuk meg.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged és benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok. Taníts engem önzetlenségre és nagylelkűségre!
2022. szeptember 18. – Évközi 25. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 16,1-13)
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.
Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek, ha Uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből. Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Azt felelte: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat.
Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Mondom tehát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?
Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk Jézusnak a tékozló intézőről szóló példabeszédét. Ennek a példabeszédnek valaki azt a címet adta, hogy „A hűtlen intéző”. Furcsa cím és furcsa Jézus példabeszéde is, aki a becsületesség mintaképe volt, ezért aligha lehetett szándékában becstelen viselkedésre bátorítani tanítványait. Tény az, hogy nem könnyű értelmezni ezt a példabeszédet. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus? Vajon azt, hogy alkalomadtán hasznos dolog szemfülesnek lenni, hogy elérjük az áhított célt? Ma valószínűleg sokan szívesen értelmeznék így ezt a példabeszédet, mert a mai világban leginkább azok érvényesülnek, akik tolakodnak, kicsavarják, vagy manipulálják az igazságot, akik nem egészen becsületes úton jutnak pénzhez. Nem valószínű, hogy ez lenne Jézus példabeszédének az értelme. Ő azt tanította, hogy a szavaink legyenek „igen-igen, nem-nem”.
Hogy valamiképpen megmentsék ennek a példabeszédnek a „méltóságát”, egyesek Jézus záró figyelmeztetését emelik ki, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”. Jézus szavai tényleg egy mély lélektani igazságot fejeznek ki, miszerint tapasztalataink halmozódnak. Ha pozitív tapasztalatokról van szó, akkor ez azt jelenti, hogy ha hűek tudunk lenni a hétköznapok kötelességeinek végzésében, akkor hűek leszünk életfontosságú döntéseink pillanatában is. Ha pedig negatív tapasztalatokról van szó, akkor az apró hűtlenségek egyre érzéketlenebbé tesznek bennünket olyannyira, hogy a nagyobb mulasztások sem tűnnek súlyosnak. Jézus azonban ennél sokkal többet akart mondani hallgatóinak.
A szóban forgó példabeszédet meg lehet úgy is közelíteni, hogy megfigyeljük, milyen helyzetben mondta azt Jézus. Nem véletlen, hogy a „hűtlen intéző” példabeszéde közvetlenül a „tékozló fiú” példabeszéde után következik. Vonjunk párhuzamot a két példabeszéd között. Ott volt egy fiú, aki eltékozolta apja vagyonát, itt van egy intéző, aki eltékozolja gazdája vagyonát. Ezért ennek a példabeszédnek azt a címet kellene adnunk, hogy a „tékozló intéző”. Mindketten eltékozoltak valamit, ami nem az övék volt.
Ennél a pontnál, azonban fordulat következik be. Amint, ugyanis, a tékozló fiú esetében a főszereplő nem a fiú, hanem az apa, amiért a példabeszéd igazi címe: „a jóságos apa”, úgy itt sem az intéző a főszereplő, hanem a gazda, aki nemcsak, hogy nem csapja el intézőjét, hanem még meg is dicséri őt. Ott az apa örül, hogy fia visszajött, nem bánja, ha a vagyon el is úszott, fontos a gyerek. Itt a gazda hasonló módon viselkedik: nem bánja, hogy megkárosították őt, örül annak, hogy intézője megtért és odafordult mások felé, hogy azokon segítsen bajukban. Saját baja mások baja felé irányította tekintetét.
Ezek után két vigasztaló üzenetet tudunk kiolvasni ebből a példabeszédből. Az első üzenet az, hogy Istennek fontosabb az ember, mint az anyagi értékek. Vesszenek királyságok, menjenek csődbe bankok, fontos a gyerek, fontos az intéző, fontos az ember, Isten gyermeke, akiért Krisztus meghalt és feltámadt.
A második üzenet az, hogy mindig van visszaút. A tékozló fiú messzire tévelygett el, de onnan is visszahívta őt az atyai szeretet. Az intéző szintén messzire merészkedett gazdája vagyonát illetően, de onnan is visszahívta őt gazdája nagylelkűsége. A kereszténység a remény vallása, a mindig nyitott ajtó vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karját a Kereszten és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az Atya hazavár bennünket. Ez minden reményünk alapja és forrása.
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Segíts minket, hogy céljaink elérésében mindig az igazságosság, a becsületesség és a tisztesség legyen a vezérelvünk! Segíts, hogy becsületesen dolgozva és az embereket szolgálva haladjak előre az örök élet felé! Add, hogy mindig felismerjem, mit kell tennem, s adj erőt mindannak megtételéhez, ami üdvösségemhez szükséges! Céljaim és végső célom elérésében vezessen engem igazságban és tisztességben a Szentlélek! Add nekem a bölcsesség Lelkét, hogy előrelátóan és felelősen döntsek életem helyzeteiben, mindig szem előtt tartva az üdvösséget!
2022. szeptember 11. – Évközi 24. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 15,1-32)
Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.
Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.
Aztán így szólt: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre, a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát.
Álljunk meg egy pillanatra az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó, hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem a statisztikák számítanak, hanem az ember.
Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották.
Jézus példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek.
Álljunk meg egy pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk, hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban. A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti, hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton.
Az Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének, vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni mások örömének? (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!
2022. szeptember 4. – Évközi 23. vasárnap
„befejezetlen”
Abban az időben: Amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.
Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.
Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Lk 14,25-33
Elmélkedés:
A vasárnapi Evangéliumot sokan aligha lesznek képesek örömhírként értelmezni. Jézus gyűlöletről beszél, keresztről és lemondásról: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom”. Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását?
Jézus egész biztosan nem akarta a gyűlöletet, hiszen Ő maga buzdított a megbocsátásra. Az újabb fordítások a „gyűlölni” igét a „kevésbé szeretni” szavakkal próbálják módosítani, de lényegében nem sokat változtat a jelentésén. Mit akart tulajdonképpen Jézus mondani? Próbáljuk megközelíteni a választ indirekt úton. Azt szoktuk mondani, hogy Istent mindenek fölött kell szeretnünk. Ha a statisztika nyelvén akarjuk kifejezni ezt a nézetet, akkor így mondhatnánk: ha Isten iránti szeretetünk 90%-os, akkor szüleinket csak 80%-os szeretettel szerethetjük, hitvestársunkat 70%-os szeretettel, barátainkat 50%-os szeretettel és így tovább. Érezzük, mekkora képtelenség az ilyen gondolkodásmód, mert a szeretetet nem lehet felosztani, felmérni, számokban kifejezni. Csak egy szívünk van és egy szeretetünk: ezzel az egyetlen szívvel és egyetlen szeretettel szeretjük Istent és az embereket. Mi leginkább úgy fogalmazunk, hogy valakit jobban szeretünk, mint másokat, pl. szüleinket jobban szeretjük, mint barátainkat, barátainkat jobban szeretjük, mint ismerőseinket, és így tovább. Így nem lehet szeretni. Ha Jézus jobban szerette volna mennyei Atyját, mint minket, akkor nem vállalja értünk a kereszthalált. Ha Szent Gellért jobban szerette volna hazáját, mint a magyarokat, akkor nem jött volna el hozzánk. Ha Boldog Teréz anya jobban szerette volna saját népét, mint a szegényeket, akkor nem maradt volna ott Kalkuttában a kisemmizettek között.
Jézus mindig örömhírt hirdetett és olyan igazságokról beszélt, amelyek érintik az ember lényének legmélyebb rétegeit; ezt a két elemet meg kell találnunk ebben az evangéliumi szakaszban is. Úgy tűnik, hogy a rejtély megoldásához a kulcsot Jézus feltételes módon történt fogalmazása adja meg: „ha valaki követni akar”. Tehát nem kényszerről van szó. Jézus elvárja, hogy ha követni akarjuk Őt, akkor ezt iránta való szeretetből tegyük. Itt tulajdonképpen a hitünk megindokolásáról van szó, ezért a vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk meg szeretetünk minőségét.
Sokatmondó az evangéliumi szakasz bevezető, kezdő mondata: „Nagy tömeg kísérte Jézust. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki követni akar…” Vegyük fontolóra, miért követték az emberek Jézust? Nem sok emberismeret kell ahhoz, hogy feltételezzük, hogy nem mindenki Jézus iránti őszinte szeretetből követte Őt. Valószínűleg voltak köztük olyanok, akik saját maguk részére valamiféle nyereményt véltek kapni emiatt, tehát szeretetük önző volt, jobban szerették magukat, mint Jézust. Valószínűleg voltak olyanok is, akik nem a maguk, hanem családjuk részére reméltek kapni valamit, tehát jobban szerették családjukat, mint Jézust. Jézus minket is kérdez, miért követjük Őt tulajdonképpen, miért vagyunk keresztények, miért járunk templomba: iránta való tiszta, önzetlen szeretetből, vagy titokban valami hasznot remélünk magunknak vagy családunknak abból, hogy keresztények vagyunk? (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézusunk! Te örömhírt hirdettél az embereknek és olyan igazságokat tanítottál, amelyek emberségünk legmélyét érintik. Te azt várod tőlünk, hogy ne kényszerből, hanem önként és szeretettel kövessünk téged. Te azt kéred tőlünk, hogy keresztutadon is kövessünk. Érted és az üdvösség reményében lemondunk a kényelemről, az evilági előnyökről és személyes érdekeinkről. Nem ragaszkodom régi életemhez, hanem élek az új élet lehetőségével, amelyet te adsz. Töltsd el szívemet az újrakezdés örömével! Töltsd el szívemet az irántad való őszinte szeretettel!
2022. augusztus 28. – Évközi 22. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 14,1. 7-14)
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus egyik ismert példabeszédét olvassuk, amelyben alázatosságra szólít fel bennünket. Első tekintetre ez az evangéliumi szakasz talán furcsán hangzik. Jézus nem tartott etikai előadásokat, hanem általános vezérelveket jelölt meg hallgatóinak arra vonatkozóan, hogyan kell élni Isten szeretetének fényében. Talán maga az “alázatosság” szó is viszolygást kelt bennünk, még kevésbé tudunk mit kezdeni a „megalázni magunkat” kifejezéssel. Az „alázatosság” szó nem örvend nagy népszerűségnek a modern világban. Gyermekeinket arra neveljük, hogy legyenek büszkék, életrevalók, sikeresek, hogy harcoljanak jogaikért, hogy ne hagyják magukat megalázni és kihasználni másoktól. Mindez mintha nem lenne összeegyeztethető az alázatossággal. Az alázatos embert leginkább úgy képzeljük el, mint kissé esetlent, magába zárkózottat, félénket, meghunyászkodót. Ha így van, akkor nem értettük meg az alázatosság lényegét. Az alázatosság nemcsak, hogy nagy erény, hanem éppenséggel isteni erény, ha maga Jézus tanított erre bennünket és magát állította példaképnek: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket. Jézus ezt az igazságot egy példabeszéddel igyekezett megmagyarázni hallgatóinak.
Mielőtt elemeznénk a példabeszédet, figyeljük meg, hogy Jézus vendégségben volt, éspedig egy vezető farizeus házában. Nem csak látogatóba ment hozzá, hanem éppenséggel asztalvendége volt. A példabeszéd tehát valós helyzetet tükröz vissza. El tudjuk képzelni, hogy a farizeus igen büszke lehetett arra, hogy a híres Rabbi elfogadta meghívását, titokban talán abban remélt, hogy ez alkalomadtán előnyt jelenthet majd neki karrierjében, növelni fogja az emberek előtti tekintélyét. Az is valószínű, hogy jól megválogatta, kiket hívott meg, hiszen kellettek tanúk, akik majd igazolják, hogy Jézus tényleg a vendége volt. De ezek az asztaltársak szintén szerettek volna előnyt húzni ebből a nem mindennapi eseményből, hogy Jézus társaságában ehettek, ezért biztosan iparkodtak minél közelebb kerülni hozzá. Sajnos, nem azért, mert hallani akarták Jézust, hanem azért, hogy az emberek lássák őket.
A példabeszéd címe „Az első helyek”, mert arról beszél, hogy egy lakodalom alkalmával a meghívottak tolakodtak, hogy elfoglalhassák az első helyeket, de ez Jézus tanításának csak az első része. A példabeszédnek van egy második része is, amelyben a szereplő a házigazda, aki igen nagy körültekintéssel válogatja meg, hogy kiket hív meg vendégségbe. Valószínűleg csak olyanokat, akik majd értékelik a jó menüt, megcsodálják a szép edényeit, megdicsérik nagyszerű borát, és elámulnak a szolgák ügyességén. Vajon milyen címet adhatnánk a példabeszéd e részének? Talán ezt: „Az önmagát fitogtató házigazda”? Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy a feltámadáskor, vagyis Isten színe előtt, nem sokat ér ez a színjátszás. Ott csak a szív szándékai a mérvadók.
Megközelíthetjük ezt a példabeszédet úgy is, hogy a szereplőket megcseréljük más szereplőkkel. Mi vagyunk a meghívottak és Isten a házigazda a világ bankettjén. Jézustól tudjuk, hogy Isten nem személyválogató, nála mindenkinek neve és méltósága van és nála minden hely az első hely. Isten nem azért hívott meg bennünket az életbe és a hitbe, hogy saját dicsőségét öregbítse, hanem tiszta szeretetből. Mi semmivel sem tudjuk viszonozni jóságát, csak azzal, hogy elfogadjuk szeretetét. Ha ilyen szemszögből olvassuk most újra a példabeszédet, akkor ez az új cím kívánkozik eléje: „Jó otthon érezni magunkat Isten asztalánál”. Az Ő asztalánál mindnyájan vendégek vagyunk, és nincsenek első meg utolsó helyek, hanem csak a meghívottak boldogsága.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te akkor foglaltad el a világ utolsó helyét, amikor megaláztak, mindentől megfosztottak és keresztre feszítettek a Golgotán. Ezzel példát adsz nekünk, hogy ne egymással versenyezve törekedjünk elfoglalni az általunk jobbnak tartott helyeket, hanem keresztünket felvéve, alázattal és engedelmesen fogadjuk el azt a helyet, amelyet Isten kijelölt nekünk az életben. Így tudjuk biztosítani azt, hogy helyünk legyen a mennyországban, ahol Isten vendégei leszünk. Ott nem lesznek első és utolsó helyek, hanem mindenki egyenlően részesül Istentől a boldogságban. Segíts minket, Urunk, hogy eljussunk a mennybe!
2022. augusztus 21. – Évközi 21. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 13,22-30)
Abban az időben Jézus tanított mindazokban a városokban és falvakban, amelyeken áthaladt. Így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban ismét az Isten Országáról olvasunk. Az „Isten Országa” kifejezés három különféle valóságot jelöl meg. Vonatkozhat a mennyországra, pl. amikor az Úr Jézus arról beszél, hogy az üdvözültek majd asztalhoz ülnek és Uruk szolgál fel nekik. Vonatkozhat az Egyházra, pl. amikor Jézus átadta a mennyek országa kulcsait. Végül vonatkozhat Isten jelenlétére a lélekben. Bárhogy is értelmezzük az „Isten Országa” kifejezést, három igazságot mindig szem előtt kell tartanunk.
Az első igazság az, hogy az Isten Országába való belépés nem történik automatikusan, hanem feltételezi aktív közreműködésünket. Jézus azt mondta, hogy igyekeznünk kell, hogy bejussunk az Isten Országába. A lelki élet hasonlít a hegymászáshoz: állandó kapaszkodás a csúcs felé.
A második igazság az, hogy mindenkinek egyedül kell meghódítania az Isten Országát. Nem fontos, hogy hányan üdvözülnek, fontos az, hogy mi is az üdvözültek között legyünk. Nem lehet mások számlájára élni keresztény hitünket. Ezek voltak azok az Evangéliumban, akik arra hivatkoztak, hogy Jézussal ettek és ittak együtt. Ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy bejussanak Isten Országába.
Az Evangéliumban egy furcsa kérdéssel találkozunk. Valaki megkérdezte Jézustól: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” A kérdés azért furcsa, mert magában hordozza a választ, azaz, hogy tényleg kevesen üdvözülnek. Mert ha az ember úgy tette volna fel a kérdést, hogy hányan üdvözülnek, akkor ez nyitott kérdés lett volna és a válasz lehetett volna az, hogy sokan üdvözülnek. Az a benyomásunk, hogy a kérdező ki akart zárni sokakat az üdvösségből. Sajnos, nem tudjuk ki volt ez az ember és kiket akart kizárni Isten Országából. Jézus válaszából azonban feltételezhetjük, hogy farizeus volt a kérdező, mert őket rótta meg Jézus egy másik alkalommal, hogy nemcsak ők nem igyekeznek bemenni az Isten Országába, hanem ebben másokat is akadályoznak. Sajnos, ez a kísértés nálunk is előfordulhat: néha nehéz elképzelni, hogy a mennyországban majd összetalálkozunk régi ellenségeinkkel, azokkal, akik megaláztak bennünket. De micsoda mennyország lenne az, ahol nem tudnánk elviselni egymást?
Jézus válaszában nem foglalkozik a számokkal, hanem annak módjával, hogyan kell bejutni a mennyek országába. Azt mondta, hogy a szűk kapun kell bejutnunk. Ezt a fogalmat már sokszor hallottuk és a szónokok nem ritkán arra használják fel, hogy elítéljék a gazdagságot és a fényűzést. Ha igaz, hogy farizeus volt a kérdező, akkor a „szűk kaput” úgy is lehetne értelmezni, mint a szeretet kettős parancsát, ellentétben a farizeusok több száz előírásával, amely annyira „tág kapu” volt, hogy az emberek nem is tudták, hogyan kell bemenni rajta. Egy másik képpel élve: a farizeusok „tág kapuja” akkora vasajtó volt, hogy az egyszerű ember ki sem tudta nyitni. Jézus arra szólít fel bennünket, hogy a mindennapi életben úgy éljünk, hogy a szeretet kapuja mindig nyitva maradjon előttünk.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te azt tanácsolod nekünk és azt kéred tőlünk, hogy törekedjünk bemenni a szűk kapun. Részünkről küzdelem, igyekezet, törekvés szükséges ahhoz, hogy eljussunk az üdvösségre. Az üdvösségre nem széles, hanem csak egy szűk kapu vezet, azaz feltételei vannak a belépésnek, de ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket és lépéseket, akkor elnyerhetjük az üdvösséget. Urunk, hisszük, hogy te vagy minden ember Üdvözítője. Segíts minket, hogy minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy a te vezetéseddel elérjünk mennyei Atyánkhoz, aki örökké tartó boldogsággal ajándékoz meg minket!
2022. augusztus 14. – Évközi 20. vasárnap
Lángra lobbanjon
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 12,49-53)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszadik vasárnapon egy olyan evangéliumi szakasz hangzik fel, amelynek nyelvezete és tartalma sokszor nézeteltérésre adott okot az értelmezők között az egyházatyák korától egészen a mai biblikus tudományokig. Jézus itt misztikus nyelvet beszél. Az első négy mondat emiatt különösen is összetett:
1) „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön.” A tűz a mai keresztény emberben szinte önkéntelenül is a Szentlélek képzetét kelti, s ez nem véletlen, hisz a Lélek lángnyelvek alapjában szállt le az első Pünkösdkor az apostolokra. Ugyanakkor az is igaz, hogy Jézus küldetése bevégzése után elküldi a Szentlelket, s ezt már előre így ígéri meg: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16,7) Ugyanakkor ha az evangéliumi szövegrész egészét vesszük, és szem előtt tartjuk a második felét a perikópának, amely megoszlásról és harcról, széthúzásról és szakadásról szól, akkor – követve nem egy egyházatya értelmezését – ebben a tűzben az üldözések, a harc, a szenvedés és a vértanúság tüzét is látnunk kell.
2) „Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” Jézusnak ez a kérdése mintha nyomatékosítaná az előző mondatot: eljöttem meghirdetni az Evangéliumot s megváltani az embereket; mi más lenne hát most a szándékom, mint hogy ez az ügy elinduljon, lángba borítsa az egész világot? Érthetjük ezalatt a Szentlélek lángját, de azon lángokat is, amelyek mindenütt felcsapnak, ahol a kereszténység megjelenik, s szembeszállva az embertelenséggel, bűnnel, rosszal, meghirdeti az Evangéliumot.
3) „Keresztséggel kell megkereszteltetnem.” Ez a mondat azért érdekes, mert Jézus ekkor már maga mögött tudja a Jordánban való megkeresztelkedést – most mégis úgy beszél a keresztségről, mintha még előtte állna. Ez pedig valóban így is van, hiszen János keresztsége csak a víz keresztsége volt. Az igazi keresztség ennél többet jelent. Igazi jelentésére maga Jézus világít rá, amikor a Zebedeus-fiak anyja azt kéri, hogy gyermekei Jézus jobbján és balján ülhessenek. A Megváltó ekkor így válaszol nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” (Mk 10,38) Így már világosan láthatjuk, hogy az igazi keresztség Jézus számára szenvedése, halála és feltámadása. Mi is így keresztelkedünk meg: alászállunk a vizekbe (vö. Zsolt 69,15-16), ez részesedésünk Krisztus halálában; majd felemelkedünk onnan, ez részesedésünk Krisztus feltámadott életében. Ezért írja Pál a római levélben: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is.” (Róm 6,4-5)
4) „Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!” Jézus itt adja jelét, hogy ami vele történni fog – szenvedése és keresztre feszítése – nem a sors játéka, nem a vak végzet, hanem saját szabad döntése, amellyel felvállalja mindezt az emberek megváltásáért. Ezért láthatjuk nem egy középkori festményen, hogy a keresztre feszítéskor Jézus egy létrán maga megy föl a keresztre – jeleként annak, hogy ami történik, azt ő szeretetből: az Atya és az emberek iránti szeretetből teszi.
Íme, a négy mondat az evangéliumi szakasz első felében, amelyek hordozzák a második felét is. Mi az üzenetük? Miként foglalhatjuk mindezt össze? Jézus szabadon mond igent a küldetésre, amelyet az Atya rábízott. Tudja, hogy ez számára szenvedés és halál, de tudja azt is, hogy ez az egyetlen út. Ugyanakkor kinyilvánítja azt is, hogy ezt az utat végigjárva fogja elküldeni nekünk a Szentlelket is. Húsvét ideje és Pünkösd ideje egybefonódnak, Krisztus megváltói tette s az Egyház szolgálata a Megváltónak, fejének és jegyesének egymástól elválaszthatatlanok. Ezen a ponton emelkedünk be mi magunk is a jézusi gondolatba, hiszen mi is az Egyház, s azon keresztül Krisztus tagjai vagyunk. A mi utunk is arrafelé vezet, amerre Krisztus: a szenvedésbe és halálba való alámerülésen át az életbe, a feltámadásba; a Szentlélek tüzén át abba a megannyi tűzbe, amelyet az evangéliumi szellem gyújt a föld színén. Félni nincs okunk, hisz nem járatlan útra indulunk. Mesterünk ott jár előttünk, velünk van. S ha ő ily nagy szeretettel mondott minderre igent, mi sem tehetünk másként!
(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel bennünk és minden ember szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy tovább sugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!
2022. augusztus 7. – Évközi 19. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 12,35-40)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Elmélkedés:
Az Evangélium szívet melengető bátorítással kezdődik, és ez a bátorítás magától Jézustól jön: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát”. A lelki életben fontos mozzanat, hogy mindenben Isten szeretete legyen a kiindulópontunk. Ha kérünk valamit Istentől imáinkban, kezdjük azzal, hogy megvalljuk Isten irántunk tanúsított szeretetét. Ha bűnbocsánatért esdeklünk, kezdjük azzal, hogy emlékezünk Jézus Nikodémusnak mondott szavaira: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Ha baj, szenvedés, betegség ér bennünket, vagy ép a mostani időszak amely megélhetési problémákkal riogat bennünket, gondoljunk Szent Pál szép szavaira, hogy semmi sem képes elszakítani bennünket Isten szeretetétől, még a halál sem. A bátorító szavak után Jézus buzdítása következik, hogy elfogyhatatlan kincset gyűjtsünk a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét azt a moly. A mostani gazdasági válságban ez a figyelmeztetés igen aktuálissá vált, hiszen mindannyian attól rettegünk, hogy egy nap valaki ráteszi kezét összekuporgatott kis pénzünkre a bankban és kezdhetjük a lemondásokat előröl. Ezért jó tudni, hogy létezik egy másik kincs is az életben, ez pedig jócselekedeteink bankja a mennyek országában, amit senki sem vehet el tőlünk.
Erre a kincsre vonatkoznak Jézus szavai, hogy bármit is tettünk embertársaink javára az Ő nevében, azt Neki tettük és kincsünk megmarad az utolsó ítélet napjára, mint tanúság amellett, hogy nem csak magunknak éltünk, hanem tudtunk szeretni is. A lelki életnek kettős dinamizmusa van. Az egyik mozgatóereje Isten irántunk való szeretete, aki hív bennünket, támogat és hazavár. A másik mozgatóereje a mi közreműködésünk a kegyelemmel, amit Jézus éberségnek nevez ebben az evangéliumi jelenetben. A földi élet a várakozás időszaka, a begyakorlás időszaka, az előkészület időszaka. Hogy mit mondunk majd Istennek a Vele való végleges találkozás pillanatában, azt már most előre meg kell tanulnunk, mint ahogyan valamikor tanultuk a verseket fejből.
Péter nem egészen értette, mit akart Jézus mondani, amikor szolgákhoz hasonlította tanítványait, akik várnak uruk érkezésére, ezért megkérdezte, hogy ezt a hasonlatot csak nekik szánta, vagy mindenkinek? Jézus első hallásra mintha kitérő választ adott volna, de igazában két dolgot mondott Péternek. Először azt mondta, hogy az éberség, a kegyelemmel való aktív közreműködés szükségessége minden hívőre vonatkozik. Másodszor azt mondta, hogy ez az éberség nem jelent csendes elvonultságot, hanem igenis sürgés-forgást a mindennapi teendők végzésében, de úgy, hogy mindig másokra irányul tekintetünk. A szolga nem azért van itt, hogy a saját jólétét keresse, hanem, hogy odafigyeljen mások szükségletére, és azonnal segítségükre siessen. Isten Országát ingyen kaptuk, egyszerűen azért, mert, mennyei Atyánk úgy látta ezt jónak. Higgyük, hogy minden mást, amit ad, vagy amit nem ad meg, szintén azért teszi, mert „úgy látja jónak”. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!
2022. július 31. – Évközi 18. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 12,13-21)
Abban az időben valaki odalépett Jézushoz a tömegből és megszólította: Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget. De ő elutasította: Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket? Majd a néphez fordult: Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.
Példabeszédet is mondott nekik: Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! - Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? - Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A gazdagságnak több formája van. Egyesek a lottó ötösre várnak, pénzt gyűjtenek, vagy nagy örökség várományosai. Mások befektetnek, vállalkoznak, értékesnek vélt tárgyakat halmoznak fel. Örök emberi tulajdonság a földi javak gyűjtése, a jövő bebiztosítása. A vasárnapi evangéliumban Jézus azokra a veszélyekre figyelmeztet, amelyeket a túlzott anyagi biztonságra törekvés jelent.
Mindez annak kapcsán merül fel, hogy valaki arra kéri, vegye rá a testvérét örökségük elosztására.
Bár Jézus nem vállalja a bíró szerepét, felhasználja ezt az esetet arra, hogy ehhez e konkrét élethelyzethez fűzze tanítását, amelynek lényege: őrizkednünk kell minden kapzsiságtól, „mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”. Ezt a tömör tanítást egy példabeszéddel is megvilágítja, amelyben rámutat a földi gazdagságnak arra a veszélyére, hogy az ember már nem Istenbe, hanem a vagyonába helyezi bizalmát: „ember, van elég vagyonod, eltart sok évig”.
Szent Pál is arra emlékeztet a szentleckében, hogy figyelmünk ne a földiekre, hanem az égiekre irányuljon. A zsoltáros pedig azt írja: „ha vagyonotok gyarapszik is, szívetek hozzá ne tapadjon” (Zsolt 62,11), nehogy úgy járjatok, „mint az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék”.
A gazdagság kétségtelenül egyfajta biztonságot ad az embernek, lehetővé teszi, hogy rendelkezzék az életével, ne függjön másoktól vagy az államtól, szabadabban szervezhesse az életét, és könnyebben biztosítsa magának a fontos dolgokat. A földi javak ilyen értelemben szükségesek az emberi létezéshez. Jézus ezt nem is kérdőjelezi meg. Sokkal inkább arra irányítja figyelmünket, hogy a gazdagság, az anyagi javak veszélyeket is hordoznak, mert arra késztethetik az embereket, hogy eltávolodjanak Istentől és felebarátaiktól, s tévesen azt gondolják, be vannak biztosítva a nyomorúság, az öregség és a halál ellen, így bátran élhetnek e világ örömeinek. Sokak számára az anyagi siker egyenesen Isten áldásának szimbóluma, vannak, akik úgy gondolják, hogy mintegy Isten jutalma, ha gazdagságot és megbecsülést szereznek.
A földi gazdagság önmagában nem rossz, de nem válhat öncélúvá. Meg kell maradnia az eszközök kategóriájában, amelyek lehetőséget adnak a tehetős embernek arra, hogy elkötelezze magát mások iránt, segítsen a rászorulókon, és nagylelkűen megossza velük javait. Ha az ember képes lesz erre, akkor válik igazán gazdaggá. Isten szemében a gazdagság Krisztus gazdagsága, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett. Jézus tőlünk is az anyagi javaktól való belső függetlenség megőrzését kéri.
Jézus nem vállalta, hogy a vitatkozó örökösök között igazságot tegyen. Amikor viszont saját örökségéről volt szó, annak felosztásában példát mutatott, hiszen megosztotta velünk. Amikor testvéreivé fogadott bennünket, Isten gyermekei lettünk. „Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei” (Róm 8,17). Megosztotta velünk gazdagságát, azt az örökséget, amelynek révén igazán gazdagok lettünk, mert Jézussal minden a miénk. Miénk az ország, az istengyermekség, miénk az Isten! Gazdag a mi örökségünk!
(Ternyák Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor azt ajánlottad tanítványaidnak, hogy az Istenben való gazdagodásra törekedjenek, s ezt tanítod nekünk is. Elismerjük, hogy hiába van valakinek rengeteg pénze, valójában végtelenül szegény, ha a lelki értékeket semminek tekinti. Hiába gondolja valaki gazdagnak magát, ha közben nincs szüksége Istenre. Hiába nézegeti valaki a kincseit, ha a gazdagság elvakítja és nem látja meg a szükséget szenvedőket. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Segíts minket, hogy ne az anyagi javakban, hanem az isteni gondviselésben bízzunk! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!
2022. július 24. – Évközi 17. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 11,1-13)
Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
Jöjjön el a te országod.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
minden ellenünk vétőnek.
És ne vígy minket kísértésbe.”
Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá, és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A vasárnapi Evangélium három témát fűz egyetlen csokorba, mindhárom az imával foglalkozik. Rózsaszálak ebben a csokorban a Miatyánk, az alkalmatlankodó barát képe és a kitartó ima. Fontoljuk meg, hogyan válnak rózsaszálakká ezek az evangéliumi képek.
Az első rózsaszál a Miatyánk. A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította meg rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a körülményt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni. (Hogy az első két helyre ülhessenek eljövendő országában csak két Apostolának volt vágyálma!). Az Apostolok nem kérték Jézustól, hogy tanítsa meg őket arra, hogyan kell csodákat tenni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. Még azt sem kérték Tőle, hogy oktassa ki őket a felől, hogy mit kell tanítaniuk az embereknek. Ezúttal sem új imaformákat kértek Jézustól, hiszen lévén hithű zsidók, tudtak sok imát fejből, hanem azt kérték Jézustól, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk. Erre tanította meg őket Jézus, amikor nekik ajándékozta a Miatyánkot. Az ima Istenhez való odafordulás, minek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről. A Miatyánk azért rózsaszál, mert Jézus iránti szeretetünk kifejezése: megható gondolat, hogy úgy imádkozunk, amint Jézus imádkozott.
A második rózsaszál „az alkalmatlankodó barát”, amint ezt valaki alcímként beiktatta az evangéliumi szöveg fölé. Szívesen kitörölnénk ezt az alcímet, mert nem tükrözi azt a nemes magatartást, ami ezt az embert arra késztette, hogy éjfélkor keresse fel barátját. Vendége érkezett, egyik kedves barátja, hosszú útról, fáradtan és éhesen, róla volt szó, érte aggódott és érte volt kész mindent megtenni. Kihez fordul ilyen esetben az ember, ha nem egyik legjobb barátjához? Az „alkalmatlankodó barát” tehát nagy bizalmat tanúsított barátja felé, ha még éjfélkor is fel merte zörgetni. Adjon Isten több ilyen barátságot a mi életünkben is! Tekintettel, hogy Isten a legjobb barátunk, Ő nem haragszik meg akkor sem, ha éjfélkor fordulunk Hozzá! Az „alkalmatlan barát” példája azért rózsaszál, mert Isten iránti bizalmunk kifejezése.
A harmadik rózsaszál a kitartó ima. A mai ember nem szívesen hallja ezt a szót, hogy „kitartás”. Mindent gyorsan akarunk elérni, ha lehetséges, azonnal. Valószínűleg a fogyasztói mentalitás következménye ez a sietség: ha van pénzünk, akkor elég elmenni a legközelebbi üzletbe és megvenni a kívánt árut. A gyerekeket sem neveljük arra, hogy megerőltessék magukat, hiszen az Interneten könnyedén megtalálnak minden adatot, amire szükségük van az iskolában. Ez a mentalitás mintha rányomta volna bélyegét Istenhez való viszonyunkra is. Szeretnénk mindent megkapni Tőle, amit megkívánunk, kiimádkozni Tőle az egészséget, a jólétet, a békét, egy probléma gyors megoldását. Jézus ebben az Evangéliumban kissé módosította ilyennemű elvárásainkat.
Mi is tulajdonképpen a kitartás? Könnyebb elmondani, mit nem lehet kitartásnak nevezni. A kitartás nem azonos az önfejűséggel, amelynek logikája a következő: „Én ezt elhatároztam, így akarom, és így kell lennie!” Ha ezt a logikát az imára alkalmazzuk, akkor téves úton haladunk Isten felé. Amikor nagyon akarunk valamit, akkor leginkább nem látjuk az alternatívákat. Istennek sokkal több alternatívája van, mint amennyit mi el tudunk képzelni, ezért mindig előnyösebb, ha meghagyjuk neki a döntési szabadságot!
A kitartás nem azonos az alkudozással sem. Amikor nagyon akarunk valamit, akkor addig „emeljük az árat”, amíg az a másik vagy megunja erőszakoskodásunkat és teljesíti kérésünket, vagy pedig nem tud ellenállni a felkínált árnak, amint ez az árverezésnél történik. Néha esetleg úgy gondoljuk, hogy Isten azért nem hallgatta meg imánkat, vagy nem teljesítette kérésünket, mert nem kínáltunk fel neki elég magas árat, ezért böjtöt csatolunk imánkhoz, vagy más lemondással próbáljuk szinte megvesztegetni Istent. Nem sok értelme van neki, mert Isten úgyis mindent ingyen ad nekünk, nem kell Őt megvesztegetni!
Mi akkor tulajdonképpen a kitartás? Kitartás az imában tulajdonképpen nem más, mint teljes ráhagyatkozás Isten szent akaratára. Ennek legszebb példája maga Jézus, akiről azt olvassuk, hogy a Getszemáni kertben leborulva imádkozott, aztán még kitartóbban imádkozott. Miért imádkozott? Ténylegesen azt kérte Atyjától, hogy múljék el Tőle a szenvedés kelyhe, de minden egyes sóhaja után hozzátette a bizalom és a maradéktalan önátadás szavait is: „Legyen meg a Te akaratod. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te!”
A kitartó ima azért rózsaszál, mert Isten akarata maradéktalan elfogadásának kifejezése. Ennek csak egy feltétele van: hogy hisszük, hogy Isten jobban szeret bennünket, mint ahogyan mi szeretjük magunkat. Így imádkozott Jézus az Atyához a Miatyánkban, Vele imádkozunk mi is Hozzá. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor teljesítetted tanítványaid kérését és imádkozni tanítottad őket. Most mi is azt kérjük tőled, hogy taníts minket imádkozni, taníts bennünket a helyes imára! Az életszentség és az üdvösség elnyerésének biztos eszköze a szüntelen imádkozás. Te nem üres szavakat kívánsz tőlünk, hanem figyelmes elmét, odaadó akaratot és megtisztult szívet. Tisztítsd meg gondolatainkat és érzéseinket az imádság által! Add, hogy újjászülessünk a szüntelen imádság által! Add, hogy hitünkben növekedjünk az imádság segítségével! Add, hogy megtaláljuk az imádságban a mennyei Atyához vezető utat!
2022. július 17. – Évközi 16. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 10,38-42)
Abban az időben: Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait.
Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.”
Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium idillikus képpel kezdődik: Jézust látjuk magunk előtt, amint családias hangulatban várja az ebédet kedves barátai, Márta és Mária társaságában. De az idillikus helyzet hamar elveszíti varázsát Márta erélye fellépése következtében. Márta tulajdonképpen Jézust vonta felelősségre, amiért nem figyelt fel sürgölődésére. Jézus szelíden, de igen világosan rendre utasította Mártát. Azonban itt is, mint minden evangéliumi jelenetben, nem Márta és Mária a főszereplők, hanem Jézus. Tegyünk fel néhány kérdést Jézusnak, hátha jobban megértjük, mi is történt valóban a szóban forgó családi körben.
Mindenekelőtt szeretnénk megtudni, hogy Jézus meghívott vendég volt-e tanítványaival együtt, vagy hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül toppant be, számítva a jó barátok nagylelkűségére? Az Evangélista fogalmazásából arra következtetnénk, hogy Jézus és tanítványai előzetes bejelentés nélkül érkeztek a faluba, ahol betértek Márta házába. Ha ez így igaz, el tudjuk képzelni, hogy Mártának tényleg voltak gondjai, hogyan vendégelje meg a tucatnyi embert. Ha előre jelezték volna érkezésüket, biztosan sok mindent már előre elkészített volna, amint ezt minden gondos háziasszony teszi. Így kénytelen volt bevetni minden ügyességét és erejét, hogy a lehető legjobbat nyújtsa vendégeinek. Fontoljuk meg Jézus ilyennemű viselkedését, mert Ő néha ma is hasonló módon kopogtat ránk, hirtelen, előzetes bejelentés nélkül. A balesetek, a betegségek, a kiábrándulások ritkán kérik előzetes beleegyezésünket, hogy meglátogathassanak bennünket. Képesek vagyunk-e ilyen esetekben is felismerni a hozzánk látogatóba érkező Istent és mindent megtenni annak érdekében, hogy szépen fogadjuk Őt? Csakhogy ez a „szépen fogadni Őt” nem jelenti szükségszerűen a sürgölődést, amint azt Márta tette, hanem gyakran Máriával oda kell ülnünk az Úr lábához, és figyelni szavaira. Isten tervével szemben, ugyanis, gyakran érthetetlenül állunk, ezért célszerűbb meghallgatni Őt, mit is akar tulajdonképpen mondani nekünk. Másodszor, szeretnénk megtudni, miért vitte Jézus mindenhová tizenkét apostolát is? Vajon nem gondolt arra, hogy ezzel nagy próbára teszi vendéglátóit? Tudjuk, hogy az Apostolok vele voltak a kánai menyegzőn, most is többes számban olvasunk az eseményekről, tehát itt is vele voltak Apostolai.
Első gondolatunk lehet az a vigasztaló következtetés, hogy ahol Jézus van, ott lesz a tanítványa is, amint ezt Ő maga megígérte. Jó tudni, hogy ez nem csak a keresztre és a szenvedésre vonatkozó ígéret, hanem az örömre és békességre is. Lehetséges azonban egy másik következtetés is: Jézus sohasem érkezik magányosan mihozzánk sem. Ez viszont utalás arra a mondatára, hogy amit egynek is legkisebb testvérei közül tettünk, neki tettük. A keresztény lelkiség mindig konkrét, másokra odafigyelő és másokat felkaroló lelkiség. Harmadik kérdésünket a két nővérhez intéznénk: Mi történt Márta erélyes közbelépése után? Vajon megcsendesedett-e Márta és vajon bement-e Mária a konyhába, hogy segítsen sürgölődő nővérének? Nem tudjuk, de talán nem is fontos tudnunk a választ. Jézus példabeszédei és másokhoz intézett szavai sokszor befejezetlenek, ami arra utal, hogy nekünk kell azokat tovább folytatnunk és magunkra alkalmaznunk.
Ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire. Álljunk meg a végén egy gondolat erejéig még egy szereplőnél, akiről ugyan nem esik szó, de biztosan ott volt: Lázár is. Egy másik szövegből megtudjuk, hogy Jézus szerette Lázárt, Mártát és Máriát. Szerette őket olyanoknak, amilyenek voltak: a hallgatag Lázárt, a sürgölődő Mártát és a kontemplatív Máriát. Jézus szeretete nagylelkű szeretet: minden emberben a szépet, a nemest és a pozitívumot keresi. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor betértél Márta és Mária házába, elfogadtad a szolgáló szeretetet Mártától és örömmel fogadtad a tanításodra figyelő Máriát. Márta a mindennapi teendők lelkiismeretes végzésének és a becsületes munkának, Mária pedig a lelki élet, az Istenre figyelés és az imádkozás példája. Segíts minket, hogy megtaláljuk e kettő egyensúlyát az életünkben! A mindennapi ima, az elmélkedés, a szentírásolvasás Istenhez emeli lelkünket. De a becsületesen és lelkiismeretesen végzett munkával is Isten felé haladunk. Vezess minket, Urunk, a mennyei Atyához!
2022. július 10. – Évközi 15. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 10,25-37)
Abban az időben: Egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?”
Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban ismételten az irgalmas szamaritánus példabeszédével találkozunk. Sokszor hallottuk már ezt a példabeszédet, hiszen sok szónok kedvenc témája. talán meg sem rendít már bennünket. Pedig az Evangélium egyik megfejthetetlen titka, hogy minden olvasásnál valami újat fedezünk fel benne és minden olvasó talál benne valamit, ami pontosan neki íródott. Van a példabeszédben egy apró körülmény, ami igen aktuális a mai világban. Ma mindent pénzért lehet csak megkapni, már a vízért is fizetni kell, hogy az egyéb szolgáltatásokról ne is beszéljünk. A példabeszédben nem a pórul járt ember fizet, hanem az, aki segít rajta. Furcsa logika ez a mai világban! Képzeljük el, ha egyik nap megjönne a villanyszámlánk és ahelyett, hogy nekünk kellene fizetnünk, kapnánk egy szép összegű csekket. Ezt tette az irgalmas szamaritánus: nemhogy nem kért pénzt, hanem még adott is. Mi ennek a logikának az értelme? A válasz egyszerű: ez a jóság logikája.
Álljunk meg lélekben egy pillanatra az evangéliumi jelenet előtt és figyeljük meg az irgalmas szamaritánus gesztusait, és akkor megértjük, mi a jóság logikája. Itt jegyezzük meg, hogy más nyelvekben nem az „irgalmas” jelző szerepel, hanem a „jó”. Az olaszban „buonSamaritano”.
A jóság tágabb fogalom, mint az irgalom. Négy dolgot figyelhetünk meg a szamaritánus viselkedésében: meglátta a szükséget szenvedő embert, lehajolt hozzá, felemelte, majd pénzt hagyott hátra további gondozásához.
A jóság első jellemzője, hogy odafigyel a másikra és azonnal észreveszi, ha annak szüksége van valamire. Sajnos, nagyon sok ember csak önmagával törődik, néha talán azzal a téves világnézettel élve, hogy nem kell beavatkozni mások életébe. Ez esetleg addig érvényes nézet, amíg a másik jól van, de ha baj éri, akkor már nem lehet elmenekülni a hívás elől, hogy segítségére siessünk. Ehhez azonban szükséges, hogy szemünk ne csak nézzen, hanem lásson is.
A jóság második jellemzője, hogy lehajol a másikhoz, a bajba jutotthoz. Ez képletesen azt is jelentheti, hogy érdeklődünk a másik iránt. Ma túl sokszor hangzik el az a szó, hogy „mit érdekel ez engem”. Amikor emberek sorsáról van szó, akkor nincs helye a közömbösségnek: vagy lehajolunk a másikhoz, vagy elmegyünk mellette, mint az a két evangéliumi szereplő, akik látták ugyan a bajba jutott embert, de elmentek mellette: a pap és a levita, pedig a kirabolt és megvert ember honfitársuk volt.
A jóság harmadik jellemzője, hogy felemeli a másikat, vagyis igyekszik ténylegesen megsegíteni a bajba jutottat. Ez lehet egy bátorító szó, vagy egy csokor virág, ha beteget látogatunk. Ide épül be az irgalmasság, amint ezt a Katolikus Egyház Katekizmusában olvassuk: „Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, melyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben” (KEK, 2447).
A jóság negyedik jellemzője, hogy nagylelkű, nem számítgató, nem nézi az áldozatot, hanem csak a másik embert, akinek szüksége van ránk. A jóságnak nincs ára. Nem lehet valakinek úgy szívességet tenni, hogy utána kiutaljuk neki a számlát.
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd azonban nem csupán etikai buzdítás. Jézus minden példabeszédében saját magát mutatta be és egyben mennyei Atyjáról is beszélt. Jézus a mi Jóságos Szamaritánusunk, aki látja bajainkat, lehajol hozzánk, felemel bennünket és jóságáért nem kér számlát tőlünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, irgalmas Jézus! Mindenfelé látni a sok rászorulót és szegényt. Látjuk, hogy sokan félrefordítják fejüket és továbbmennek anélkül, hogy enyhítenék a szenvedők baját. Segíts minket, hogy soha ne gondoljuk azt, hogy nem tudunk segíteni vagy a mi segítségünk keveset ér! Adj nekünk erőt, hogy megtegyük azt a keveset, amire lehetőségünk van! Te azt kéred tőlünk, hogy gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit, legyünk irgalmas szamaritánusok, akik nem megyünk el szó nélkül embertársaink mellett, hanem a konkrét helyzetekben igazi segítséget adunk. Hisszük, hogy minden jócselekedetet, amit másoknak teszünk, neked tesszük.
2022. július 3. – Évközi 14. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 10,1-12. 17-20)
Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!
De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.”
A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium alaptémája a hetvenkét tanítvány elküldése. Meglepően kezdődik az evangéliumi beszámoló. Nem tudjuk pontosan, mikor és hogyan választotta ki Jézus ezt a hetvenkét embert. Valószínűleg az Apostolok nem voltak közöttük, mert úgy olvassuk, hogy az „Úr kiválasztott más hetvenkettőt”. Azt sem tudjuk, voltak-e köztük asszonyok Jézus kíséretéből? Szeretnénk tudni, kik voltak ezek az első tanítványok, milyen kiképzésben részesültek? Sajnos, az Evangélista nem találta fontosnak, hogy közölje velünk ezeket az adatokat.
A Tizenkét Apostolt név szerint ismerjük, ez a hetvenkettő megmaradt névtelen csoportnak. Lehetséges azonban, hogy ez is nekünk szánt üzenet. Az Egyházban vannak nagynevű tisztségviselők, mint a Pápa, a Bíborosok, a Püspökök, valószínűleg ismerjük helyi Plébánosunk nevét. De az Egyházban vannak nagyon sokan olyanok is, akik életükkel és szavukkal viszik tovább Jézus békesség üzenetét, mint ez az anonim hetvenkettő az Evangéliumban. Nem az a legfontosabb, hogy az emberek ismerjenek bennünket, hanem hogy Jézus ismerje nevünket, mint ahogyan egész biztosan jól ismerte kiválasztott tanítványait. Ezt maga Jézus mondta nekik, amikor nagy örömmel számoltak be neki első apostoli körútjuk sikereiről: annak örüljenek, hogy nevük föl van írva a mennybe. A keresztség pillanatában a mi nevünk is felkerült a mennyei anyakönyvbe. Ez arra kötelez bennünket, hogy úgy éljünk, hogy ne hozzunk szégyent nevünkre.
Második üzenetként megfontolhatjuk azt, hogy Jézus a békesség hirdetését bízta a hetvenkét tanítványra. „Békesség e háznak!” – ma is szép köszönés ez az evangéliumi jókívánság. Mik lehettek az akkori emberek békétlenségének forrásai, és mik zavarják ma békességünket?
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította Isten látszólagos hallgatása. Izrael népe megszokta, hogy mindig voltak köztük próféták, akik bátorították az elcsüggedt szívűeket, akik reményt öntöttek az elfáradtakba, akik szebb jövőt hirdettek a szegényeknek. Jézus idejében mintha Isten elfelejtette volna népét: nem volt próféta. Igaz, ott volt Keresztelő Szent János, de őt alig néhány év nyilvános működés után halálra adta a gonosz Heródes. Jézus egyik alapvető békeüzenete az volt, hogy Isten nemcsak, hogy nem felejtette el népét, hanem pontosan most teljesedett be az idő, hogy megmutassa minden emberi elképzelést felülmúló szeretetét: egyszülött Fiát küldte a világba, hogy meghirdesse az általános üdvösséget.
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította az emberi gonoszság elterjedése. Rablók garázdálkodtak az utakon, amint ezt az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd érzékelteti, és Jézus akkori hallgatóinak ez nem elvont példázat volt, hanem a valós élet. A római leigázók megalázták az egyszerű embereket, amint ezt Cirenei Simon esete tanúsítja, akit a római katonák arra kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét. De a hivatalos képviselők is kegyetlenkedtek a néppel, amint azt a házasságtörésen ért asszony esete tanúsítja, akit ott a helyszínen meg akartak kövezni. Jézus békeüzenete pontosan abban állt, hogy rámutatott, hogy van még jóság az emberekben, amint azt bizonyította a tékozló fiú apja, vagy az irgalmas szamaritánus.
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította saját vétkességük, esetlenségük tudata, amint azt a szamariai asszony esete tanúsítja, vagy a farizeus Simon házában Jézus lábaihoz boruló bűnös asszony csendes bűnvallomása. Jézus békeüzenete pontosan abban állt, hogy van bűnbocsánat, amint ezt állandóan hangoztatta azok felé, akik megbánták bűneiket: menj békével, bűneid bocsánatot nyertek.
Ma ugyanez a három dolog nyugtalanítja a mi szívünket is: hol van Isten a világban, miért van ilyen sok gonoszság a világban, és miért nem tudunk kiszabadulni az emberi gyarlóságok hínárjából? Erre a három aggodalomra küldi Jézus nekünk is béke-üzenetét: Isten ma is jelen van a történelem eseményeiben, ma is több a jóság, mint a gonoszság a világban és ma is miénk a bűnök bocsánata a Szentlélek erejében. A hívő ember ebből a béke-üzenetből él és ezt hirdeti a világnak. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Miután kellő ideig tanítottad tanítványaidat, elérkezettnek láttad az időt, hogy útnak indítsd őket tanításod hirdetésére. Az indulás előtt gyakorlati tanácsokat adtál nekik, amelyek bátorságra, eszköztelenségre, Istenbe vetett bizalomra és lelkesedésre ösztönözték a misszióra indulókat. Te napjainkban is szeretnél eljutni, szeretnél utat találni minden emberhez. Felismerjük hivatásunkat: a te örömhíredet szeretnénk továbbadni és rólad akarunk tanúságot tenni. Adj nekünk apostoli lelkesedést és buzgóságot! És adj jóindulatot azok szívébe, akikhez küldesz minket!
2022. június 26. – Évközi 13. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 9,51-62)
Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács beszámol Jézus jeruzsálemi útjáról. Útközben Jézus és a vele tartó Apostolok elfáradtak és megéheztek, ezért Jézus követeket küldött a szamariaik városába, hogy adnának nekik szállást. A szamariaik azonban nem fogadták be Jézust. Ennek láttán a tanítványok, különösen Jakab és János felháborodtak olyannyira, hogy az istennyilát akarták lehozni az égből, hogy pusztítsa el a gonosz szamariaikat városukkal együtt. De Jézus rájuk pirított.
Ma is vannak olyanok, akik nem fogadják be Jézust és vannak olyanok, akik emiatt felháborodnak. Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyult Jézus e két embercsoporthoz. Jézus nem haragudott meg a szamariaikra, megértette fenntartásukat, amint ezt az Evangélista is megjegyzi, mondván, hogy Jézus útban volt Jeruzsálem felé, amit ezek nem voltak képesek elfogadni, amint ezt tudjuk abból a beszélgetésből, amelyet Jézus a szamariai asszonnyal folytatott. Jézus azonban tudott türelmes lenni, tudott várni. Nem váratlanul, hirtelen jelent meg a szamariaiak között sem, hanem követeket küldött maga előtt. Jézus tudta, hogy szavai, kezdeményezése, érdeklődése ezek iránt az elszigetelt emberek iránt lassan, de biztosan előbb utóbb visszhangra talál szívükben. Biztosan akadtak szamariaiak is későbben Jézus követői között, amit szintén a szamariai asszony esetéből tudunk, aki elszaladt a városba és nagy hangon mesélte mindenkinek, kivel találkozott a kútnál. Erre sokan hittek Jézusban. Jézus ma is így közeledik felénk: követeket küld maga előtt, igéje és kegyelme útján, aztán csendesen, türelmesen vár, hogy hívása megfoganjon lelkünkben.
A továbbiakból megtudjuk, hogy valaki felkínálkozott tanítványnak, fogadkozva, hogy követni fogja Jézust, bárhová is megy. Jézus kijózanította az embert, mert nem igen tudta, milyen életmód vár rá Jézus mellett. Jézus soha senkit nem hitegetett, nem ígért senkinek karriert maga mellett. Ő csak saját magát és saját életstílusát tudta nyújtani követőinek. Ez pedig az örömteli pillanatok mellett magával hozta a nincstelenséget és üldöztetést is. A helyzet ma sem különb: keresztény hitünk nem csak öröm és béke, hanem megpróbáltatások és félreértések forrása is.
Egy harmadik tanítvány-típussal is találkozunk: ezeket Jézus szólította fel, hogy kövessék Őt. Az első nem volt hajlandó azonnal vele menni. Arra hivatkozott, hogy idős apjának szüksége van rá; „eltemetni” ugyanis nem azt jelenti, hogy az apja meghalt, hanem azt, hogy addig nem hajlandó Jézust követni, amíg az apja él. A másik is vonakodott, mert nem tudta eldönteni, mi a fontosabb, Jézus, vagy otthon hagyott családja. Mint jó emberismerő, Jézus tudta, hogy ha ezek az emberek most elmennek, a jövőben nem lesz lelki erejük ahhoz, hogy visszatérjenek. Így van ez a mi lelki életünkben is: ha nem cselekszünk azonnal, a jó szándék az idő múltával lelohad.
Ebben az evangéliumi jelenetben azonban nem a leendő tanítványok a főszereplők, hanem Jézus. Jézus az, aki követeket küld maga előtt, Jézus az, aki feltételeket szab jövendő tanítványainak, Jézus az, aki azonnali döntésre biztatja tanítványait. E három tulajdonsága ma is érvényesül. Kopogtat, hív, döntésre serkent. Jézus szeretete türelmes: tud várni, biztatni, serkenteni. Aki elfogadja hívását, részese lesz földi sorsának, de mennyei dicsőségének is, amint ezt Ő maga ígérte meg tanítványainak. Mi vagyunk ma Jézus tanítványai, mondjunk ismételten „igent” hívására. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Életem Ura, Jézus Krisztus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy mennyire nehéz lesz ez az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé! Te vagy az egyetlen, akiben megtalálom boldogságom és örök életem. Segíts, vezess, élj bennem! Adj erőt, hogy hűséges tanítványod és követőd legyek!
2022. június 19. – Úrnapja, Krisztus szent teste és vére
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 9,11b-17)
Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította.
A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott.
Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek.
Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban a jól ismert csodálatos kenyérszaporításról hallunk. Mindenekelőtt szívmelengetően hat az Evangélista megjegyzése, hogy Jézus szívesen fogadta az embereket. Aztán megtudjuk azt, hogy az Apostolok haza akarták küldeni a népet, mivel éhesek voltak, de Jézus nem engedte, hanem felszólította őket, hogy ők adjanak nekik enni. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus úgy segítette ki a bajból tétova Apostolait, hogy Ő maga vette kézbe a helyzetet és utasításokat adott.
Mindenekelőtt álljunk meg egy pillanatra az Evangélista szavainál, hogy Jézus szívesen fogadta az embereket. Soha senkit nem küldött el, jóllehet voltak olyanok is, akik rosszkor keresték Őt. Nikodémus éjnek idején jött el Hozzá, mert nem akarta, hogy felismerjék. Gondolhatott volna arra, hogy Jézusnak is szüksége volt éjjeli pihenésre, de Jézus mégis szívesen fogadta Nikodémust. A „rosszhírű nő” a farizeus házába jött Jézus után, nem gondolva arra, hogy ezzel megbotránkoztatja a farizeus Simont, Jézust pedig „rossz hírbe” hozza, amint ezt Simon meg is fogalmazta magában. Jézus azonban a tolakodó nőt is szívesen fogadta. És szívesen fogadta a mostani Evangéliumban szereplő nagy tömeget, jóllehet Ő is éhes volt és fáradt. Jézus ma is ilyen, minket is szívesen fogad, bárhol és bármikor keressük Őt. De jó lenne egy kis szívességet is tanulni Jézustól, amikor mások fordulnak hozzánk ügyes-bajos dolgaikkal, kéréseikkel.
Fontoljuk meg továbbá, hogy az Apostolok már kevésbé voltak megértőek az emberekkel szemben, mint Jézus. Nemcsak ők voltak éhesek és fáradtak, hanem az emberek is, és esetleg attól tartottak, hogy az éhes tömeg kezelhetetlenné válik. Haza akarták küldeni a népet. Furcsa az Apostolok viselkedése. Szeretnénk megtudakolni tőlük, mi jogon gondolták, hogy hatalmuk van a Jézust kereső emberek fölött. Jézus erre nem hatalmazta fel őket. Általános lélektani jelenség, hogy mindig másokat akarunk rendre utasítani. Jézusnak nem tetszett Apostolai csendőri magatartása, ezért mintha meg akarta volna tréfálni őket azzal, hogy lehetetlen kért tőlük: adjanak ők ennivalót az embereknek. Nem valószínű, hogy az Apostolok elmosolyodtak Jézus szavaira, hanem inkább még mélyebbre süllyedtek zavarukban és elveszettségükben. Ugyanakkor, remélhetőleg, megtanultak egy alapvető leckét, amelyre később is nagy szükségük lesz: a kereszténység időnként a lehetetlen dolgok logikáját követi. Itt Jézus azt követelte tőlük, hogy öt kenyérrel és két hallal etessenek meg ötezer embert. A feltámadás után még lehetetlenebb feladatot bízott rájuk: hogy menjenek az egész világra és hirdessék minden népnek az Evangéliumot. Emberileg lehetetlen dolgok ezek, de amikor az Apostolok engedelmeskedtek Jézus szavának, megtörtént a csoda: volt kenyér is meg hal is bőven, az Evangélium pedig elterjedt az egész világon. Még valamit megtanultak az Apostolok: hogy Jézus a lehetetlen helyzetek ura, és ha engedelmeskednek neki, akkor kisegíti őket a bajból, ami ezúttal is beigazolódott.
Amikor Jézus látta, hogy Apostolai még mindig tétováznak, kézbe vette a dolgok menetét és ellentmondást nem ismerő hangon utasításokat adott: telepítsék le az embereket ötvenes csoportokban, kezébe vette az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, megáldotta és tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Nem tudjuk, meddig tartott a váratlanul jött bankett, de az emberek biztosan jól érezték magukat és sokáig nem akartak hazamenni. A végén Jézus mintha még egyszer meg akarta volna tréfálni tanítványait, adott nekik egy kis többletmunkát: rájuk bízta a maradék begyűjtését. Mindebben Jézus irántuk való szeretete nyilvánult meg. A szeretetnek sok jelzője van, Jézusnak pedig volt jó humorérzéke, amelyet szintén alkalmazott tanítványainak nevelésében. Ne ijedjünk meg, ha időnként Jézus tőlünk is lehetetlennek tűnő dolgokat kér, és eközben az az érzésünk, hogy nem értjük, mit akar tőlünk. Higgyük el neki, hogy nem viccelődik velünk, hanem nevelget bennünket, mint ahogyan Apostolait is nevelgette, alkalmazva még a humort is. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus! Hiszem, hogy te szólsz hozzám. Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Hiszem, hogy értem és minden emberért vállaltad a szenvedést és áldoztad fel magadat a kereszten. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét a te végsőkig kitartó szeretetedre tudok gondolni. Hiszem, hogy te jelen vagy az átváltoztatott kenyérben. Amikor a szentáldozásban magamhoz veszem testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Segíts, hogy mindig veled és a te szeretetedben éljek!
2022. június 12. – Szentháromság vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 16,12-15)
Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban, amelyet Szent János tollából olvasunk, Jézus a Szentháromságos egy Isten titkát fedi fel tanítványainak. Hogyan nevezi Jézus az Isteni Személyeket?
Jézus úgy mutatja be Istent, mint szerető Atyát, aki velünk és értünk van. Jézus nem Istenről beszélt tanítványainak, hanem azt mondta el nekik, hogy mit tesz értük az Atya. Mi Istenről nemigen tudunk beszélni. Istenről hitelesen csak úgy lehet beszélni, hogy Vele beszélünk. Isten mindig a „mi Istenünk”, akinek hálával tartozunk mindenért.
Amikor a Szentlélekről beszélt, akkor Jézus ismét azt hangoztatta, hogy mit tesz értünk a harmadik Isteni Személy. Jézus három dolgot bízott a Szentlélekre. Először azt, hogy elvezessen bennünket a teljes igazságra. Másodszor azt, hogy hirdesse nekünk a jövendőt. Harmadszor azt, hogy megdicsőítse Jézust.
A Szentlélek első műve az, hogy elvezessen bennünket a teljes igazságra. Minden ember arra vágyik, hogy megismerje önmagát, hogy megismerjen másokat, hogy ismerje az igazságot. A bíróságon arra szólítják fel a tanút, hogy csak az igazságot mondja és a teljes igazságot. A féligazság megtéveszt. Amikor hitünkről van szó, akkor a teljes igazság összefoglalója a Hiszekegy. Három nagy igazság képezi ezt a teljes igazságot: jó az Isten, szeret az Isten, hazavár az Isten.
A Szentlélek hirdeti nekünk a jövendőt. Ma a világ tele van jósokkal. Nem csak a sarlatánokra utalunk ezzel a szóval, hanem az ún. tudományos előrelátásokra is, amelyeket statisztikai felmérések és egyéb megfigyelések útján igyekeznek elérni. Az emberek hiszékenyek, igen gyakran ezekhez az előrelátásokhoz igazítják életüket. De a jövőt sohasem lehet maradéktalanul előrelátni, mert az élet nem a véletlenek összjátéka, hanem az Isteni Gondviselés és az emberi szabadság együttesének játéktere. A Bibliában a próféták voltak a „jövendőmondók”, de nem oly értelemben, hogy megjósolták volna a jövendő eseményeket, hanem figyelmeztették a népet mostani viselkedésének következményeire. Ha elhagyják Isten törvényeit és bálványokat követnek, akkor rájuk szakad a büntetés, a számkivetettség, az éhség. Ma is sokan úgy élnek, mintha viselkedésüknek nem lenne következménye. Bölcs az az ember, aki a Szentlélek sugallatára úgy viselkedik és cselekszik, hogy eközben számot vet viselkedésének és döntéseinek rövid és hosszú távon bekövetkező következményeivel.
A Szentlélek dicsőíti meg Jézust. Megdicsőíteni itt azt jelenti, hogy ismertté teszi. A tanítványok azt a küldetést kapták, hogy az egész világon hirdessék Jézus nevét, kereszteljenek meg minden embert Jézus nevében, bocsássák meg az emberek bűneit Jézus nevében. Jézus nevének megdicsőítése ma is folytatódik. Igaz, sokan gyalázzák Jézus nevét, amikor kicsúfolják filmekben és karikatúrákban, de ezt tették Vele már földi életében is ellenségei. Mindez nem vesz el semmit Jézus nevének dicsőségéből. A mi feladatunk és küldetésünk az, hogy úgy éljünk, mint jó keresztények, hogy ne érje gyalázat Jézus szent nevét.
Első tekintetre talán úgy tűnhet, hogy főleg a Szentlélekről és Jézusról beszéltünk, az Atyáról alig tettünk említést. Jézus is így tett, amint ezt a vasárnapi Evangéliumban olvassuk. De a végén egyetlen mondattal kiegészítette búcsúbeszédét, amikor határozottan kijelentette, hogy az Atya és Ő egyek.
Szentháromság vasárnapján mi is arra emlékezünk, hogy mit tett értünk a mi Istenünk. A minket mindig gyengéden szerető Atya, aki életre hívott bennünket, elküldte egyetlen Szentfiát, hogy a bűnbeesés után se vesszen el senki azok közül, akik hisznek Benne; Jézus pedig elküldte a Szentlelket, hogy szerencsésen hazavezessen bennünket az Atyához. Ez a mi Istenünk: az áldott, mindig értünk aggódó Szentháromságos Egy Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek!(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mindenható Isten! Neked szentelem egész életem. Szüntelenül törekszem megismerésedre és akaratod teljesítésére. A te szeretetedet szeretném viszonozni és továbbadni embertársaim felé. Segíts engem méltó keresztény életet élni, hogy mindig az Atya gyermekének, a Fiú testvérének és a Lélek templomának érezhessem magam! Mennyei Atyám! Köszönöm neked az életem és hálás vagyok gondviselő szeretetedért és megbocsátó irgalmadért. Jézus Krisztus! Köszönöm neked, hogy megváltottál és az Atyához vezetsz! Szentlélek Isten! Köszönöm, hogy megszenteled életem és sugallataiddal megmutatod az üdvösségre vezető utat!
2022. június 5. – Pünkösdvasárnap
Evangélium Szent János Könyvéből (Jn 20,19-23)
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Isten szeretet" (1Jn 4,8.16); és a szeretet az első ajándék, amely minden mást magában foglal. Ez a szeretet "áradt ki szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott" (Róm 5,5). Mivel a bűn következtében meghaltunk vagy legalábbis megsebesültünk, a szeretet ajándékának első hatása bűneink bocsánata. A Szentlélek közlése (2Kor 13,13) az Egyházban a megkeresztelteket visszaállítja a bűn miatt elvesztett istenhasonlóságba. KEK
A Lélek a "foglalóját", más szóval "zsengéjét" adja örökségünknek a beteljesülésnek.
Ahol a Szentlelket kapjuk, az beteljesülés:
• Keresztségünkkel örök életre való születésünk valósul meg. A születés azonban egyben kezdet is.
• Bérmálásunkkal a belső növekedés bizonyos fokú teljességre jut. A keresztény nagykorúság küszöbét átlépve indulhatunk hirdetni az evangéliumot. Beteljesedés ez, de egyben felnőttségünk kezdete.
• Az Eucharisztia vételével beteljesedik a Krisztus életébe való beavatottságunk. De már az elsőáldozás elnevezés is jelzi, hogy ezzel valami új veszi kezdetét a vele való kapcsolatunkban.
• Bűnbánatunk a szentgyónásban, a kiengesztelődés szentségében a Szentlélek közlésével nyeri el beteljesedését. Bocsánatot nyerünk és ezzel új út kezdődik.
• A házasság szentsége mintegy beteljesíti az emberi szerelmet. De valójában a Szentlélek kiáradása által a házasok megint csak egy új úton indulnak el.
• Az Egyházi Rend ajándéka után, az újmisést sokszor ünneplik a hívek úgy, mint aki feljutott a hegycsúcsra, és a teljesség fényében áll. Ő pedig csak pirul: tudja, hogy indul csupán, hogy beteljesítse a Krisztustól kapott küldetést.
• A szentkenet az emberi szenvedést vagy azzal teljesíti be, hogy meggyógyítja, vagy azzal, hogy Krisztus áldozatába iktatja be a Szentlélek erejével, egészen odáig, hogy minden Krisztusban hívő haldokló így kiálthat fel: Beteljesedett! Az égbe lépve azonban azt látja, hogy csak most kezdődik, amiért eddig élt.
Ezt a látomást, amely szerint a Szentlélek életünk sodrában új és új beteljesedéseken és kezdeteken át vezet, a mennyei élet perspektívájában kell szemlélnünk.
A Szentlélek működése ugyanis az örök Kezdetbe, Isten benső életébe vonja bele egyre mélyebben egész emberi egzisztenciánkat.
Ünnepet ajándékoz nekünk a Gondviselő, az Egyház Születésnapján, amikor az első pünkösd kegyelmeiben részesülünk. Megjelenítés és nem puszta emlékezés. Az Apostolok Cselekedetei a pünkösdi esemény leírásában különféle képekkel illusztrálja a szerző, hogy mit jelent a Szentlélek jelenléte az Egyház és az egyes hívő számára.
Az egyik ilyen kép a szél: „mintha csak heves szélvész közeledett volna.” A szél nem látható, de óriási erőt tud kifejteni. A Szentlélek tehát az erő Lelke. Az egyik új templom bejáratánal olvasható, mintha az Egyház mondaná: „Állom a vihart!” Valóban az Egyház 2000 év óta „állja a vihart”, mert jelen van benne a Szentlélek, az erő Lelke.
A másik kép: a tüzes lángnyelv: „Szétoszló tüzes nyelvek lobbantak fel előttünk…” A láng – legyen bármilyen kicsi is – egész falvakat, erdőket lángba tud borítani. És az Egyház is mikor mint „kisded nyáj” elkezd terjedni a Római Birodalomban, de azóta is bárhol, az igehirdetők nyelvének, a tanúságtevők helytállásának a Szentlélek megadja a láng hatékonyságát. „Futótűzként terjed” szoktuk mondani.
Végül még egy csodálatos kép: az apostolok saját nyelvükön beszélnek, s hallgatóik csodálkozva kérdezik: „hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?”
A Szentlélek tehát „egy-nyelvűvé tette a sok népből összegyűlt híveket, szemben a bábeli zűrzavarral ahol a bűn, az Isten elleni lázadás „összezavarta nyelvüket”. (V.ö.: Gen 11,1-9)
Egynyelvűvé, azaz egyetértővé, hogy egy szívvel, lélekkel tudják megvallani: „Jézus Krisztus az Úr.”
Az egyetemesség a katolicitás gondolata van itt már jelen. Szent Ágoston kérdezi pünkösdi beszédében: „Ha valóban megkapom a Szentlelket, akkor miért nem tudok beszélni minden nép nyelvén?” Valószínű már akkor is voltak akik nem értették, félreértették a pünkösdi nyelvcsoda képét. Ezért így válaszol nekik: „ha azt akarjátok, hogy tiétek legyen a Szentlélek, akkor figyeljetek testvéreim! Egyes szentekben csodát visz végbe, másokkal az igazságot hirdeti, vannak akikben a szüzességet őrzi, másokban a házastársi tisztaságot. Egyesekben így, másokban úgy. Ami pedig a lélek az emberi test számára, az a Szentlélek Krisztus teste számára, mely az Egyház. Ha azt akarjátok, hogy a Szentlélek éltessen benneteket, óvjátok a szeretetet, szeressétek az igazságot és jussatok el az örök életre.”
Imádság:
Bölcsesség Lelke, segíts minket abban, hogy jobban szeressük a mennyei dolgokat a földieknél, a lelkieket a testieknél! Értelem Lelke, értesd meg velünk hitünk titkait! Jótanács Lelke, segíts döntéseinkben! Erősség Lelke, segíts legyőzni félelmeinket és gyengeségeinket, és segíts az erények gyakorlásában! Tudomány Lelke, taníts minket az igazságra! Jámborság Lelke, add, hogy gyermeki szívvel, bizalommal közeledjünk Atyánkhoz! Az Úr félelmének Lelke, add, hogy elutasítsuk mindazt, ami kárhozatra juttatna minket, és segíts, hogy állandóan törekedjünk az üdvösségre!
2022. május 29. – Vasárnap, Urunk mennybemenetele
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 24,46-53)
Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
-Urunk mennybemenetelének Evangéliumában Szent Lukács Jézus utolsó szavait ismerteti. Jézus három dolgot mondott. Először azt mondta, hogy be kell teljesednie mindannak, amit Róla a törvényekben, a prófétákban és a zsoltárokban írtak. Másodszor megnyitotta értelmüket és megmagyarázta nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kellett. Harmadszor meghagyta nekik, hogy rájuk bízza a nagy feladatot, hogy minden népnek hirdessék mindazt, aminek tanúi voltak.
Először, Jézusban beteljesedett a kinyilatkoztatás. Isten mindent elmondott magáról, amit mondani akart, elsősorban azt, hogy szereti az embert. Csakhogy ezzel nem lett vége a kinyilatkoztatásnak. Jézus mennybemenetelével csak az egyik szereplő „forgatókönyve” ért véget. Isten szólt, kimondta önmagát, elmondta mindazt, amit el akart mondani. Most a másik szereplőn a sor: az embernek kell színre lépnie és megérteni azt, amit hallott, magáévá tenni azt, ami a neki szánt üzenet.
Másodszor, a mi „forgatókönyvünk” még rengeteg anyagot tartalmaz, amit nem mondtunk el. Jézus ezt nagyon jól tudta, nemcsak a mi esetünkben, hanem első tanítványai forgatókönyvét is jól ismerte. Jézus tudta, hogy tanítványai maguktól fogva képtelenek lesznek megérteni a kinyilatkoztatásban foglalt igazságokat, ezért megnyitotta értelmüket és megmagyarázta nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kellett. Számunkra is a legnehezebb feladat a szenvedés értelmének felkutatása. Nekünk is szükségünk van isteni ihletre, hogy megfejtsük a titkokat. Jézus minket sem felejtett el: nekünk ajándékozta a Szentlelket, mellénk állította az Egyházi Tanítóhivatalt, amelynek a hit kérdésében szavatolta a tévedhetetlenséget, Vértanúkat és Szenteket támasztott az Egyház történelme során, hogy hiteles tanúként álljanak mellettünk.
Harmadszor, nekünk is tanúkká kell válnunk és hirdetnünk kell mindazt, amit magunk is megtapasztaltunk. Mi is beépülünk a Vértanúk és Szentek végeláthatatlan láncolatába és folytatjuk azt a küldetést, amelyet az Apostolok kezdtek el és amelyet majd tovább kell adnunk gyermekeinknek és az utánunk következő nemzedékeknek.
Urunk mennybemenetelével új szakasz kezdődött a világ és minden ember egyéni sorsában: Jézus saját személyében hidat vert az ég és a föld, Isten és az ember között. A Szentek már átmentek a hídon, mi viszont reménnyel a szívünkben, égre emelt tekintettel valljuk, hogy nyitva a mennyország, amint ezt Urunk mennybemenetelekor az első tanítványok tették. Erőnk pedig az az áldás, amelyet Jézus utolsó földi gesztusaként nekünk ajándékozott. Szent Lukács evangélista zárószavai minden hívő életprogramja: „Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent”. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy az Atya várt rád, amikor a mennybe emelkedtél. Hisszük, hogy a mennyei örök dicsőség várt rád földi életed után. Hiszem, hogy engem is az Atya vár a mennyországban. Ha az Atya akarata szerint szeretetben élem életem, ő az örök élettel fog megajándékozni. Uram, mennybemeneteled és az örök dicsőségbe jutásod erősítse bennem a hitet, hogy van örök élet és elnyerhetem azt! Taníts, hogy égre emelt tekintettel éljek, életem minden napján szem előtt tartsam, hogy a mennyországban Isten vár rám. Vezess engem Szentlelked által, hogy reményem beteljesedjen és az örök üdvösségre jussak!
2022. május 22. – Húsvét 6. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 14,23-29)
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus három dologról biztosítja tanítványait, akik már sejtik, hogy nemsokára bekövetkezik a fájdalmas elszakadás szeretett Mesterüktől. Jézus gyengéd szavakkal bátorítja és vigasztalja őket, mindennek zálogaként megajándékozza őket három kinccsel. Jézus mindenekelőtt arról biztosítja őket, hogy az Atya szereti őket. Aztán megígéri nekik a Vigasztaló Szentlelket, aki majd eszükbe juttat mindent, amit Ő mondott nekik, amíg közöttük volt. Harmadszor, Jézus rájuk hagyja békéjét. Ez a három ajándék a mi kincsünk is.
Elgondolkozhatunk mindenekelőtt azon, hogy itt tulajdonképpen egy nagyszerű kinyilatkoztatásról van szó: Jézus kinyilatkoztatta a Szentháromságos Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Ez azonban nem pusztán elméleti igazság, hanem lelki életünk hordozója, emberi méltóságunk megalapozója, mindennapi életünk támpontja. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a támpontokat.
Először, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy szereti őt az Atya. A pszichológia tanítja, hogy minden gyermek legfájóbb tapasztalata az, ha úgy hiszi, hogy szülei nem szeretik, mert nem akarták, hogy megszülessen, vagy mert kisfiút akartak kislány helyett. Isten világában nincs „nem kívánt” gyermek. Isten mindenkit szeretetben álmodott meg, alkotott meg és hívott életre. Mindaz, amik vagyunk, nem a véletlen műve, hanem Isten nagy szeretetének műve. Ezért meri a hívő ember elfogadni saját magát, rábízni életét Istenre és menni tovább élete útján, bármerre is vezessen ez az út. Az Atya feltétel nélküli szeretete az első kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.
Másodszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy az élet minden viszontagsága közepette vele van a Vigasztaló, Erősítő, Bátorító Szentlélek. A pszichológia tanítja, hogy minden embernek szüksége van valakire, akivel megoszthatja örömeit és bánatát, akire rábízhatja titkait, akibe belekapaszkodhat, amikor megbotlik, aki felsegíti őt, amikor elesett, aki biztatja és bátorítja, amikor elfáradt. A mindennapi életben ez a valaki vagy a szüleink, vagy a barátunk, vagy házastársunk. Az élet útján viszont ez a Valaki a Szentlélek, aki csendesen, a háttérben maradva biztos kézzel őrködik felettünk. Gondoljunk Rá szeretettel és hálával. A Szentlélek erőteljes jelenléte a második kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.
Harmadszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy Jézus békéje kíséri élete útján. A pszichológia tanítja, hogy minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kézzel megsimogatja lázas homlokát, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. Jézus az a Valaki, aki mindezt adja nekünk. Jézus békéje a harmadik kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus, te úgy szerettél bennünket, hogy egykor életedet adtad értünk, s úgy szeretsz minket, hogy most is nekünk adod magad. A veled való élet biztosítja számunkra azt a szabadságot, amely megteremti a szeretet légkörét, hogy szabadon szerethessük Istent és embertársainkat. Te szabadon, kényszer és félelem nélkül adtad oda életedet, hogy megismerhessük a te végtelen, határtalan szereteted. Taníts bennünket arra, hogy szabadon és nagylelkűen ajánljuk fel életünket Isten és az emberek szolgálatára! Segíts, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg!
2022. május 15. – Húsvét 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 13,31-33a.34-35)
Abban az időben: Amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus kihirdeti az új parancsot: „szeressétek egymást!” Több érdekes részletre figyelhetünk fel ebben a rövid evangéliumi szakaszban. Jézus ezúttal „fiaimnak” nevezi Apostolait. Ez arra utal, hogy Jézus a szülő szerepébe helyezte magát. Nevezte Ő tanítványait, szolgáknak („már nem nevezlek benneteket szolgáknak”, vagy amikor azt mondta nekik, hogy úgy fogalmazzanak, hogy „haszontalan szolgák”), nevezte őket gyermekeinek, tanítványainak, barátainak. Most fiaimnak nevezi őket. Ez utalás arra is, hogy most már nem kisgyerekek, hanem felnőtt emberek, akikre felelősséget lehet ráruházni. És tényleg, a szeretet parancsa nem kérés, nem ajánlat, nem felszólítás, hanem parancs: „Új parancsot adok nektek!” Jézus ma is úgy fordul hozzánk, mint akinek joga van parancsolni. A kereszténység nem önkéntesek klubja, hanem Jézus által kiválasztott tanítványok Egyháza, amelyben kötelességek is vannak, amelyeket azonban csak felnőtt emberek képesek teljesíteni.
Másodszor megtudjuk azt, hogy a keresztény szeretet mintája Jézus szeretete: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást”. Milyen volt Jézus szeretete? Talán három képben tudnánk kifejezni ezt a szeretetet: Jézus szeretete apai, anyai és testvéri szeretet.
Jézus szerette tanítványait erős, férfias szeretettel, mint ahogy az apák szeretik gyermekeiket. Jézus nem volt gyenge tanítványai hibáival szemben. Pétert sátánnak nevezte, amikor el akarta téríteni Őt a szenvedés útjáról; a két Zebedeus testvérnek a szemébe mondta, hogy nem tudják, mit kérnek Tőle, amikor az első helyekre pályáztak egy nem létező evilági Isten országában; Tamást megfeddte, amiért nem hitt azoknak, akik látták Őt a feltámadás után; a két emmauszi tanítványt balgáknak nevezte, amiért nem voltak hajlandók végiggondolni a nagyhéti eseményeket az Írások tükrében. Jézus nevelte tanítványait, megtanította őket imádkozni, felvilágosította őket az Írások reá vonatkozó igéiről, utasításokat adott nekik, amikor első apostoli útjukra küldte őket. Jézus szeretete ma is ilyen: férfias, apai: minket is figyelmeztet, irányít, nevel.
Jézus szerette tanítványait gyengéd, óvó szeretettel, mint az anyák szeretik gyermeküket. Védte őket, amikor a komisz farizeusok támadták őket, amiért nem böjtölnek és nem tartják be az ősök szokásait; félrehívta őket egy magányos helyre, hogy pihenjenek meg, mert látta, hogy fáradtak voltak; kedvesen fiacskáimnak nevezte őket az utolsó vacsora meghitt hangulatában; még elfogadtatása pillanatában is rájuk gondolt és őket fedezte, amikor felszólította a katonákat, hogy hagyják menni az övéit. A feltámadás után pedig kedvesen reggelivel várta őket a tóparton, amikor egész éjszakai fáradozás után nem fogtak semmit. Jézus minket is így szeret: gyengéden, anyai módon, oltalmazón.
Jézus szerette tanítványait kedves, baráti szeretettel. Mondta nekik, hogy ezentúl már nem nevezi őket szolgáinak, hanem barátainak, akiknek kinyilvánította szíve titkait; csendesen aludt a bárkájukban, amikor azok kieveztek a nyílt vizekre, mert megbízott bennük, mint ahogy a jó barátokban megbízunk; lakodalomba ment velük Kánába. Elfogadta tanítványait olyanoknak, amilyenek voltak, jó tulajdonságaikkal, erényeikkel és gyengeségeikkel együtt. Jézus minket is így szeret, kedves, baráti szeretetettel.
Jézus azonban azt is mondta, hogy nekünk szintén így kell szeretnünk egymást. A mi szeretetünknek is magán kell viselnie az apai szeretet jegyeit, ami azt jelenti, hogy bátran figyelmeztetetjük a másikat, ha letért a helyes útról, de azt is, hogy tudjunk odaállni a másik mellé és támogatni őt keresésében, munkájában, fáradságában. A mi szeretetünknek is anyai jelleggel kell bírnia, amely arra késztet bennünket, hogy óvjuk a másikat minden kiszolgáltatottságtól, és hogy lehajoljunk a kicsikhez, az elesettekhez, a szükséget szenvedőkhöz. Végül a mi szeretetünknek is baráti szeretetnek kell lennie, amellyel a másikat elfogadjuk olyannak, amilyen, minden jó tulajdonságával és gyengeségeivel együtt.
Hogy hogyan kell szeretnünk egymást azt magától Jézustól tudjuk, a Szeretet Nagymesterétől. A keresztény ember azzal is dicsekedhet, hogy a legjobb iskolába iratkozott: Jézus iskolájába, ahol a legkiválóbb Tanítómestere van.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te egyeseket a szegények felé fordulás, a szeretetszolgálat útján indítasz el. Önzetlen és önfeláldozó szívet adsz nekik, hogy szeretetedben éljenek és a te szeretetedet sugározzák a rászorulóknak és nélkülözőknek. Másokat a hitre nevelés útján indítasz el, hogy a tőled kapott tanítást, az üdvösség örömhírét jó magként vessék el az emberi szívekbe, mindazok szívébe, akik keresik az igazságot és vágyakoznak az üdvösségre. Adj nekik erőt, hogy hivatásukat felelősséggel végezzék! Segíts minket, hogy ne térjünk le a lelki fejlődés útjáról, mindig ragaszkodjunk hozzád, aki az üdvösségre vezetsz minket!
2022. május 8. – Húsvét 4. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 10,27-30)
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban a Jó Pásztorról szóló példabeszédet halljuk, amelyben Jézus elmondja, mit tesz juhaiért: a juhok hallgatnak Jézus szavára, Jézus ismeri őket, és azok követik Őt, örök életet ad nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezéből senki, mert maga az Atya adta őket Neki.
Először megtudjuk tehát azt, hogy Jézus beszél juhaihoz. Erre abból következtethetünk, hogy a juhok hallgatnak Jézus szavára, tehát Jézus szól hozzájuk. A múlt század derekán egy híres teológus könyvet írt ezzel a címmel: „A hallgatag Isten”. Tényleg vannak pillanatok, események az életben és a történelemben, amikor úgy tűnik, mintha Isten hallgatna. Sokszor hallottuk már a vádat, hogy miért hallgatott Isten Auschwitzben és más koncentrációs táborokban? De a mi Istenünk olyan Isten, aki beszél is. Szent Pál mondta, hogy Isten sokféleképpen és sokszor beszélt az embereknek, az utóbbi időkben azonban Szent Fia által szólt hozzánk. Ezért írt egy másik híres teológus egy könyvet ezzel a címmel: „Az Ige hallgatói”, ami arra utal, hogy hitünk lényege az, hogy Isten beszél az emberhez, mi pedig odafigyelünk arra, amit Isten mond nekünk. Hitünk első alappillére az az igazság, hogy a megváltás Isten kezdeményezése, vagyis, hogy Isten megszólította az embert. Isten úgy szerette az embert, hogy egyszülött Fiát küldte a világba, hogy senki el ne vesszen. A keresztény olyan ember, aki a világ zaja közepette is felismeri Isten szavát.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus ismeri juhait. Mindig örülünk, amikor valaki, akivel régóta nem találkoztunk, megismer bennünket a tömegben és néven szólít bennünket. Isten így ismer bennünket. Már az Ószövetségben olvassuk, hogy amikor Isten rábízta Mózesre a küldetést, hogy vezesse ki a rabszolgaságban sínylő népet Egyiptomból, akkor ezt azzal indokolta, hogy ismeri a nép szenvedését. Isten minket is ismer, megismer a tömegben, néven szólít bennünket és aggódó szeretettel kíséri életünk minden napját. Hitünk második alappillére az az igazság, hogy Isten állandóan jelen van, amint ezt Jézus ígérte mennybemenetele pillanatában: „én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”. A keresztény olyan ember, aki tudja, hogy még akkor is Isten jelenlétében megy előre, amikor úgy tűnik, hogy körülötte minden sötétség, amint ezt a Jó Pásztort magasztaló 23. zsoltár mondja: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hiszen Te velem vagy…”
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus örök életet ad juhainak. A juhok nem veszhetnek el soha, mert az Atya adta őket Jézusnak. Hitünk harmadik alappillére az az igazság, hogy a keresztségben mi is az Atya fogadott gyermekei lettünk, aki minket is hazavár az örök boldogságba. A keresztény olyan ember, aki égre emelt tekintettel éli földi életének napjait.
Negyedszer megtudjuk azt, hogy Jézus biztonságot ígér juhainak, vagyis senki sem ragadhatja ki őket kezéből. Szent Pált szinte megigézte ez a gondolat, amikor így ujjong; „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”, és válaszából kicseng nagy hite: „senki és semmi nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (vö. Róm 8, 35-39). Hitünk negyedik pillére az az igazság, hogy Jézus Egyházán a pokol kapui sem vehetnek erőt. A keresztény olyan ember, aki tudja, hogy Isten ereje nagyobb, mint minden testi vagy lelki szenvedés, rendületlenül vallja, hogy Isten jósága nagyobb, mint az emberi gonoszság. Jézus a Jó Pásztor nekünk is nyújtja ajándékait: ismer bennünket, szeret bennünket, óv bennünket és haza vár bennünket.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz! A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!
2022. május 1. – Húsvét 3. vasárnapja
2022. április 24. – Húsvét 2. vasárnapja
Az Isteni Irgalmasság vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,19-31)
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A Húsvét utáni második vasárnap az irgalmasság vasárnapja. Korábban ezt a vasárnapot úgy ismertük, mint „Fehérvasárnapot”, mivel az ősegyházban ezen a napon vetették le a fehér ruhát az újonnan megkereszteltek. De nem a név a fontos, hanem a tartalom. Minden vasárnap tulajdonképpen „Fehérvasárnap”, mert keresztségünk méltóságára emlékeztet bennünket, és minden vasárnap az „Isteni Irgalmasság” vasárnapja, mert Isten szeretetéről tanúskodik. Az Isteni Irgalmasság vasárnapja újabb eredetű emléknap. 2000. április 30-án II. János Pál pápa Rómában szentté avatta Fausztina Kowalska nővért és a szentté avatás alkalmával az egész világra kihirdette az Isteni Irgalmasság ünnepét. Szent Fausztina nővér magán kinyilatkoztatásban, magától az Úr Jézustól kapta a kérést, hogy a Húsvétot követő első vasárnap legyen az Isteni Irgalmasság ünnepe. Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Ilyen volt és ilyen ma is Jézus irántunk tanúsított szeretete.
Az első olvasmány az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amelyben az Apostolok jeruzsálemi működéséről olvasunk és megtudjuk, hogy a nép sokra tartotta az első tanítványokat. Minden kereszténynek úgy kell élnie, hogy kiérdemelje az emberek megbecsülését.
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett rész, amelyben János Apostol leírja mennyei látomását az élő Krisztusról. Jézus ma is él és vezeti Egyházát.
Az Evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De Jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az Evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi Evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az Isteni Irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Köszönöm, hogy végtelenül irgalmas vagy hozzám. Segíts, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Úgy szemlélem sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!
2022. április 17. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,1-9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.
Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.
Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.
Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.
Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.
A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.
Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.
A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.
Imádság:
Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Nyisd meg szemünket és értelmünket, hogy felismerjük a jeleket! Erősítsd hitünket, hogy feltámadásod részesei és tanúi legyünk!
2022. április 10. – Virágvasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 19,28-40)
Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.”
A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz.
Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Virágvasárnap az egyik legfurcsább liturgikus esemény: az ellentétek ünnepe. E napon egybefonódik "Alleluja" és "Feszítsd meg", örömujjongás és szenvedés, szeretet és árulás. Emlékeinkben visszatérnek a felejthetetlen gyermekkori barkás körmenetek, de fülünkben ott cseng a passió fájdalmas dallama is. A levegő már a tavasz pezsdítő frissességét, a fakadó élet ígéretét hozza felénk, de érezzük a szentsírt takaró nárciszok émelyítő illatát is. És mindez szinte átmenet nélkül, amint ezt megfigyelhetjük a jeruzsálemi eseményekben is, amelyekről a virágvasárnapi liturgia beszámol. Nagy események színhelye volt Jeruzsálem. De talán három mozzanatot külön ki lehetne emelni: Jézus örömujjongással körülvett ünnepélyes bevonulása a Városba, lassú árulások sora a Városban, Jézus halála a Városon kívül.
Hozsannával kezdődött Jézus jeruzsálemi hete. Szerette ezt a furcsa népet. Megsiratta barátját, Lázárt, megsiratta a szeretett fővárost, a tragikus emberi sorsot, a tévelygő embert, aki nem ismerte fel azt, ami a saját javát szolgálta volna. Velük örült, örült boldogságuknak, hagyta, hogy leteregessék ruhájukat, felmásszanak a fákra, hogy daloljanak, hogy körültáncolják. Ám az örömmámor nem sokáig tartott. Alig vonult be Jézus Jeruzsálembe, kezdődtek a kisebb-nagyobb árulások. Júdás már alkudozott a főpapokkal, ellenségei már készítették az összeesküvést ellen, a tanítványok már álmosak voltak, a nép már másfelé kereste apró örömeit. És aztán jött a magány, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság, a rettenetes kereszthalál. Mindez Jeruzsálemben történt, alig néhány óra leforgása alatt. És mindez most itt van, a virágvasárnapi liturgiába tömörítve.
Virágvasárnapnak időtálló üzenete van. Fontoljuk meg, hogy minden emberi élet virágvasárnap. Gondtalan örömben kezdődik, nagy rácsodálkozással lép be minden kisbaba ebbe a világba, amely tele van ígérettel, reménnyel, délibábbal. De a gyermekkor boldogságának egére nagyon hamar sötét felhők tornyosulnak és sorakoznak a sikertelenségek, kiábrándulások. Végül elkövetkezik a kikerülhetetlen halál. És a kettő között van, vagy kellett volna lennie, az életnek. De oly gyorsan elmúlik, mint egy virágvasárnap.
Fontoljuk meg, hogy minden házasság virágvasárnap. Lakodalommal kezdődik, örömujjongással meg zenével, mirtuszkoszorúval meg fehér ruhával, nagy szerelemmel és rengeteg reménnyel, álommal, várakozással. Aztán elhervad a mennyasszonyi csokor, elnémul a zene és megkezdődnek a hétköznapok kiábrándulásai, a kisebb-nagyobb árulások sorozata. És az egész álom tart valameddig, 10, 25, 50 esztendeig, az ember közben megjárja a Kálváriát, megismeri a szenvedést, a magányt, és egészen biztosan tudja, hogy minden álmának végállomása a halál.
Fontoljuk meg, hogy minden emberi szív Jeruzsálem, ahová Krisztus ünnepélyesen bevonult a keresztség pillanatában. Döbbenjünk rá, mire képes ez a szív, mire képes az ember Istenével szemben? Mindarra, amire képes volt az első történelmi Jeruzsálem. Eláruljuk Jézust, mint Júdás, aki nyomorult harminc ezüstpénzért eladta a barátot, a szeretetet, Istenét. A mi életünk értékfontossági sorrendje is áruláshoz hasonlít, amikor többre becsüljük a pénzt, a hírnevet, a kényelmet az erkölcsi törvénynél. Megtagadjuk, mint Péter: mindig, amikor emberi vélemény miatt megfutamodunk és letagadjuk az igazságot. Felelősségre vonjuk, mint Kaifás, amikor azzal vádoljuk Istent, hogy nem hallgatja meg imáinkat. Elalszunk jelenlétében, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor közömbösek vagyunk. És hány szívben már meghalt Jézus: minden életben, amelybe beköltözött a bűn.
De ahogyan Jézus feltámadt Jeruzsálemben, ugyanúgy képes feltámadni minden emberi szívben. Ezért tegyük lelkünket ilyen Jeruzsálemmé: hagyjuk, hogy Jézus végbevigye mindazt, amit akar. Vonuljon be ismét ünnepélyesen életünkbe: ismerjük el Őt egyetlen üdvözítőnknek, barátunknak, Istenünknek. Engedjük, hogy töredelmes gyónásban megtisztítsa szívünket, mint ahogyan megtisztította a jeruzsálemi templomot a kereskedőktől, kufároktól és mindattól, ami nem tartozott Isten házába. Majd pedig osszuk meg vele a vacsora kenyerét, hogy szeretete bennünk maradjon. Virágvasárnapon érezzük, hogy csak akkor van életünk, ha Krisztus él bennünk. De sajnos, az emberi szív Jeruzsálem, amely képes a gonoszágra, az árulásra. Szent Pállal fohászkodunk: „Ki szabadít meg minket saját emberi mivoltunk fojtogató szorításából?” A választ megtudjuk magától Jézustól: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” Valljuk meg ezért a jeruzsálemi gyermekekkel: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.
2022. április 3. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 8,1-11)
Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal.
Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent János részletesen leírja azt a jelenetet, amelyet leginkább úgy ismerünk, mint a házasságtörő asszony esetét. Szeretjük ezt a leírást, mert szépen végződik. Lélekben odaállunk a tanítványok közé és az asszony felé hajlik jóindulatunk a gonoszkodó farizeusok ellen. De ennek a jelenetnek adhatunk más címeket is, pl. a rosszindulatú farizeusok embertelensége. A jelent legszebb és legigazibb címe: „Jézus irgalmassága”. Még egy másik cím is idekívánkozik: „Jézus emberismerete”. Jézus világosan átlátott a farizeusok kétszínűségén, egyben látta az asszony alázatosságát is. Ebben a jelenetben ugyanis egy sor magatartással találkozunk. Vegyünk fontolóra hármat: a farizeusok kárörvendő rosszindulatát, az asszony csendes bűnbánatát és Jézus irgalmas, megbocsátó szeretetét.
Az evangéliumi szakasz az írástudók és farizeusok önkényes igazságszolgáltatásával kezdődik. A legszívesebben megköveznék az asszonyt, mert az igen látványos jelenség lett volna a nép szemében, és ők ismét az igazhitűség bajnokaiként kerültek volna ki. Kétszínűségüket csak fokozza az a tény, hogy tulajdonképpen nem is az asszony esete bántotta őket, hanem Jézust akarták próbára tenni, mi több, csapdát állítottak neki, hogy legyen miért elítélni őt. Végül azonban, amint ez leginkább történni szokott, a saját maguk által felállított csapdába estek. Igazaknak akartak tűnni, helyette azonban nyilvános megszégyenítésben részesültek.
Másodszor itt van az asszony, akiről megtudjuk, hogy házasságtörésen érték. Leginkább úgy képzeljük el őt, mint bűnös nőt. Nem is akarjuk mentegetni, de azért szívesen rákérdeznénk, ki volt az, akivel a nő megcsalta férjét, ahogy mondani szokás. Hogyhogy az a férfi nem vétett a házasság törvénye ellen? De itt nem is a bűn a lényeges, hanem az asszony magatartása. Nem szól semmit, nem védekezik, nem lép ellentámadásba, pedig megtehetné. Ehhez éppen Jézus szavai adhattak volna neki bátorítást, hogy bírái között senki sincs bűn nélkül. Az asszony elfogadta személyes felelősségét és elnyerte a megbocsátást.
A főszereplő azonban Jézus, akit jellemez az irgalom az asszony felé, de az igazságosság is és ez a két magatartás nemcsak a farizeusok, hanem az asszony felé is érvényesültek. A farizeusok felé kimutatta igazságosságát, amikor nyilvánosan feltárta kétszínűségüket. Az asszonynak viszont nem azt mondta, hogy minden rendben van, hanem tudtára adta, hogy tényleg vétkezett, megbocsát neki, de ezentúl ne vétkezzen.
Mind a három magatartásban magunkra ismerhetünk. Sajnos, gyakran mi is hasonlítunk a kétszínű farizeusokra, akik könnyen ítélkezünk mások fölött. Semmi értelme nincs kétszínűsködésünknek, hiszen Isten ismeri gondolatainkat és indítékainkat. Viszont magunkra kellene ismernünk az asszonyban is, aki alázatosan vállalta vétkét, mert nem sok értelme van mentegetőzni, amikor valami rosszat tettünk, Isten úgyis látja szívünket és lelkiismeretünket. Végül azonban Jézusra kell szegeznünk tekintetünket, hogy megtanuljuk Tőle, hogyan lehet összeegyeztetni az irgalmasságot az igazságossággal. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Atyám, te irgalmas szívvel hívsz engem, hogy találkozzak veled. Te nem elítélsz, hanem kiemelsz bűneimből és elindítasz egy új úton. Be kell ismernem, hogy sokszor ítélkezem embertársaim felett, és köveket ragadnék a kezembe, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. A könyörtelen ítélkezés elnyomja szívemben a megbocsátás lelkületét. Te feltétel nélkül megbocsátasz mindenkinek, nekem is. Ezt a feltétel nélküli megbocsátást szeretném megtanulni, s gyakorolni embertársaim felé. Taníts engem arra, hogy a te tekinteteddel nézzek minden bűnösre! Segíts engem, hogy ha bűnös emberekkel találkozom, gyakorolni tudjam ezt a tőled tanult és igazi irgalomból fakadó megbocsátást! Segíts, hogy szívemben őszinte bűnbánat ébredjen és tudjak mindenkinek megbocsátani!
2022. március 27. – Nagyböjt 4. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 15,1-3. 11-32)
Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Elmélkedés:Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában halljuk Jézus egyik legszebb és legmeghatóbb példabeszédét a tékozló fiúról, vagy ahogyan egyre többen szeretik nevezni: a nagylelkű apáról, aki itt természetesen a Jóisten képe.
Egész sor szereplője van ennek a példabeszédnek:
a nagylelkű, megbocsátani készséges apa; a fiatalabb fiú, aki megjárta a bűn lejtőjét és a megtérés hazavezető útját; az idősebb fiú, akinek szíve távol volt apjától és testvérétől; végül a hallgatóság, akik között voltak vámosok és bűnösök, akik azért jöttek hogy nyitott szívvel hallgassák Jézust, de voltak itt farizeusok és írástudók is, akik méltatlankodtak amiatt, hogy Jézus a bűnösökkel is szóba áll. Mindenkiben magunkra ismerhetünk.
Jézus példabeszédében a fiatalabb fiú a bűnös, és ily módon az egész emberiséget jelképezi. A fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, szabadulni akart a szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy hitte, hogy joga van rá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai vagyonból, amelyik “neki kijár”. Az ember mindent Istentől kap, ezért semmire sem tarthat igényt.
Az apa nem vitatkozik, hanem elosztja a vagyont. Mi valószínűleg nem így viselkedtünk volna. Vajon melyik apa nézné szó nélkül, hogy fia kikérje jussát, tudván, hogy nem képes azt kezelni, ezért legalább figyelmeztetné, hogy rosszul viselkedik, esetleg megpróbálna elbeszélgetni vele, jó tanácsot adni neki, hogy vigyázzon a vagyonra, mert az igen könnyen elúszik. Tény az, hogy Isten nem kényszerít semmire bennünket, Ő csak szeretetét tudja adni. Az emberek azt tehetik, amit akarnak, az Isten nem tehet mást, mint szeretetéről biztosít bennünket.
A fiú tehát elment. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját maga rabja lett. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta nemcsak az apai szeretetet, hanem barátait is, akiket nem szeretetből hívott magához, hanem önzésből, hogy fitogtassa gazdagságát. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt. Magához csalogatott embereket, azok viszont otthagyták őt. Végül egészen magára maradt.
A példabeszéd egyik kulcs mondata az, amelyikben Jézus megjegyzi, hogy a fiú már nagyon éhes volt, de nem adtak neki semmit. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és felszedi a földről a makkot, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki ezt mondaná neki: „Látom, hogy a halál felé mégy, éhen fogsz halni, de én nem akarom, hogy meghaljál, akarom, hogy élj, tessék, itt van egy maréknyi makk, hogy ne halj éhen.” Ez a mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt.
A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig mindenkit hazavár.
Az idősebb fiú a farizeusokat testesíti meg, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. A példabeszédből nem tudjuk meg, hogy az idősebb fiú bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére. De pontosan ezáltal válik örökérvényűvé ez a példabeszéd: az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, de sohasem szeretnek igazán. A példabeszédnek van azonban egy örökérvényű kinyilatkoztatása: Isten ma is mindenkit hazavár.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel!
Katolikus Karitász
A Katolikus Karitász 3 teherautónyi segélyszállítmányt küldött a menekültek fogadására a határhoz. A szállítmány többek között 100 matracot, takarókat, bébiételt, tartós élelmiszert tartalmaz. A hosszútávú segítségnyújtás érdekében, a menekültek ellátására Fehérgyarmaton és Nyíregyházán ideiglenes központot hoz létre a segélyszervezet, a helyi egyházmegyei karitász szervezetekkel közösen.
A Katolikus Karitász mindezen célok támogatására gyűjtést hirdet a Caritas Ukrajnával közös munkájának támogatására. A gyűjtéshez többféle módon lehet csatlakozni:
Katolikus Karitász
2022. március 20. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből(Lk 13,1-9)
Abban az időben: Odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
JosephusFlavius több olyan esetről is beszámol, ahol a helytartó a gyilkosságoktól sem riadt vissza, csakhogy terveit keresztülvihesse. Példaként említi a jeruzsálemi vízvezeték építését, amikor Pilátus erőszakkal távolíttatta el a tiltakozó népet, és katonáival többeket megöletett. De leír egy olyan esetet is, amikor Kr. u. 35-ben szamaritánusokat mészároltatott le, miközben azok szent hegyükre, a Garizimre tartottak.
Világunkban az elektronikus hírközlő eszközöknek köszönhetően szinte pillanatokon belül hírt kapunk a különféle tragédiákról és rettenetes eseményekről, háborúkról és gyilkosságokról. Titokban már-már jólesően fellélegzünk, hogy hál’Istennek, nem velünk történtek. Jézus voltaképpen úgy vonja le a katasztrófák tanulságait, hogy lecsillapítja szörnyűlködésre hajlamos természetünket, és megtérésre szólít fel. Nem tesz politikai nyilatkozatot, hanem kérdéssel válaszol, és helyteleníti azt a farizeusi felfogást, miszerint a galileaiaknak valami súlyos bűnük lehetett, hogy Isten így megbüntette őket. Tiltakozik az ellen, hogy közvetlen megfelelést keressünk természeti katasztrófák, emberi sorsok tragédiái és személyes bűneink között. Természetes, hogy vannak átfedések, akár ok-okozati összefüggések is bűn és szenvedés között, de Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Tehát nem az a kérdés, ki a bűnösebb… vagy biztos azért haltak meg, mert megérdemelték…
Ő azt ajánlja, ne riogassuk ilyesmivel egymást. Ezek a vértanúk sem voltak bűnösebbek az élőknél… Mi azt gondolhatnók: lám, milyen rosszak az emberek, milyen rossz a világ, lám Isten megbüntette… –, ezen felül viszont nem érint minket. Pedig mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian megtérésre szorulunk. Hogy miért? Azért, mert a halál, bármilyen módon történjék is, végzetes és kérlelhetetlen. Amíg élünk, még javíthatunk, változtathatunk életünkön. Ha elutasítjuk a bűnbánatot, a halál nagy semmije s az örök kárhozat köszönt ránk.
Bizonyos értelemben mindannyian visszaeső bűnösök vagyunk. Jézus szava tehát önvizsgálatra késztet, mert mi sem vagyunk kevésbé bűnösök, mint akik valami katasztrófa folytán már életüket vesztették. És hogy mások rosszak, az nem ment fel a megtérés kötelezettsége alól.
A terméketlen fügefáról szóló példázat is a megtérést szorgalmazza. A vincellér még kikönyörgött egy év haladékot a fügefának, hogy termőre forduljon. Körülássa és megtrágyázza, hátha terem jövőre. Holott a fügefa arról híres, hogy bármilyen sovány talajban gyökeret ereszt, gyorsan nő és bőséges termést hoz. A bűnben megkeményedhetünk, és a halál azelőtt is bekövetkezhet, hogy mi rászánjuk magunkat a megtérésre. Jézus Krisztusban egy utolsó lehetőséget kapott az emberiség, hogy ráeszméljen üdvösségére. Ezt a lehetőséget el is veszíthetjük, el is játszhatjuk. Nagy a felelősségünk.
Nagyböjti belső utamon vizsgáljam felül: milyen termést hozott az életem? Érik életem gyümölcse, vagy terméketlenül szívom el mások életnedveit, szeretetét? Mi jellemzi eddigi életemet: meddő semmittevés, fogyasztás, vegetálás, vagy alkotás, szeretetszolgálat?… Mi az, amiről el tudok számolni a mennyei gazda előtt? Ha csak a helyet foglaljuk, és terméketlenül lézengünk, valójában kártékonyak vagyunk… Nem halogathatjuk a megtérést mindig holnapra, nyugdíjas éveinkre. Isten országának építésében nem lehetünk lusták és megalkuvók. Mert a zárszámadás végén életünk fájára is azt mondják majd: vágd ki!
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos lelki teherként nehezedik ránk a tudat, hogy bűneinkért vállalnunk kell a következményeket, s azokért akár büntetésre is számíthatunk. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas, kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Azzal a bizalommal sietek feléd, hogy nálad nem csak igazságos ítéletre számíthatok, hanem rátalálok irgalmas szeretetedre is. Hiszem, hogy bármily nagyok is bűneim, nagyobb a te irgalmad és kegyelmed. Tekints rám, Uram, irgalmas tekinteteddel!
2022. március 13. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 9,28b-36)
Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt.
Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács Evangélista leírja Jézus színeváltozását. Megállhatunk egy pillanatra a jelenetben megjelenő szereplők előtt. A szereplők: Jézus, Mózes és Illés, valamint a három Apostol, Péter, János és Jakab. Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.
Jézus a főszereplő. Úgy áll ott a hegyen, mint közvetítő Isten és emberek között. Kiválasztott Apostolai felé kinyilvánította dicsőségét, Atyja felé pedig megújította abszolút engedelmességét, amit az Atya megerősített azzal, hogy felszólította a jelenlévő Apostolokat és velük együtt minket is, hogy Jézust hallgassuk, mert Rá bízta az örök élet igéit.
További szereplők Mózes és Illés, az ószövetségi próféciák beteljesedésének tanúi. Minden, amit a próféták előre meghirdettek, Jézusban beteljesedett, nevezetesen az, hogy Isten hű maradt ígéretéhez, hogy nem hagyja magára az embert, hanem elküldi Szentfiát, hogy tanúságot tegyen az Atya irántunk való feltétel nélküli szeretetéről.
Végül itt vannak Péter, János és Jakab az újszövetségi új kezdet megbízottai. Nekik kell majd átvezetniük Isten új népét az Első Szövetségből az Új Szövetségbe, a Törvény vallásából a Szeretet vallásába. Ennek a küldetésnek nyitánya Jézus színeváltozásának eseménye, amelyben kinyilvánította Istenségét.
A három kiválasztott tanítvány megértette azt, hogy Jézus sokkal több annál, amit ők mindeddig láttak belőle. Jézus színeváltozása alatt megsejtettek valamit Jézus jövendő dicsőségéből. Akárcsak ez a három tanítvány, mi is csak valamit látunk Isten jelenlétéből mostani életünk során. Isten szeretetéről tanúskodik minden szeretet, amelyet másoktól kapunk; Isten jelenlététről tanúskodik minden olyan segítség, amely váratlanul megérkezik, amikor bajban vagyunk; Isten gondviseléséről sejtünk meg valamit, amikor visszakalandozunk múltunkba és rádöbbenünk arra, hogy múltunk nem volt össze-vissza tévelygés, hanem minden eseménynek volt jelentősége és értelme. Istenből látunk meg valamit, amikor a természet szépségét csodáljuk, amikor magával sodor bennünket egy jó gondolat, amikor hálaadó imára kulcsolódik kezünk. Istenből látunk meg valamit, amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Jézus színeváltozásának emlékét a liturgia Nagyböjt elejére teszi, mintha ezáltal is bátorítani akarna bennünket, hogy ne lankadjunk további életutunkon.
Amikor Jézus lejött a három Apostollal a hegyről, rájuk parancsolt, hogy ne szóljanak senkinek a látottakról, mindaddig, amíg az Emberfia föl nem támad halottaiból. Természetesen, ők nem értették, mit akart ezzel mondani. Nem értették, mit jelent Jézus halála és feltámadása. Ezt majd csak utólag értik meg. Valahogy mi is így vagyunk az életben. A szép, örömteli, boldog pillanatok előkészítenek bennünket a nehéz időkre. Amikor ránk szakadnak a gondok, akkor emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amikor úgy éreztük, hogy megláttunk valamit Isten jelenlétéből, és ily módon vigaszt küldött nekünk. Jézus színeváltozásának időtálló üzenete, hogy a látszaton túl van egy másik valóság, amely szintén a miénk: Isten szerető és gondviselő jelenléte. E két világ találkozott Jézus színeváltozásának eseményében.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet, isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak. Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket. Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye!
Az MKPK körlevele a 2022. évi nagyböjti tartósélelmiszergyűjtésről
Kedves Testvérek!
Idén újra meghirdetjük a nagyböjti irgalmasság gyakorlásának ősegyházi hagyományát, amikor arra biztatjuk a híveket, hogy hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer-felajánlásukat a rászorulók számára és tegyék a templomban az erre kijelölt helyre.
Az ősegyházi források közül Szent Pál apostolnak a korintusi egyházközségben meghirdetett adománygyűjtését állítjuk példának, aki a jeruzsálemi keresztények megsegítésére bíztatott.
„Ti mindenben kitűntök: a hitben, a szóban, a tudásban, minden buzgólkodásban és az irántunk táplált szeretetben; tűnjetek ki tehát a jótékonykodásban is. Nem parancsként mondom, hanem mások buzgóságára hivatkozva szeretetetek őszinteségét akarom kipróbálni. Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. Erre nézve tanácsot adok nektek, mert javatokra válik. Tavaly óta nemcsak, hogy megkezdtétek a gyűjtést, hanem őszinte szándékotokat is megmutattátok. Most hát gyakorlatban is hajtsátok végre, hogy a készséges akarat tehetségetekhez mérten tetté váljon. Ha az akarat készséges, aszerint tetszik (az Istennek), amije van, nem aszerint, amije nincs. Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül, s így (a javak) kiegyenlítődjenek. Az Írásban is az áll: „Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, aki meg keveset, nem szűkölködött” (2Kor 8,7-15).
Kedves Testvérek!
Nagyböjti közös zarándokutunkon az Egyház így könyörög: „Istenünk, minden irgalom és jóság forrása, te a böjt, az imádság és az irgalmas szeretet gyakorlása által gyógyulást adsz bűneinkre” (Nagyb.3.vas.).
Immáron tizenegyedik alkalommal hirdetjük meg a nagyböjti adománygyűjtésben az irgalmas szeretet gyakorlásának ezt a formáját. Az bűnbánatunk és sajátos nagyböjti liturgikus imádságaink – mint a keresztúti ájtatosság – akkor lesznek gyümölcsözőbbek, ha az irgalmas szeretet gyakorlásáról sem feledkezünk meg.
Az újabb hullámokban visszatérő világjárvány következményeként családok kerültek nehéz helyzetbe, akiknek a Katolikus Karitászmint Egyházunk hivatalos segélyszervezete – igyekezett segítő kezet nyújtani. Gazdasági nehézségeket is hozott magával a járványveszély, munkahelyek szűntek meg és sokakat a létbizonytalanság rémképe is fenyeget.A Karitász munkatársai, önkéntesei és alkalmi segítői is bekopogtak a családok, az idősek ajtaján és segítettek abban és úgy, amire éppen szükség volt. Gondoskodás indult el a bátrak lelkéből, ami egy nagy szeretetteljes összefogássá vált. Ennek a segítő szeretetnek ki kell tartania mindaddig, amíg a családjainknak szenvedést okoz a járványhelyzet. Szent Pál apostol figyelmeztet bennünket: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12,26).
Az elmúlt esztendőben már második alkalommal nem tudtuk teljességében megvalósítani a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést, mert éppen megkezdtük, de a vírus elleni védekezés következtében csak korlátozottan tudunk eljutni liturgiákra. Úgy tűnik, hogy most ez a veszély nem fenyeget bennünket, így még nagyobb buzgalommal vegyünk részt az adományok gyűjtésében. Ugyanakkor Ukrajnában háborús helyzet van, sokan érkeznek menekültként Magyarországra, a kárpátaljai magyarság élelme is kifogyóban van. Ezért ebben az évben a tartós élelmiszergyűjtést ezekre a célokra fordítja a Katolikus Karitász.
Tegyünk tanúságot az irgalmas szeretet gyakorlásáról az idei nagyböjtben is, és lehetőségeinkhez mérten tartósélelmiszerrel járuljunk hozzá a Katolikus Egyház segélyakciójához. Ezt megtehetik a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő hétköznapokon, március 20-27 között.
A korábbi években meghirdetett gyűjtésünk eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból juttattunk el a rászorulókhoz. Ha ezt mindannyian megtesszük és legalább 1 kg adományt hozunk a templomba, újra nagyon sok családnak tudunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve. Most a határontúli magyarokkal és a hazánkba érkező menekültekkel tehetünk jót nagyböjtben. Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a Karitász segítő munkájába. Ha hívjuk a 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.
„Személyes szeretettel másokért.” Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász karitatív szolgálatát: a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat.A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk. A templomainkban összegyűjtött élelmiszerek nemcsak táplálékot jelentenek, hanem üzenetet is hordoznak, a Gondviselő Isten kézzelfogható szeretetét a nélkülöző családok számára.
Ferenc pápa a Szegénység elleni világnapra írt legutóbbi üzenetében így bíztat bennünket:
„A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész működése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az ő köztünk való jelenlétének konkrét jele. Nem akkor és ott találjuk meg őt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az ő szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetői, hiszen ők voltak az elsők, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az ő országában (vö. Mt 5,3).A szegények – bármilyen helyzetben és körülmények között éljenek is – evangelizálnak bennünket, mert lehetővé teszik, hogy mindig új módon fedezzük fel az Atya legigazibb arcvonásait.”
Szent Pál apostol buzdításával köszönjük meg mindenkinek a jóságát:
„Ha tehát kitartotok a jótékonykodásban, Istent magasztalják érte, mivel készségesen vallomást tettetek Krisztus evangéliumáról, és bőkezűségetekkel kifejezésre juttattátok a velük és a többiekkel való közösséget. Imádkoznak is majd értetek, és vágyódnak utánatok abban a tudatban, hogy Isten kegyelme bőségesen kiáradt rátok”(2Kor 9,12-14).
Budapest, 2022. nagyböjt 2. vasárnapján
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
(A körlevél felolvasandó nagyböjt 2. vasárnapjának minden szentmiséjén.)
2022. március 6. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 4,1-13)
Abban az időben: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A nagyböjti időszak már elnevezésével is ráirányítja a figyelmet a böjtölés fontosságára. A liturgia pedig arra emlékeztet, hogy a Lélek ösztönzésére Jézus negyven napra a pusztába vonult, semmit nem evett, imádsággal és böjttel készült szolgálata megkezdésére, majd végül megéhezett, és megkísértette a sátán.
A II. Vatikáni Zsinat előtt a böjti fegyelem sokkal szorosabb volt a mostaninál. Ma jobban hangsúlyozzuk Jézusnak azt a kijelentését, hogy „nem böjtölhet a násznép, amikor vele van a vőlegény”. Jézus a vőlegény, aki köztünk él, és velünk zarándokol az Egyházban. Mostani nagyböjtünk központi üzenete, lényege a húsvét megünneplésére való felkészülés, ezért olyan fontos, hogy ez az időszak valóban hatékony legyen. Olyan, mint a diákoknak a vizsgaidőszak, mint építkezés előtt a tervezés vagy egy beruházás előtt a források összegyűjtése. A nagyböjt a húsvétra készít elő. Olyan lesz a húsvétunk, amilyen a nagyböjtünk volt.
A felkészülésben Jézus példája segít bennünket, aki nyilvános működése kezdetén kivonult a pusztába, s amint a választott nép negyven éven át zarándokolt a sivatagban, mielőtt bejutott volna az ígéret földjére, úgy ő is negyven napon át készült küldetésének beteljesítésére. Példája nyomán mi is negyven napon át készülünk a húsvétra. A sivatag a megkísértés helye volt Izrael számára. A pusztában Jézust is megkísértette a sátán, s a nagyböjti időszak számunkra is kísértésekkel teli. A Mester példájából, abból, ahogyan ellenállt a kísértéseknek, mi is tanulhatunk.
A mai szentlecke, melyet A rómaiaknak írt levélből olvastunk, arra emlékeztet, hogy közel van hozzánk a hit tanítása: ajkunkon és szívünkben. Szent Pál így fogalmaz: „A szívbeli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás üdvösségre szolgál.” Megkísértése idején Jézus is szívében hitte és szájával megvallotta, hogy az Atya küldötte. Ez a világos identitása és hite tette képessé arra, hogy legyőzze a kísértéseket. Mindehhez pedig Isten szavából merítette az erőt. A sátán mindhárom kísértésére a Szentírás szavaival válaszolt, és háromszor is a Második Törvénykönyvet idézte.
Az első kísértésben Jézus győztes válasza ez volt: „Nem csak kenyérrel él az ember.” Ez erőt adott neki a hivatásában való kitartásához, vagyis ahhoz, hogy az Atyától kapott hatalmát ne a maga kényelmére, jóllakatására használja. A második kísértésben a sátán a földkerekség minden országát ígérte neki. Ekkor is Isten szava erősítette meg: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” S ugyanez történt a harmadik kísértésben is, amikor a sátán azt mondta neki, vesse le magát a templom párkányáról, így bizonyítva a nép előtt, hogy ő Isten küldötte, akit Atyja megoltalmaz és angyalai megvédenek minden bajban és veszélyben, nehogy kőbe üsse a lábát. Jézus ezt a kísértést is egy szentírási idézettel hárította el: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (MTörv 6,16).
Jézus kísértéseit és az azokra adott válaszait érdemes átelmélkedni a vasárnapi szentlecke fényében. Szent Pál apostol ugyanis a római levélben nagyszerű eligazítást ad arra nézve, hogy a „szívbeli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál”.
Nincs hatékonyabb és szebb imádság kísértés idején, s nincs jobb felkészülés a húsvét megünneplésére sem, mint Jézus példája nyomán felidézni a Szentírás szavait, s nemcsak emlékezni rájuk, nemcsak szívünkben hinni, hanem szánkkal is hangosan megvallani azokat, hiszen „mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”.(Ternyák Csaba érsek)
Az Evangéliumban Szent Lukács részletesen ismerteti Jézus megkísértését a pusztában. Szeretnénk tudni, honnan kapta az Evangélista a részleteket, hiszen az eseménynek nem voltak szemtanúi. Csak feltételezhetjük, hogy maga Jézus beszélt tanítványainak a pusztában történt tapasztalatairól. Más evangéliumi leírásokból tudjuk, hogy Jézus gyakran magányos helyre vezette Apostolait és ott sok mindenre oktatta őket.
Amikor Jézus megkísértéséről hallunk, akkor leginkább megállunk a kísértések előtt, azokat elemezzük, azokról gondolkodunk, azoktól rettegünk azokat próbáljuk lefordítani a mai kor nyelvezetére, pl. mit jelent ma a kísértés, hogy kenyérré változtassuk a köveket, vagy, hogy levessük magunkat a Templom párkányáról? Biztosan vannak ezeknek a kísértéseknek modern változatai is, de ezt mindenkinek egyéni szinten kell megtalálnia, nem igen lehet általánosítani. Próbáljunk ezúttal összpontosítani Jézus válaszaira, amelyekkel visszautasította a kísértéseket. Honnan vette Jézus ezeket a válaszokat?
Az orvosok ma gyakran hangoztatják, hogy egészségünk megvédése céljából igen fontos a „prevenció”, a betegségek megelőzése, amely mindenekelőtt az egészséges életvitelt, kiegyensúlyozott táplálkozást és a rendszeres orvosi vizsgálatot jelenti. Valami hasonlót olvashatunk ki a vasárnapi Evangéliumból. Jézus a sátán mindegyik kísértésére azonnal válaszolt, idézve a Szentírást, Isten igéjét. Ezek nem rögtönzött válaszok voltak, hanem Jézus mélyen fekvő lelki stílusából fakadtak. Ő Isten igéjének fényében gondolkodott, cselekedett és élt. Amikor szüksége volt Isten segítségére, azonnal kéznél volt a legalkalmasabb szentírási ige, amelyet akárcsak egy vértet, maga elé emelt, hogy megvédje magát a sátán támadásától. Jézus tehát már eleve felvértezte magát a sátán kísértései ellen.
A lelki prevenció, megelőzés nagy szerepet játszik a mi lelki életünkben is. Az Evangéliumból megtudjuk, hogy Jézus három fegyverrel verte vissza a kísértéseket.
Jézus első fegyvere a kísértés ellen az élet értelmének tudatosítása volt. Jézus megéhezett, de tudatában volt annak, hogy az élet több mint az anyagi jólét. A könnyű meggazdagodás vágya ma ugyanaz, mint amit a sátán Jézusnak javasolt: jusson könnyedén kenyérhez. Oly könnyen elfelejtjük, hogy a kenyérért meg kell dolgozni, a pénzt meg kell keresni. Itt nem csak a kenyérről van szó, hanem mindenről, amiről úgy hisszük, hogy jogunk van rá, tehát másoknak kötelességük azt nekünk megadni. Ez történhet intézményes szinten, amikor úgy érezzük, a társadalmi rendszer igazságtalanul bánik velünk, de történhet családi szinten is, amikor úgy véljük, hogy azok, akikkel együtt élünk, nem adják meg mindazt, amit kívánunk. Ekkor kell tudatosítanunk azt az igazságot, hogy tulajdonképpen semmire sincs jogunk, hanem minden Isten ajándéka: a kenyér és az egészség, de még a bankban felgyülemlett pénz is.
Jézus második fegyvere a kísértés ellen Isten szuverén hatalmának tudatosítása volt. A hatalomvágy talán minden ember alapvető kísértése. Amikor hatalomvágyat említünk, akkor nem szükséges azonnal a politikai nagyhatalmakra gondolnunk. A hatalomvágy kísértése felütheti fejét a családban is, ahol a férj akarja rákényszeríteni nézeteit feleségére, gyermekeire. Bárhol két ember él egymás mellett, megjelenik a hatalomvágy kísértése. Hogy ezt megelőzzük, szükségünk van egyre mélyebben tudatosítanunk azt az igazságot, hogy nem vagyunk senki életének ura, hanem minden ember és minden élet egyetlen, szuverén ura Isten.
Jézus harmadik fegyvere a kísértés ellen az Istenbe vetett abszolút bizalom volt: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”. Talán nem tudatosan, de valahogy bennünk él az a gyanú, mintha Isten nem lenne egészen igazságos. Ez akkor tűnik ki, amikor úgy véljük, másoknak többet adott, mint nekünk, vagy megvont tőlünk valamit, amit nagyon szerettünk volna elérni. Ilyenkor azt kell tudatosítanunk, hogy Isten sokkal bölcsebb, mint mi vagyunk. Ő látja azokat a távlatokat is, amelyek a mi szemünk előtt rejtve vannak, ezért nyugodtan megbízhatunk benne, hiszen mindig csak a javunkat akarja. Ha így élünk, akkor képesek leszünk ellenállni annak a kísértésnek, hogy mi írjuk elő Istennek, hogyan kormányozza a világot.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus, hiszem, hogy velem vagy mindig, velem vagy életem nehéz helyzeteiben, velem vagy még a kísértések idején is. A gonosz az ellenkezőjét akarja elhitetni velem, s azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy magamra hagytál, nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam. Bukásaim és eleséseim figyelmeztetnek, hogy újra és újra bizalommal forduljak hozzád és segítségedet kérjem. Segíts, hogy a legnehezebb kísértések idején is a te arcodra tekintsek, a te tekinteted keressem, a te kezed után nyúljak, s a te szívedre hajoljak!
2022. február 27. – Évközi 8. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 6,39-45)
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskeborról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéről beszél a száj.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Jézus a mai evangéliumi szakaszban felhívja a figyelmünket a következőkre: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél. Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.” (Lk 6,40) Az Úrnak ez a kijelentése három fontos dologra világít rá.
Jézus, amikor a mesterről beszél, valójában önmagáról szól. Hisz ő mondta egy másik alkalommal: „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8) Az Úr Jézus tehát az egyetlen és egyedüli Üdvözítő. Ő az a mester, aki szavaival és tetteivel, tekintéllyel tanít. Biztos viszonyítási pont az életünkben, aki feltárja előttünk Isten titkát, s azt, hogy kik vagyunk, illetve, hogy mi a hivatásunk, hogyan kell élnünk. Olyan mester ő, aki személyesen szeret és ismer minket; ő azért jött, hogy szabaddá tegyen bennünket. Ez az örömhír feladattá is válik számunkra, hiszen az Úr Jézus arra hív mindnyájunkat, hogy csendben szemléljük őt, s hívására válaszolva ápoljuk a vele való barátságunkat. Őt állítsuk életünk középpontjába!
Jézusnak ebben az említett mondatában továbbá az is kirajzolódik, hogy az ő tanítványai vagyunk. A tanítvány első számú feladata pedig az, hogy az Úr mellett, illetve vele legyen (vö. Mk 3,14). Mivel szereti Mesterét, ezért hallgat a szavára. Nyitott és befogadó a tanításra. Biztonságot jelent számára, hogy Mesteréhez tartozik. Kérdezzük meg magunktól őszintén, hogy mi kire hallgatunk, kit hallgatunk. Ünnepeljük mi is, hogy Jézus tanítványai lehetünk! Tekintsünk magunkra és másokra is így, s alázattal fogadjuk el törékenységeinket, melyektől nem fél az Úr, csak arra hív, hogy bízzuk rá magunkat. Maradjunk meg mindig Jézus Krisztus tanítványainak!
S végül finoman arra bátorít az Úr, hogy kövessük őt, és növekedjünk, tökéletesedjünk a szeretetben, az életszentségben, hogy így egyre jobban kifejlődjék bennünk az érett és szabad ember minden jellemvonása. Ez pedig lépésről lépésre akkor valósul meg, ha hagyjuk, hogy kialakuljon bennünk az új, krisztusi ember. Olyanná kell válnunk, mint ő. Ez a Jézushoz való hasonulás valójában az életszentség, amiről Pál apostol így ír: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20) Engedjük tehát, hogy a Szentlélek Jézushoz vezessen bennünket! A szentáldozás, az imádság, a bűnbánat és a Szentírás olvasása által egyre inkább el tudunk mélyülni e titokban. Ennek tükrében megállapíthatjuk, hogy az isteni Mestertől való tanulás elsősorban nem adatok megjegyzését jelenti, hanem azt, hogy magunkévá tesszük gondolatait, érzéseit és szavait (vö. Mt 11,29; Fil 2,5–11). Vagyis úgy gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, mint ahogy Jézus gondolkodna, beszélne és tevékenykedne a helyünkben.
Szegezzük tehát tekintetünket egyetlen Mesterünkre, Jézus Krisztusra, kövessük őt az életszentség útján, és soha ne feledjük: ezen az úton tanítványok vagyunk, egymásnak pedig tanítványtársai!
Nyúl Viktor
Imádság:
Irgalmasság Istene! Köszönjük, hogy szerető Atyaként fordulsz felénk és számíthatunk a megbocsátásra. Látod hibáinkat, ismered gyengeségeinket, ugyanakkor erőt adsz nekünk a bűn elleni küzdelemben. Nem emberi érdemeink miatt, hanem azért, mert szeretsz minket. Add meg nekem az őszinte bűnbánat kegyelmét, hogy mindig alázattal álljak eléd! Belátom gyengeségeimet és bűneimet, amelyekért senki mást nem hibáztathatok, csak önmagamat, és vállalom értük a felelősséget. Köszönöm, hogy az ítélet napján igazságosságra és irgalmasságra számíthatok tőled, aki engem és minden embert az üdvösségre hívsz.
2022. február 20. – Évközi 7. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 6,27–38)
Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak.
Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza.
Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.
Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Valami olyasmit várna el tőlünk a mai evangélium, ami nem parancsolható? Nem mesterkélt, erőltetett, őszintétlen a szeretetünk, ha pont az ellenségeinket kellene szeretnünk? És mindezt parancsra?
Mielőtt az ellenségszeretet nehéz parancsára figyelünk, érdemes szembesítenünk magunkat azzal, hogy ez a fajta szeretet bizonyos értelemben könnyebb, mint a „Szeressük egymást!” jézusi parancs teljesítése. Ugyanis csak rajtam múlik, sikerül-e szeretnem az ellenségemet. A másiknak semmit sem kell tennie, sőt, minél ellenségesebb vagy gonoszabb a viselkedése, annál alkalmasabb alanya az ellenségszeretetnek. Egyedül az én kegyelmi indításra meghozott döntésem és a kegyelembe való belekapaszkodásom szükséges ahhoz, hogy szeressem.
A nehezebb „Szeressük egymást!” jézusi parancs teljesítéséhez már legalább két személy szükséges. A kölcsönös szeretetben mindig van valami kiszolgáltatottság, és ettől nehéz. A szeretet teljessége mégis csak ez a viszonzott szeretet, amiben sok a kockázat.
A mai evangélium a nehezen szerethetők felé irányít minket: ott szeressünk, ahol viszonzást, hálát és kölcsönösséget nem remélhetünk. Maga Krisztus Urunk tanítja ezt az ellenségszeretetet, ami egyedülálló módon csak a kereszténységben létezik.
Hans Urs von Balthasar szerint Jézus egész tanítása „mindabban, amit kimond, ígér és követel, (…) csak egész életének a kereszt felé irányulásából válik érthetővé. Mindez könnyen szemléltethető az ellenségszeretet parancsolatán keresztül, amely csupán fedezet nélküli erkölcsi követelmény lenne, ha meghalván Jézus nem imádkozott volna kínzóiért, azaz testében nem valósította volna meg azt, ami »lehetetlen«” (vö. Lk 23,34).
A keresztény ellenségszeretetnek az ad értelmet, hogy mindennek ellenére szeretni akarom a másikat. Isten egyszülött Fiában mutatta meg nekünk, hogy nem az érdemeinkért szeret minket, és azt is, hogy felénk irányuló irgalma mindent megelőz. Ha az igazságosság alapján szeretne bennünket Isten, nem lenne esélyünk arra, hogy üdvözöljünk. A szeretet nélküli igazság: kemény.
Isten nemcsak igazságos, hanem irgalmas is, azaz megbocsát. Irgalmát az emberek felé gyakorolja. Nekünk, bűnös és bűneinket megbánó embereknek szükségünk van arra, hogy Isten irgalmas legyen, hogy megbocsásson, különben bűneink miatt büntetést érdemelnénk, és az igazságosság szerint nem volna más lehetőség. Amikor Isten megbocsát a bűnbánó embernek, akkor visszafogadja őt szeretetébe. A megbocsátás, az irgalom nem gyengeség Isten részéről, hanem szeretetéből fakadó tulajdonság és cselekedet.
Jézus szava szerint az embernek is irgalmasnak kell lennie. Amit mond, valójában az egyik legkomolyabb felszólítása: „Legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36), illetve: „ha ti nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fog nektek megbocsátani” (Mt 6,15). Isten irgalmát utánozva nekünk is megbocsátónak kell lennünk embertársaink iránt, még akkor is, ha nehezen szerethetők, vagy ha nem érdemlik meg a szeretetünket.
„A megbocsátás olyan erő, amely új életre kelt és bátorsággal tölt el, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe” – fogalmaz Ferenc pápa a Misericordiaevultus (Az irgalmasság arca) kezdetű bullájában. A megbocsátás tudatos döntés arról, hogy mindennek ellenére szeretni akarom a másikat. Mindannyiunk életében ott vannak az „ellenségek”, a nehezen szerethetők, akik szomjazzák a szeretetünket és az új reményt adó megbocsátást, ami végül is mindig az Atyától jön, mi csak továbbadjuk.(Németh Norbert)
Imádság:
Uram, Jézus, te kereszthalálod pillanatában megbocsátottál mindenkinek. Abban a pillanatban, amikor az emberi kegyetlenség teljes súllyal nehezedett rád és az emberi gonoszság áradt feléd, képes voltál irgalmasságot és jóságot sugározni. Megbocsátásoddal példát adsz nekem és minden embernek, hogy minden rosszat, amit emberektől kapok, elfeledjek és szeretettel viszonozzak. Segíts nekem, hogy irgalmasságodból erőt merítsek a megbocsátáshoz! Hiszem, hogy érdemes elindulnom azon az úton, amely a szeretet új légkörét teremti meg a világban.
2022. február 13. – Évközi 6. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 6,17. 20-26)
Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, és egy sík terepen megállt. Rengeteg tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidóni tengermellékről. Ekkor tanítványaira emelte tekintetét, és megszólalt:
„Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa.
Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek.
Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul.
Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal.
De jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat.
Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok.
Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!
Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk a Nyolc Boldogságot. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert pl. Szent Máté másképpen fogalmaz, amikor bemutatja a Boldogságokat. Szent Máté általánosan fogalmaz: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Ezzel szemben Szent Lukács bemutatja a konkrét hallgatóságot, akikhez Jézus szavait intézte: „Ekkor tanítványaira emelte tekintetét és megszólalt: Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek a mennyek országa”.
Három körülményre figyelhetünk itt fel. Először megtudjuk azt, hogy Jézus lejött újonnan kiválasztott Apostolaival a hegyről, ahol imádkozott értük és magához hívta őket. Másodszor megtudjuk azt, hogy amikor Jézus megállt egy sík terepen, rengeteg tanítvány odasereglett hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tiruszi és szidoni tengermellékről. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus úgy hirdette meg a Boldogságokat, hogy tanítványaira emelte tekintetét.
Három embercsoporttal találkozunk itt: az újonnan kiválasztott tizenkét Apostol, a Tanítványok, és a Tömeg. Ez a három kategória kifejezi három módját annak, hogyan lehet Jézust követni. Vannak az Egyházban Apostolok, akik, hogy úgy mondjuk, hivatásbélileg, professzionista módon követik Jézust, akiket Ő maga tett meg Egyházának munkásaivá: A Pápa, a püspökök, a papok, a szerzetesek és szerzetesnők. Vannak továbbá az Egyházban tanítványok, elkötelezett világi hívek, akik napról napra élik a Boldogságokat, és vannak az Egyházban tömegek, akik, ha távolról is, de kapcsolatban állnak Jézussal. A Boldogságok meghirdetésénél Jézus mindhárom emberkategóriához szólt.
Amikor az evangéliumi Boldogságokról beszélünk, akkor szívesen nevezzük azokat a kereszténység alapokmányának, a keresztény életvitel általános újszövetségi útmutatójának. Csakhogy nem könnyű meghatározni a Boldogságok igazi mibenlétét ezért igen nehéz általánosítani.
Jézus nem azt mondja, hogy minden szegény automatikusan boldog, hanem ezt tanítványairól mondta, akik, mint tudjuk az Evangéliumból, tényleg éheztek olyannyira, hogy szombaton kénytelenek voltak tépni a kalászokat; a tanítványokat üldözték a farizeusok olyannyira, hogy Jézus védte őket. Ebből arra utalhatunk, hogy a Boldogságok nem általános elvek, hanem mindenkinek saját magának kell megtalálnia boldogságának forrását. Mert vannak jólétben élők, akik boldogtalanok; vannak olyanok, akiket senki sem üldöz, mégsem boldogok. Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek talán üldöznek bennünket hitünkért, akkor boldogok vagyunk. De ezt senki sem mondhatja meg nekünk, hanem magunknak kell megtalálnunk.
Ki a boldog és miért? A boldogság nem azonos az örömmel, az ujjongással, a gondtalan élettel. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva. A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem a nincstelenek, a koldusok, a csövezők, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket.
Próbáljuk más szavakkal behelyettesíteni a Boldogságokat. „Boldogok a szegények…” Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét.
„Boldogok, akik sírnak.” Boldog az, aki képes sírni saját vétkei és esetlensége miatt, amint ezt Szent Péter tette. Boldog az, aki tud másokkal együtt sírni. Boldog az, aki képes könnyekre fakadni, amikor látja a világban uralkodó igazságtalanságokat.
A mi boldogságunk nem a külső körülményektől függ, hanem Isten jelenlétének tudatosításától.
Imádság:
Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.
2022. február 6. – Évközi 5. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 5,1-11)
Amikor Jézus egyszer a Genezárettavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.
Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon – egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt.
Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja az Apostolok meghívását. A meghívást a csodálatos halfogás előzte meg, amelyből ezek az egyszerű halászok azt az üzenetet olvashatták ki, hogy nem csak saját erejükből kell majd tanúságot tenniük az Evangéliumról, hanem Jézus erejében viszik majd tovább az örömhírt. Az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk Jézusba vetett hitünk. Tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus „tizenharmadik apostolai” vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságára, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá tegyük ezt a világot. Minden keresztény, már puszta jelenlétével, Isten jelenlétéről tanúskodik környezetében.
Az első Apostolok, emberileg nézve, alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább vigyék Jézus művét. Jézus azonban ismerte szívüket, ismerte emberi gyöngeségeiket, de odaadásukat is, ezért merte rájuk bízni Egyházát. Ha körülnézünk a mai Egyházban, valamint a saját életünkben, akkor mi is rádöbbenünk arra, hogy mennyire gyarló emberekre bízta Jézus Egyházát. De ne tévesszen meg bennünket a látszat: Jézus nemcsak a külsőséget látja, hanem a szív titkait is. Jó tudni, hogy ma is milliók hisznek Jézusban, hallgatnak a szavára és bizalommal vállalják a nekik szánt küldetést az Egyházban, minden gyarlóságuk ellenére. A keresztény élet titka abban van, hogy nem saját magunkat nézzük és nem korlátaink és gyöngeségeink fölött sopánkodunk, hanem tekintetünket Jézusra szegezzük és megyünk bátran utána.
Vegyük szemügyre az első apostolokat: kik voltak ezek a férfiak és milyen képességekkel vállalták Jézustól kapott nagy küldetésüket.
Jézus meghívta Pétert, aki később megtagadta Őt. Péter hűtlen lett, gyávának mutatkozott a próbatétel idejében, de szíve mélyén becsületes volt és elismerte gyengeségeit. A becsületesség minden keresztény egyik alapvető erénye.
Jézus meghívta Andrást, Péter testvérét, aki nem minden fenntartás nélkül fogadta el Jézus minden szavát. Amikor pl. a csodálatos kenyérszaporítás előtt Jézus megkérdezte apostolait, hány kenyerük van, András lemondóan, talán némi cinizmussal a hangjában jelentette, hogy van ott egy fiú öt kenyérrel és két hallal, de ezzel nem igen tudnának megetetni ekkora tömeget. András azonban engedelmes volt: akkor is teljesítette Jézus parancsát, amikor nem értette azt. Az engedelmesség minden keresztény egyik alapvető erénye.
Jézus meghívta Jakabot és Jánost, akik ugyan azonnal otthagyták apjukat, bárkájukat, családjukat és követték Jézust, de később megtudjuk róluk, hogy nem egészen tiszta szándékkal tették ezt, mert szerettek volna az elsők lenni Jézus eljövendő országában. De nyitott szívűek voltak és elfogadták Jézus feddő szavait. Minden keresztény egyik alapvető erénye a készség arra, hogy elismerje gyarlóságait és figyelmes lélekkel hallgasson Jézus szavaira akkor is, amikor azok a lelkiismeretén keresztül figyelmeztetik, hogy életében nincs minden a legnagyobb rendben.
Jézus meghívta Tamást, aki az utolsó pillanatig kételkedett Benne. De Tamásban volt annyi alázatosság, hogy amikor felismerte a feltámadás jeleit, akkor leborult Jézus előtt és elismerte Benne az Isten Fiát. Minden keresztény alapvető erénye a Jézus Istenségébe vetett hit.
Ma Jézus minket hív. Valószínűleg mindegyik Apostolban magunkra ismerünk: kicsi a hitünk, mint Péteré; néha kételkedünk Jézus erejében, mint András; az Egyházban elsősorban nem Isten országát keressük, hanem saját magunkat, mint Jakab és János; kételkedünk, mint Tamás. De ha azt nézzük, hogy ezek az első Apostolok mit tettek az Isten országáért, akkor nem kell kételkednünk abban, hogy Jézus rajtunk keresztül is képes nagy dolgokat végbe vinni. Fogadjuk ezért nyitott szívvel hívását.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Nagy öröm él szívemben, mert beszálltál életem hajójába és ezzel részt vállaltál emberi életemből. Azért teszed ezt, hogy velem együtt indulj a világ nagy tengere felé. A magam ereje sokszor kevésnek bizonyul. Kudarc és sikertelenség ér nap mint nap, de a veled való találkozás óta újra erőt és lelkesedést érzek magamban, hogy érted fáradozzak. Taníts engem, hogy mindig engedelmeskedjek szavadnak és emberhalász legyek, aki bátran indulok az emberekhez, hogy hirdessem a te örömhíredet.
2022. január 30. – Évközi 4. vasárnap
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 4,21-30)
Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumbanvégbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoniSzáreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A vasárnapi Evangélium drámai jelenettel zárul: Jézust kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Itt minden szó nagy jelentőséggel rendelkezik.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus ajkáról fönséges szavak hangzottak el, vagyis szépen beszélt, az embereket egészen lenyűgözte nemcsak az, amit mondott, hanem a stílus is, ahogyan beszélt. Biztosan az Atyáról beszélt nekik, Isten általános szeretetéről, a bűnök bocsánatáról. Valószínűleg dióhéjban elmondott nekik mindent, amit majd későbbi tanítása során bővebben kifejt nekik. Ez a beszéd olyan lehetett, mint egy nagy szimfónia nyitánya, amelyben már ott csengnek az egész mű alapmotívumai. De Jézus más valamit is kiolvasott hallgatóinak tekintetéből: azt, hogy nem tetszik nekik az Ő személye, aki ezeket a fönséges szavakat mondja. Kinek tartja magát, hiszen itt nevelkedett közöttük, ismerik szüleit és rokonságát, miért tartja magát nagyobbnak tőlük? Ezért nem fogadták el szavait sem. Ezek a názáreti emberek nem voltak képesek kilépni megszokott előítéleteikből, hogy meglássák Jézus emberi arca mögött isteni küldetését. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a jelenetben, ezekben a kételkedő emberekben. Mi is néha úgy hisszük, jobban tudjuk, mi lenne a jó nekünk, ahelyett, hogy megbíznánk Istenben. Vagy ugyanezt a kételkedő magatartást alkalmazzuk az Egyház tanítása iránt, amikor nem azt nézzük, mit tanít, hanem hogy ki az, aki tanít. Más szóval, sokan fennakadnak az Egyház emberi arculatán, a botrányok és emberi gyarlóságok megnyilvánulásain, és nem akarják látni az Egyház tiszta, isteni arculatát.
Másodszor megtudjuk azt, hogy a názáretiek kiűzték Jézust városukból. Csodálkozva és megbotránkozva kérdezhetjük, mi jogon tették ezt egy városuk szülöttével, mi jogon vették kezükbe az igazságszolgáltatást? Valószínűleg azért, mert Jézusnak már jelenléte is felkavarta lelküket, megtérésre, hitre, szeretetre szólította fel őket, amit ők nem voltak hajlandók befogadni. Ebben a jelentben is magunkra ismerhetünk: Istent ki lehet űzni a városainkból és az életünkből. Éppen mostanában voltunk tanúi egy ilyen próbálkozásnak, amikor is az Európai Unió bírósága elrendelte, hogy Olaszországban el kell távolítani a feszületeket az iskolákból. Csakhogy ennél a pontnál az Evangélium figyelmeztetéssé válik: az emberek arról a hegyről akarták letaszítani Jézust, amelyre városuk épült.
Az elűzött Istennel életünk alapjai rendülnek meg, a falakról eltávolított feszületekkel Európa kultúrájának alapjai tűnnek el. Találóan mondta egy magas rangú bíboros: „Ha már eddig jutottunk, akkor le kellene rombolni a gyönyörű nagy székesegyházakat is, mert azok is Európa keresztény gyökereiről tanúskodnak”. A vasárnapi Evangélium egyik általános üzenete talán az lehetne, hogy ne legyünk a szent dolgok rombolói, hanem építői, amint a korábbi nemzedékek voltak, akik székesegyházakat építettek Isten dicsőségére, akik feszületeket emeltek az útkereszteződéseknél, hogy Istennek szenteljék munkájuk fáradságát, akik harangokat öntöttek, hogy hívja őket az imádságra.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus eltávozott, vagyis otthagyta azokat, akik nem akarták Őt elfogadni. Ez a megjegyzés is tragikusan hangzik. Isten nem kényszeríti magát senkire. Teológiailag talán nem lenne egészen helyes a „megsértődött Istenről” beszélni, mert a mi Istenünk a jóság és szeretet Istene, aki képes elviselni minden emberi gonoszságot, mint ahogyan bosszú nélkül elviselte, hogy az emberi gonoszság keresztre szegezze szeretetének legdrágább kincsét, egyetlen Szentfiát.
De igenis beszélhetünk a „megsértett Istenről”, és ez az ember szégyene, aki legnagyobb jótevőjét, egyetlen Istenét sértegeti, káromolja, kicsúfolja, a vádlottak padjára hurcolja. Elég, ha arra gondolunk, milyen sok sértegető film, Tv program és könyv készül Jézusról és az Egyházról. Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, ha ilyen módon akarja Őt kiutasítani életéből, akkor Isten „áthalad közöttük és eltávozik”, amint azt a vasárnapi Evangélium tragikus zárómondatában olvassuk. Az Evangélium azonban mindig jó hír: Isten még mindig itt van közöttünk, nem hagyta el a világot, ezért adjunk neki hálát jóságos szeretetéért. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézusunk, lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk arra, hogy téged követve megvalósítsuk mindazt, amit kérsz tőlünk. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Te az irgalmasság gyakorlását várod tőlünk. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk az irgalmasság útján, s tudjuk, hogy neked segítünk minden emberben. Taníts minket alázatra, hogy az irgalmasság gyakorlását mindig szolgálatnak tekintsük!
2022. január 23. – Évközi 3. vasárnap
Isten Igéjének vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 1,1-4; 4,14-21)
Már sokan vállalkoztak arra, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének. Most jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletre méltó Teofil, hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanítások, amelyekre oktattak.
Abban az időben: Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla.
2022. január 16. – Évközi 2. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 2,1-11)
Abban az időben: Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt.
Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony? Még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt a szolgáknak: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték.
Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta, honnan való. A szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. A násznagy hívatta a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.”
Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A vasárnapi evangélium elbeszéli, hogy a galileai Kánában menyegzőt tartottak, amelyen ott volt Jézus anyja is. A meghívottak között volt Jézus is a tanítványaival együtt.
Mária egy jó háziasszony figyelmességével észreveszi a vendéglátók zavarát, akik kevés bort rendeltek az ünnepségre. Amikor tudatosul benne, hogy a házigazdák nem látnak kiutat kellemetlen helyzetükből, elhatározza, hogy Fiához fordul segítségért, és azt mondja neki: „nincs boruk”. Ez a két szó sokkal többet jelent annak a ténynek a megállapításánál, amit ő vett észre elsőnek, és ami rövidesen úgyis mindenki számára nyilvánvalóvá vált volna. Diszkrét és rövid megjegyzésével Mária meg akarta előzni, hogy a többi vendég is felfigyeljen a bajra, ezért feltehetően csak halkan súgta oda Fiának, amit észlelt. Ismerte Jézust, tudta róla, hogy neki hatalmában áll segíteni. A kánai csoda ezért mindenekelőtt Mária hitének és közbenjáró erejének a csodája. Nem véletlen, hogy az Egyház hitében Mária közbenjárásának kezdettől fogva rendkívüli erőt tulajdonítottak, és legszebb máriás imádságunkban naponta többször kérjük tőle: „imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján”.
Érdemes felfigyelni Mária különleges képességére, arra, hogy amit sokan majd csak később fedeznek fel – fogytán a bor –, azt ő már látja. Mintha előre tudta volna azt is, hogy Fia meg fogja hallgatni a kérését, azért rendelkezett így: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Elgondolkodtató, hogy Mária szerepe ezzel véget is ér a történetben. Többet már nem szól, nem értékeli a helyzetet, nem ül diadalt a jó bor sikere felett, csendesen a háttérben marad. Ezt teszi azóta is mindig, amikor általa előterjesztett kéréseink meghallgatásra találnak.
És mit tett Jézus édesanyja kicsit talán alkalmatlankodva előadott kérésére? Először elhárító választ adott: „Mit akarsz tőlem, asszony? Még nem jött el az én órám” – válaszolta Máriának. Nem oktatja ki, nem feddi meg, nem kérdezi, hogy mi közünk hozzá. Csak annyit mond, „még nem jött el az én órám”. Mintha csak azt mondta volna: helyénvaló, amit kérsz, de ez még korai, most még nincs itt az ideje, még nem akarom felfedni csodatévő hatalmamat, mindent a maga idejében kell tenni, nem korábban és nem is később.
Mikor jön el az az óra, amire Jézus utal? Mit jelent egyáltalán az ő órája? Arról a döntő pillanatról van szó, amikor már nemcsak a kiválasztottak, hanem mindenki számára nyilvánvaló lesz Jézus igazi identitása, amikor misszióját többé már nem fedi titok, hanem a szenvedés epifániája fellebbenti róla a fátylat.
És mégis! Annak ellenére, hogy először azt mondja, még nem jött el az az óra, Mária kérésében Jézus felismeri az Atya akaratát, hogy most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja, és engedelmeskedik.
Az evangélista a történet végén summásan összegezi a harmadik szereplői kör, a tanítványok válaszát, akik „hittek benne”. (Ternyák Csaba érsek)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te a kánai házaspár ünnepén kinyilvánítottad isteni erődet az emberek előtt. Csodát tettél, csodával segítettél a nehéz helyzetben lévőkön. Közelségedet, csendes jelenlétedet csodák igazolják, de azok nélkül is érezhetjük azt, ha hit él a szívünkben. Édesanyád, Szűz Mária közbenjárásával fordulunk hozzád: Mutasd meg nekünk isteni dicsőségedet, hogy kövessünk téged, tanítványaid legyünk és higgyünk benned! Nem kérünk látványos csodát, mert elég nekünk, ha tudjuk, hogy köztünk vagy és segítségedre bármikor számíthatunk.
2022. január 9. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 3,15-16. 21-22)
Abban az időben: A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni.” Ekkor történt, hogy amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium beszámol Jézus megkeresztelkedéséről. Miért keresztelkedett meg Jézus? A keresztség ott a Jordán vizében a bűnök bocsánatát jelképezte, de Jézusnak nem volt bűne, nem volt szüksége a bűnbocsánatra. Jézus tettével kifejezte azt, hogy szolidaritást vállalt velünk, bűnös emberekkel. Ha odaállunk a várakozó nép közé és megfigyeljük Jézus magatartását a keresztség pillanatában, három dolgot tudunk meg. Először azt, hogy Jézus imádkozott, másodszor azt, hogy megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt látható alakban, galambként, harmadszor pedig azt, hogy szózat hallatszott az égből, amellyel az Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus az Ő szeretett Fia.
Először megtudjuk azt, hogy miután Jézus fölvette a keresztséget, imádkozott. Jó lenne tudni, hogy mit imádkozott Jézus életének és küldetésének e fontos pillanatában, hiszen ebben a pillanatban lépett a nyilvánosság elé és kezdte meg működését. Nem tudjuk, mit imádkozott, de biztosan megköszönte mennyei Atyjának szeretetét, majd pedig oltalmát kérte küldetésére, amely kezdettől fogva nehéznek bizonyult. A mi életünk is nehéz küldetés, ezért nekünk is szükségünk van arra, hogy a mennyei Atyához forduljunk imánkkal: köszönjük meg szeretetét és kérjük segítő kegyelmét.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézusra leszállt a Szentlélek. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Isten azonnal meghallgatta Jézus imáját és ezt tudatta Vele. Isten a mi imáinkat is meghallgatja, és igen gyakran tudatja is ezt velünk, leginkább az események révén. De arra is gondolhatunk, hogy a mi keresztségünk pillanatában ránk is leszállt a Szentlélek, és azóta az Ő térerejében élünk. A hívő embernek van belső, kegyelmi tartaléka, amely képes átsegíteni őt a legkilátástalanabb helyzeteken is, nevezetesen a Szentlélek tartós jelenléte életében.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy szózat hallatszott az égből, amely megerősítette, hogy Jézus az Atya szeretett Fia. Ezt a szózatot mások is hallották, nemcsak Jézus, de érdekes módon, mintha a körülállók nem értették volna meg, hogy mit mondott a mennyei hang. Szent Lukács evangélista egy jelentős megjegyzéssel vezeti be Jézus megkeresztelkedésének eseménysorozatát: „A nép feszülten várakozott”. De nem Jézusra várakoztak az emberek, hanem azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Keresztelő Szent János már közismert és köztiszteletben álló próféta volt. Erőteljes szavaival, amelyekkel elítélte a farizeusokat és a bűnösöket, kiváltotta sokak tetszését. Nekik nem kellett másmilyen megváltó, nagyon is meg voltak elégedve Keresztelő Jánossal.
Valószínűleg ez az eleve megalkotott kép az eljövendő Messiásról akadályozta őket abban, hogy elfogadják Jézust, mint az „Atya szeretett fiát”. Nekik jobban imponált Keresztelő Szent János, akit úgy éltek meg, mint „hazájuk szeretett fiát”. A lelki életben fontos, milyen az Istenről alkotott képünk, vagy más szóval, ki az én Istenem, ki Isten nekem? A legfontosabb azonban az, hogy megmaradjon bennünk a nyitottság Isten kinyilatkoztatásával szemben, azaz ne akarjuk mindenképpen előírni Istennek, hogy mikor, hogyan és milyen formában nyilatkoztassa ki magát nekünk.
A mi Istenünk a meglepetések Istene is, amint ezt pontosan a karácsonyi és az utána következő evangéliumi jelenetekből kiolvashatjuk: a mi Istenünk úgy jelent meg, mint Kisded, úgy mutatkozott be a templomi tanítóknak, mint tizenkét éves gyermek, úgy állt a zsidók elé, mint egyszerű halandó ember, akinek mintha szüksége lett volna a bűnbánati keresztségre, amint ezt a mostani Evangéliumban olvassuk. A keresztség révén mi is az Atya szeretett gyermekeivé váltunk. Ezt bizonyítja a bennünk működő Szentlélek, ezt tanítja az Egyház, ezt ismételgeti minden evangéliumi olvasmány.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Hálás szívvel köszönöm meg azt a kegyelmet, amit a keresztségben kaptam. Segíts engem életem folyamán, hogy mindig az Atya kedves gyermeke maradjak! Lakjék bennem a Szentlélek, ő irányítsa cselekedeteimet és indítson tanúságtételre. Tisztíts meg engem a bűnbánat szentségében, hogy a lelki újjászületés pillanatában újra és újra átérezzem, hogy a mennyei Atya szeretett gyermeke vagyok. Taníts engem az alázatra és az engedelmességre!
Karácsony 2. vasárnapja – 2022. január 2.
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
(Az Ige testté lett, és közöttünk lakott)
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: ,,Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.'' Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Ezek az evangélium igéi.
Elmélkedés:
Az Evangélium Szent János nagyívelésű himnusza az Isteni Igéről, amely megtestesült és közöttünk lakozott. A három olvasmány közös üzenete, hogy Isten szólt hozzánk, kinyilatkoztatta bölcsességét, jóságát és emberszeretetét. "Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek." (Jn l, 9-12). Szent János evangélistának ez a kozmikus méretű meglátása magában hordozza az ember valóságát, tragédiáját és esélyét. Az ember valóságára utal az a kifejezés, hogy a „tulajdonába jött”, ami azt jelenti, hogy Istené az ember. De kifejezi az ember tragédiáját is, amikor azt mondja, hogy „övéi nem fogadták”; sajnos, az ember képes arra, hogy nemet mondjon Istennek és ezt a képességét saját kárára használta és használja is. A bűn, az Isten ellen lázadó "nem szolgálok" magatartás a mai ember tragédiájának is kiindulópontja. Végül Szent János rámutat az ember örök rendeltetésére, amikor kimondja, hogy a Megtestesült Ige „hatalmat adott arra, hogy ismét Isten gyermekei lehessünk", azaz, megnyitotta a hazafelé vezető utat.
"Övéi közé jött...". Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak: Istené vagyok. Tőle jöttünk, hozzá vágyunk vissza még akkor is, ha talán ezt nem érezzük, vagy egyenesen tagadjuk. Szívünk, lelkünk, vérünk, személyiségünk legmélyebb rétegei mind Isten után vágyódnak. A vallásosság tehát nem valami mellékes járulék az életünkben, hanem emberségünk lényegi meghatározója. Mindaz, amit az emberrel foglalkozó tudományok, a filozófia, pszichológia, szociológia elmondanak, kevés ahhoz, hogy megértsük az ember igazi lényegét. Ezt a lényeget csak a teológia képes kimondani: „az ember Isten titkára rányíló titok” - ahogyan ezt korunk nagy teológusa, Karl Rahner megfogalmazta. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember képes arra, hogy meghallja a hozzá szóló és őt megszólító Isten szavát és képes hittel válaszolni az önmagát kinyilatkoztató Istennek.
A keresztény ember az, aki megértette a hit hívását, aki olyan lénynek ismeri el magát, mint akit Isten történelmileg valóban megszólított, teremtményi mivolta és bűnös volta ellenére. De hol van itt tulajdonképpen az újdonság? Vajon az emberek nem hordozták magukban ősidők óta azt a tudatot, hogy nem maguktól lettek, hanem egy felsőbb lény teremtményei? Hiszen minden nép ősregéjében jelen van ez a gondolat, ismernek valamiféle teremtési őstörténetet. A jó szándékú pogány felismeri Istent a természetben. Ez tehát nem újdonság.
Az sem újdonság, hogy tudatában vagyunk bűnös voltunknak. Tanú erre az a tény, hogy az ember ősidők óta imával és vezekléssel igyekezett kiengesztelni a megsértett istenségeket. Ha megfigyeljük a népek önmaguk bűnös voltára adott válaszát, mindenütt ugyanazt találjuk: az önmagát bűnösnek érző ember menekül Istentől: Ádám elbújik előle, Káin a pusztába menekül. A bűnös ember nem akar, mert nem mer találkozni Istennel.
A Megtestesülés óta azonban éppen bűnös voltunk tudatában mehetünk Istenünk elé. Mert ilyeneknek ismert el bennünket és mondott magáénak. Jézus nyíltan kimondta, hogy a bűnösökért jött és azt tanította, hogy Isten úgy örül a hazatérő bűnösnek, mint a fiát hazaváró szülő. A kereszténység nagy üzenete, hogy bűneink tudatában is merünk Isten felé közeledni, mert tudjuk, nem üti homlokunkra a bűn bélyeget, amelytől Káin rettegett. Ehelyett a keresztségben homlokunkra írta az istengyermekség jegyét. Az, övé, Istené vagyunk: mindig, mindenütt, mindenkor, mindenhol és mindenestül.(Szentmártoni Mihály S.J.)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!
2021. december 26. – Vasárnap, A Szent Család: Jézus, Mária és József
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 2,41-52)
Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék.
Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek.
Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban egy aggódó családdal találkozunk: Józseffel, Máriával és a tizenkét éves Jézussal, aki szülei tudta nélkül ottmaradt a Templomban. A főszereplő természetesen itt is Jézus. Az Evangélista itt szólaltatja meg először Jézust. Szent Lukács egész Evangéliumának alaptémája Jézus személyazonossága, ki volta. Eddig mindig mások mondtak el valamit Jézusról: születésekor az angyalok meghirdették, hogy Ő a megígért Messiás, a pásztorok felismerték ezt és elmesélték másoknak is, hogy kivel találkoztak ott a betlehemi istállóban.
Az idős Anna és Simeon felismerték a Kisdedben a megígért Üdvözítőt és mindenkinek ujjongva beszéltek a Gyermekről. Jézus különleges ki voltáról vallott Heródes is, aki halálra kereste Őt, majd a napkeleti bölcsek, akik leborultak előtte, mint a világmindenség Királya előtt. Mindezek a vallomások előkészületek voltak ahhoz, hogy Jézus maga mondja meg, hogy ki Ő.
Ez történik ebben az evangéliumi jelenetben. Jézus azonban nem csak szavakkal monda el, hogy ki Ő, hanem jelképes tettekkel is. Három igazságot tudunk meg ebből az evangéliumi jelenetből.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus nem ott van, ahol mások feltételezik, hogy lennie kellene, hanem máshol, ahol senki sem keresi. Szülei a rokonok és az ismerősök között keresték a Gyermeket, de Jézus nem ott volt, hanem a Templomban találtak rá, ahol tanítók és papok között ült és beszélgetett velük, ahol népének tanítóit tanította és azok csodálkoztak okosságán és feleletein. Ezzel Jézus feltárta személyiségének egyik jellegzetes vonását, amit annyian csodálnak majd későbbi beszédei és tevékenysége során: nem mindennapi tudását. Csodálkozva kérdezgetik majd minduntalan hallgatói: “Honnan van ennek a bölcsessége?”
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy különleges és egyedülálló viszony fűzi Őt mennyei Atyjához. Ez kitűnik szüleinek adott válaszából, ami tulajdonképpen viszontkérdés: “Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” Jézus tudatában volt annak, hogy küldetése van és Ő vállalta ezt a küldetést annak minden súlyos következményével. Későbbi élete során többször is utal majd arra, hogy tudja, milyen sors vár rá, hogy szenvednie kell, hogy ki kell innia a kelyhet, hogy halálra adják majd az emberek.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy szülei nem értették, mit akart nekik Jézus mondani. Nem tudták megérteni, hogy Jézus nem csak az ő gyermekük, hanem csak nekik ajándékozott gyermek, akiért felelősek, de akinek nem határozhatják meg az életét.
Ha most mi is csatlakozunk a Szentcsaládhoz, ha odaállunk József és Mária mellé és a tizenkét éves Jézusra emeljük tekintetünket, akkor mi is három dolgot tanulhatunk meg ebből az Evangéliumból.
Először megtanuljuk azt, hogy Jézus ma is rendhagyó tudással és intelligenciával rendelkezik: ismeri a világ helyzetét, ismer bennünket, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk. De megtudjuk azt is, hogy gyakran Jézus nem ott van, ahol mi keressük, hanem egészen más helyen tartózkodik. De egy helyen mindig rábukkanhatunk: a szívünk Templomában, ahol ott pislákol hitünk örökmécsese.
Másodszor megtanuljuk azt, hogy Jézus az Isten Fia, aki az Atya szeretetét közvetíti felénk. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat erre a Szeretetre, mert Isten jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat.
Harmadszor megtanuljuk azt, hogy a gyermek sohasem szülei tulajdona, hanem minden gyermek Isten gyermeke, akit Ő bízott rá a földi szülőkre. Nagy a szülők felelőssége, de a gyermek fölötti joguk nem határtalan. Minden gyermeknek megvan a saját életútja és a szülőknek tiszteletben kell tartaniuk gyermekeik döntését akkor is, ha talán nem egészen értik, miért döntöttek ily módon. Ilyenkor imádkozni kell a gyermekért, vagy már fiatalért, hogy a szerető Isten vezérelje tovább az életben. Valaki találóan mondta, hogy amíg a gyermek kicsi, addig a szülők beszéljenek neki sokat Istenről, de ahogy növekszik, úgy beszéljenek egyre többet Istennek gyermekükről! Hisszük, hogy Szent József és Szűz Mária is ezt tették, amikor újra megtalálták és magukkal vitték elveszettnek hitt Gyermeküket: imába foglalták mindazon kérdésüket, amelyekre még nem látták a világos választ.
A legszívesebben így összegeznénk a Szentcsalád üzenetét: József és Mária megvallották Istenbe vetett kikezdhetetlen hitüket, a Szentlélek iránti rendületlen bizalmukat és az Isteni Gyermek iránti feltétel nélküli szeretetüket. Ez a mi hitvallásunknak is a lényege.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te emberré lettél értünk és vállaltad emberi sorsunkat. Születésed által megújítasz minket. Emberi világunkba jöveteleddel az isteni világba hívsz mindannyiunkat. Megváltást, irgalmat, megbocsátást, kiengesztelődést és üdvösséget hozol számunkra. Taníts minket az irgalmas lelkületre! Segíts minket, hogy irgalmas szívvel mindig meg tudjunk bocsátani embertársainknak!
2021. december 25. – Urunk születése – Karácsony
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ó csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette ,,Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.'' Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Ezek az evangélium igéi.
Közöttünk élt
Az Evangélium, a világ teremtésével állítja párhuzamba Jézus születését, amely a világ és az ember újjáteremtése Isten részéről.
Irányítsuk ma figyelmünket azokra a kifejezésekre, amelyek kizárólag e helyen szerepelnek János evangéliumában! A himnusz egyik sajátos kijelentése így hangzik: „közöttünk élt.” Az eredeti görög szövegben a következő szerepel: „felverte sátrát közöttünk.” Mire gondoljunk ezen érdekes kifejezés hallatán? Eszünkbe jut, hogy az ószövetségi időkben, a pusztai vándorlás során Isten szövetséget kötött a választott néppel. A szövetségkötést követően Isten utasításainak megfelelően Mózes sátrat épített, ide vitte be a szövetség ládáját és helyezte el a szövetség törvényeit tartalmazó kőtáblákat. A sátor az Isten lakóhelye, jelenlétének helye volt, ahová Mózes akkor ment be, amikor Isten közölni akart vele, illetve a néppel valamit. A sátor a találkozás helye volt Mózes és az Úr számára, ezért is nevezték a „találkozás sátrának.” A kétirányú közeledés jele ez: egyrészt Isten az ő népe közelében akar lenni, azt akarja, hogy érezzék jelenlétét, másrészt az ember számára fontos, hogy Istenhez közeledjen, hiszen ott érzi magát igazán biztonságban, ott érzi magát boldognak.
A sátorral kapcsolatban eszünkbe jut még Jézus színeváltozásának eseménye. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János előtt Jézus megmutatja isteni dicsőségét. Az isteni jelenlét megerősítéseként itt is megjelenik a felhő, miként az ószövetségi időkben is felhő ereszkedett le a találkozás sátrára. Péter ekkor sátrat akar építeni az Úr, valamint a megjelenő és vele beszélgető Mózes és Illés számára. Szándéka mögött az húzódik meg, hogy felismeri Jézus istenségét, és az Isten számára helyet akar biztosítani.
E példákból szépen kibontakozik a „közöttünk élt” (sátrat vert közöttünk) kifejezés értelme. Ne úgy képzeljük el, hogy Isten a végtelen világűrben él, távol az embertől, elérhetetlen távolságban tőlünk. Amikor gyerekek kérdezik a felnőtteket, hogy hol van az Isten, akkor válaszként sokan felmutatnak az égre és arról kezdenek beszélni, hogy a felhőkön túl a messzi távolban él az Isten. Megtévesztő és zavaró ez a gyerekek számára. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindenütt jelen van és jelenléte betölti az egész világmindenséget, de az is igaz, hogy Isten jelen van a világban, jelen van köztünk, ha szeretetben élünk egymással, és jelen van bennünk. Az ilyen gyermeki kérdésre mutassunk inkább az emberekre, akikben Isten él! Mutassunk magára a gyermekre, aki felteszi ezt a kérdést, és akiben szintén Isten él! S remélhetőleg mutathatunk magunkra is.
„Közöttünk élt” – írja János evangélista Jézusról, a megtestesült Igéről. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy az idősödő apostol visszaemlékezik az évtizedekkel korábbi eseményekre, arra az időre, amikor Jézus élt, az emberek között élt, járta a városokat, tanította az embereket és gyógyította a betegeket. János nem csupán arról beszél, hogy Jézus itt élt emberi világunkban, hanem azt állítja, hogy Isten élt, jelen volt az emberi világban vagy helyesebb mindezt nem múlt időben mondani, hanem jelen időben: Isten jelen van közöttünk, jelen van a világban. Jelenléte megtapasztalható, észrevehető. Jézus Krisztus megtestesülésével és születésével Isten kifejezte azt, ahogy örökké itt akar élni köztünk, velünk és bennünk.
Befejezésül még egy gondolat. Szent Pál apostol írja egyik levelében: „Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben” (2Kor 5,1). Az emberi testet nevezi itt sátornak és a halálra, valamint a feltámadásra gondol. Emberi testünk tehát sátor, amelyben Isten lakik. S miután a halálban ledől, megsemmisül ez a sátor, akkor Istentől a feltámadásban új testet kapunk, amellyel egyesül halhatatlan lelkünk. Éljen bennünk a földi lét során az Isten, hogy az örökkévalóságban Istenben élhessünk!
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!
2021. december 19. – Advent 4. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 1,39-45)
Azokban a napokban Mária útrakelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács részletesen elmondja Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását. Ha megfontoljuk mekkora utat tett meg Mária, akkor felfigyelhetünk három mozzanatra.
Először, megtudjuk azt, hogy Mária azonnal, sietve útnak indult. Nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen az útra, vagy hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali indulásra készteti, mert ha a dolgokat elhalasztjuk, akkor gyengül a készség, és esetleg sohasem valósítjuk meg az ihletet.
A sietésnek két arculata van: a rohanás és a készség a cselekedetre. A sietés negatív arculata a rohanás. Néha az a benyomásunk, hogy a mai ember, köztük mi is, állandóan rohanunk. A forgalmi eszközök egyre gyorsabban közlekednek: vannak már szuperszonikus repülőgépek, az autók könnyedén meghaladják a 200 km óránkénti sebességet, egyre több országban közlekednek vonatok, amelyek szakaszonként elérik az 500 km óránkénti sebességet. De a rohanás rányomta bélyegét a kommunikációra is. Valamikor kézzel írtuk a leveleket, postán küldtük tovább és hetekig vártuk a választ. Aztán megjelent a telefon, ma viszont e-mailt küldünk, vagy még egyszerűbben, csonka üzeneteket a mobil-telefonon. Ez a sietés azonban nem mindig pozitív jelenség. Nem gondoljuk meg a mondani valókat, elhamarkodottan reagálunk, minek következtében a sietés meggondolatlansággá, kapkodássá válik, az autópályákon pedig tragédiához vezethet.
A sietésnek van pozitív arculata is: készség a cselekedetre. Jézus mondta saját magáról, hogy addig kell cselekednie, amíg nappal van. A sietés, a készség itt azt jelenti, hogy tudatában vagyunk a jelen pillanat kegyelmének. Kérjük Máriát, hogy tanítson meg bennünket a készséges és azonnali cselekvésre.
Másodszor, megtudjuk azt, hogy Mária a hegyekbe indult. Ez azt jelenti, hogy nehéz útra vállalkozott. Tudatában volt a nehézségeknek és a veszélyeknek, de mégis nekiindult a fáradságos útnak.
A fáradságnak két arculata van: a törtetés és a kitartó munka. Van, aki azért fáradozik, hogy minél több pénzre tegyen szert, van, aki azért, hogy nyerjen a választásokon, Ez nem fáradság, hanem törtetés.
De a fáradságnak van pozitív arculata is: a kitartó munka. Csodáljuk a sportolókat, akik órákon keresztül edzenek, csakhogy csúcseredményt érjenek el. Szent Pál is a sportolókra hivatkozott, amikor arra biztatta híveit, hogy törekedjenek az életszentségre. Nincs semmi nagy az életben, amit el lehetne érni fáradságos és kitartó munka nélkül. Ez érvényes a lelki életre is. Az erények nem velünk született adottságok, hanem be kell azokat gyakorolni. Kérjük Máriát, hogy tanítson meg bennünket, hogy ne féljünk a kitartó munkától, a fáradtságtól és az áldozatoktól.
Harmadszor, megtudjuk azt, hogy Mária három hónapig maradt Erzsébetnél. Várt mindaddig, amíg meg nem született a gyermek, mindaddig, amíg el nem végezte azt, amiért odament.
A várakozásnak két arculata van: a türelmetlenség és a virrasztás. Valahogy az a benyomásunk, a mai ember nem tud várni, különösen a gyerekek nem: ha valamit megkívánnak, azt azonnal akarják. Valamikor várniuk kellett az óhajtott játékra Karácsonyig, ma a szülők, vagy valamelyik nagynéni, azonnal megveszi nekik. Sok mindennel vagyunk úgy, hogy megvesszük, nem azért mert szükségünk lenne rá, hanem mert meg tudjuk venni. Ennek az azonnali akarásnak egyik formája a könnyű meggazdagodás illúziója: sok pénzt nyerni a szerencsejátékokon és hirtelen milliomossá válni.
A várakozásnak van pozitív, bibliai formája is: a virrasztás. Jézus mondta tanítványainak, hogy virrasszanak. Ádvent a várakozás ideje; az elmélkedés várakozás a Szentlélek ihletére; egész életünk várakozás az Úr második eljövetelére. Isten érkezését nem lehet kicsikarni. Ez a várakozás a mindennapi életben azonos a kitartással. Nem passzív várakozás, hanem aktív odafigyelés. Szívvel és lélekkel a munkánknál kell lennünk. Kérjük a Szűzanyát, hogy tanítson meg bennünket a várakozás művészetére. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mennyei Atyánk! Te az idők teljességében elküldted Fiadat emberi világunkba, hogy soha ne érezzük magunkat egyedül, hanem megtapasztaljuk, hogy velünk vagy. Segíts minket, hogy a betlehemi Gyermekben a hit szemével felismerjük Megváltónkat és Üdvözítőnket! Ő hozza el számunkra a békességet és a boldogságot, és reményt gyújt mindannyiunk szívében. E Gyermek nélkül és az általa hozott békesség és szeretet nélkül nincs ünnep, nincs karácsony. Add, hogy az emberek szerte a világon rátaláljanak Fiadra!
2021. december 12. – Advent 3. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 3,10-18)
Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, a nép megkérdezte: „Mit tegyünk?” „Akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket, s így szóltak hozzá: „Mester, mit tegyünk?” Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték őt a katonák is: „Hát mi mit tegyünk?” Nekik így felelt: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.”
A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Szórólapátját már a kezében tartja, hogy megtisztítsa szérűjét: a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzben elégesse.” És még sok mással is buzdította a népet. Így hirdette nekik az üdvösséget.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Keresztelő Szent János erőteljes beszédét halljuk Szent Lukács tolmácsolásában. János nem bánt kesztyűs kézzel hallgatóságával. Mindenkinek megmondta mi az, ami akadályozza őt abban, hogy befogadja az üdvösséget. Felfigyelhetünk arra, hogy három kategóriába tartoztak ezek az akadályok: a gazdagság („akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs”); a kapzsiság (a vámosoknak azt mondta, hogy ne szedjenek be többet, mint amennyi meg van szabva); és a zsarnokoskodás (a katonáknak azt mondta, hogy ne zsaroljanak és ne bántsanak senkit). Vajmi kevés változott azóta az ember természetében: ma is ez a három bűn rontja emberközti viszonyainkat.
Keresztelő Szent János azonban nem csak feddő szavakat intézett hallgatóihoz, hanem Istenhez hívó buzdítást is. Két nagy felhívást intézett mindenkihez: hogy éljenek Istennek tetsző életet és hogy higgyenek Jézusban.
Az Istennek tetsző életre való felszólítás Keresztelő Szent János kedvenc témája volt, nemcsak első fellépésénél, hanem később a Heródessel való vitájában is. Ebben az evangéliumi jelenetben János hithirdetése kérdések és válaszok formájában történik. Az emberek megrendülten kérdezik Jánostól, mitévők legyenek? János nyugodtan és megnyugtatóan magyarázza mindenkinek, milyen irányban haladjanak tovább. Fontos mozzanat ez a megtérés útján. Amikor Isten szava megrendít bennünket, szükségszerűen megfogalmazódik bennünk a „Mit tegyek?” kérdés. Nem elég megrendülni, lépni kell; nem elég ellágyulni, cselekedni kell.
A Jézusba való hit Keresztelő Szent János küldetésének lényege volt. Elfogadni az Evangéliumot nem jelenti csak azt, hogy ezentúl jó emberek akarunk lenni. Az Evangélium elfogadása személyes hitre késztet bennünket, ami pedig Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Ekkor viszont Jézus hív és küld bennünket, úgy, mint annak idején a Saulból megtért Pált indította apostoli útjára. Sok mai kereszténynél mintha nagyobb hangsúlyt kapna a személyes hit, mint az erkölcsi magatartás. Keresztelő Szent Jánosnál a sorrend fordítva volt: előbb kellett megváltoztatni az erkölcsi magatartást, hogy azután visszhangra találjon a szívünkben a hit hívása.
Van a vasárnapi Evangéliumban egy érdekes ellentmondás. Az egész jelenetből világos, hogy Keresztelő Szent János örömet akart sugározni az emberek felé a közeli megváltás miatt. Ezt hirdette szóval, de ezt hirdette jelképes tettekkel is, pl. amikor vízzel keresztelt a bűnbánat jeleként. Ennek ellenére szavai a farizeusok lelkében nem örömöt, hanem nyugtalanságot idéztek elő. Fontoljuk meg, hogy mi történik a mi lelkünkben a mostani evangéliumi igék hallatán: örülünk Jánossal, mivel közel van az Úr, vagy nyugtalanság lepi meg lelkünket, mint a farizeusokét, mert akaratlanul is arra gondolunk, hogy sok mindent el kellene hagynunk, másként kellene tovább élnünk és viselkednünk, ha Jézus tanítványai akarunk lenni? Ne ijedjünk meg akkor sem, ha nyugtalanságot tapasztalunk, mert ez azt jelenti, hogy mi már sohasem élhetünk úgy, mintha nem találkoztunk volna Jézussal. A keresztségben Jézus mindörökre magába ojtott bennünket, Övéi vagyunk és ezért nyugtalan a szívünk, ha eltávolodunk Tőle. Keresztelő Szent János hozzánk is szól és hív bennünket, hogy térjünk vissza keresztény mivoltunk gyökereihez, Keresztségünk kegyelméhez, hogy térjünk vissza az Úr Jézushoz, aki azért jött, hogy az Atyához vezessen bennünket.
Imádság:
Urunk, Istenünk, te mindent megtehetsz. Te vagy az élet és az újjászületés ajándékozója. Üdvözítő terved szerint az idők teljességében Fiadat, Jézust küldted el közénk. Ő mindenben vállalta emberi sorsunkat, mert te, Atyánk úgy akartad, hogy példát mutasson nekünk életével, halálával és feltámadásával. Egyedül Jézus Krisztus által érthetem meg a te végtelen isteni szeretetedet és jóságodat. Jézusom, nem csak messziről akarlak szemlélni, hanem közel szeretnék kerülni hozzád! Adj a szívembe örömöt és megnyugvást, amikor veled találkozom. Költözz lelkembe, mert örökké veled akarok élni! Jézusom, te vagy Megváltóm és Üdvözítőm!
2021. december 5. – Advent 2. vasárnapja
„készítsétek az Úr útját”
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 3,1-6)
Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme. Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.
S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai. Ez az Evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket. Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk, és amikor Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével. Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bizalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy Szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató. Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az Evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nem csak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai Evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, Istenem! Mutass nekem kiutat önmagam és önzésem zárt világából! Mutass nekem távlatot és célt! Mutasd meg nekem minden nap, hogy mi jót kell tennem! Azt szeretném, hogy életem egyenesen hozzád, adventi utam pedig a Megváltóhoz vezessen. Az adventi lelki készület során taníts meg engem az alázatra, az engedelmességre és az odaadásra! Segíts, hogy jócselekedeteim által növekedjen az öröm a segítségemre váró emberekben, akiknek arcán Krisztus arcát ismerem fel, s akiknek hálás arcáról Krisztus öröme sugárzik felém.
2021. november 28. – Advent 1. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 21,25-28. 34-36)
Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedések:
Advent első vasárnapja, az új egyházi év kezdete minden esztendőben alkalmat ad arra, hogy megújított lendülettel folytassuk Krisztust követő életünket. Ebben segítenek bennünket a vasárnapi szentmise imádságai és olvasmányai is, amelyek az ősi ígéretek beteljesedéséről szólnak. Jövendölésével Jeremiás próféta az ószövetségi választott népet készítette fel a Messiás első eljövetelére. „Júda szabadsága” és „Jeruzsálem biztonsága” a boldog messiási időkre utal, amikor majd a béke fejedelme uralkodik. A választott nép hosszú adventje Jézus Krisztus születésével beteljesedik mindazok számára, akik hittel befogadják őt, és Isten új népének tagjai lesznek.
A mai liturgiában ugyanakkor új ígéretekről is szó van, amelyek Krisztus második eljövetelére vonatkoznak. Lukács evangéliuma ezért nemcsak a korabeli keresztényekhez szól, hanem minden idők keresztényeihez, akik az Úr hitében élnek a világon. Mindenkinek mondja: „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül, hogy (…) megállhassatok az Emberfia színe előtt!” Szavai a vigasztalás és a remény szavai az élet megpróbáltatásai és nehézségei között. Azok az evangéliumban leírt félelmetes események, amelyek az embereket nyugtalansággal töltik el, nekünk, Krisztus követőinek annak jelei lesznek, hogy közeleg az üdvösség órája. Minden viszontagság között, bármilyen fájdalmasak legyenek is azok, képesek leszünk felfedezni az érkező Urat, akinek eljövetele a megváltás hajnala és egy új korszak kezdete. Nem ismerjük eljövetelének sem a napját, sem az óráját. A történelem hosszú ideig tart, egészen Isten országának végleges megvalósulásáig, ezért szükséges, hogy türelmesek legyünk a csapásokban, és kitartóak a teljes élethez vezető úton. Mivel nem tudjuk, mikor jön el az Úr, ezért az evangélium óva int bennünket a lazítás veszélyétől, amikor látszólag minden a legtökéletesebben zajlik a mindennapi életben. Ébernek kell maradnunk, imádkoznunk, erőt kérnünk akkor is, ha csapásokat szenvedünk, mert a bajok megkeményíthetik a szívünket, elvonhatják a figyelmünket, és meggátolhatnak abban, hogy örömteli lélekkel várakozzunk rá, aki az irgalmasság és az új élet.
Az evangélium szavai vigasztalást jelentenek mai megpróbáltatásaink között: „nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”. Nagy szükségünk van erre a vigasztalásra, hiszen testi egészségünket a járvány fenyegeti, lelki egészségünket a közömbösség és a fásultság kezdi ki. A Szabadító érkezése, ha imádságban virrasztva talál, felszítja lelkesedésünket, és új energiákkal tölt fel bennünket. Szent Pál szavai a szentleckében arra bátorítanak, hogy Krisztus eljövetelére készülve gazdagodjunk az Úr szeretetében, legyünk állhatatosak az imádságban és a jó cselekedetekben. Éljünk továbbra is Istennek tetsző életet, hogy előrehaladjunk Isten ismeretében!
Kérjük az Urat, adjon szívünkbe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé, ő pedig egykor jobbjára állítson bennünket országában, és mindnyájan együtt örvendjünk a boldog örökkévalóságban!(Ternyák Csaba érsek)
________________________________
Az evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.
Advent a karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be, Az adventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Adventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De advent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben?
Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?
Adventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért léhát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás advent és karácsony között. Advent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Advent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Istenünk, irgalmas Atyánk! Teremts a mi szívünkben csendet, amelyben meghallhatjuk a te megtérésre hívó szavad. Az advent bűnbánati idő számunkra és alkalmat ad, hogy a megtérés útjára lépjünk. Az adventtel nem csak új egyházi év kezdődik, hanem egy új élet kezdete lehet számunkra. Istenünk, tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az irántad érzett szeretetből. Szeretetünket azzal fejezzük most ki, hogy irgalmadban bízva és megbocsátásodat kérve bűnbánatot tartunk, elvégezzük szentgyónásunkat. Vezess minket, hogy karácsony éjjelén találkozzunk majd az emberré lett Szeretettel, Jézus Krisztussal, aki a te irgalmadat hozta el egykor és hozza el ma is a világba!
2021. november 21. – Vasárnap, Krisztus, a mindenség királya
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 18,33b-37)
Abban az időben: Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?”
Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Jézus kihallgatását olvassuk. Pilátus minden bevezetés nélkül Jézusnak szegezi a kérdést, amelyre a válasz sorsának megpecsételése lesz. „Te vagy a zsidók királya?”. Jézus, első hallásra furcsa választ ad, mi több, viszontkérdéssel válaszol: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták rólam?” Nem első alkalommal találkozunk Jézus hasonló válaszával. Amikor tanítványait arról kérdezte, hogy kinek tartják Őt az emberek, végül is nekik szegezte a kérdést, hogy ők kinek tartják Őt. Személye hitvallásra szólította fel őket. Hasonló a helyzet Pilátussal is. Jézust nem az érdekli, hogy mások mit mondtak róla, hanem, hogy mi Pilátusnak a meggyőződése. És ez a felszólítás ránk is vonatkozik. A titok mindig megszólít és színvallásra késztet bennünket. Mert ha Pilátus a zsidó nép értelmezése szerint nevezi Jézust királynak, akkor ez azonos a „bűnözővel”, és halálos ítélet jár érte, de ha Pilátus meg van győződve arról, hogy Jézus Isten Fia, és mint ilyen uralkodik a mindenség felett, akkor Pilátusnak le kellene borulnia Jézus előtt és megvallani Péterrel, hogy Jézus az Isten Fia. De Pilátus erre nem volt képes.
Álljunk meg egy pillanatra mi is Jézus előtt. Ő ma is így viselkedik: bármit is kérdezünk tőle, ő visszadobja, visszautalja a kérdést és tőlünk várja a választ. Ha azt kérdezzük tőle, miért bánik így velünk, ő visszakérdez: „Mit gondolsz, miért bánok így veled?” A választ nekünk kell megtalálnunk. Lehet, hogy azt mondjuk: „megérdemeltem, hogy szenvedjek!”. Ha boldogok vagyunk, akkor esetleg így válaszolunk neki: „Tudom, hogy szeretsz!”. Ha pedig értelmetlen dolgok történnek velünk, akkor kérdésére talán így válaszolunk: „Istenem, nem értem, mit akarsz tőlem, de legyen meg a Te akaratod!”.
Pilátus második kérdése szintén Jézus királyi mivoltára vonatkozott és erre a kérdésre Jézus válaszolt, mert Pilátus is módosította kérdését. Míg az előbb azt kérdezte, hogy a zsidók királya-e Jézus, most csak annyit szeretne tudni, hogy király-e? Jézus erre a kérdésre igennel válaszolt: Igenis király Ő, de nem olyan, amilyennek Pilátus képzeli. Szép Jézusnak ez az önmagáról tett vallomása. Szinte úgy érezzük, mintha Pilátusnak akart volna a lelkére beszélni, hogy ismerje fel az igazságot és ezáltal az üdvösség útját. Jézus minket is állandóan meg akar győzni, hogy ne lankadjunk el az üdvösség és az igazság keresésében.
Jézus szavai azt is kifejezik, hogy királysága nem függ semmiféle külső elismeréstől. A földi királyok szükségszerűen valamelyik nép vagy ország királyai. Nem így Jézus, Ő nem valakiknek, vagy valamelyik országnak a királya, hanem mindenkié. Ezért az Ő királysága nem uralkodás, hanem szolgálat. Jézus utolsó szavai ebben az evangéliumi jelenetben felhívás minden ember felé: aki hisz benne, aki elfogadja az Ő királyságát, azt szabaddá teszi az igazság.
Az igazság megtérésre szólít fel bennünket. Amikor a megalázott Krisztus Király alakját szemléljük ott Pilátus előtt, akkor azt kell megfontolnunk, hogy melyik hangot akarjuk hallani: a világ hangját-e vagy Jézus hangját, az önámítás, vagy az igazság hangját? Jézus kérdez és várja válaszunkat. Minden kérdésére legyen válaszunk az Isten iránti hála és szeretet. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te nem igényeltél magadnak evilági hatalmat. Nem harcoltál az elismerésért, s nem kényszerítettél senkit, hogy hódoljon előtted. Tőled távol állt a földi hatalmaskodók szívtelensége és könyörtelensége. Soha nem fölényeskedtél és nem kérkedtél csodálatos erőddel. Mégis királynak szólítunk. Te vagy az irgalmasság királya, aki megadod nekünk a lelki újjászületés lehetőségét. Te vagy a halhatatlan király, aki feltámadásoddal legyőzted a halált és örök életet adsz nekünk.
2021. november 14. – Évközi 33. vasárnap
Évszakok
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 13,24-32)
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek.
Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van már, az ajtó előtt.
Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.
Ezek az Evangélium Igéi
Elmélkedés:
A vasárnapi Evangélium azok közé az evangéliumi olvasmányok közé tartozik, amelyekről úgy gondoljuk, hogy elég, ha egyszer egy évben halljuk és jó lenne minél előbb elfelejteni. Az Evangéliumban ugyanis a világ végéről van szó. Ezt a témát leginkább kerüljük, vagy megpróbáljuk tompítani a mondottak élét. Fontoljuk meg az evangéliumi képeknek az üzenetét. Az evangéliumi szakaszban feltűnik, hogy Jézus nem arról beszél, hogy az Emberfia majd eljön egy nap, hanem hogyan jön el. Hirtelen fog megérkezni, váratlanul, mint a tolvaj, érkezése félelmetes lesz, mint amilyenek a természeti csapások. Jézus beszédei az embert az eszkatológikus várokozás állapotába helyezik, mivel tudjuk, hogy itt nem biztosíthatjuk be magunknak az örök boldogságot.
Kevés hasznunk van abból, ha vitatkozunk, hogy mikor jön el ismét Jézus: hamarosan, vagy évezredek múlva. Az sem segítene rajtunk, ha tudnánk, hogy fiatalon halunk-e meg vagy idős korban. Jézus második eljövetelével kapcsolatos döntésünket most kell meghoznunk, éspedig annak alapján, hogy Jézus egyszer egész biztosan eljön. Döntésünk másik alapja pedig az az evangéliumi üzenet, hogy egyszer mindennek vége lesz: ég és föld elmúlnak, csak Isten igéje marad meg, azaz Isten iránti szeretetünk. Jézus nem azt akarta közölni, hogy mikor lesz a világ vége, hanem hogy mi lesz a vég. Hogy mi lesz velem az Úr eljövetelekor, az itt és most dől el. A válasz attól a készségünktől függ, hogy virrasztva várjuk őt, bármikor is érkezik. A virrasztás bibliai értelemben nem azt jelenti, hogy nem alszunk, hanem azt, hogy aktívan várunk. Virrasztani azt jelenti, hogy mi is megyünk Jézus felé. Isten ígérete, hogy megváltja az embert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy az ember örömmel siet a megváltás felé. Sokat vitatkoztak a teológusok Jézusnak azon az állításán, hogy azt a napot, amikor a világ vége bekövetkezik, még a Fiú sem tudja, hanem csak az Atya. Ez a mondat azonban egy igen fontos igazságot közöl, nevezetesen azt, hogy az üdvösség nem az időben történik, hanem az örökkévalóság időn kívüliségében. Ezért nincs értelme számolgatni a napokat és az órákat, hanem megpróbálni már itt az örök jelenben élni. Az életszentség másik neve: Isten jelenlétében élni. Minden emberi élet két dátum közé szorul: születésünk és halálunk dátuma a kezdet és a végpont. Így írja majd a sírunkon, így szerepelnek a nagy emberek nevei az Enciklopédiákban. Aztán lassan az idő múlásával feledésbe merül előbb nevünk, majd pedig fejfánkon lekopik születésünk és halálunk dátuma. Istennél azonban nem így állnak a dolgok. Az Ő szerető tudatában öröktől fogva léteztünk, és visszavár bennünket örök szeretetébe. Aki már most ebben az életben képes belekapaszkodni ebbe a szeretetbe, azt nem lepi meg a csillagok hullása sem, mert tudja, hogy még hajunk szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül. Az ilyen ember életében az örökkévalóság már megkezdődött.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Uram, segíts, hogy ne engedjek a megtévesztésnek és a félrevezetésnek! Bölcsességet és tisztánlátást kérek tőled, hogy megkülönböztessem a te igazságodat az emberek hamisságától. Te Úr vagy az egész világ és az egész természet felett, és hatalmad van, hogy legyőzd a gonoszságot. A te segítségeddel én is le tudom győzni a rosszat. Életem biztonságban van a te kezedben, s ha hűséges maradok hozzád és hitemhez, akkor nem veszíthetem el az üdvösséget. Add, hogy semmiféle veszély, még az életveszély miatt se tagadjam meg hitemet, hanem a Szentlélekre hallgatva tegyek tanúságot rólad!
2021. november 7. – Évközi 32. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 12,38-44)
Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A gazdagok és szegények közötti szakadék gyakran előforduló téma Jézus eszkatológikus beszédeiben. Boldogoknak nevezi a szegényeket, és ily módon egy új értékrendszert hirdet meg. Ilyen szemszögből nézve, a vasárnapi Evangélium annyira egyszerűnek és érthetőnek tűnik, hogy alig tudunk valamit hozzáfűzni. Visszataszítónak találjuk a gazdag farizeus kétszínűségét, aki fitogtatva erényességét nagy pénzösszeget dobott a perselybe úgy, hogy azt mindenki láthassa. Viszont jóindulattal figyeljük a szegény özvegyasszonyt, amint szinte szégyenkezve, titokban dugja be a perselybe két kis aprópénzét. Szépek és nemesek ezek az érzelmek, de ha az evangéliumi eseményt csak ezen a szinten értelmezzük, akkor nem sok hasznunk lesz belőle. Próbáljunk ezért más szemszögből közeledni ehhez az evangéliumi eseményhez.
Az Evangélium hősnője a szegény, névtelen özvegyasszony. Akaratlanul is azt szeretnénk mondani, hogy milyen jó ebben a filmcsillagokkal és egyéb hírességekkel teli világban egy olyan történettel találkozni, amelyben a főszereplő nem a gazdag híresség, hanem a csendes szegénység. Mert ha a televízió és mozik által felkínált hősöket nézzük, akkor esetleg úgy tűnik, hogy a világ tele van egészséges emberekkel, gazdag sportemberekkel és fiatal szépségekkel, és nem gondolunk arra, hogy az emberiség többsége nem egészséges és nem gazdag, és a fiatalok mellett nagyon sok idős ember él közöttünk. Ezért jólesik tudni, hogy Jézus ezekre is figyel.
Amíg így fűzzük a gondolatokat, valami mégiscsak zavaróan hat ebben az evangéliumi eseményben. Hová lett ez az idős asszony? Nem tudjuk, mi lett vele, pedig oly jó lenne megtudni, hogyan alakult későbbi élete. Vajon volt alkalma arra, hogy személyesen is megismerje Jézust, vagy meghalt csendesen az eljövendő Messiást várva? Mi legszívesebben így folytatnánk az evangéliumi leírást: «Akkor odalépett hozzá Jézus, feltárta neki kilétét, úgy, mint annak idején tette a szamáriai asszonnyal való beszélgetése során, mire az asszony örömmel csatlakozott a többi asszonyhoz, akik Jézus kíséretében voltak». De ez csak a mi jámbor képzelődésünk, végül is semmit sem tudunk az asszony további sorsáról. Letűnt a történelem színpadáról, elmerült a feledés tengerében. De pontosan ez a körülmény nyújthat értékes támpontokat a mi életünkhöz is.
Hirtelen rádöbbenünk arra, mennyire közelinek tudjuk magunkat ehhez az idős asszonyhoz. Egy nap mi is letűnünk majd a történelem színpadáról és nevünket elnyeli a feledés éjszakája. Ha azonban csak ennyi lenne az életünk, könnyen elbátortalanodnánk. Ez az evangéliumi példa bátorít bennünket, hogy a hitben megélt életben még az apróságok sem mennek feledésbe. Az ilyen, emberileg nézve «kicsi» életnek is nagy értéke van.
Ez az Evangélium mindenekelőtt azt érteti meg velünk, hogy nem az a fontos, hogy másoknak mekkora vagyonuk van, vagy mennyit adnak, hanem az, hogy mi mennyit adunk. Nem mások határozzák meg a mi értékünket, hanem azok a lehetőségek, amelyeket Istentől kaptunk. Mindenki a saját talentumai, lehetőségei, képességei és adottságai alapján tevékenykedik. Ezért nincs igaza annak, aki arra panaszkodik, hogy nincs pénze, hogy nem tud szépen beszélni, hogy nem képes nagy dolgokat véghezvinni. Az a kevés, amit adhatunk, ha ezt őszinte szeretettel tesszük, naggyá válik. Mert Jézus a mi jó szándékunkat is látja és azt számon is tartja.
Jézus két mondatban összegezte a szegény özvegyasszony tettét. Először is kijelentette, hogy többet adott, mint sokan mások. Nem a mennyiség a fontos, hanem a szándék. Jézus mindjárt meg is magyarázta állításának értelmét: az asszony mindenét odaadta. Ajándékával együtt önmagát is odaadta Istennek. Minden ajándéknak ez kellene, hogy legyen alapvető értelme és célja. Mivel nem adhatjuk egész magunkat, jelképesen tesszük ezt ajándékunkkal. Az ajándéknak mindig személyesnek kell lennie, azaz jeleznie kell, hogy ki vagyok a másiknak és ki ő nekem. Az eredeti szöveg szerint az asszony egész életét odaadta. Az asszony mindenét, saját magát beleértve, Isten kezébe helyezte.
Imádság:
Urunk, Jézus! Te egykor észrevetted és nagyra értékelted a szegény özvegy adományát, miközben a mi tekintetünket inkább a gazdagok adakozása vonzotta. A te számodra az özvegy nagylelkűsége és bizalma volt a fontosabb, mintsem azok magatartása, akik semmit sem sejtettek az Isten előtti lelki gazdagságról. Szegénységünk, egyszerű életünk csak akkor értékes, ha az isteni gondviselésből fakad s az a célja, hogy téged szabadon, elkötelezetten követhessünk. Segíts minket, hogy ne váljunk a tulajdon rabjává, hanem nagylelkűen neked szenteljük életünket!
2021. október 31. – Évközi 31. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 12,28b-34)
Abban az időben: Egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
„Nem jársz messze Isten országától.” Lehet jogosan kritizálni az Egyházat tagjainak életmódja és cselekedetei miatt, el lehet utasítani, de alighanem minden iránta táplált ellenszenv megszűnne, ha a vele szemben állók
komolyan vennék lényegét, s az óriási vallási szervezet mögött felfedeznék azt a mérhetetlen isteni szeretetet, amely létrehozta s működteti minden emberi gyarlósága ellenére. Az istentisztelet, az erkölcsi élet, a hivatalok és funkciók s minden más arra való az Egyházban, hogy ezt az isteni szeretetet viszonozza Istennek, illetve megjelenítse, közvetítse a világ számára.
Kívülállóként nem lehet megérteni az Egyházat, mert miként a szentségi misztérium, Krisztus Titokzatos Teste és a földi szeretetkapcsolat is csak azok számára érthető, akik részt vesznek benne, úgy a jelen lévő Isten országát is csak az ismerheti fel az Egyházban, aki Jézus Krisztussal életközösségre lépett. Lehet, hogy mi sem járunk messzebb az Isten országától, mint az evangéliumbeli írástudó, akit Jézus megdicsért okos felelete és buzgó hite miatt, de mindaddig nem léphetünk be oda, amíg fel nem ismerjük Krisztusban személyes Megváltónkat, s életét a magunk életébe nem fogadjuk. És ez nem pusztán költői kifejezés, hanem valóság: a hit és a keresztség által abba a világba nyerünk beavatást, amelyben ő él; a szívünkbe kiárasztott Lélek által abba a végtelen intenzitású szeretetáramba kerülünk, amely az Atya és a Fiú között szüntelen sodrással jelen van, s már itt a földön részt kapunk a soha el nem múló életből.
Csak innen, belülről nézve, a szívét ismerve lehet hiteles képet alkotni a kereszténységről, az Egyházról. Minden egyéb megközelítés, a legbecsületesebb és legjobb szándékú is, csak megközelítés marad, s szükségképpen nem jut el a lényegig. Márpedig az Egyháznak éppen e
misztikus valósága miatt van csak jövője: ami csupán történelmi-társadalmi képződmény, korhoz kötött kulturális sajátosság benne, az előbb-utóbb elenyészik, s megmarad az éltetőforrás, amely mindezt táplálja a kezdetektől megannyi évszázadon át az utolsó napig. (Barsi Balázs OFM)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te szeretettel fordulsz felénk és a szeretet gyakorlására hívsz minket. Azt kéred tőlünk, hogy mutassuk ki szeretetünket Isten iránt és embertársaink iránt. A szeretet gyakorlásához szükségünk van szívünk odaadó szándékára, lelkünk beleegyezésére, értelmünk belátására és akaratunk erejére. Taníts minket az önzetlen szeretetre! Tégy minket készségessé, hogy le tudjunk mondani saját érdekeinkről és mások szolgálatában találjuk meg életünk örömét! Taníts minket, hogy teljes szívvel szeressünk mindenkit!
2021. október 24. – Évközi 30. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 10,46-52)
Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium elbeszéli a jerikói vak meggyógyítását. Megállhatunk egy pillanatra a vak ember mellett: koldus, kiabál, Jézus hívására odasietett hozzá és határozottan megfogalmazta kérését: hogy lásson. Az emberek csitították, hogy hallgasson. Miért tették ezt? Vajon Jézus miatt vagy a vak miatt? Valószínűleg szégyellték, hogy egy ilyen toprongyos ember forduljon Jézushoz egyenesen kérésével. Lehetséges, hogy azt akarták, hogy valakit jogosítson fel arra, hogy kérelmét tolmácsolja Jézus felé. De a vak ember nem tágított, ő maga akarta elmondani Jézusnak bánatát. Ezt a vágyát maga Jézus is megerősítette, amikor magához hivatta. Jézus pontosan azokhoz szólt, akik nem akarták, hogy odamenjen hozzá: „Hívjátok ide!” Mikor odaért, Jézus megkérdezte, hogy mit akar. Furcsa kérdés, mit akarhat egy vak, ha nem a szeme világát? Ezt Jézus is jól tudta, de akarta, hogy a vak mondja el neki, mit kér.
Ennél a pontnál érintjük a kérő ima állandóan visszatérő problémáját. Amikor imádságról beszélünk, szinte akaratlanul is a kérő imára gondolunk. Jézus szavaira hivatkozunk, hogy mindent kérhetünk az Atyától. Csakhogy mindjárt kiindulóban egy nehézséggel találjuk magunkat szemben. Úgy tűnik ugyanis, mintha a kérő imában két akarat ütközne egymással: az ember és Isten akarata. Képes-e az emberi akarat arra, hogy megváltoztassa Isten akaratát? Az Isteni Gondviselést nem lehet manipulálni! A kérő imának lehet gyógyító hatása súlyos betegségben, de csak olyan formában, hogy fölerősíti az élni akarást, de a szép időért mondott kérő imát alig lehetne hasznosnak mondani. Viszont mégsem „haszontalan”, még kevésbé kicsúfolni való az ilyen imádság, pl. imádkozni szép időért, vagy esőért, bő termésért, egy vállalkozás szerencsés kimeneteléért, stb.
A megoldás talán egyszerűbb, mint gondolnánk. A kérő imában nem Isten akaratát igazítjuk a miénkhez, hanem a miénket Istenéhez! Ez volt Jézus getszemáni imádsága: elfogadta az Atya akaratát. Lehetséges azonban a kérő imát más szemszögből is megközelíteni: a kommunikáció szemszögéből. A kérő ima párbeszéd Istennel. A Miatyánk tanúsítja, mennyire közvetlen párbeszéddé alakulhat a kérő ima. A Miatyánkban kedvesen Atyának szólítjuk Istent. A kérő ima tehát mindenekelőtt párbeszéd Istennel, amelyet az iránta való bizalom ihlet. Ilyen volt a jerikói vak imája. Mindenekelőtt Jézust kereste, hozzá sietett kérésével, őt szemlélte hitével.
A nehéz helyzetekben mondott ima azt az alapvető emberi szükségletet fejezi, ki, hogy megosszuk valakivel félelmeinket, nehézségeinket, szorongásunkat. Az imában ezt egyenesen Isten felé tesszük. Példát találunk a Zsoltárokban, amelyekben az imádkozó Istenhez kiált kiszolgáltatottságában. Ez tulajdonképpen a magunkért mondott ima egyik válfaja. Az imában ugyanis nemcsak áldást és javakat kérünk Istentől, hanem elmondjuk neki azt is, ami fáj.
Ha most mind a három olvasmányt közös nevezőre hozzuk, akkor tulajdonképpen mind a háromban az imáról van szó. Izajás hálaadásra szólít fel bennünket Isten jótéteményeiért; A Zsidóknak írt levél a szent liturgiára, különösképpen a szentmisére irányítja tekintetünket, amelyet mindig az Úr Jézus mutat be; az Evangélium pedig rámutat a kérő ima lényegére: bizalommal Isten elé vinni minden kérésünket. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus! Első lépéseinket óvatosan, bizonytalanul tesszük meg a hit útján. Az úton, amely az Isten-látás élményéhez vezet. Beismerem lelki vakságomat és segítségedet kérem, hogy láthassalak, felismerhesselek téged. Te meghallod, amikor téged szólítalak, mindig meghallod, amikor hozzád fordulok. Most is azzal a hittel járulok eléd, hogy segíts hitetlenségemen, gyógyítsd lelkemet! Add, hogy a hit által mindig felismerjelek téged!
2021. október 17. – Évközi 29. vasárnap, Missziós vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 10,35-45)
Abban az időben: Zebedeus fiai, Jakab és János odamentek Jézushoz, és ezt mondták: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!”
Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Amikor a többi tíz ezt meghallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumi leírás furcsán kezdődik: Zebedeus fiai, Jakab és János Jézus elé járultak azzal a kéréssel, hogy egyikük jobb oldalon, a másik bal oldalon üljön Jézus dicsőségében. Mit jelent az, hogy „eléje járultak?” Vajon nem voltak állandóan Jézussal, akivel együtt ettek és ittak, járták a városokat és falvakat, honnan most hirtelen ez a hivatalos viselkedésforma?
Mi lenne, ha mi lennénk a helyükben? Mit kérnénk mi Jézustól? Váljék a két tanítvány javára, hogy lényegében azt kérték, hogy Jézussal legyenek, egészen közel hozzá. Talán csak a módját nem tudták szebben kifejezni, amire abból is következtethetünk, hogy Jézus nem haragudott meg rájuk, hanem suta kérésükből kiindulva bevezette őket a keresztény hitélet alapvető dinamizmusába: osztozni Jézus szenvedésében, hogy vele együtt miénk legyen a dicsősége is. Ez az, amit Szent Pál mondott a szenvedésekkel kapcsolatban: ki kell egészítenünk saját testükben, ami még hiányzik a világ megváltásához. Nem oly értelemben, mintha Jézus szenvedése nem lett volna elég, hanem oly értelemben, hogy nekünk is munkálkodnunk kell a saját üdvösségünkön, valamint mások üdvösségén.
Jézus további szavai az alázatosságra vonatkoznak. Mi az alázatosság? Az alázatosság valószínűleg az egyik legnehezebb erény, olyannyira, hogy Jézus példája és tanítása nélkül valószínűleg sohasem értettük volna meg annak nagyságát. Jézus, ugyanis saját magát alázatosnak nevezte és arra buzdította tanítványait, hogy tőle tanuljanak. Az alázatosság lényegében Istenre utaló erény és azt fejezi ki, hogy az ember elismeri Isten abszolút nagyságát és uralmát.
Az alázatosságnak vannak emberi vonatkozásai is. Egyik vonatkozásában képessé tesz bennünket arra, hogy elismerjük emberi nagyságunkat, egyedi kivoltunkat, Isten adta képességeinket és ezért nem kell másokhoz mérni magunkat. Szent Pálra hivatkozhatunk, aki felismerte és elismerte, hogy Isten kegyelméből lett az, amivé lett. Az alázatosság másik következménye az, hogy elismerjük kicsinységünket, tehetetlenségünket, korlátainkat. Ennek elismeréséhez sincs szükségünk arra, hogy másokkal hasonlítsuk össze magunkat.
Mégis, ha az alázatosságot a konkrét emberi viszonyok területén vizsgáljuk, akkor megfigyelhetjük, hogy az alázatosságnak három szintje van. A mérce a mások iránti érzékenység. Az alázatosság első szintje, amikor észrevesszük a másik embert, különösen amikor segítségre szorul és együtt érzünk vele. Az alázatosság második szintje, amikor észrevesszük a bajba jutott embert és igyekszünk konkrét segítséget nyújtani neki, anyagi, vagy lelki téren. Az alázatosság harmadik szintje, amikor valaki életét mások szolgálatába állítja. Ezt jelenti Jézus figyelmeztetése, hogy ha valaki ki akar tűnni, az legyen a többiek szolgája. Jó tudni, hogy Egyházunk szentjei között sohasem hiányoztak az ilyen nagy alázatosok, mint például Boldog Salkaházi Sára, aki életét adta mások megmentésére.
Imádság:
Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus! Akaratodat, mondanivalódat, üzenetedet szelíden közlöd velünk. Nem kényszerítesz minket semmire, hanem azt kéred, hogy szabadon elfogadjuk törvényeidet, amelyek földi boldogságunkat és örök üdvösségünket egyaránt szolgálják. Mennyi jóság, barátság, rokonszenv fedezhető fel szavaidban. Mennyi megértést, elfogadást tanúsítasz a bűnösök, a gyengék iránt. Milyen türelemmel várod, hogy megértsünk téged. Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjük és megértsük tanításodat, és amit megértettünk, azt meg is valósítsuk.
2021. október 10. – Évközi 28. vasárnap
Mit tegyek?
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 10,17-30)
Abban az időben: Amikor Jézus útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” Ekkor az így válaszolt: „Mester, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” Jézus ránézett és megkedvelte. Ezt mondta neki: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!”
Ennek hallatára ő elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” A tanítványok megdöbbentek szavain. Jézus azonban megismételte: „Fiaim, milyen nehéz bejutni a gazdagoknak az Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” Azok még jobban csodálkoztak, és kérdezgették egymást: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett és folytatta: „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.”
Ekkor Péter megszólalt, és ezt mondta neki: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged”. Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap most, ezen a világon, otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet”.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai evangéliumban azt olvassuk: egy fiatalember odament Jézushoz, és azt kérdezte, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet. Sokak számára talán meglepő kérdés ez egy fiataltól, aki előtt még ott az egész élet, ő azonban máris az örök életre gondol. Ez arról árulkodik, hogy az ifjú kereső ember volt, aki nem elégedett meg a földi élet gazdagságával és sikereivel, s azzal sem, hogy istenfélő életet élt. Az örök életre vonatkozó kérdése és a tény, hogy a parancsolatokat gyermekkora óta betartotta, bölcsességre, okosságra és a tökéletesség utáni vágyára utal. Ezért amikor a Mester ránézett, belelátott, és megkedvelte őt. Mivel pedig megkedvelte, tekintete és szava is a szíve mélyéig hatolt. Jézus neki szóló válasza Isten szava volt, olyan szó, amely „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit", ahogyan a mai szentleckében olvassuk, a zsidókhoz írt levélben. Látta: „Valami még hiányzik belőled."
A názáreti Jézus küldetése éppen arra vonatkozott, azért jött e világra, hogy ezt a minden ember szívében meglévő hiányt betöltse. Lehetünk bár nagyszerű humanisták, betarthatunk minden parancsolatot, böjtölhetünk, templomba járhatunk az előírások szerint, elvégezhetjük a gyónásunkat, rendszeresen áldozhatunk, ám ha nagyon elégedettek vagyunk magunkkal, akkor Jézus tekintete a szívünk mélyéig hatol, és nekünk is mondhatja: „Valami még hiányzik belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz a mennyben, aztán gyere, és kövess engem."
A gazdag ifjú története egy rosszul végződött meghívástörténet. A fiatalember Jézus hívó szavára elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt. Máté lemondott jól fizető állásáról, Zakeus a vagyona felét szétosztotta, s a többi tanítvány is lemondott valamiről. Az Úr ma is sokakat meghív követésére azok közül, akik keresik őt és az örök életet, akik nyitottak üzenete befogadására. De mindig vannak olyanok, akik érzik ugyan a hívást, ám nem tudnak lemondani. Hiányzik belőlük valami, hiányzik a teljes önátadás készsége. Márpedig az örök élet elnyerésének ez a feltétele. Nem a mi teljesítményünk, erőlködésünk számít, hanem a Jézusba vetett bizalom, a teljes ráhagyatkozás bátorsága. Ezért mondja a mai evangélium végén Péter, a többi apostol nevében is: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged." Jézus a válaszában meg is ígéri nekik az örök életet, amelyre a gazdag ifjú is áhítozott: „Aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig az örök életet."
Nekünk mi hiányzik ahhoz, hogy teljesen Jézushoz tartozzunk? Él bennünk az örök élet utáni vágy? Lemondtunk már valamiről azért, hogy egészen Jézushoz tartozzunk?(Ternyák Csaba)
Imádság:
Urunk, Istenünk! Látjuk és elismerjük, hogy a világban, az Egyházban és bennünk egyaránt jelen van a jó és a rossz. Isten és a sátán küzd a lelkünkért, örök sorsunkért. Segíts, hogy minden helyzetben felismerjük és elutasítsuk a gonosz kísértéseit! Növeld bennünk az életszentség vágyát, hogy készek legyünk engedelmeskedni neked, teljesíteni akaratodat! Gyarlóságunk, esendőségünk és bűnre hajló emberi természetünk ellenére is hozzád tartozunk és tanításod szerint akarunk élni. Segítsen minket a te kegyelmed és irgalmad az üdvösségre!
2021. október 3. – Évközi 27. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 10,2-12)
Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.”
Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.”
Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai Evangélium kínos nyitánnyal kezdődik: a farizeusok próbára akarták tenni Jézust, ezért első tekintetre egy egyszerű kérdést tettek fel neki. Azt kérdezték tőle: "El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?" Jézus visszautasította a kérdést és arra szólította fel a farizeusokat, hogy maguk találják meg a választ a Bibliában. De amikor azok csúsztatni akartak, vagyis Mózes törvényére hivatkoztak, akkor Jézus kioktatta őket, hogy mindenek fölöttlétezik Isten törvénye, amelyet egyetlen emberi törvény sem függeszthet fel.
Itt felfigyelhetünk arra, hogy Jézus egy első tekintetre evilági kérdés kapcsán Istenre irányította hallgatói figyelmét. Ez érvényes nemcsak a rosszindulatú farizeusokra, hanem a jóindulatú apostolokra is, akik szintén nem értették, miről is van tulajdonképpen szó. Jézus kifejtette nekik, hogy vannak olyan igazságok, amelyek Istenben gyökereznek, ezért pusztán evilági logikával érthetetlenek. Ezek közé tartozik a házasság, amely nem csak emberi vállalkozás, hanem Isten tervébe visszanyúló titok, amelynek megértéséhez hitre van szükségünk.
Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza el. Ez a figyelmeztetés nem csak a házasságra vonatkozik, hanem sok minden másra is. A téma itt ugyanis nem a házasság, hanem az ember és Isten viszonya. Vannak valóságok, amelyekbe az ember nem avatkozhat bele; Isten a világ ura, nem pedig az ember.
Van ennek az Evangéliumnak azonban egy másik üzenete is, amely igazi örömhírként csengett Jézus egyes akkori hallgatóinak fülében, nevezetesen a nőknek. A kérdést ugyanis férfiak tették fel és abból a téves feltevésből indultak ki, hogy a nő a férfi tulajdona és azt teheti vele, amit akar, akkor bocsátja el, amikor jónak látja, tehát szabadon rendelkezik feleségével. Jézus válaszával tulajdonképpen felszabadította a nőt. Kifejtette, hogy a Teremtő eredeti elképzelésében a nő nem a férfi tulajdona, hanem társa, egyenrangú vele, tehát egyenjogú is.
Az Evangélium mindig felszabadító örömhír. Amikor Jézus a házasságról beszél, akkor nem úgy beszél róla, mint kényszerről, vagy mint teherről, hanem mint két szabad ember Isten jelenlétében kötött szövetségéről.
A következő mondat arról szól, hogy Jézus magához hívott egy kis gyermeket. Ez a jelenet szervesen beletartozik a korábbi képbe: a házasság nem csak a férfi és nő egymás iránti szerelme, szeretete és felelősségvállalása, hanem a gyermekért vállalt felelősség is.
A mai társadalom, sajnos, annyira könnyen veszi a válást, hogy az életre szóló hűség valahogy háttérbe szorul az emberek tudatában. Csakhogy mi hívek nem az evilági logika és statisztika szerint igazodunk, hanem Egyházunk tanítása szerint. A Katolikus Egyház Katekizmusa szép csokorba gyűjti a házasságra vonatkozó katolikus tanítást, amikor így fogalmazza meg a házasság lényegét Isten tervében: „A Szentírás a férfi és nő teremtésével kezdődik és Bárány lakodalmi ünnepével fejeződik be a Jelenések könyvében.” (vö. KEK 1602). Majd hozzáteszi, hogy a szeretetnek és házasságnak vannak belső törvényei, amelyeket nem kell külön megalapozni, mert önmagukban hordozzák megindokolásukat, de felfüggeszteni sem lehet azokat semmiféle emberi törvényhozással. Az örökérvényű értékek közé tartozik a házastársi hűség, amely magában hordozza Isten áldását.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Istenünk! Te azt akartad, hogy a férfi és a nő teljesen és visszavonhatatlanul adja át önmagát a másiknak szeretetben és fogadja el a másikat szeretetben. Segítsd a házastársakat a helyes élet szabályainak elsajátításában és gyakorlásában, hogy hűségben keressék és szolgálják egymás javát! Legyenek hűségesek egymás iránt! Legyenek hűségesek a szeretethez! Érezzék minden nap, hogy te vagy életük középpontja és szeretetük forrása! Segítsd a családokat és a családtagokat, hogy szentté legyenek!
2021. szeptember 26. – Évközi 26. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 9,38-43. 45. 47-48)
Abban az időben: János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben, – azért, mert Krisztuséi vagytok, – bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az ember szereti a letisztázott, átlátható helyzeteket. Evangéliumi szakaszunkban János apostol is azt szeretné, hogy a Jézus nevében ördögöket űző ember formálisan is csatlakozzon a tanítványok köréhez, s ezáltal tagozódjon be abba a hierarchikusan formálódó rendbe, amely a születő Egyház magja lesz. A Mester azonban nem ennyire bürokratikus: könnyedén eltekint a „hivatali formaságoktól”, mondván: „Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem.” Ha valahol valaki jót tesz a világban, az már önmagában is örvendetes. De ha ezt a jót hozzákapcsolják Jézus nevéhez, akkor az öröm hatványozódik. Hisz ezért érkezett közénk a Megváltó: hogy szabadítson, gyógyítson, felemeljen. Lehet, hogy valaki nem a szokott módon lesz eszköze ennek a műnek, de ha pozitívan, a többiek javára vesz részt benne, „nem marad jutalom nélkül”, különösen akkor, ha jóságát Isten fényébe állítja.
Az evangéliumnak van azonban egy másik fele is. Miután láthattuk a Krisztus-hívők közösségén kívüli jót, a Mester most a közösségen belüli rosszal szembesít. Ezen a téren kérlelhetetlen harcra indítja az övéit: nincs mentség, nincs kompromisszum, nincs mellébeszélés. Akár a legsúlyosabb áldozat árán is, de törekedni kell arra, hogy felvegyük a harcot az Egyházon belüli rosszal, legelsőként pedig ennek leginkább ránk tartozó részével: azzal a rosszal, amelyet önmagunkban hordunk, s ami által roncsoljuk Isten szent közösségét. Nem hihetjük azt, hogy kis gyarlóságaink, „házi bűneink”, megszokott vétkeink magánügynek számítanak. A Krisztus-test tagjai közötti egység a jóban és a rosszban is megnyilvánul. Minden, önmagamon aratott győzelem egyszersmind az Egyház sikere és öröme. Amikor sikerül egy lépést tennem a jó úton Isten felé, magának az Egyháznak is segítek, hogy tisztábban és hitelesebben tükrözze Krisztus fényét a világban.
El kell, hogy gondolkodtasson minket ez a kettős jézusi perspektíva, amely magán viseli a Mester sajátos és jellemző gondolkodásmódjának pecsétjét: ott látja meg a jót, ahol mi erre kevésbé vagyunk készségesek (odakint), és ott szembesít a rosszal, ahol azt mi besöpörnénk a szőnyeg alá, a mundér becsületét védve, valamiféle állojalitástól vezérelve inkább eltagadnánk (idebent). Mennyire furcsa és nyugtalanító helyzet! Lehet, hogy aki formálisan idebent van, valójában odakint kóborol? És lehet, hogy aki formálisan odakint van, valójában már bentre került a kegyelem valamely titokzatos ösvényén? Elképzelhető, hogy a formális hívő lét keretei között rosszal találkozunk – míg ezen kívül megszületik egy olyan jó, amit maga Isten fog megjutalmazni?
A nyugtalanító kérdések nagyon nagy szolgálatot tehetnek a lelkiéletünknek, hiszen kilendítenek a rutin megszokott ösvényeiről, és szembesítenek a mindig új felhívással, amely a megtérésre szólít – a lélek felszítására, az első szeretet megerősítésére, hogy idebent teremjük meg a jót, amire Krisztus hív minket.(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel bennünk és minden ember szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy továbbsugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!
2021. szeptember 19. – Évközi 25. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 9,30-37)
Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni.
Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A marketing világában közhelyes állítás, hogy kiskutyával és kisgyermekkel szinte bármit el lehet adni. Ha azonban a vasárnapi evangélium zárójelenetét elképzelve, a kisgyermeket karjaiban tartó Jézusról hallva valamiféle gyengéd, harmonikus érzés kerítene hatalmába minket, s ha a „cukiságfaktor” az egyetlen, ami magára vonja a figyelmünket, akkor elveszítjük az egyébként véresen komoly jézusi üzenet lényegét. A gyermek mintegy illusztráció a tanítványsággal járó magatartásforma fontos és egyáltalán nem negédes vonásához.
A szöveg a szenvedés második megjövendölésével kezdődik. Jézus valami nagyon lényegeset közöl magáról. Az Emberfia „átadatik”, s ezzel a jelen idővel Jézus kifejezi, hogy szenvedése már elkezdődött, ő születésétől fogva átadatott, léte teljesen értünk való lét. Az átadó személye a szenvedő szerkezetben nem jelenik meg, de sejthető, hogy Isten maga az, aki átadja az Emberfiát nekünk, embereknek, „az emberek kezébe”. Az ószövetségi hagyományban ez egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal, a minden földi segítség hiányával (vö. 2Sám 24,14). Jézus értünk adottságának végső következménye tehát közelgő halála és feltámadása, s mindez nem Isten nélkül történik, hanem az ő üdvösségtervének része. A Fiú léte pedig a teljes értünk való lét; ő engedelmes lesz egészen a teljes kiszolgáltatottságig.
A tanítványok magatartása lehangoló. Nem értik, és kérdezni sem mernek. Értetlenségük oka a szöveg alapján abban keresendő, hogy nem képesek kilépni önmagukból, tele vannak a saját elképzeléseikkel, saját fontosságukkal, hiszen erről kezdenek beszélgetni. A kontraszt szembetűnő az értünk lévő Emberfia és a maguk körül forgó tanítványok között. Ha a Mester kérdésére hallgatással válaszoló tanítványokban felismerjük magunkat, ha az önmagunk odaadására hívó Jézussal találkozva mi is inkább azon gondolkodunk, milyen hasznunk származik abból, hogy Krisztus-tanítványok vagyunk, s ha szeretnénk megtudni, hogyan szabadulhatunk meg önzésünktől, és miként követhetjük őt, akkor a tanítványokkal együtt megnyílhatunk az átölelt gyermek képében megadott válaszra.
A megoldás a szolgálat, a jelentéktelenek, a sérültek, a védtelenek felé való önzetlen megnyílás, amely nem lehet alázat nélküli. Krisztus értékrendje fejtetőre állítja az önmagába fordult ember értékrendjét. A krisztusi közösség „elsője” az, aki leginkább hasonul a Mesterhez, aki a legközelebbről követi őt a legkisebbek szolgálatában. Ennek illusztrálására hív oda és vesz ölébe Jézus egy gyermeket. Tette nem (csak) gyengéd, spontán gesztus. A korabeli zsidó felfogás szerint a gyermek jelentéktelen, értelmetlen lény. Jézus a rabbi címéhez „méltatlan” dolgot tesz, amikor gyermeket ölel át. Cselekedete annak a szolgáló szeretetnek a megjelenítése, amit övéitől vár, és ami kiemeli őket önmaguk bezárt világából. A karjaiban gyermeket tartó, értünk adatott Jézus a tanítványság egyik legnehezebb feladatára emlékeztet: a gyengeség, a gyengék el- és befogadásának sürgető parancsára.(Baán Izsák OSB)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Taníts és nevelj minket a szolgálat helyes értelmezésére és gyakorlására! A szolgálat nem jelenthet senki számára kényszerhelyzetet, amelyben meg kell aláznia magát mások előtt, vagy amelyben emberi méltóságáról le kellene mondania. A szolgálatban te vagy tanítómesterünk, aki magad is szolgálni jöttél a világba és üdvösségünk szolgája lettél. Urunk, te azt kéred tőlünk, hogy állítsuk életünket az evangélium hirdetésének szolgálatába. Minden kegyelmi adományt azért kapunk tőled, hogy saját és mások üdvösségét szolgáljuk vele. Köszönjük, hogy életünkkel neked szolgálhatunk és hirdethetjük örömhíredet.
Évközi 24. vasárnap –2021. szeptember 12.
EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Jézus úgy tanította őket, mint akinek hatalma van. (Mk 8,27-35)
Ezután Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának a környékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „A Messiás vagy.” A lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így
korholta Pétert: „Távozz tőlem sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.
Ezek az evangélium igéi.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy nagy drámáról: Péter hitvallásáról és bukásáról. Érdekes és tanulságos ez az ellentét: Péter egy személyben nagy és kicsi, hitvalló és kételkedő, bátor és gyáva. Könnyen magunkra ismerünk benne. De figyeljünk fel egyes részletekre ebben az evangéliumi jelenetben.
Márk evangélista érdekes módon fogalmaz: „Péter félrevonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Péter nem nyilvánosan szegült szembe Jézus nyilatkozatával, hogy szenvednie kell majd, hanem tanúk nélkül akarta kifejteni a dolgokról alkotott saját nézetét Jézusnak. Értelmezhetjük ezt jóhiszeműen, mondván, hogy Péter ezt azért tette négyszemközt, nehogy megbotránkoztassa a többieket, akiknek a nevében az imént szólt. Ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy Péter tapintatos volt. De az esemény kimenetele nem igazolja ilyennemű jóindulatú feltevésünket. Péter inkább bizalmaskodni akart Jézussal: a barátokat szoktuk félrevonni és csendben közölni velük valamit, amit nem akarunk, hogy mások is meghalljanak. De Péternek meg kellett tanulnia, hogy Jézus nem ilyen értelemben a barátja.
Az első tanulság amit ebből a jelenetből levonhatunk, hogy mi is állandó kettőségben élünk: mindenki nagy életének, vagy jellemének egyik, vagy másik területén, ugyanakkor kicsi, esetlen és sebezhető egy másik területen. A személyi érettség egyik mutatója az, hogy el tudjuk fogadni korlátainkat, amint ezt Péter tette. Nem olvassuk ugyanis sehol, hogy durcásan, vagy sértődötten hátat fordított volna Jézusnak, amiért őt, Pétert, a többiek kitüntetettjét sátánnak merte minősíteni! Péterben volt annyi alázatosság, annyi önismeret és annyi szeretet Jézus iránt, hogy elfogadta kudarcát és ment tovább a szeretett Mester után.
A mai Egyházban valahogy mintha hasonló helyzetnek lennénk a tanúi, csakhogy a kimenetel nem mindig ilyen pozitív, mint Péternél. Vannak hívők, akik „kilépnek” az Egyházból, mert nem tudják elviselni, hogy egy ilyen, úgymond „maradi Egyház” tagjai legyenek, mint ez az Egyház. Vannak olyanok, akik azért hagyják el a hit gyakorlását, mert nem tudják elfogadni, hogy az Egyház nem engedi szentáldozáshoz az elváltakat és újra házasodottakat. A baj csupán az, hogy ezért majdnem sohasem saját magukat okolják, hanem az Egyházat vádolják érthetetlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal. Mindezeknek nagy szükségük lenne Péter alázatosságára, hogy elismerjék saját korlátaikat, és csendesen tovább kövessék a szeretett Mestert akkor is, amikor nem egészen értik, mit akar tőlük.
A másik nagy tanulság, amelyet ebből az evangéliumi jelenetből levonhatunk az, hogy Jézus ugyan nagyon szeret bennünket, megbocsát, ha bánjuk bűneinket, letörli könnyeinket, ha látja, hogy sírunk, de Jézus mindennek ellenére nem gyönge és nem olyan „barátunk”, akivel egyenrangúak vagyunk. A mi hitünkben Jézus az Úr, Ő határozza meg a dolgok menetét és nem mindig oda vezet bennünket, ahová azt mi akarjuk. Ezt Péternek nyíltan meg is mondta a feltámadás után, vagyis, hogy korábban talán odament, ahová akart, de most már oda kell mennie, ahová mások akarják, hogy menjen, elsősorban, ahová Jézus iránti szeretete vezeti majd. A teológia ezt a magatartást a „hit engedelmességének” nevezi. Legyen bátorságunk rábízni magunkat és életünket Jézusra akkor is, amikor nem egészen értjük merre akar vezetni bennünket. Ő jobban ismeri az utat, mint mi, nyugodtan megbízhatunk benne.
2021. szeptember 5. – Évközi 23. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 7,31-37)
Abban az időben Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő süketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott, és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”
Elmélkedés:
A gyógypedagógusok szerint a siketnémák különlegesen érzékeny emberek. Nagyon kell figyelni rájuk, hogy megérthessük őket. Apró jelzéseikből sokat kiolvashatunk. Úgy lehet megérteni hang nélküli kommunikációjukat, ha figyelünk gesztusaikra, szájmozgásukra, tiszta tekintetükre. Valószínűleg Jézus is azért hívja el a tömegből ezt az érthetetlenül beszélő, dadogó süketnémát, mert most rá akar figyelni. A beteg emberre összpontosít – nem akar reklámot, zajt csapni maga körül, az irgalom és a szeretet nyelvén szólítja meg. Varázslatosnak tűnő, arámul kiejtett szavai – Effata! – Nyílj meg! – nem annyira a hallószerveknek vagy a beteg nyelvének szólnak, mint inkább a hallásra képtelen ép embernek… A kívülállók számára furcsa és érthetetlen jézusi mozdulatok gyógyító érintésekké válnak. Jézus csodájában megújul a bukott teremtés. Gesztusa jelzi, hogy a benne bekövetkezett új világ, a bűntől való szabadulás apró jele lázba hozta az emberiséget. A messiási idő elkezdődött: a némák beszélnek, a bénák talpra ugranak, süketek meghallják az örömhírt…
Jézus csodái kitágítják az ember szívét, betöltik igazságra, szeretetre, jobb világ után sóhajtozó vágyait. Vajon észrevesszük-e testvéreink szeretet-jelzéseit? Meghalljuk-e lelkiismeretünk jóra ösztönző, figyelmeztető hangját? Van-e szükségünk jeltolmácsra, aki testi-lelki bénultságunkból, süketségünkből és némaságunkból kimozdít? Tudjuk-e jelezni, szavak nélkül is, szeretetünket? Egyértelműek-e gesztusaink, amelyekkel jót cselekszünk?
Jézusnak nem volt szüksége se nyálra, se érintésre, hogy megnyíljon a beteg füle és megoldódjék a nyelve. Mégis élt ezekkel a mozdulatokkal, nem azért, hogy varázsoljon, hanem hogy felemeljen az isteni kommunikáció szintjére. Az ő szavai szentségi jelek: jelzik és létre is hozzák az isteni vérátömlesztést. Érzékelhetővé teszik a felfoghatatlan isteni csodát… Ezért használjuk mind a mai napig a szentségek liturgiájában is.
Ne legyünk süketek Isten hívására. Ne kelljen nógatni minket, amikor másoknak szüksége van ránk. Tanuljuk meg a szeretet jelbeszédét. Ahelyett, hogy süketek párbeszédét folytatnánk, inkább alázattal némuljunk el Isten csendes jelenléte előtt, hallgassunk bele lelkünk mélyén feltörő, ösztönző sugallataiba.
Isten szava, szeretete, szabadítása Jézusban mindenki számára elérhetővé vált. A süketnéma alakja a hit ajándékát befogadó embert jelképezi. Ha változást szeretnénk erkölcsi-hitbeli életünkben, nekünk kell megnyílnunk Isten felé, hogy szent fia életével betölthessen.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Amikor meggyógyítottad a beszélni nem tudó és nem halló embert, te egyedül őrá figyeltél, hogy a szeretet és az irgalom nyelvén beszélhess vele. Olyan mozdulatokat tettél, amelyek a kívülállók, a szemlélők számára furcsák és szokatlanok voltak, de azok a beteg számára mégis gyógyulást eredményeztek. Mozdulataid érintéssé váltak. Megérintetted a beteg testrészeket és azok azonnal meggyógyultak. Kérünk, érints meg minket gyógyító kezeddel! Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel!
2021. augusztus 29. – Évközi 22. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 7,1-8. 14-15. 21-23)
Abban az időben: Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez.
A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok. Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”
Majd ismét magához szólította a népet, és így szólt: „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A hívők közössége minden vallásban szimbólumok, gesztusok, rítusok, szokások s még megannyi emberi alkotás sűrű szövedékében őrzi a maga istenségét, az egyedül Szentségeset. Mondhatni, ösztönös magatartás ez. Sövénykerítést hozunk létre, amelynek segítségével elkülönítjük a szentet és a profánt, a bentet és a kintet. Védelem ez és tisztelet, elkülönítő önazonosság és erőt adó, kézzel fogható támasz, akárcsak egy család megszokott benső életrendje vagy rögzült ünnepi szertartásai.
Jézus mégis a kritika hangján szólal meg, hiszen az ószövetségi választott nép sarjaként ő maga is szembesül a nagy nehézséggel. Az átörökített hagyományok gyökerénél eleven tapasztalás, személyesség és valóban egzisztenciális megragadottság található. Ám előre haladva a nemzedékek végeláthatatlan során, apránként végül holttá válik ez az élő, megtartó és oltalmazó váz, s átalakul üres csigaházzá, a tövises sövény pedig elburjánzik: kintről már nem enged be senkit és semmit, odabent viszont egyre fojtogatóbbá teszi az elnehezült levegőt, kizárva még a nap éltető sugarát is. A hagyomány őseredeti, eleven organizmusából zárvány, sőt megkövült őslelet lesz. Szépséges, forrásában hiteles, évszázadok próbáját kiállt, de egy idő után mégis csak merev, a valóságra reagálni egyre kevésbé képes, hideg-rideg tömb. Így vezet el az út Mózes és a hetven bölcs korától a kiüresedett, bizonyos értelemben néha még karikatúrává is vált farizeusi vallásosságig, amely nem gonosz, csupán már régen nem az, aminek Isten szánta. És ugyanezen az ösvényen halad végig maga a kereszténység is, megannyi ágában-bogában, az egyháztörténelem zegzugos századain át.
Mihez lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Meg kell tagadni az örökséget? Le kell dönteni a hagyományt? Csakis felületes és sietős olvasással juthatunk erre a végkövetkeztetésre. A Mester azonban a dolgok mélyét szemléli, s másra hív meg. Eszünkbe idézi, hogy nem a szokásrend, hanem csakis Isten a szent. Éppen ezért mindig van egy olyan „mérlegünk”, amelyen lemérhetjük emberi alakzataink hitelét, érvényét. Olyan sarkcsillag ez, amelynek segítségével tájékozódhatunk, s újra meg újra visszatalálhatunk az igazi középponthoz. Nem a pusztítás, hanem a tisztítás és a megtérés útját kell bejárnunk, hogy a szépség mindig eleven maradjon, a formába zárt üzenet élő szóként hangozzon fel. És soha ne feledjük: végül Istenünk szemébe kell néznünk. Ebben a tükörben semmivé lesz a pusztán emberi, és örök fénnyel az egyedül lényegesnek kell felragyognia.(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézusunk! Te örömhírt hirdettél az embereknek és olyan igazságokat tanítottál, amelyek emberségünk legmélyét érintik. Te azt kéred tőlünk, hogy ne kedvetlenül, hanem örömmel és irántad való szeretettel teljesítsük parancsaidat. Te azt várod tőlünk, hogy ne kényszerből, hanem önként és szeretettel kövessünk téged. Te azt kéred tőlünk, hogy keresztutadon is kövessünk. Érted és az üdvösség reményében lemondunk a kényelemről, az evilági előnyökről és személyes érdekeinkről. Nem ragaszkodom régi életemhez, hanem élek az új élet lehetőségével, amelyet te adsz. Töltsd el szívemet az újrakezdés örömével! Töltsd el szívemet az irántad való őszinte szeretettel!
2021. augusztus 22. – Évközi 21. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 6,60-69)
Jézus tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?”
Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni.
Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Egyes tanítványoknak a visszahúzódás volt a válaszuk Jézus „kemény beszéd”-ére. Mi nem akarunk visszahúzódni, hanem arra készülünk, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából meghallgassuk Ferenc pápát, aki Magyarországon is teljesíti péteri küldetését, amely a mindenkori pápa feladata: megerősíteni testvéreit a hitben. Jézus Péter apostolnak mondta egyszer: „Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,32).
Erre a péteri megerősítésre nagy szükségünk van. Ahogy Jézus eucharisztikus beszéde után sokan visszahúzódtak, úgy ma is vannak, akik a világjárvány vagy egyéb okok miatt hezitálnak, hogy részt vegyenek-e a pápai szentmisén. Pedig a pápalátogatás különleges alkalom. Nem tudhatjuk előre, milyen lelki élményeket tartogat számunkra. Akik annak idején Szent II. János Pál pápa magyarországi látogatásain részt vettek, megtapasztalták ezt az ő bátorító jelenlétében. Katolikus mivoltunk egyik legszebb megnyilvánulása a pápához való hűségünk. Az elmúlt hónapokban sok ellentmondásos hírt kaptunk, amelyek talán elbizonytalanítottak bennünket. Mégsem lehetünk olyanok, mint azok a tanítványok, akik már nem jártak Jézussal, amikor az Eucharisztiáról mint az örök Élet kenyeréről beszélt (Jn 6,51).
Talán vannak, akik katolikus létükre lélekben eltávolodtak a pápától, aki olykor keményen és nem az elvárásainknak megfelelően fogalmaz. Tisztítsuk meg elvárásainkat! Gondoljuk meg, hogy ki látogat el hozzánk! Kit várunk? Talán egy politikust vagy egy hírességet? Nem! A pápánkat várjuk! Ne engedjük, hogy mindenféle szirénhangok eltorzítsák, és előre rossz fénybe helyezzék a személyét úgy, hogy amit nekünk mondani akar, azt már meg se halljuk. Tekintsünk rá a hit szemével! Egy katolikus ember a pápában nem csupán egy egyházi vezetőt lát, hanem Péter utódát, aki azért jön, hogy megerősítsen bennünket a hitben, az eucharisztikus Jézusba vetett hitünkben. A kongresszus fő célja az, hogy a világ számos országából összegyűlt keresztények közösségében és a magyar katolikusok lelkében tudatosítsa: keresztény életünk és az Egyház életének egyik legfontosabb forrása az Eucharisztia.
Jézus kérdése visszhangzik az Egyház egész történelmében, és ma nekünk szól: Ti is el akartok menni? Ti sem akarjátok meghallgatni a kemény beszédet? A hit elleni legnagyobb kísértés: formálisan elhagyni Jézust, vagy lélekben kilépni az Egyházból. Mindig lehet indokot találni arra, hogy miért húzódjunk vissza, miért távolodjunk el. Németországban például azért lépnek ki sokan az Egyházból, mert nem akarnak egyházi adót fizetni. Arra, hogy miért legyünk hűségesek, miért maradjunk meg Jézus mellett, a legszebb és legigazabb választ Péter apostol adta meg a mai evangéliumban, amikor Jézus a tizenkettőt kérdezte: „Ti is el akartok menni?” Péter válaszolt: „Uram, hová mennénk, az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68–69). Máskor pedig háromszor is megvallotta, hogy miért követi őt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn21,15–17). Az apostol két vallomása arra emlékeztet minket, hogy nekünk is újra és újra meg kell vallanunk a hitünket és Jézus iránti szeretetünket. Ha csak tehetjük, akkor személyesen is vegyünk részt a kongresszuson, és tegyünk tanúságot katolikus hitünkről.
Ferenc a mai Péter, most ő mondja ki mindannyiunk nevében: „Uram, hová mennénk, az örök élet igéi nálad vannak.” Mi pedig örömmel csatlakozzunk hozzá, és szeptember 12-én menjünk el, hogy lássuk Pétert, mert ahol Péter, ott az Egyház, és ahol az Egyház, ott fúj a Lélek. „Cum Petro et subPetro.” Csak Péterrel és Péter fősége alatt maradhatunk katolikusok!(Ternyák Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Napjainkban az életrevalóság, a siker, a jogokért való küzdelem, a büszkeség, a teljesítményre való törekvés, az eredményesség sok ember számára vált az élet jelszavává. De el kell ismernünk, hogy mindezek az alázatosság, a szerénység és a szolgálatkészség nélkül rossz útra visznek. Te azt kérted egykor tanítványaidtól és azt kéred követőidtől most is, hogy tőled, a te példádból tanuljuk meg a szelídséget és az alázatot. Segíts minket, hogy követni tudjuk példádat! Te meghívsz minket a veled való szeretetközösségbe, az öröm asztalához. Boldogok vagyunk, hogy vendégeid lehetünk. Boldogok vagyunk, hogy leülhetünk ünnepi asztalodhoz. Boldogok vagyunk, hogy hívásodra szeretettel válaszolhatunk.
2021. augusztus 15. – Vasárnap, Szűz Mária mennybevétele NAGYBOLDOGASSZONY
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 1,39-56)
Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja Mária látogatását Erzsébethez, majd megosztja velünk Mária hálaadó énekét, a Magnificatot. Mit üzen nekünk a Magnificat? Ma gyakran halljuk, hogy az embereknek törekedniük kell arra, hogy megvalósítsák magukat az élet minden területén. Eközben valószínűleg arra gondolunk, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy boldogok legyünk. Hasonló az üzenete a Magnificat-nak, Mária hálaénekének is, csakhogy Mária az üdvösség távlatába állítja az élet teljességét. Mária hálát ad Istennek a megváltás művéért. Mária mennybevételének dogmája valójában azt jelenti, hogy Mária már ott van, ahol a tökéletes megváltás megvalósult, ahol az élet teljessége valóság. Mária a tökéletesen megvalósított élet mintaképe.
Mária mennybevétele ünnepének van azonban egy másik, közvetlen üzenete is. A Magnificat elemzése arról tanúskodik, hogy Mária hitt a szeretet transzformáló erejében. Álljunk meg egy pillanatra kritikus szemmel a Magnificat tartalma előtt és figyeljük meg, miről is beszél ez a fiatal leány? Első tekintetre az a benyomásunk, hogy furcsa dolgok jutottak eszébe Máriának. Olyan dolgokat lát, amik teljesen ellentmondanak a valóságnak. Mária azt látja, hogy a gőgösök széjjelszóródtak, holott a világ még ma is tele van gőgösökkel, mint ahogy akkor is ott voltak Názáretben is meg Jeruzsálemben is. Mária azt látja, hogy helyet cseréltek a hatalmasok és az alázatosak: akik most megalázottak, majd az uralkodók trónján ülnek, holott ma is a hatalmasok uralják a világot, küldik esztelen háborúba a kisembereket, miközben az alázatosak kiszorulnak a társadalmi élet peremére. Mária azt látja, hogy az éhezők jóllaktak, miközben a gazdagok éheznek, holott a világ ma is tele van nemcsak éhezőkkel, hanem főleg gyermekekkel, akik éhen halnak, miközben a nagy nemzetközi vállalatok a tengerbe dobálják az élelmet, hogy így tartsák meg a magas árakat. Hogyan láthatott Mária ilyen képtelen dolgokat?
Mária azért volt képes látni a mi számunkra első tekintetre ellentétes valóságokat, mert nem szociális szinten közelítette meg az élet teljességét, hanem lelki szinten. Mária már a megváltás gyümölcseit szemléli, amely nem a társadalomban nyilvánul meg, hanem a szívekben. Ez már elővételezett visszhangja a Hegyi Beszédnek, amelyben Jézus boldoggá nyilvánítja a szegényeket, az éhezőket és az alázatosakat.
A Magnificat nagy, időtálló üzenete az, hogy az élet két szinten valósul meg. Van egy látható, társadalmi szint, amelyben létezik igazságtalanság, üldöztetés, kizsákmányolás, éhség és megaláztatás, és létezik egy lelki világ, amelyben csak egy Úr van: a jóságos és irgalmas Isten, aki megemlékezik irgalmáról, amint ezt Mária megfogalmazta. Létezik egy lelki világ, amelyben nincs éhség és megaláztatás, mert Jézusban visszanyertük emberi méltóságunkat, amit senki sem vehet el tőlünk. Merjük mi is a Boldogságos Szűz szemével nézni a világot és életünket, hogy meglássuk, milyen jó az Isten mihozzánk is. És szükségünk van a mennybe felvett Boldogságos Szűzre, a mi drága Boldogasszonyunkra, hogy fel tudjunk tekinteni rá, mint Szent János, amikor bajban vagyunk, hogy erőt öntsön belénk a tudat, hogy ahol most Mária van, ott leszünk mi is egy napon élvezve az élet teljességét. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Azzal a szándékkal tekintünk édesanyádra, Szűz Máriára, hogy életében szemügyre vegyük mindazokat a lelki értékeket és kincseket, amelyek alkalmassá tették őt arra, hogy sikeresen megérkezzen abba a mennyei dicsőségbe, amelyet Isten minden ember számára készít s amely nekünk is a legfőbb célunk. Mária egész életét Isten szolgálatába állította és azt tette, amit saját hivatásaként megismert. Add, hogy mi is keressük, megtaláljuk, és mindig teljesítsük Istentől kapott földi hivatásunkat! Ugyanakkor mindannyian arra kaptunk meghívást tőled, hogy eljussunk a mennybe, az örök életre. Segítsen minket a mennyország felé édesanyádnak és a mi égi édesanyánknak pártfogása!
2021. augusztus 8. – Évközi 19. vasárnap
Evangélium Szent János Könyvéből (Jn 6,41-51)
Abban az időben: A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az evangéliumi olvasmány szomorkás hangú nyitánnyal kezdődik: „A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért Jézus azt mondta: Én vagyok a mennyből alászállott kenyér!” Miért zúgolódtak a zsidók? Mert nem értették, mit jelent az, hogy Jézus a mennyből szállott alá. Jézus nem haragudott meg rájuk, mi több, barátságos szavakkal életfontosságú igazságokat tárt fel hallgatóinak. Elmondta, hogy csak az jöhet hozzá, akit az Atya vonz.
Érdekes, ahogyan Jézus fogalmaz: „Ne zúgolódjatok egymás között”. Ebből arra utalhatunk, hogy az emberek nem mertek egyenesen Jézushoz fordulni nehézségükkel, hanem egymás között fontolgatták a dolgot. Ez gyakran így van velünk is, amikor érthetetlen valóságok előtt állunk. Néha azért nem merünk nyilvánosan színt vallani, mert attól tartunk, hogy a tekintélyhordozó megbüntet bennünket érte, néha viszont azért, nehogy butáknak tűnjünk mások előtt.
Jézus egy kérdésre válaszolt, amit az emberek föl sem tettek: elmondja nekik, hogy az Atya gondviselő szeretettel gondol gyermekeire. Jézus még valami fontosat mondott hallgatóinak: az örök életről beszélt nekik.
Minden evangéliumi eseményt lehet több szinten olvasni ill. értelmezni. Az evangéliumi beszámolók néha igen hasonlítanak az újságcikkekhez, amelyek izgalmas eseményekről adnak tömör hírt. Itt van pl. a vasárnapi Evangélium: a színen megjelenik Jézus, akiről igazából senki sem tudja, hogy kicsoda és honnan jött, aki furcsa módon viselkedik és érthetetlen dolgokról beszél, pl. kenyérnek nevezi magát, és arra szólítja fel hallgatóit, hogy egyék a testét és igyák a vérét. Kicsit sem meglepő, ha hallgatói fejcsóválva hallgatták ezt az érthetetlen beszédet. Ha ilyen szinten olvassuk az Evangéliumot, kevés hasznunk lesz belőle életünkben.
Ám az Evangéliumot olvashatjuk mélyebb szinten is, nevezetesen úgy, hogy azonosítjuk magunkat valamelyik szereplővel. Ezúttal több lehetőségünk is van. Azonosulhatunk, pl. a nagytürelmű Jézussal, akitől kételkedő hallgatói jeleket követeltek, hogy hinni tudjanak szavainak. Nem nehéz ebben a helyzetben felismerni saját keresztény helyzetünket a mai világban: a mi tanúságtételünket is gyakran kételkedve fogadják az emberek és egyre újabb jeleket kérnek tőlünk. Jézus nem haragudott meg az emberek tolakodása miatt, hanem nagy türelemmel ismételgette nekik üzenetének lényegét. Nekünk, mai keresztényeknek sem szabad elcsüggednünk, ha nem fogadják el azonnal tanításunkat, hanem türelmesen kell ismételgetnünk hitünk alapigazságait.
Van az evangéliumi jelenetben egy másik szereplő is, akikkel azonosíthatjuk magunkat: az Evangélium ugyan nem említi őket, de biztosan jelen voltak az Apostolok. Tanúi voltak Jézus és az emberek közötti vitának. Nem nehéz kitalálnunk, mit éreztek eközben: biztosan erősen szurkoltak Mesterüknek, hogy Ő kerüljön ki győztesen ebből a szócsatából. Ugyanakkor mérgesek lehettek az emberekre, akik ilyen csúnyán bántak Jézussal, jótevőjükkel, aki tegnap ingyen kenyeret adott nekik. De végül is nem léptek közbe, nem szóltak egy szót sem. Nem nehéz magunkra ismernünk a hallgatag, félszeg Apostolokban. Miért nem léptek közbe, miért nem emelték fel szavukat? Mi keresztények, miért nem emeltük fel szavunkat, amikor az Európai Parlament nem akarta beiktatni az alapokmányba Európa keresztény gyökereit, a német katolikusok miért nem emelték fel szavukat, amikor leszavazták az iskolai hitoktatást, mi magyar katolikusok miért nem emeljük fel szavunkat azok ellen a támadások ellen, amelyek a kereszténység alapértékeit érintik? „Ki merünk-e állni azok mellett, akik védik az emberi méltóságot, a család értékét, a gyermekek nevelését és azt az identitást amit egyenként Istentől kaptunk? Vagy, tartva másoktól, félve a rosszindulatú támadásoktól, sodródva divatáramlatokba, belesimulunk a nihilista és globalista masszába?”
És végül az Evangéliumban ott van a harmadik szereplő, a hitetlen, önző, zúgolódó nép, aki jóllakott az ingyen kenyérből, de nem akarta elfogadni Jézus tanítását. Nem szükségszerűen rossz emberek voltak ők, vagy Jézus ellenségei, mint a farizeusok, hanem egyszerű emberek voltak, akik talán meg sem értették, miről beszélt nekik Jézus. De magatartásuk árulkodik: egymás között zúgolódtak. Bennük is könnyen magunkra ismerhetünk. Mindig, amikor megkérdőjelezzük Isten jóságát, mi tulajdonképpen zúgolódunk ellene.
Figyeljük meg a végén, hogy az evangéliumi esemény örömhírrel zárul. Az emberek mintha álomból ocsúdtak volna fel, elkezdték kérdezgetni, hogy mit kell tenniük, hogy Istennek tetsző dolgot tegyenek? Jézus pontos választ adott nekik: benne kell hinniük, és akkor örök életük lesz. Ez a vasárnapi evangélium nekünk szánt mély üzenete: ha örökké akarunk élni, akkor hinnünk kell Jézus Krisztusban. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Mély hálát érzünk irántad, hiszen te egészen egyszerű módon, megtört kenyérben adod magadat nekünk. Egyszerű módon adsz lehetőséget arra, hogy veled egyesüljünk. Irántad való szeretetünk jeleként veszünk téged magunkhoz. Hisszük, hogy valóságosan és maradandó módon jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy a szentáldozás átváltoztató találkozás: a te szent testeddé átváltozott kenyér átváltoztat, átalakít minket. Azért járulunk szentáldozáshoz, hogy magunk is Krisztus testévé váljunk. Változtass, alakíts át minket, hogy áldozattá váljunk és neked ajánljuk életünket!
2021. augusztus 1. – Évközi 18. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 6,24-35)
Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés
Az Evangélium Jézus beszédét tartalmazza, amelyben Ő saját magát az élet kenyerének nevezi. Van ebben a jelenetben azonban egy elszomorító körülmény is: maga Jézus figyelmezteti hallgatóit, hogy tudja, nem azért keresik őt, mert hisznek benne, hanem azért, mert ingyen kenyeret adott nekik. Tényleg lehangoló látvány tárul szemünk elé, amikor ezt a tömeget nézzük: annyira el voltak ragadtatva az új helyzettel, hogy arra sem figyeltek fel, hogy Jézus már elment tőlük más helyre. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor hirtelen nem volt velük. Ekkor újra elkezdték Őt keresni.
Arra is felfigyelhetünk, hogy ezek az emberek még csak meg sem köszönték Jézus nagylelkű ajándékát. Szomorú jelenség ma is, hogy nagyon sok ember nem képes látni, mennyire adakozó a Jóisten, és ahelyett, hogy hálát adnának neki, még káromolják is a nevét!
Megfigyelhetjük továbbá azt, hogy senki sem kért Jézustól kenyeret, Ő maga látta, hogy az emberek éhesek és adott nekik enni. Ezzel ismételten kimutatta emberszeretetét. Ilyen a mi Istenünk: tudja, hogy mikor vagyunk éhesek, tudja, hogy mikor szenvedünk, tudja, hogy mikor vagyunk boldogtalanok.
Van egy érdekes körülmény az evangéliumi jelenetben. Amikor az emberek jóllaktak kenyérrel és hallal és észrevették, hogy Jézus közben eltűnt, elindultak, hogy megkeressék. Amikor végre megtalálták, csodálkozva kérdezgették, hogyan ért oda, ahol megtalálták?
Ez a kérdés időnként felmerül mindannyiunk életében. „Uram, hogyan kerültél ide?” Keressük Őt az imában, de nem találjuk; fohászkodunk, keseregünk, zúgolódunk, mint a durcás gyerek, de Isten mintha nem volna sehol. És akkor egyszerre itt van mellettünk, egészen közel hozzánk. Akkor mi is csodálkozva kérdezzük az evangéliumi sokasággal: „Uram, mikor érkeztél, ide, hogyan kerültél ide?” A válasz persze roppant egyszerű: „Mindig is itt voltam! – mondaná Jézus, - csak talán annyira el voltál keveredve más dolgokkal, mint ezek az emberek az evéssel, hogy észre sem vetted jelenlétemet.”
Van továbbá egy furcsa körülmény a vasárnapi olvasmányokban, amely összeköti az első olvasmányt az Evangéliummal. Mindkét esetben olyan emberekkel találkozunk, akik már láttak nagy csodákat, és mégsem hisznek. Az izraeliták már látták Isten hatalmas csodáit, a fiatalok pedig legalább hallottak róluk: hogyan vezette ki őket Isten erős kézzel az egyiptomi szolgaságból, hogyan vezette át őket a Vörös tengeren, hogyan táplálta őket mannával a pusztában. Most mégsem hisznek neki. Amikor elfogyott élelmiszer tartalékuk, lázadozni kezdtek Mózes és Isten ellen.
Az evangéliumi helyzetkép majdnem azonos ezzel az ószövetségi képpel. Ugyanaz a nép, amelyik egy nappal korábban nemcsak tanúja, hanem részese is volt a kenyerek csodájának, most mégsem hajlandó hinni Jézusban, hanem új jeleket, új csodákat követel. Hol a baj ezekkel az emberekkel? Miért nem hisznek? De mielőtt válaszolunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg magunkat, vajon mi különbek vagyunk-e ezeknél az embereknél? Ha becsületesek vagyunk magunkkal szemben, akkor rádöbbenünk, hogy gyakran mi is úgy viselkedünk, mint ők: mi sem bízunk maradéktalanul Istenben, mi is szeretnénk újabb jeleket látni.
Leginkább akkor gyötörnek bennünket fájó kérdések, amikor a televízióban meg az újságokban látjuk, vagy olvassuk a sok borzalmat, ami a világban történik. Gyakran zavarban vagyunk, amikor tragédia sújt bennünket, vagy szeretteinket. Azt kérdezzük, látja-e mindezt Isten is? Mi is láttunk már, sőt tapasztaltunk sok csodát, amelyek elég bizonyítékként állnak előttünk, hogy Isten tényleg ma is jelen van közöttünk és gondviselő szeretetével kíséri életünket. Mi hiányzik mégis hitünkből, hogy mindennek ellenére kételkedünk?
A választ megadja Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében, akiket arra buzdít, hogy újuljanak meg lélekben, azaz kezdjenek el másként gondolkodni, mint eddig tették. Mert vajmi kevés hasznunk van abból, hogy csodákat lássunk, ha nem vagyunk hajlandók rábízni Istenre életünket.
Ennél a pontnál találkozunk egy érdekes evangéliumi logikával: egyetlen csoda sem képes rávezetni bennünket arra, hogy higgyünk. Ám ha hiszünk Isten jóságában, egyszer csak megjelennek szemünk előtt Isten nagy csodái a világban és a saját életünkben is.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!
2021. július 25. – Évközi 17. vasárnap
Evangélium Szent János Könyvéből (Jn 6,1-15)
Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A kereszténység lehetetlen logikája
Az Evangéliumban Szent János Evangélista elmondja a csodálatos kenyérszaporítás eseményét. Van egy érdekes közös mozzanat az első olvasmányban és az Evangéliumban: mindkét esetben a szereplőknek olyasvalamit kell adniuk másoknak, amivel nem rendelkeznek, vagyis olyan valamit kell megtenniük, ami meghaladja lehetőségeiket. Röviden: azt kell adniuk, amijük nincs. Elizeus próféta felszólítja a szolgáját, hogy etessen meg száz embert húsz árpakenyérrel. Amikor a szolga figyelmeztette a prófétát, hogy lehetetlent kér tőle, a próféta felszólította, hogy csak tegye meg, amit mondott neki; és tényleg, amikor a szolga elkezdte osztani a kenyereket, egyre több lett belőlük.
Hasonló helyzettel találkozunk az Evangéliumban is. Jézus még nagyobb lehetetlenséget követel tanítványaitól: hogy öt kenyérrel tápláljanak ötezer embert. Első tekintetre nagyon furcsa követelmény ez, teljes képtelenség. De amikor a tanítványok engedelmeskednek Jézusnak és elkezdik osztani a kenyeret, a csoda megtörténik: minél többet adnak, annál több jut mindenkinek.
Ezek nem az egyetlen evangéliumi esetek, amikor Jézus lehetetlent kér tanítványaitól, vagy amikor azok, akik szeretik Jézust, a lehetetlenre vállalkoznak. Hasonló helyzettel találkozunk a feltámadás hajnalán a sír felé menetelő asszonyoknál. Ők előre tudták, hogy lehetetlenre vállalkoztak: a sír bejáratát nagy kő zárta el, amit egészen biztosan nem tudtak volna egyedül elmozdítani, a sírt őrző katonák pedig nemcsak, hogy nem segítettek volna nekik, hanem egyenesen elkergették volna őket. De ők mégis mentek, mert a szeretet nem ismeri a lehetetlent.
Emberileg lehetetlent kért Jézus apostolaitól akkor is, amikor a mennybemenetele előtt rájuk bízta a világraszóló küldetést: „Menjetek az egész világra, tanítsatok minden népet”. Kénytelenek vagyunk elmosolyodni, ha belegondolunk, kik voltak a címzettek: tizenegy egyszerű halász, akiknek tudatában az egész világ aligha jelentett többet, mint a galileai tó.
Mindez érvényes ránk, mai keresztényekre is. Egyrészt Jézus olyan küldetést bízott ránk, amely felülmúlja képességeinket, a világ viszont olyan dolgokat vár el tőlünk, amelyekre képtelenek vagyunk. Vegyünk fontolóra néhány ilyen követelményt.
Békét kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor mi magunk is annyi szorongást, nyugtalanságot hordozunk magunkban?
Reményt kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor magunk is tele vagyunk kilátástalansággal, pesszimizmussal?
Világosságot kellene adnunk ennek a világnak, hiszen maga Jézus mondta, hogy mi vagyunk a világ világossága, a föld sója, de hogyan, amikor magunk is gyakran úgy érezzük, mintha sötétségben tapogatóznánk?
A választ ezekre a kérdésekre megtaláljuk a vasárnapi Evangéliumban: kezdjük adni azt a keveset, amink van és a csoda megismétlődik! Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk, és annál több jut másoknak is. Van valami értehetetlen ebben az evangéliumi logikában: adni azt, ami nincs, ami kevés, ami nem elég. De ha adjuk, megsokasodik.
Minden kis erényünkre Jézus ráteszi kezét, ráadja áldását, és minden megsokasodik. Kezdjük el adni azt, amink van. Lehet, hogy ez nem sok, de mindenkinek van valamije, amivel gazdagíthat másokat: egy biztató szó, egy mosoly, egy kézfogás, egy kis anyagi támogatás, bármi, amink van, amit adhatunk. A kereszténység az adás, az ajándékozás vallása, mert így kezdődött minden: az Atya nekünk adta Szentfiát, Ő pedig nekünk ajándékozta a Szentlelket.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Szeretettel hívsz minket, hogy testeddel táplálkozzunk és veled éljünk. Köszönöm és hálás szívvel fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!
2021. július 18. – Évközi 16. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 6,30-34)
Abban az időben: Az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangéliumban egy kedves jelenettel találkozunk. Az apostolok visszatértek első apostoli útjukról és fáradtak voltak. Jézus ezt látta és elhívta őket egy magányos helyre, hogy kipihenjék az út fáradalmait. Itt aztán volt alkalmuk arra is, hogy lelkesen elmeséljék Jézusnak kalandjaikat, beszámoljanak Neki sikereikről és kudarcaikról. A mindennapi életben roppant fontos, hogy legyen az embernek valakije, akinek elmondhatja örömét és bánatát. Jézus ilyen figyelmes barátnak mutatkozik ebben a jelenetben. Ő hajlandó minket is meghallgatni, nyugodtan elmondhatunk neki minden szépet és jót, amit megéltünk, de ugyanúgy megoszthatjuk vele bánatunkat és sikertelenségünket is. Minden Vele való beszélgetés tulajdonképpen már ima és ez a lelki élet lényege.
Szép emberi vonás Jézus tanítványai iránti figyelmessége. Ennek a figyelmességnek több összetevője van. Jézust senki sem figyelmeztette arra, hogy tanítványai fáradtak: Ő maga figyelte meg fáradtságuk jeleit. Az igazi barátság sok mindenre ráérez, sok mindent megért anélkül, hogy a másik szavakba öntené örömét vagy bánatát. Jó lenne, ha a házastársak, a gyermekek és a szülők, a barátok között több ilyen csendes odafordulás lenne a másik felé.
Ám az evangéliumi történet nem fejeződik itt be. A továbbiakban megtudjuk, hogy Jézus és tanítványai bárkába szálltak és elmentek egy elhagyatott helyre, vagy legalábbis ők úgy hitték, hogy itt nem talál rájuk senki. De nem így történt. Amikor Jézus kiszállt a bárkából, nagy tömeget talált ott. Amikor látta az embereket, megesett rajtuk a szíve. Ismét Jézus emberszeretete jut kifejezésre. Megfigyelte, mennyire elveszettek ezek az emberek: mint a pásztor nélküli juhok. Mi több, azt is megfigyelte, hogy nagyon éhesek lehetnek és hajlandó volt csodát tenni érdekükben: öt kis kenyérből és két halból megetette a temérdek embert.
Ha ilyen szemszögből olvassuk az Evangéliumokat, még számtalan hasonló esettel találkozunk, amelyekben kimutatkozott Jézus mások iránti figyelmessége. Gondolhatunk a silói tónál szenvedő beteg emberre, akit látva Jézus megfigyelte, hogy mennyire elhagyatott ez az ember; vagy gondolhatunk a szegény özvegyasszony nagylelkűségére, aki az utolsó két fillérét is bedobta a perselybe. Jézus megfigyelte ezt a titkos nagylelkűséget és példaképként állította mások elé az asszonyt. Ebből arra is szabad következtetnünk, hogy Jézus nemcsak gyöngeségeinkre figyel oda, hanem erényeinkre is.
A figyelmesség – az empátia – a másikhoz való odafordulás a személyi érettség egyik erőteljes jele. Ennek feltétele, hogy az ember kilépjen saját önző világából és megnyíljon mások felé, vagyis, hogy elismerje a másik értékét. Mindebből arra szeretnénk következtetni, hogy a figyelmesség – mint minden emberi erény – a nagy lelkek, az érett személyiségek jellemvonása. Ezt az erényt kell eltanulnunk a jóságos, figyelmes szívű Jézustól, akivel a vasárnapi Evangéliumban találkozunk.
(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy téged kövessünk és vezetéseddel eljussunk a mennyei Atyához. Meghívsz, hogy tőled tanuljunk és szolgálatodba álljunk. Tudjuk, hogy tanítványodként ugyanaz a sorsunk, mint a tiéd, aki mesterünk és tanítónk vagy. Nem akarjuk kikerülni a keresztutat. Nem keresünk más utat, ami könnyebbnek tűnhet. Azzal a szándékkal hallgatjuk szavaidat, hogy azok szerint éljünk. Hozzád hasonlóan engedelmeskedünk a mennyei Atyának, mert hisszük, hogy türelemmel viselt szenvedéseink jutalma az örök élet és az örökké tartó boldogság lesz. Segíts minket az üdvösségre!
Hálaadás huszonöt év papi szolgálatáért
Pásztor Pascal tiszaújvárosi plébános, a KÉSZ elnökségének tagja pappá szentelésének 25. évfordulóját ünnepelte június 20-án. Az ezüstmisést köszöntötte Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspök, aki már csaknem négy évtizede ismeri Pascal atyát, és aki negyed évszázaddal ezelőtt pappá szentelte.
Az ünnepi szentmisén a szentbeszédet Juhász Ferenc, az Egri Főegyházmegye pasztorális helynöke mondta. Kiemelte: Pascal atyát többen próbálták lebeszélni a papságról, hiszen két bátyja már pap volt. Ő azonban nem tért el az elhatározásától, vállalta az egyház szolgálatát. „Ez az egyház, amelynek 25 éve papja vagy, gyakran kerül viharba, sőt már lángolt, amikor ráfeküdtél arra a szőnyegre, amit a papszentelésben leterítettek eléd, hogy arcra borulva halj bele a papi hivatásodba. Azért bátorkodom ezt mondani, mert maga Jézus Krisztus is egyszer így kiált fel: Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már fellobbanna! (Lk 12, 49-53).”
Az ezüstmisést a KÉSZ elnöksége nevében Keresztes Dénes elnökhelyettes köszöntötte:
Szent II. János Pál pápának volt egy mondása: „Ne féljetek!”
Amikor Te 25 évvel ezelőtt arra a bizonyos szőnyegre ráfeküdtél, Te sem féltél, vállaltad a lángoló ágyon való fekvést.
Nem féltél akkor sem, amikor vállaltad azt is, hogy a szentelésedet megelőzően már hét éve lángoló mozgalomnak, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének is az élvonalába lépjél. Igen, ezelőtt négy és fél évvel Te a KÉSZ elnökségének tagja lettél. Vállaltad ezt azért, mert tudtad, hogy olyan küldetésed van Istentől, amit nemcsak a templom falain belül, hanem a civil életben is teljesítened kell.
Tudtad azt, hogy nemcsak azokhoz kell egy papnak szólni, akik hisznek Istenben, akik vallásosak, akik megkeresnek Téged a templomodban vagy bárhol, hanem mindazokhoz, sőt talán elsősorban azokhoz, akik távol állnak Tőle, vagy tagadják Őt. Megmutatni a hétköznapi életben, a civil élet mindennapi problémájában az Istenhez vezető utat és megnyugvást.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke és elnöksége nevében szeretettel köszöntelek ezüstmiséd alkalmából, és kívánom, hogy a Jóisten a megsokszorozódott munkához adjon sok erőt és kegyelmet. Isten éltessen!
Az ezüstmisén a szentbeszédet Juhász Ferenc, az Egri Főegyházmegye pasztorális helynöke mondta. Ezt adjuk közre teljes terjedelmében.
Az egyik kisvárosban riasztották a tűzoltókat, mert egy ház emeleti ablakából füst gomolygott. A csapat behatolt a házba, ahol egy férfit találtak a füstölgő ágyon. Miután kimentették, az égő matracot pedig eloltották, feltették neki a kézenfekvő kérdést: „Hogyan történt?” A válasz: „Nem tudom, már lángolt, amikor ráfeküdtem” (Robert Fulghum). Jót nevetünk ezen a bolondon, de ha kinevettük magunkat és belegondolunk – minden pap ilyen.
Nem véletlen, hogy amikor újmisés beszámolókat hallgatunk, szinte mindegyiknél ott van, hogy megpróbálták lebeszélni arról, hogy pap legyen. Pascal atyát lehet, hogy még mi is megpróbáltuk volna lebeszélni, és találtunk volna érveket is hozzá: „Elment az eszed, hárman vagytok testvérek, és kettő már pap! Mit akarsz még?!” Szerencsénkre azonban voltak, akik nem lebeszélni akartak – hanem bátorítottak, támogattak és biztattak. Drága édesanyád, Márta néni, édesapád Zoli bácsi, bátyáid és Lajos püspök atya.
Szeretnék most ebben az ünnepi órában a lebeszélés művészetéről – és főleg annak kudarcáról prédikálni. Természetesen az evangélium szellemében, amit az imént hallottunk.
Két hang van bennünk: Az egyik a lebeszélés, a másik a rábeszélés hangja. A világirodalom legismertebb lebeszélő, eltérítő hangja Homérosz Odüsszeiájában a sziréneké. Odüsszeusz Trójából a tengeren tér haza, de megharagszanak rá az istenek, kilopják a vitorlából a szelet, és csak hánykolódik. A hajó a szirének szigete felé sodródik, a szirének csábítgatják: maradjon náluk, ne menjen haza. Ismerjük Homérosz Odüsszeiájának a történetet.
Rónay György saját felfogásában ezt a részt versbe öntötte. Talán az eredetinél is drámaibb diskurzus alakul ki, a csábító belső hangok és az útjáról le nem téríthető Odüsszeusz között:
– Szigeteket kínál a tenger, a szigetek hazád helyett hazát. Vess horgonyt partjukon.
– Horgonyom rég a vízbe dobtam. Hazám helyett hazámnak jó a tenger. Nem alkuszom.
– Nem félsz, hogy húsod lemarja a só, szemedet kivájják a kormoránok?
– Élnem elég a csontom is. És vakon is látom a napvilágot.
– Nem tudod, hogy szebb napot lát a jóllakott, szíva a lótusz mákonyát?
– Én inkább éhen pusztulok, de hajózom tovább.
– Koldusnak akarsz haza menni? Vagyonod préda, palotád pimaszoké.
– De íjam megmaradt. És vár rám Penelopé.
A hajózás mámorában azonban figyelmeztet a költő:
Ó a végtelen szabadság a tenger, mikor már csak a magad rabja vagy!
Rácsokat látsz magad köré, hogy elbírd szabadságodat.
Nyújtod összetett csuklód a szélnek, mert egyszerűbb bilincsben élned.
De rajtad áll, hogy megkötözd magad, ha énekelnek a szirének.
Látjuk, a folyamatos lebeszélés, az eltérítés irodalmi műfajjá lett: a hatalom, a tudomány, a szenvedélyek, a pénz – és sorolhatjuk, mindenki ismeri a saját csábításait. A szirének belső hangját.
Van azonban egy másik hang, amivel ez szembe megy, Jézus felszólítása: „Keljünk át a túlsó partra!”
Ezt a mondatot mindenki máskor és másként hallja meg. Vagy egyszerűen csak azt érezzük, hogy a mellkasunk kezd tágulni, a szívünk szaporán ver, a torkunk kezd kiszáradni, vagy a szemünk tele szalad könnyel; egy bizonyos: minden pap hallotta ezt a mondatot: „Keljünk át a túlsó partra!”
Drámai ez a mondat, hiszen a túlsó part mindenkit kecsegtet, hogy ott van valami, ami beteljesíti életünket, ami kielégít, ami betölt… És elindulnak sokan a túlsó partra úgy, hogy nem mérik föl. Nem tudják: mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység. Sokukat embercsempészek, varázslók, szekták vagy éppen szirének vesznek rá az útra, erőszakolnak be lélekvesztőikbe. És amikor benn ülnek a hajóban, szédülni és hánykolódni kezdenek. Ha szerencséjük van, eljutnak Lampedusáig, ha nincs, hullámsírba vesznek.
„Keljünk át a túlsó partra!” Honnan tudjuk, hogy ez az Isten hangja és nem a sziréneké? Abból, hogy egy hajóban utazunk. És abból, hogy ő nyugodtan alszik, szundikál, nem osztogat idegesen parancsokat, nem ugráltat, nem förmed ránk és nem minket akar nyugtatgatni, hanem ő maga nyugodt, és ezzel nyugtat minket is. Nem veszünk oda.
Megnyugtatja a tengert, a szelet és a szívünket. Jézus nem embercsempész. Akiket beültet a csónakjába, azokkal ő maga is együtt utazik. Ha éppen nem is evez, ott van velük; ha szundikál is éppen egy vánkoson, ott van velük. És ha jön a vihar, és megtépáz minket, és ha a hullámok próbára tesznek valamennyiünket, ott van köztünk: ő is hánykódik velünk. Ez ad biztonságot számunkra, nem a nyugodt tenger és nem az üszkösen füstölgő maradványok, hogy túléltük.
Kedves Pascal atya!
Olyan csodálatos, hogy ezüstmiséd ünnepén ilyen evangéliumot kaptunk az Úrtól. Ha ahhoz kötötted volna az ezüstmiséd napját, amikor ez az evangélium van, azt is megérteném, azon pedig gyönyörködünk, ahogyan az Úr gondoskodik népéről ma is.
Ez az egyház, amelynek 25 éve papja vagy, gyakran kerül viharba, sőt már lángolt, amikor ráfeküdtél arra a szőnyegre, amit a papszentelésben leterítettek eléd, hogy arcra borulva halj bele papi hivatásodba. Azért bátorkodom ezt mondani, mert maga Jézus Krisztus is, egyszer így kiált fel: Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már fellobbanna! (Lk 12, 49-53).
Az emésztő tűz és az emésztő buzgóság rokonok egymással. Bár nagy kárt okoz a tűz, és tragikus csapásként éljük meg, mégis sokszor ez vezet új kezdethez. Amit a tűz elemészt, ahhoz már nem tudunk visszamenni. Onnan, abból a helyzetből muszáj új jövőt és új kezdetet álmodni.
Az Egyház lángol címmel jelent meg Andrea Riccardi történész, a Szent Egyed közösség alapítójának kötete ez év tavaszán. A szerző a Notre-Dame székesegyház katasztrófáját az egyház szimbólumaként értelmezi, és keresi a kereszténység jövőjének lehetőségét. Ezt írja: „A szenilitás arra késztet, hogy visszafelé tekingessünk. Aki itt tart, már nem akar jövőt teremteni, ha itt tartunk, akkor már nem tekintünk a határainkon túlra, aki itt tart, az már nem akarja átlépni a határt, pedig amikor elindultunk, arra kaptunk felszólítást, hogy lépjük át a határokat – a saját határainkat.
Jézus felszólítása, hogy keljünk át a túlsó partra, azt sejteti, ott van dolgunk, hogy a túlsó part a határokon túl van. Akár a Trianoni határokon, akár a teljesítményünk határán, akár a személyes létünk határain túl. Ezt látjuk rajtad, és ezt szeretjük benned kedves Pascal atya! Ezért jó, hogy 25 évvel ezelőtt ráfeküdtél arccal a szőnyegre, ami már akkor is lángolt. És a tüzek, amelyek olykor azóta is itt-ott fellobbannak, nemcsak pusztítanak, hanem jeleznek is. Jeleznek, mint Mózesnek a lángoló csipkebokor, vagy mint a pásztortüzek az éjszakában.
2021. július 11. – Évközi 15. vasárnap
HA NEM FOGADNAK BE…
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 6,7-13)
Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.
Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Ezek az Evangélium könyvéből
Elmélkedés:
Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma egy olyan eseményről számol be, amely a születendő egyház számára hatalmas jelentőséggel bír: ez pedig nem más, mint az apostolok kiküldése. Jézus maga a háttérben marad, visszahúzódik, s a tizenkettőé lesz a feladat, hogy elinduljanak. Ebben a pillanatban ők sajátosan az egyház előképei: az Istenember a maga megtestesült valójában nincs közöttük, ám mégis ott van. Ő küld, ő ad feladatot s hozzá erőt. A tanítványok pedig mennek: a misszió, a hithirdetés ez.
Az útra semmi nem visznek magukkal, csak vándorbotot: jelképe ez annak, hogy egyfelől nem emberi, evilági valóságokkal érkeznek meg a városokba, nem emberi, evilági valóságok jelentik a támaszt számukra, hanem Istent viszik, Isten ereje az ő belső lendületük; másfelől pedig a bot jelenti azt a szolgálatot, amelyet Mózes botja, a vándorok botja, a pásztorok botja betölt – az erőt, a védelmet, az oltalmat, az útmutatást mindazoknak, akik engedik azt. A jó Pásztort nem véletlenül így szólítja meg a zsoltár: „Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. (...) Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,3.4) A városokba érkező tanítványok pedig gyógyítani kezdenek, „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Jelképe ez a szentségek szolgálatának, amelyet az egyház az emberekért ellát.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evangéliumi perikópában az egyházi élet egyfajta leképeződése, tömör összefoglalása áll. A hívek közössége Krisztus jelenlétének és Krisztus távollétének kettősségében él: a Megváltó jelen van az egyházban, az Oltáriszentségben, de távol van, mert még csak várjuk és reméljük a második, dicsőséges eljövetelt. Ő hívott meg minket a keresztény hitre, az egyházba – s ő küldött ki bennünket a világba is. Amit magunkkal viszünk, az elsősorban az a tapasztalat, amelyre Krisztusnál szert tettünk. Az ő szeretetének, szabadításának, megváltásának evangéliuma nem puszta szó, hanem élet és erő, amelyet megtapasztaltunk – ezért a misszió, az evangélium hirdetése sem pusztán szóbeli cselekedet. Életünket mutatjuk fel jelként, rajtunk kell meglátszódnia annak, hogy az evangélium valóban hatékony, valóban életerős, valóban örömteli. Épp ezért nem elég csak szózatot intézni az emberekhez, közéjük kell lépni, hogy életünket láthassák, személyünket megtapasztalhassák, s mi magunk legyünk számukra egész lényünkben a tanúságtétel szava. Egyszóval: el kell menni az emberiség, az emberek városaiba. Ha visszautasítással, megnemértéssel találkoznak a tanítványok, ne legyenek dühösek, ne lázongjanak, ne erőszakoskodjanak. Jézus csupán ennyit mond: „menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságként ellenük.” Az igehirdetés elutasítása nem a hithirdető, hanem Isten ellen szól. Ezért az ítéletet sem a hithirdetőnek kell kimondania, hanem magának Istennek. A hithirdető dolga ennyi: megtenni, amit tud, s ha zárt fülekre talál, tovább menni.
Ez a roppant egyszerű magatartás azonban rávilágít a lényegre: a tanúságtétel, a hithirdetés nem az egyes ember, de még csak nem is az egyház erőfeszítése, hanem elsősorban Isten kegyelmének a műve. A hitet nem mi kényszerítjük ki a nemhívőből – mi pusztán méltatlan eszközei lehetünk az evangélium terjedésének. A mi nagyságunk nem abban áll, hogy embereket tudunk megtéríteni, hanem abban, hogy Isten művének segítői, munkatársai lehetünk. Ez az igazi csoda, hatalmasabb, mint hogyha mi térítenénk meg országokat önerőből. Mert ez annak a csodája, hogy a végtelen és mindenható Isten elfogad bennünket, feladatot bíz ránk, gondját, törődését, erőfeszítéseit ezért a világért megosztja mivelünk.
Hatalmas dolog ez! Hisz nem lenne szüksége küldöttekre, mehetne ő maga is. Nem lenne szüksége gyógyítókra, gyógyíthatna ő maga is. Nem lenne szüksége papokra az egyházban a szentségek kiszolgáltatására, áradhatna a kegyelem anélkül is. De ő mégis azt akarja, hogy így legyen. Ő azt akarja, hogy legyenek küldöttek, legyenek gyógyítók, legyenek papok. Miért akarja? Nem tudhatjuk, hisz az ember közreműködése sokszor inkább árt, mint használ Isten ügyének: gyarlóságaink, bűneink, rossz életünk inkább csak elriasztanak sokakat, mintsem hogy Krisztushoz vonnák őket. De mégis, mi kellünk az Istennek.
A mindenhatóság alázatának és emberszeretetének csodája ez. Küldöttei, vivői lehetünk egy üzenetnek, amely nem pusztán szó, nem pusztán szép gondolat, de élet, erő – személy, maga Isten.
Imádság:
Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak. Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!
2021. július 4. – Évközi 14. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 6,1-6)
Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk:” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliuma Jézus életének egy sajátos emberi pillanatát rögzíti: azt, amikor a megkeresztelkedés, a pusztai negyvennapos böjt s a nyilvános működés megkezdése után az immár híressé vált tanító visszatér a városba, ahol nevelkedett. Szombaton, a zsinagógában olyan emberek veszik körül és hallgatják, akik látták őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak. Olyanok, akik ismerik az emberi közeget, amelyben felnőtt, akik ismerik azon személyeket, akik családi-baráti hátterét jelentik.
Emellett az ismeret mellett azonban ott van a másik szempont is: egyáltalán nem ismerik azt a Jézust, aki most áll előttük. Ismerték felnövekvőnek, ismerték ácsnak, ismerték egy csöndes, minden feltűnés nélkül élő embernek – aztán Jézus elment. Teltek a hónapok, s aki most a názáreti zsinagógában áll, bár ugyanaz az ember, mégis teljességgel más.
Ez a más az, ami csodálkozást, döbbenetet vált ki. „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz!” Megérthetjük ezt a mélyen emberi csodálkozást.
Ugyanakkor épp ez az emberi érzés szüli meg az evangéliumi szakasz másik tengelyét: a hitetlenségét. Ismerik a régi Jézust. Csodálkoznak azon a többleten, amelyet ez az új Jézus magával hoz. De hinni nem tudnak az új arccal mutatkozó Jézusban. Mondhatnánk azt is, hogy paradox módon annyira ismerik őt, hogy emiatt képtelenné válnak megismerni őt. Annyira jól tudják, hogy ki; hogy végül emiatt nem tudhatják meg soha, ki is ő valójában. De valamit mégis éreznek, hisz csodálkoznak. Ám ez még kevés ahhoz, hogy higgyenek benne.
Az evangélista hozzáteszi még, hogy emiatt az emberi magatartás miatt Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.” Alapjában véve furcsa mondat ez. Hiszen akár meg is ütközhetünk rajta: Isten hatalmát az ember hite határozza meg? Az ember hitetlensége tehetetlenné teheti magát Isten? Isten mindenhatósága és az emberi szabad akarat ilyen viszonyban áll egymással?
Minden bizonnyal nem erről van szó. Nem ilyen elvont mélységeket feszeget az evangélista megállapítása. Sokkal inkább a hit egy sajátos emberi dinamikáját tárja fel. Isten ismerete és elrejtőzése, a kegyelmi erő és az emberi készség kettősségének összjátékát érinti. Hisz a názáreti dráma alapjában véve az a hitdráma, amely a kereszténység történetét mindig is végigkísérte. A keresztény előtt ugyanis sajátos kihívás áll: ismernie kell Jézust, anélkül, hogy teljességgel megismerhetné őt. Ha nem ismerné, nem is hihetne benne. Viszont ha túlságosan is ismerné, ismeretével mintegy szellemileg-lelkileg birtokba venné, akkor megint a hit sérülne meg.
Mindez így roppant elvontnak hangzik, holott valójában a leghétköznapibb hitkérdések egyike ez. A keresztény élet ugyanis egyfelől ebből áll: Krisztus ismeretében kell előrehaladnunk. Olvasva a Szentírást, tanulmányozva a hitünket, elmélyedve a lelkiségi irodalomban, imádkozva, a szemlélődő imádságban, az egyházi közösség liturgiájában mind-mind erre törekszünk. Csakhogy mindeközben sokszor erőt vesz rajtunk a kísértés: mi már ismerjük Krisztust, mi már otthonosan mozgunk az ő berkeiben. Talán nem bánt meg senkit, ha ezt mondom: mi már magunkhoz szelidítettük őt.
Csakhogy ez a Krisztus, akit túlságosan ismerünk, valójában meg van kötözve általunk. Nem azért nem tud csodát tenni életünkben, mert képtelen rá – hanem mert a túlzott magabiztosságunk Krisztusban, a kereszténységben, az egyházi hagyományban elnehezíti, megsebzi a hit alapját: azt az igaz csodálkozást, amely nem pusztán a hit bölcsességére, tartalmára, hanem Isten személyének folyton meglepő nagyságára, gazdagságára, mindig új arcban való megmutatkozására irányul.
Isten, Krisztus soha nem lehet befejezett, lezárult ténye, tárgya a hitnek. Ha ez megtörténne, akkor maga a hit lenne befejezett. Azonban a hit nem ilyen, nem lehet ilyen. Nem mondhatja azt: Krisztusnak, Istennek ilyennek és ilyennek kell lennie, mert én így ismerem őt. A hit ajándék, a hit kegyelem, a hit folyton születő valóság. A hit él, ahogy élünk mi is és változunk – s ahogy él maga a személyes Isten, aki önmagát minden nap új és új arccal mutatja meg nekünk a hitben.
Aquinoi Tamás tehát joggal mondja: „A kegyelem teremti a hitet, nem csak akkor, amikor az megszületik az emberben, hanem mindvégig, ameddig a hit tart.” (STh II-II, 4, 4 ad 3). Ezt a valóságot kell megértenünk a mostani evangélium kapcsán. Nem elég csak egyszer megismerni Jézust – nap mint nap újra meg kell ismerni őt. Nem elég a rácsodálkozás az ismeretre, bölcsességre és tudásra – azelőtt le is kell borulni hittel. S ennek a hitnek nem elég csak egyszer megszületnie – minden egyes hajnalhasadással a hit egy újabb, teljesebbé tevő fejezetének kell megkezdődnie.
Így értjük meg Pilinszky sajátos képét, az „Egyenes labirintus”-ét. Nyílegyenes, mert tudjuk, ki áll a középpontban, mert tudjuk, hová vezet az út, de labirintus, mert az élet útjai egyben a hit útjai is, amelyekben mind mélyebben, sokszor új és új arcokkal mutatja meg magát az Isten. Így zárásként álljon itt egy részlet a versből:
„... végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.” (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Előítéleteinket és hitetlenkedésünket félretesszük, és nyitott szívvel hallgatunk téged, mert szavaidban felismerjük az örök élet tanítását. Engedjük, hogy új dolgokat taníts nekünk, új feladatokkal bízzál meg, új utakon vezess minket. Hisszük, hogy valóságos Isten és valóságos ember vagy. Szenvedésedben, halálodban és feltámadásodban megmutatkozott, hogy valóban Isten vagy. Segíts, hogy meg tudjuk mutatni az igazságot keresőknek a hitetlenségből a hitre vezető utat! Tégy minket hitvalló és hithirdető kereszténnyé a világban!
2021. június 27. – Évközi 13. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 5,21-43)
Abban az időben: Amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talitakúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az Evangélium két csodás gyógyulásról számol be. Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét.
Jézus gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy meggyógyít-e bennünket Jézus csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.
Olyan világban élünk, amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Azember statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok szinte csúfondárosan válaszolják: "Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De Ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.
Vigasztaló a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása. Jézus akkor is elmegyJairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus bátorítja areményvesztett apát: "Ne félj, csak higgy!"
Jézus a lehetetlenek ura is. Ez az esemény felhívja figyelmünket arra az alapvető igazságra, hogy a hit ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen hithez.
Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk. Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál dicséri a korinthusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt.
A csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett, de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából, amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!(Szentmártini Mihály)
Imádság:
Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!
2021. június 20. – Évközi 12. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 4,35-41)
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A tó, amelyen a tanítványok hajóznak, nem más, mint a világ, az életünk, amely tele van az egzisztenciánkat fenyegető, veszélyes viharokkal. A hajó, amelyben utaznak, a saját létezésünk.
A vihar az életünk vihara, megpróbáltatásaink sorozata, hasonlóan az olvasmányban szereplő Jóbhoz, akiről tudjuk, hogy mindenét elveszítette, ami fontos és értékes volt számára, mégis töretlen maradt az Istenbe vetett bizalma. Isten nem azért engedi meg a viharélményeket, mert gyengék vagyunk, hanem azért, mert erősnek képzeljük magunkat, olyanoknak, akik nélküle és tőle függetlenül is tudnak boldogulni. Isten a beképzeltségünkben és az erős egónkban nem tudja elrejteni ajándékait, ezért megtörténik, hogy a gondviselés nem akadályozza meg bárkánk viharba sodródását.
A világjárvány által hosszú hónapokra lebénított életünket jól visszaadja a mai evangéliumban szereplő vihar képe. Valódi sötét felhők és hatalmas hullámok fenyegették a létünket, a terveinket, a kapcsolatainkat, és a „hogyan tovább” feszült szorongása az uralma alá hajtotta az egész életünket. Az apostolokhoz hasonlóan mi is elveszetté váltunk, csak hánykódtunk a viharos vízen. A tanítványok két fontos felismerésre jutnak a viharban. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vannak, törékenyen, irányt vesztetten és egymásra utaltan. A másik döbbenetes élményük pedig az, hogy velük van Jézus, de alszik. Mi is ugyanígy újra meg újra ráébredünk, hogy külön-külön, a magunk erejéből nem tudunk előrejutni, hanem csakis együttesen, és Jézusba kapaszkodva, aki a mi hajónkban is ott van.
Jézus alszik a bárkában. A viharban is velünk van az élet ura, aki értelmet és célt ad a létünknek, sokszor mégis félünk. Az apostolokhoz hasonlóan tévesen mi is azt gondoljuk, hogy Jézus közönyös irántunk, nem törődik velük. Nemegyszer úgy érezzük, mintha Istent nem érdekelné az életünk, mintha nem hallgatná meg az imádságainkat, nem venné észre a szükségünket. Hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor bajba keveredünk, nem Istenhez fordulunk először, hanem saját terveket kezdünk szőni, igyekszünk kitalálni, hogyan is vészeljük át az adott helyzetet. A túlélésre játszunk, pedig a mi bárkánkban is ott az Isten, és csak azt kellene tennünk, amit a tanítványok tettek: fel kellene ébresztenünk Jézust. Aki Istenbe veti a bizalmát, nem tud elveszni.
„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” – szólít meg minket is Jézus. A hit kezdete az, amikor tudatosul bennünk: rászorulunk Istenre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk, szükségünk van az Úrra. Akkor, akárcsak a tanítványok, mi is megtapasztaljuk majd, hogy ha ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Isten ugyanis mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Jób élete ennek az igazolása.
Teljesen át kell adnunk az életünket Isten irányításának, és akkor soha nem fogunk elveszni. Bármekkora viharba kerülünk is, bármilyen nagy próbatételen esünk is át, ő mellettünk lesz, vele átérhetünk a túlsó partra. Merjük átadni az életünket Istennek, és hagyni, hogy ő vezessen bennünket! (Németh Norbert)
Imádság
Mikor nyugtalan voltam, csillapítottad gyötrelmeimet.
Mikor fáradt voltam, Te adtál pihenést.
Mikor egyedül voltam, szeretetet hoztál.
Mikor beteg voltam, gondoskodtál rólam.
Mikor megsértettek, Te segítettél.
Mikor idősödtem, mosolyt varázsoltál arcomra.
Mikor gondjaim voltak, megosztottam veled és segítettél.
Mikor boldog voltam, örömömben is részt vettél.
(Boldog Kalkuttai Teréz)
2021. június 13. – Évközi 11. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 4,26-34)
Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Mai evangéliumi szakaszunk két példabeszédet tartalmaz és egy összegző, általános záradékot Jézus példabeszédekben történő tanításáról. A perikópa első verse világossá teszi, hogy az azt megelőző, az igehirdetés meghallgatására vonatkozó figyelmeztető felhívások („amilyen mértékkel mértek..., akinek van, annak még adnak...”-Mk 4,24-25) után most egy önálló példabeszéd következik. A szakasz végét jelzi a témaváltás. Jézus eddig a tömeghez beszélt, őket tanította, illetve az apostoloknak magyarázta az elhangzottakat, majd alkonyatkor (Mk 4,35) új útra indul a „túlsó partra”, és elbocsátja a népet (Mk 4,36), akikhez addig szólt. A váltást nyomatékosítja a szakasz záró versében (Mk 4,34) szereplő általános kijelentés, mely a 4. fejezetben addig történteket összegzi: Jézus a néphez csak példabeszédekben szólt, az apostoloknak viszont mindent elmagyarázott.
Az első példabeszéd az ember szerepéről szól az Isten országának építésében. Az ember a folyamat elején és végén kap szerepet, a mag elvetésénél és a termés betakarításánál. A kettő között, a fejlődés és növekedés időszakában titokzatos a hajtóerők forrása, kiléte, ami Istenre utal. A növekedést tehát nem az ember adja, hanem az Úr.
A mustármagról szóló példabeszéd Istennek a szem számára észrevehetetlenül terjedő országának minden mást felülmúló megtartó erejét foglalja hasonlatba. A jelentéktelennek tűnő piciny mag minden másnál nagyobb erőt képvisel. Az Isten erejét. Kifejlett állapotában a terebélyes növény Isten országát jelképezi, amely tartós védelmet (árnyék) és békét biztosít lakóinak. (Lectio Divina)
„ 100.Az élet új kultúrájáért tett nagy erőfeszítéseink közepettea Krisztusba vetett bizalom erősít és lelkesít bennünket, aki tudja, hogy a mennyek országához hasonlóan azélet Evangéliumais növekvőbenvan és bőséges termést hoz. Kétségtelenül ijesztő az aránytalanság a „halál kultúráján” munkálkodók kezébenlévő sok és hatalmas eszköz és azon lehetőségek között, melyekkel az „élet és a szeretet kultúrájának” terjesztői rendelkeznek. Mi azonban tudjuk, hogy bízhatunk Isten segítségében, akinél semmi sem lehetetlen.E szívbéli bizonyossággal és minden férfi ésnő sorsáért aggódva ismétlem meg ma mindenkinek, amit az őket fenyegető veszedelmek közepette nehéz feladataikkal küzdő családoknak mondtam:sürgetően szükségünk van az életért szóló nagy imádságraszerte az egész világon. Minden keresztény közösségből, csoportból vagy társulásból, minden családból, s minden egyes hívő szívéből –a megszokott és külön ezért mondott imádságokban –szálljon föl Istenhez, az élet Teremtőjéhez és szerelmeséhez a buzgó kérés. Maga Jézus mutatta meg, hogy az imádság és a böjt afő és leghatásosabb fegyver a gonosz erői ellen,és mondta tanítványainak, hogy egyes ördögök másként nem űzhetők ki.Alázattal és bátran kezdjünk újraimádkozni és böjtölni, hogy elnyerjük, hogy a Magasságból jövő erő leroncsa a család és a hazugság falait, melyek oly sok fivérünk és nővérünk szeme elől takarják el az életellenes magatartások és törvények romlott természetét, és nyissa meg szívüket a szeretet és az élet civilizációját szolgáló vágyakra és elhatározásokra.”(Szent II. János Pál pápa Evangelium Vitae c. enciklikájából)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem! Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!
2021. június 6. – Úrnapja, Krisztus szent teste és vére
A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.
Mk 14,12-16. 22-26
Elmélkedés:
Az utolsó vacsorán Jézus önmagával ajándékoz meg bennünket, megelőlegezve halálának és feltámadásának titkát. Ez az önmagát nekünk ajándékozó gesztus étkezés formájában történik. A vacsora, melyen közösségben vannak a tanítványok, egyúttal a megbocsátás eseményeként is megjelenik. Mert a tanítványoknak, akik Jézus körül ülnek és figyelik mesterüket, más és más az egyéniségük. Van köztük, aki lobbanékony, és akad, aki éppen ellenkezőleg, az elfogadás, a barátság példaképe. Jelen van az áruló, a tagadó, a megvetettekből megtért, a kételkedő. Nincs köztük két egyforma, mégis most, ennek a húsvéti lakomának a pillanatában egyetlen közösséget alkotnak. Ki is lép ebből a körből az, aki később még saját magának sem tud megbocsátani: Júdás.
Minden szentmisében pontosan ugyanez történik. A pap körül, aki a legszentebb áldozat bemutatása közben Krisztusként van jelen, ott vannak a „tanítványok”, akik egyéni életükkel, Istenhez viszonyulásukkal, tanúságtételükkel vagy éppen annak hiányával veszik körül az oltárt, vagyis magát Jézus Krisztust. A pap a saját felszenteltsége által, az Üdvözítő szavait kimondva jelenvalóvá teszi az utolsó vacsora eseményét. A „Vegyétek és egyétek!”, illetve a „Vegyétek és igyátok!” krisztusi szavak egyúttal saját vallomását is jelentik, hiszen a papi élet csak akkor válik teljessé és boldoggá, ha eledellé lesz mindazok számára, akiknek rendeltetett.
De fontos, hogy ez ne csak a pap vallomása legyen, hanem minden keresztény hívőé is. Amikor halljuk a szentmisében Jézus szavait a kenyér és a bor átváltoztatása közben, arra kell gondolnunk, hogy hétköznapi életünkben nekünk magunknak is eledellé kell válnunk családtagjaink, közösségünk, szolgálatunk, munkánk számára. Ahogyan ez Bálint Lea versében egyszerűen megfogalmazódik:
Jó akarok lenni
hogy kenyérre lehessen kenni
s az emberek kenyeret
ne magában egyenek
A szentmise nem lehet csupán szokás, vallásgyakorlat. Úrnapján azt az Istent ünnepeljük, aki nem valamit adott nekünk, hanem önmagát. Eledellé vált számunkra. A legcsodálatosabb módon maradt itt közöttünk, hogy amikor magunkhoz vesszük őt szentáldozáskor, ne feledkezzünk meg arról, hogy a szeretet lényege éppen ebben rejlik, vagyis az eledellé válásban, amit ha szabadon, örömmel és szeretettel vállalunk, kiteljesedik az életünk.
Szent Albert Chmielowski testvér, aki egész életét a szegényeknek szentelte, az Eucharisztiából merített erőt, és a következőket mondta: „Az Oltáriszentségen át tekintek Krisztusra. Ennél szebbet kigondolhatott volna-e az ő szeretete? Ha ő a kenyér, akkor legyünk mi is kenyér!”(Bátor Botond OSPPE)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk.
2021. május 30. – Szentháromság vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 28,16-20)
Abban az időben a tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
1. Mit hoz az ún. kapcsolati tőke?
Sokszor fordulnak az emberhez tanácsért azzal a kérdéssel, hogy nem ismersz valakit, aki ügyes-bajos dolgomban segíteni tudna? És milyen jó érzés tölti el az embert, mikor van olyan ismerőse, akit éppen keresnek, aki megoldást vagy segítséget tud nyújtani az adott témában.
Az élet minden területén sokat számítanak a személyes kapcsolatok. A gazdasági, kulturális és politikai életben az ún. kapcsolati tőkét jól lehet hasznosítani. De a leghétköznapibb ügyintézésben is jól jöhet egy megfelelő személy ismeretsége. Ezek az ismeretségek sokszor felszínesek ugyan, de ettől még a célnak megfelelhetnek.
2. Mit hoz a Szentháromság ismerete?
Tegyük fel, valaki azzal a kérdéssel fordulna hozzánk, hogy ismered-e Istent? Mit válaszolnánk rá? Hiszen „Istent soha senki nem látta” (Jn 4,12), így érzékszervi ismerettel nem rendelkezünk. De ismeretet nem csak látással, hallással, vagyis érzékekkel szerezhetünk, hanem értelemmel, tudással is. Amikor új embert alkalmaznak egy fontos vezetői állásban, életrajz alapján ismerik meg a jelöltet. Istenről sok könyvtárat megtöltő értekezést írtak a teológusok. De vajon Istenről kielégíthető lehet egy hittani meghatározás? Vagy elmondhatja-e bárki magáról, hogy jól ismeri Istent, mert teológiai doktorátussal rendelkezik? Nyilvánvalóan nem.
„Kicsoda tehát Isten?” – teszi fel a kérdést a VII. században élt Szent Kolumbán apát, ír szerzetes, majd azt válaszolja: „Atya, Fiú és Szentlélek, egyetlen Isten. Többet ne akarj tudni Istenről… A Szentháromság ismeretét méltán hasonlítják a tenger mélységeihez…, mert amint a tenger mélysége el van rejtve az emberi tekintetek elől, úgy a Szentháromság isteni mivolta az emberi érzékek számára felfoghatatlan. Ezért ha valaki – úgymond – tudni akarja azt, amit hinnie kell, ne gondolja, hogy majd jobban megért valamit, ha beszél róla, mintha hittel elfogadja.” A szent apát arról ír, hogy Isten ismeretét nem tudással, hanem hittel kell elérni.
A hit Isten ajándéka, Isten maga hívja meg az embert, és viszi a hit útjára. „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki engem küldött, nem vonzza” – mondja Jézus (Jn 6,44). De többet is kapunk a hitnél a Szentháromságtól. Szent Bernát apát (XII. század) a Szentháromság hármas ajándékáról beszél: „Eljött az Atyától küldött Fiú és hozott hitet. A Fiú után eljött a Szentlélek és szeretetet hozott. E kettő, hit és szeretet által született meg bennünk a remény, hogy visszatérhetünk az Atyához.”
Ez a három isteni erény (virtus theologica), a hit, remény és szeretet – keresztény egzisztenciánk hármas alapját alkotja (1Kor 13,13). A Szentháromság ismerete ezt a három, csak Istentől kapható erő-megnyilvánulást hozza számunkra. Most válaszoljunk arra a kérdésre:
Mit adhat a hívő ember a mai világnak e három ajándék birtokában?
Az istenhívő ember a maga természetfeletti gondolkodásával úgy tartja, hogy „a láthatatlan valóságosabb, mint a látható” (J. Ratzinger). Ezzel szemben a nem hívő ember a maga materialista gondolkodásával úgy tartja, hogy az a valóság, amit érzékeivel felfoghat és evilági céljai elérése érdekében fel- és kihasználhat. Illyés Gyula így fogalmaz: „mert az a való, amit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot. (Haza, a magasban).
A valóságot illetően hívő és nem hívő fordítva látja a világot. Bár ez a szemléletbeli különbség elbizonytalaníthat sok hívőt, az is igaz, hogy a mai világ legnagyobb baja a reménytelenség. Nem csak az elnyomottak és kizsákmányoltak találkoznak a reménytelenséggel, de a jólétben élő milliók is, akik nem hisznek a halál utáni életben, abban, amiben mi hívők hiszünk, hogy visszatérünk az Atyához. A hit megélése nem könnyű a mai világban, de a reménytelenség érzésével élni sem lehet könnyű dolog. Hiszen még a gyógyíthatatlan beteget is környezete reménnyel élteti, hogy állapota javulásra fog átváltani. A Szentháromság hármas ajándéka – a hit, remény és a szeretet olyan erővel látja el a hívő embert, hogy hittel tudja követni Jézus tanítását és életét; a Szentlélek ajándékával, a szeretettel lesz képes kitartani az istenszeretetben; és a reménnyel néz a jövő elé, mely végső soron a szentháromságos élet boldogságát hozza nekünk. Ha a hívő ember keresztény egzisztenciájának e hármas alapjáról tanúságot tesz a világ előtt, hozzájárulhat ahhoz, hogy sokak kigyógyuljanak materialista szemléletük délibábjától. Ámen. Verőcei Gábor
Imádság:
Mindenható Isten! Neked szentelem egész életem. Szüntelenül törekszem megismerésedre és akaratod teljesítésére. A te szeretetedet szeretném viszonozni és továbbadni embertársaim felé. Segíts engem méltó keresztény életet élni, hogy mindig az Atya gyermekének, a Fiú testvérének és a Lélek templomának érezhessem magam! Mennyei Atyám! Köszönöm neked az életem és hálás vagyok gondviselő szeretetedért és megbocsátó irgalmadért. Jézus Krisztus! Köszönöm neked, hogy megváltottál és az Atyához vezetsz! Szentlélek Isten! Köszönöm, hogy megszenteled életem és sugallataiddal megmutatod az üdvösségre vezető utat!
2021. május 23. – Pünkösdvasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,19-23)
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Pünkösdvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója a Szentlélek kiáradásáról. Jelentős, ahogyan a szent író fogalmaz: „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek”. A Szentlélek minket is egészen magával sodor, átitat szeretetével, erejével, eltölt bennünket jelenlétének gyümölcseivel.
A második olvasmányban Szent Pál kifejti korintusi híveinek, hogy senki sem vallhatja meg Jézus szent nevét a Szentlélek ereje nélkül. Mi vagyunk azok, akik Jézus nevében imádkozunk, mondunk hálát a Jóistennek, járulunk az általa alapított szentségekhez- Mindebből arra következtetünk, hogy bennünk él és működik a Szentlélek.
Pünkösdvasárnap Evangéliumában Szent János elmondja, hogyan jelent meg Jézus tanítványainak. Az Evangélista biztosan nem véletlenül említ több körülményt, amelyek ezt az eseményt jellemezték. Először azt hangsúlyozza, hogy amikor beesteledett még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak. Szinte kiérezzük ebből a leírásból, mennyire vágyott Jézus arra, hogy újra találkozhasson szeretett tanítványaival. A „még a hét első napján” arra utal, hogy Jézus szinte türelmetlenül várta a nagy pillanatot. Isten szívesen találkozik velünk is.
Másodszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy Jézus azonnal, amint belépett, megmutatta tanítványainak kezét és oldalát. Ez volt neki személyazonossági igazolványa: a sebhelyei. Ebből láthatták a tanítványok, hogy tényleg Ő az, aki előttük áll: Ő, akit keresztre szegeztek és akinek átszúrták a szívét.
Harmadszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy az Apostolok a Szentlelket a bűnök megbocsátására kapták. Kár, hogy itt megszakad a szöveg a vasárnapi olvasmányban. Valakiben, ugyanis felmerülhetne a kérdés, hogy kik voltak a jelenlévő tanítványok, akiknek Jézus átadta a hatalmat a bűnök megbocsátására. Mert ha többen voltak jelen, akkor ezt a meghatalmazást esetleg úgy is lehetne értelmezni, hogy Jézus az egész Egyházra, minden hívőre rábízta a bűnök megbocsátását a Szentlélek erejében. A következő mondat azonban cáfolja ezt a nézetet, és ismét csak csodálhatjuk Szent János precíz fogalmazását: „A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus”. Ez a megjegyzés határozottan kimondja, hogy csak a kiválasztott Apostolok voltak jelen és csak ők kapták meg a hatalmat, hogy Jézus nevében és a Szentlélek erejében megbocsássák a hívek bűneit.
Ennél a pontnál meg kell állnunk és felül kell vizsgálnunk a szentgyónással kapcsolatos magatartásunkat. Aki nem értékeli a szentgyónást, az nem értette meg a kereszténység lényeges üzenetét, amely pontosan abban van, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy senki el ne vesszen, aki hisz benne, hogy benne nyerje el bűnei bocsánatát. Erre garancia a Szentlélek jelenléte az Egyházban és minden hívő életében.
Amikor a Szentlélekről elmélkedünk, akkor nem szükséges ezt „egyenes úton”, tenni, azaz teológiai vitákba bocsátkozni. Valamivel hasznosabb út, hogy felidézzük a Szentlélek ajándékait, amelyekkel biztosan telehintette a mi életünket is. De a legbiztosabb út, ha a Szentlélek jelenlétének gyümölcseiről elmélkedünk. Ezek közé a gyümölcsök közé tartozik mindenekelőtt a bűnök bocsánata. Hogy ez így van, próbáljunk jól odafigyelni következő szentgyónásunknál a feloldozás szép szövegére: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét”.
Pünkösdvasárnapján piros színbe öltözteti az Egyház a miséző papot; öltöztessük mi is a szeretet színeibe szívünket a hála jeléül, hogy miénk a Szentlélek minden ajándékával és gyümölcsével együtt.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Szentlélek Isten! A te működésed, megszentelő tevékenységed egyaránt megtapasztalható a világban, az Egyházban és bennünk, keresztény emberekben. Legyél minden megkeresztelt ember számára az újjászületés forrása, az új élet forrása! Teremtsd meg az egységet és a közösséget Istennel és az Egyházzal! Add meg nekünk a lelki újjászületést, hogy elmúljanak félelmeink, megértsük Krisztus tanítását és az Egyház minden időkre szóló küldetéséhez csatlakozva mi is Krisztus tanúi legyünk a világban! Add, hogy Isten szavának hallgatása által újjászülessek a hitben! Segíts, hogy a szentáldozás és az imádság legyen erőforrásom! Tölts el erőddel, hogy a szeretet gyakorlásában hűséges legyek!
2021. május 16. – Vasárnap, Urunk mennybemenetele
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 16,15-20)
Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
„Ha Jézus test szerint köztünk maradt volna, akkor testi szemünket többre becsülnénk lelki szemünknél. De ő tudja, melyik szem a jobb. Azért tűnt el testi szemünk elől, hogy lelki szemünkben a hitet felkeltse... Ezért senki se szomorkodjék, hogy ő a mennybe ment és itt hagyott minket. Ő velünk van, ha hiszünk benne” – írja Szent Ágoston.
A mennybemenetel Jézus küldetésének beteljesedése. A megváltás műve befejeződött. Előre felkészítette tanítványait arra, hogy vissza fog térni az Atyához. Jézus a mai ünnepen megnyitotta a mennyek országának ajtaját minden követője előtt, visszaállította Isten és ember között azt a baráti kapcsolatot, amelyet az ősbűn beárnyékolt. Sőt
azáltal, hogy emberségünket saját magában felvitte a mennybe, az ember méltóságát a legmagasabb szintre emelte. Beteljesül a megváltás célja, hiszen Isten azért lett emberré, hogy bennünket az „isteni természet részeseivé tegyen” (2Pt 1,4).
A mennybemenetel után az apostolok életében is új helyzet állt elő. Amikor művét Jézus rábízta a tanítványaira, azt akarta, hogy a keresztség fürdőjében megújítsák az emberiséget az idők végezetéig. A mennybemenetel és az apostolok elküldése ezért olyan események, amelyek szorosan összetartoznak. Ezután életük legfőbb célja, hogy Jézus küldetését folytassák: hirdessék az evangéliumot, a megtérést és a bűnbocsánatot, arra készülve, hogy egyszer majd ismét Jézussal lehetnek.
Az apostolok küldetése ezért valójában az egész Egyház misszióját jelenti.
Jézus azóta is küld, elkísér és erőt ad.
Az Egyház pedig fáradhatatlanul hirdeti a feltámadt, a mennybe felment és az Atya jobbján ülő Jézus Krisztust, akinek mai tanítványai sem spontán önkéntesek, hanem az ő választottai és követei. Az ő győzelme a halál felett biztonságot és reményt, bátorságot és hűséget ad nekik a szolgálatban. Az üzenet, a jó hír pedig mindig aktuális, mert az ember életének központi kérdéseit érinti, és végső választ ad azokra. Ha hiszünk benne, megmenekülünk, ha visszautasítjuk, elveszünk.
A hit által, a Szentlélekben jutunk el arra az életre, amelyre meghívott minket. Nem szomorkodunk azért, mert elment, hanem örülünk, hogy helyet készít nekünk. „Krisztusnak mennybemenetele a mi felemelkedésünk” – a mai szentmise könyörgése megerősíti, hogy a mai ünnep nem egy számunkra idegen, távoli eseményre való kötelező emlékezés, hanem saját jövőnk elővételezése. A mester és tanítványai, a pásztor és a nyáj között megmarad a szoros kapcsolat a mennybemenetel után is, tudván azt, hogy ő előttünk jár, mi pedig követjük. Ezért kérjük bizalommal: „Jusson el híveid gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk.” (Ternyák Csaba egri érsek)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjük neked azt a tanítást, amely lehetővé tette számunkra, hogy jobban megértsük az Atya akaratát. A Szentlélek világosítsa meg értelmünket, és adjon nekünk erőt mindannak megvalósítására, amit Isten kér tőlünk. Máriához, édesanyádhoz hasonlóan nem csak hallgatni szeretnénk téged, hanem bátran vállalkozunk követésedre és a tanúságtételre. Segíts minket, hogy hitünket minden helyzetben bátran megvalljuk! Segíts, hogy mindig hűségesek maradjunk hozzád és földi életünk után eljussunk a mennyországba!
2021. május 9. – Húsvét 6. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből(Jn 15,9-17)
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Maradjatok meg szeretetemben!
Mindannyiunkban benne van a vágy, hogy szeressenek. Alapigényünk a szeretve lenni érzés megtapasztalása. Hogyan élhetem át? Nem passzív várakozással, hanem azzal, hogy teszek érte, hogy megpróbálok a másik felé szeretettel fordulni. Fontos a kölcsönösség, fontos a magam tette, lépése.
Milyen sokszor van, hogy mégsem sikerül. A másik, bármennyire szeretném, nem tapasztalja meg szeretetemet. Ma már sok helyzetben hallhatunk a szeretet nyelvekről. Ezek azok a módok, ahogyan kifejezem a szeretetemet, és amiken keresztül én megtapasztalom a másik szeretetét. Ezek a kifejezési formák: a minőségi idő, a szívességek, az ajándékozás, az elismerő szavak és a testi érintés.
A szeretet azt jelenti, hogy fontos a másik a számomra, hogy kapcsolatban vagyok vele, hogy jelzem mindezt feléje.
Isten maga a Szeretet, minden szeretet tőle származik. Jézus arra hív, hogy maradjunk meg Isten szeretetében. Hogyan történhet meg ez? Úgy, hogy kapcsolatban vagyok Vele, hogy időt szánok Rá, hogy igyekszem úgy élni, hogy ne bántsam meg.
Mindez az igyekezet – Isten és az embertárs szeretete – örömforrás számunkra. Még akkor is, ha erőfeszítéssel jár, ha a magam akaratáról, sikeréről le kell mondanom.
Fel tudom-e fedezni az örömet a mindennapokban? Környezetünk, a hozzánk érkező hírek csupa rosszról, nehézségről, szomorúságról szólnak. Milyen nehéz ma felfedezni az örömet az információ áradatban! Figyeljünk tudatosan arra, hogy minden napnak meg legyen a maga öröme!(Horváth István Sándor)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te megígérted, hogy eljuthatunk az örök életre, ha parancsaid szerint élünk, és ehhez az ígérethez, mint szereteted jeléhez, hűséges maradsz. Egykor ezt mondtad tanítványaidnak és valamennyi követődnek: „Barátaimnak mondalak benneteket.” Barátsággal fordultál még a bűnösökhöz is. Te minket is barátságra hívsz. Barátként gondoltál ránk, amikor életedet adtad értünk. Te mindig barátként tekintesz ránk. Szükségünk is van barátságodra, szeretetedre. Barátságod segítsen minket abban, hogy emberi kapcsolatainkban is sikerüljön megvalósítanunk az igaz barátságot! Urunk köszönjük barátságodat és szeretetedet!
2021. május 2. – Húsvét 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 15,1-8)
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Múlt vasárnap az evangéliumban a jó Pásztorról hallottunk - ott a példabeszéd révén azt érthettük meg, hogy Jézus mekkora áldozatot, önnön életének odaadását vállalta értünk. Ugyanakkor megszívlelhettük a rejtett intést is: a pásztor csak akkor tudja a rá bízott juhot megmenteni, hogyha az engedelmes, ráhagyatkozik pásztorbotjára és terelővesszőjére. A pásztor önfeláldozását a juh bizalma, engedelmes ráhagyatkozása kell, hogy kísérje.
Most, húsvét ötödik vasárnapján egy újabb hasonlatot hallunk, amelyben Jézus mint szőlőtő, s a benne hívő ember mint szőlővessző áll szemeink előtt. Ez a gondolat mintha tovább mélyítene a múlt vasárnapit. Az engedelmesség, a Jézus-követés nem pusztán annyit tesz, hogy megfelelek a krisztusi vallás külsődleges feltételrendszerének - hanem sokkal inkább arról van szó, hogy életemmel kötődöm a Megváltóhoz. A vesszőt is az teszi a szőlőtővel eggyé, hogy az éltető nedvek áramlása, a teljes vitális belső egység révén a gyökértől a gyümölcsig áthatja az egész növényt az életerő.
Jézus egysége az Atyával, amelyet oly sokszor hangoztat, valójában az a gyökérzet, amely táplálja a szőlőtőt, az Istenembert - mi ebbe az elszakíthatatlan kapcsolatba léphetünk be. A jézusi mondások - "Aki engem lát, látja az Atyát is"; "Aki megtartja parancsaimat, az bennem marad, és én őbenne"; "Én és az Atya egy vagyunk" - sajátos módon fejezik ki ezt a kapcsolódási láncolatot. Jézussal eggyé válva az Atyával is eggyé válunk a Szentlélek kegyelmi erejében.
Azonban ez az egység nem egy szép gondolat, nem egy eszme. Jézus figyelmeztet: "Nem mindenki jut be Atyám országába, aki azt mondja: Uram, Uram". Többről van szó: a szeretet egységéről, ami már se nem idea, se nem elvont gondolati szint - hiszen Jézus figyelmeztet: "Az szeret engem, aki megtartja parancsaimat". A Megváltó ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy furcsa messzi fellegekben keressük a keresztény hit lényegét - ugyanakkor a szeretetkapcsolatból fakadó közösség rávilágít arra, hogy a külsődleges cselekvés, az emberi cselekedetek erőfeszítései is kevesek ehhez. A kegyelem és a szabadság, a belső hit és a külső életstílus, erkölcsi cselekedet sajátos egyensúlyáról, egységéről van szó, ezáltal válunk eleven vesszőivé a szőlőtőnek, amelyek már meg tudják hozni a maguk gyümölcseit.
Ezek a gyümölcsök ismeretesek Szent Pál leveleinek tanításából illetve az egyház szentjeinek életéből, példájából. Mindegyikben közös, hogy a Jézushoz kapcsolódás, a belső eggyé válás különös békével, nyugalommal, boldogsággal töltötte el őket. Hiszen lehetnek nehezek az életkörülmények, küzdhet a szőlővessző viharral, hőséggel - ameddig az a szőlőtővel összeforrott, addig a helyén van, addig biztonságban van. A külső nehézség addig nem rémít, amíg megvan a belső egység, a külső vihar addig nem veszélyeztet, amíg megvan bennünk az Istentől kapott kegyelem.
Ezért zárásképpen álljon itt Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek imájának egy részlete, amelyet a jóban végig való megmaradásért írt: "Ezt azért, a drága ajándékot, melyet csak te egyedül adhatsz, irgalmas Isten, öntsd a te méltatlan szolgád lelkébe, hogy semmi háborúság és kísértés, semmi fáradtság és kárvallás, semmi öröm és vígság, semmi gyönyörűség el ne szakasszon engem a te szerelmedtől, és az istenes élettől, a te szerelmes Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak drága szent nevéért. Ámen!" (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A hozzád fűződő engedelmes, fiúi kapcsolat és az Egyház többi tagjával való testvéri szeretettől vezérelt közösség ápolása egyaránt fontos számunkra. Az igazi bölcsesség megmutatja számunkra az utat az Atyához és az örök életre, s ez az út annak felismerésével kezdődik, hogy egyszerű, szegény emberek vagyunk. Egyszerű emberek, akik Isten nélkül semmit sem érünk. Szentlelked indítson minket arra, hogy az életszentségre törekedjünk, bátran megvalljuk hitünket, közösségben éljünk egymással és hirdessük az evangéliumot! Legyünk élő szőlővesszők! Legyünk az Egyház élő tagjai! Segíts minket, hogy megmaradjunk a te szeretetedben, és Isten megdicsőítése által bőséges termést hozzunk!
2021. április 25. – Húsvét 4. vasárnapja – Jó Pásztor
Ismernek?
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 10,11-18)
Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Elmélkedés:
Húsvét negyedik vasárnapja a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai ismerősen csengenek mindenki számára: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról. Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját.
Valóban, az evangéliumi szakasz négy alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül – hiba lenne, ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés? 1. A jó Pásztor életét adja a juhokért. 2. A jó Pásztor ismeri övéit, és övéi is ismerik őt. 3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem az első, ősi akolból valók. 4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye.
Ha ezt a négy kijelentést szintézisben, egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága!
Valójában az első három pont – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok – a húsvéti-pünkösdi eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik. Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem.” Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk – hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket.
Jézusnak és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus alakját, gesztusait, szavait, egész életét – ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük. A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus fel nem ismerése, rávilágít arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret – Jézus és övéi között egy újfajta ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást – hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa – az Isten magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban.
Eme a Szentlélek adománya nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban, Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes, isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük okán minden egyes embert megszólít – így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába.
Így tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret, a más akolból való juhok – sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem” – mondja Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz, s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul: megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka. A nyáj, amely a Pásztor köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát – s minden ezen a földön, az üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket.
Miért fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll – hanem a mennyei Atya Országa. Ha összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti, hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon. Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni, hogy zarándokútjukon célt érhessenek.
Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa szavai a Pastoresdabovobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: „Az Egyház nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.” (PDV 35).(Török Csaba)
Imádság:
Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Segítsd a papokat, hogy mindenkor a mennyei Atya szeretetét sugározzák a gyermekek és a fiatalok felé! Segítsd a papokat, hogy hirdessék az életet, és arra bátorítsák a családi életre készülőket és a családokat, hogy mindig számíthatnak Isten segítségére! Segítsd őket, hogy Isten jóságát és erősítő kegyelmét közvetítsék a betegeknek és a haldoklóknak! Élj minden pap szívében, hogy az irgalomban gazdag Istent képviseljék, amikor gyóntatják a bűnbánókat és a megtérőket! Segítsd őket, hogy hivatásukat szolgálatnak tekintsék és mindig szeretettel végezzék!
2021. április 18. – Húsvét 3. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 24,35-48)
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma az előző vasárnapi, János által elbeszélt történés variáns leírása. A szerzői sokszínűség a figyelmes olvasóban, a Szentírást nem csak olvasó, de átelmélkedő hívőben apránként mind gazdagabban tárja fel a húsvéti örömhírt.
A mostani perikópa nagyon figyelmesen, folyamatban írja le a tanítványok húsvéti hitre való megérkezését. A kiindulási pont az emmauszi tanítványok lelkendező beszámolója, illetve - ezt is tudjuk - Simon Péter tanúságtétele, akinek szintén megjelent Húsvétvasárnap a feltámadt Krisztus. Két személyes találkozó, két misztikus látomásnak is beillő dialógus a Feltámadottal - fel nem ismerés és felismerés, meg nem értés és megértés kettősségébe foglalva.
Azonban a személyes, a rejtett húsvéti pillanat most elkezd tágulni, kinyílni. Most az egész csoport előtt jelenik meg Jézus. A reakció meglepő: bár már mindegyikük tud az üres sírról, az asszonyok élményeiről, az emmauszi tanítványok és Simon Péter tapasztalatairól, mégis megijednek. Mennyire emberi magatartás! Amíg más mesél valami csodásat, számol be valami rendkívüliről, addig vagy kétkedve, vagy döbbenten, de mégis érdeklődéssel hallgatjuk - mihelyst azonban a másik ember elbeszéléséből az én személyes valóságom lesz, mihelyst a történet, amelytől távolságot tudok venni, közvetlen tényként tör be életembe, a kétely és a hitetlenség is sokszorozott erővel történik. Nem ilyenek vagyunk mi is, amikor tisztelettel vegyes csodálattal olvassuk a szentek életének évszázadokkal ezelőtt megfogalmazott beszámolóit, de ha hasonló rendkívüli eseményekről hallunk közvetlen közelünkben, akkor máris kétkedünk, hitetlenkedünk? Ugyanezt élik most át az evangéliumi szakaszban a tanítványok is.
Jézus jó pedagógus módjára közeledik feléjük. Először a köszöntés hangján ismerteti fel személyét, akit szerettek, majd a látás útján tárja fel előttük, hogy a sebek tanúskodnak önazonosságáról. Ahogy minket ujjlenyomatunk, úgy őt a kereszt szenvedésének jelei azonosítják megkérdőjelezhetetlenül a tanítványok előtt. De ők még mindig kétkednek, hisz mindez lehetne szellem-látás, csalóka látomás. Ezért még tovább megy: elkezdi enni a sült halat. Nem csak a látszat, a felszín, az alak szintjén azonos ő a keresztrefeszítés és halál előtti Jézussal, de teljes testi mivoltában.
Miután így megbizonyosodtak az érzékelés és emberi megtapasztalás szintjén a feltámadás valóságosságáról, tényszerűségéről, most már meg kell ismerniük a feltámadás igazságát is. József Attila sorai jutnak eszembe, melyeket Thomas Mann üdvözlésére írt: "az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk". Az, hogy megtapasztalják, Jézus az, s a feltámadott testben jön el, még csak a valódi - az igaz több ennél. "Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak." Ez a feltámadás igazsága, ez a "kell" szócska - Isten megváltó akarata, üdvterve, amelynek Jézus halála és feltámadása által kellett beteljesednie. Ez az a fény, amelytől nem csak agyunk, de egész emberségünk világlik, a fény, amelyet vinni kell: "[A Messiás] nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. (...) Én kiárasztom rátok Atyám ígéretét."
Mindezt szemlélve József Attila költői szavai - "egymás nélkül sötétben vagyunk" - különös értelmet nyernek. Egyrészt a feltámadás igazsága a közösségben, a tanítványok körében ragyogott fel, nem egyes emberekben külön-külön, Isten "négyszemközti" ajándékaként. Másrészt ez az igazság lényege szerint kötődik a jézusi ígérethez, amely a Szentlélek kiárasztására vonatkozik. Ezen lélekáradás erejében lép a nyilvánosság elé az Egyház, születik meg látható alakjában mint azon személyek közössége, akik eljutottak a húsvéti hit igazságára. Harmadrészt a kiválasztottság, amelynek hála a tanítványok tanúi és megértői lehettek a feltámadás titkának, egyszersmind küldetést is jelent. A megtapasztalt és felismert igazságot hirdetniük kell "Jeruzsálemtől kezdve minden népnek". Vagyis Húsvét titka alapvetően közösségi és szolidáris titok. Közösségi, mert a közösségben bomlik ki, abban nyer hittani megfogalmazást, s abban őrződik meg s adatik át minden kor minden emberének. Ugyanakkor szolidáris is, mert bár az ember személyesen hisz, mégis épp ez a hit kötelezi el őt a többi ember irányában. Ennek elsődleges jele, hogy az igazság, amelyet megtapasztalok, felismerek és befogadok, csak akkor lesz teljes az életemben, hogyha azt meg is osztom, tovább is adom. Ugyanakkor a hit szolidaritásában ott ég magának a krisztusi szeretetnek is a jegye, hiszen a "megtérést és a bűnbocsánatot" hirdeti az, aki a krisztusi hitet hirdeti - vagyis teljes lényével, együttérző szívvel felvállalja a bűnös, a gyarló, az elesett, a beteg emberiség, egészen konkrétan a gonosz szolgaságában élő másik ember terhét. Ugyanis a megtérés és bűnbocsánat hirdetése nem puszta szóbeli tanítást jelent, hanem kiállást a másik mellett. Életemmel, cselekedeteimmel kell az evangélium átadásának eszközévé válnom.
Hallva Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumát, erre figyeljünk oda: nem elég a Feltámadás valódiságát szemlélni és elfogadni, a hitben el kell jutni annak csodálatos mélységű igazságáig is, be kell lépni a misztérium szívébe. Ott pedig fel fogjuk fedezni, hogy ez a hit, ez az igazság alapvetően közösségi és szolidáris. Ez a felismerés pedig kijelöli nem csak hitünk, de egész életünk, megvallásunk és cselekedeteink, életvitelünk és életstílusunk helyes útját.(Török Csaba)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem. Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!
2021. április 11.Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,19-31)
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Ezek az evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvét második vasárnapjának evangéliuma egy egész eseménysort ölel fel. Jézus megjelenése a zárt ajtók mögött, a Szentlélek átadása a bűnök bocsánatára és Tamás apostol kétkedésének és térdre borulásának elbeszélése vezeti be János evangéliumának első lezárását. Bár e három pillanat látszólag elkülönül, mégis sajátos egységet alkotnak.
Húsvétvasárnap két evangéliuma - a délelőtti, Mária Magdolna és Jézus találkozását valamint Péter és János sírhoz futását, és az esti, az emmauszi tanítványok esetét elbeszélő - a húsvéti hitre irányítja figyelmünket. Magdolna nem ismeri fel Jézust, csak amikor ő nevén szólítja az asszonyt. Péter és János reggel még nem látják, csak az üres sírt, a lepleket, és így indulnak hitre, értik meg, amiről Jézus jövendölt nekik. Az emmauszi tanítványok szintén nem ismerik fel a nekik megjelenő Urat, csak a kenyértörésben. Vagyis Jézus húsvéti jelenéseit sajátos vonás hatja át - a feltámadás rejtettségének és a hitnek különös mozgalmassága. A feltámadásnak nincsenek egyértelmű jelei, maga a megjelenő Krisztus sem felismerhető elsőre. Szemtanúk magáról a feltámadás eseményéről nincsenek, csak az üres sír s a halotti leplek láthatók, miként a szekvenciában énekeljük: "Mária, szent asszony, mit láttál utadon? ... Angyali tanúkat, szemfedőt és gyolcsokat".
Ez rávilágít arra, hogy míg a kereszt látványos valóság volt, történelmi tény, amelyet mindenki láthat, bizonyos értelemben megragadhat s ebből kifolyólag sokféle módon érthet - addig a feltámadás, bár a történelemben játszódik le, mégis kívül van a történelmi tényszerűség kategóriáján. Nincs tanú, nincs konkrét, közvetlen, mindenki számára hozzáférhető bizonyosság. Üres sír, leplek, személyes találkozások és tanúságtételek vannak. A feltámadás felismerése tehát elsősorban a hit kérdése, nem pedig a megtapasztalásé, megismerésé.
Azonban a hit maga már csakis a Szentlélek ajándéka lehet. Szent Pál írja: "Nem mondhatja senki: -Jézus az Úr-, hacsak a Szentlélek által nem" (1Kor 12,3). Csak ezt világosan látva értjük meg Húsvét második vasárnapja evangéliumában a Szentlélek átadásának központiságát. Nem pusztán a bűnbocsánati hatalomról van itt szó - hiszen Jézus azt már korábban átadta Péternek, majd az összes apostolnak, szinte ugyanazzal a formulával: "Amit föloldasz (illetve: föloldotok) a földön, a mennyben is föloldott lesz" (Mt 16,19 és 18,18). A Szentlélek átadása a hit húsvéti távlatát jelenti már: a feltámadás Isten hatalmának, Krisztus dicsőségének jele - de a jel helyes olvasásához, értelmezéséhez már a Szentlélekre van szükség. Szent Ágoston több helyütt is foglalkozik ezzel a kérdéssel, s azt mondja, hogy a bűnbocsátó hatalmat az apostolok korábban ígéretként bírták, most azonban, a Húsvéti lélekleheléskor valóságosan birtokolják. Korábban is bírták a Szentlelket, de most már teljesebben - legteljesebben azonban Pünkösdkor, amikor nem csak egy kegyelmi adománnyal, a bűnbocsánattal, hanem gazdagságának egész teljességével árad ki a Lélek, Egyházat formálván. Így ez a Húsvéti elbeszélés egyfajta a Szentlélekben való előrehaladást jelöl, amelynek hatalmas nyitánya Krisztus megkeresztelkedése, a Szentlélek reá való leszállása volt. Az apostolok ezután fokozatosan léptek be a Lélek erőterébe. A mostani evangéliumi szakaszban a Lélek által a húsvéti hit és a bűnbocsánat hatalma tölti el őket - de ugyanakkor megnyílik az út Pünkösd felé is, hogy a húsvéti hitből élő közösség Egyházzá váljék a Szentlélekben.
Ágoston ugyanakkor rámutat egy másik szempontra is (ld. Tract. in Ioan. 74.). A kettős lélekadás - Húsvétkor és Pünkösdkor - számára Krisztus kettős parancsával, az Isten- és emberszeretettel áll párhuzamban. Húsvétkor a Lélekben ismerik meg az apostolok a feltámadt Krisztust, a Lélek által tudják a feltámadásban meglátni az ő istenségét, dicsőségét - és csak így képesek őt igazán szeretni. Istent szeretni a keresztény ember számára annyit tesz, mint Krisztust, a keresztre feszítettet és feltámadottat szeretni. Aki pedig őt szereti, szereti az Atyát is. Ez a szeretet pedig csakis a Szentlélek kegyelméből lehetséges, hisz benne ismerjük fel Urunknak, Istenünknek a feltámadt Krisztust (ld. fentebb) s csak benne tudjuk kiáltani: "Abba, Atya!" Ez a forrása emberszeretetünknek.
Tamás, a kétkedő az, aki nincs ott, amikor a Lelket leheli Jézus a többiekre - és nem tud hinni. Az ő útja valószínűleg éppen ezért hosszabb a húsvéti hithez. Nagy vágya a testi érintésre a lélek gyöngeségének, hiányosságának a jele. A hitnek ő tapasztalati alapot akar - mert rá is áll az emmauszi tanítványokhoz intézett dorgálás: "ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!" (Lk 24,25). A galatákhoz intézett páli intés - "amit lélekben kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?" (Gal 3,3) - átvitt értelemben itt is áll. A húsvéti hit az emberi lélek dolga és a Szentlélek kegyelme - bár Tamás kétkedő szavai szerint testben végezné be útját, tapintani akar, mégis lélekben jut el a célhoz. Leborulva megvallja: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28). A Szentlélek már benne is él, megszületett húsvéti hite. De milyen boldogok azok, "akik nem láttak, és mégis hisznek" (Jn 20,29).
Isteni irgalmasság vasárnapjának evangéliuma tehát egyfajta sajátos utazás a Szentlélek kegyelmében, amely megadja a Feltámadás titkának megértését, a húsvéti hitet. Ennek a kegyelemnek az erejében nyerhetjük el a bűnbocsánatot az Egyházban - vagyis tapasztalhatjuk meg Isten irgalmasságát. A húsvéti hit sajátosan kötődik az isteni irgalmasság megtapasztalásához: a feltámadás ereje valójában az élet hatalma a halál fölött, az irgalomé a bűn fölött. Szítsuk hát fel magunkban a Szentlélek kegyelmét, hogy az ő éltető lehelete hasson át bennünket, s hitünket megerősítve, hitvallásunkat megszilárdítva belegyökereztessen bennünket a Megváltás középpontjába: Isten emberszerető irgalmasságába. (Török Csaba)
Imádság:
Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!
2021. április 4. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,1-9)
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.
Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.
Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.
Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.
Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.
A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.
Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.
A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.
A Nagyhét és Húsvét megünneplése az Egri Főegyházmegyében
A járványhelyzet kedvezőtlen alakulása miatt az Egri Főegyházmegyében továbbra is hatályban maradnak a 2021. március 5-én elrendelt járványügyi rendelkezések.
Ennek megfelelően Főegyházmegyénkben Nagyhéten sincsenek nyilvános liturgiák, a lelkipásztorok az idén is hívek nélkül ünneplik meg a Húsvéti Szent Háromnap misztériumait. Nem állítunk szentsírt és nincs szentség kiszolgáltatás sem, a halál veszély esetét kivéve. Nagypénteken szigorú böjtöt tartunk.
Az érseki szertartásokat nagycsütörtökön 18 órakor, nagypénteken 15 órakor és nagyszombaton 18 órakor, valamint Húsvétvasárnap az érseki szentmisét 10 órakor a hívek élőben követhetik a Szent István Rádió, és a Szent István Televízió YOUTUBE csatornája segítségével.
Eger, 2021. 03. 27.
Ternyák Csaba egri érsek
2021. március 28. – Virágvasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből(Mk 11,1-10)
Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”
Ezek az Evangélium Igéi
Elmélkedések:
Virágvasárnap kettős üzenete világosan megjelenik a szentírási olvasmányokon keresztül a mai liturgiában. Ezen a napon egyszerre van jelen a dicsőség és szenvedés, a világosság és a sötétség, a remény és a gonoszság. Jézus dicsőséges bevonulása a pálmaágakat lengető, hozsannázó tömegben, majd a szentmise evangéliumában a szenvedés történetének felolvasása adja ennek a kettősségnek az alapját. Virágvasárnap hivatalos neve: Urunk szenvedésének vasárnapja, a nagyhét kezdete.
A szenvedéstörténet elvezet a Golgotára. Elgondolkodtat bennünket az emberi befolyásolhatóság, állhatatlanság, árulás és hazugság mélysége, amely alig néhány nap alatt megfordította a tömeg érzelmeit. Egyedül a kívülálló pogány százados volt képes arra, hogy belásson az ármány kulisszái mögé, amikor summásan megfogalmazta: „Ez az ember valóban igaz volt.”
Izajás próféta Jahve szenvedő szolgájáról szóló harmadik éneke készít fel ma bennünket arra, hogy végighallgassuk Jézus szenvedésének és halálának történetét. A szenvedés nemcsak a szolga életéhez és küldetéséhez tartozik hozzá, hanem a keresztény ember küldetésének is része. „Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” A zsoltáros súlyos szavakkal írja le a szenvedő ember panaszait, aki a fizikai fájdalmak mellett átéli a teljes elhagyatottság és megvetettség állapotát: „Kutyák falkája vett körül, gonosztevők serege szorongat engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat.”
A szenvedésben már benne van a győzelem ígérete. Azzal, hogy „megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”, még nincs vége a történetnek. Szent Pál apostol így folytatja a szentleckében: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek.” Isten szenvedő szolgájának minden dicsősége abban van, hogy teljesen átadta, megalázta, kiüresítette magát, mint egy halálra szánt rabszolga: tegyetek velem, amit akartok. A kulcsszó az „ezért”. Ezért Isten felmagasztalta őt. Krisztus isteni felmagasztalása éppen szolgálatában, lehajlásában, a leggyengébbekkel való szolidaritásában mutatkozik meg.
Isten a szeretet. A szeretet pedig a kereszten mutatkozik meg a legnagyobb erővel. Saját magáról szólt Jézus, amikor azt mondta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” A keresztről hangzott fel az Atya iránti gyermeki bizalom kiáltása: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus e szavakkal kilehelte lelkét. Mi pedig ezen a ponton letérdelünk a passió alatt, és imádságba, elmélkedésbe mélyedünk. Különleges és nagyon fontos ez a teljes csendben eltöltött pillanat a mai liturgiában. Gondoljuk meg jól, hogy ebben a szent csendben mit mondtunk a keresztre feszítettnek, és mit mondunk az Atyának. Ezek a talán ki sem mondott, de a lelkünk mélyén megformált szavaink odakerülnek nagyböjti lemondásaink és jócselekedeteink mellé, és ezek készítik elő idei húsvétunkat és örök jövőnket. (Ternyák Csaba érsek)
_____________________________________
Virágvasárnap, vagyis az Úr szenvedésének vasárnapján az egyház belép Jézus szenvedésénekidejébe és terébe. Titokzatos térben vagyunk, Jeruzsálemben és környékén, ahová Jézus vágyott, egyben, mint szeretett tanítványok, a lehető legközelebb Jézushoz, mintegy az ő szívében, ahol a nagyhét leglényegesebb titka zajlik, a Fiú odaadása és engedelmessége Atyja iránt, szeretete és irgalma az emberek iránt. Ki más avathatna be ebbe a titokba, ki más hívhatna meg közvetlenül Jézus szívének szent kamrájába, mint maga Isten, aki Fiát a kereszten mindenki számára elérhető engeszteléssé tette (ahogy Pál mondja a Rómaiakhoz írt levélben – vö. Róm 3,25), vagy pedig maga Jézus, aki felmagasztalva mindenkit magához vonz, s aki engedi, hogy a katona lándzsája megnyissa a szívét… (vö. Jn 12,32; 19,34)
Ezt a két hangot, a szívről és a szívből szóló meghívást különös erővel szólaltatja meg az az ószövetségi olvasmány sorozat, amelyet nagyhéten hétfőtől szerdáig, majd meg nagypénteken hallunk, s amelynek harmadik elemét virágvasárnap is felolvassuk. Az Úr szenvedő szolgájának énekeire gondolok, amelyekben hol Isten mutatja be szolgáját, büszkén és szeretettel, hol ez a szolga beszél meghívásáról és küldetéséről. A befejező, negyedik ének, amelyet nagypénteken olvasunk (Iz 52,13–53,12), mintha a mi válaszunknak, a mi bűnbánó felismerésünknek lenne fájdalmas megnyilatkozása. A liturgia gesztusai és mozgásai és a bűnbánati idő összeszedettséget sugalló gyakorlatai mellett talán éppen ezek az olvasmányok segítenek a leginkább, hogy odaszegődjünk Jézus mellé, illetve mindazok mellé, akik nehézségeik közepette sem veszítik el az emberséget, a hitet és reményt.
A szolga harmadik énekében ugyanis éppen ezt mondja magáról (Iz 50,4-7): hogy vállalja a szenvedést, a megpróbáltatást, s közben nem ereszti el Isten kezét, bízik az ő megígért segítségében. „Isten, az Úr”, vagy szó szerint „az én uram, Jahve” különleges közelségben van a szolgához. Hangja mindent megelőz, minden reggel újra megadja, hogy szavát hallhassa és ismételhesse a szolga. Ezt az ókori szokást, a hallottak szó szerinti ismétlését jelenti, hogy az Úr tanítja a szolga nyelvét. A nyelv a meggyőzés eszköze, az okos és szeretetteli beszéd eszköze, amellyel meg kell erősíteni a megfáradtakat, fel kell éleszteni a kihunyt reményt.
Isten, az Úr állandóan bensőséges kapcsolatban van a szolgával, de a második említéstől fogva egy konkrét történésnek leszünk tanúi: a szolga most már legfájóbb és mégis legfontosabb emlékeit idézi. Az Úr megnyitotta fülét, de a tanítás most már nem egyszerűen szavakban, üzenetek szóbeli közvetítésében állt, bármilyen fontos is volt ez, hanem abban, hogy a szolga egész valóját kiszolgáltatta azoknak, akik tetőtől talpig, minden oldalról támadták és megalázták. A szolga a bizakodó reggelek tanulása és a szenvedésben megőrzött belső szabadság tapasztalata után harmadszor már arról szól, ahogy Isten az Úr megőrzi őt a szégyentől, a megsemmisüléstől, a teljes kudarctól. A szolga azért jött, hogy Istennel egységben legyen – ez a terv és ez a vágy minden nehézség ellenére megvalósult. A szolga azért jött, hogy támasza legyen a megfáradtaknak: fáradt lett a fáradtakkal, kudarcot szenvedett az elesettekkel és kisemmizettekkel.
Izajás könyvének szolgája az értelmezők szerint a Kr.e. 6. században, a fogság utáni korban szenvedett azért, hogy a fogságból hazatérőket az Istentől kapott, vissza nem vont ígéretre emlékeztesse (vö. Iz 50,1-3). Azoktól kellett szenvednie, akik immár Sionban laktak ugyan, de ennek kiválasztott szerepét, valódi fényét régen elfelejtették, s már képtelenek voltak benne hinni. Mi, akik most majd újra meghallgatjuk Jézus szenvedésének történetét, talán megdöbbenünk, milyen közel hozza hozzánk ez a néhány költői, prófétai szó őt magát, az Úr szenvedő szolgáját, Jézust. Ő akkor és most is a hátát tartja értünk, szavaival és szenvedésével hív, hogy újra higgyünk Isten legszebb és legkomolyabb ígéreteiben. (Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.
2021. március 21. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 12,20-33)
Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumi szakasza egy sajátos történést ír le, amelynek kiindulópontja egy egyszerű kérés. Az ünnepekre Jeruzsálembe érkezett görög zarándokok Fülöphöz fordulnak, s kérik tőle: "Uram, látni szeretnénk Jézust!" 2004-ben II. János Pál pápa választotta ezt a mondatot a XIX. Ifjúsági Világnap mottójául. Ez az egyszerű kérés hatalmas láncreakciót vált ki. Amikor Jézus értesül róla, szózatra nyitja ajkát, amelyre maga az Atya válaszol az ég mennydörgésében. Mindezt a csodálatos történést megtapasztalták a körben álló emberek is.
A kérés - "látni szeretnénk Jézust" - s a válasz között első olvasásra nem sok kapcsolat áll fenn. Hisz Jézus szózata az idő elérkeztéről, a megdicsőüléséről, a földbe hulló búzamagról szól; mintha mindezzel egyáltalán nem a felmerülő kérdésre akarna válaszolni. Hogy megértsük az evangélium összefüggéseit, a görögök mondatát mélyebb, lelki értelmében kell felfognunk. II. János Pál pápa így fejti ki e kérés igaz tartalmát 2004-es, a világ ifjúságához intézett üzenetében: "Tudni akarták, ki Jézus. Nem egyszerűen egy olyan megközelítésről van szó, hogy tudni akarták, miképp mutatkozik meg az ember Jézus. Nagy kíváncsiság és egyfajta előérzet indítja őket, amely szerint alapvető kérdéseikre találtak választ; tudni akarták, ki ő valójában, és honnan jött." (Nr. 1.)
Jézus válasza a Megváltó egyfajta felismerését tartalmazza. Számára a Fülöp és András által közvetített kérés jele annak, hogy elérkezett az ő ideje. Elmondva hasonlatát a búzaszemről és sajátos paradoxonát az élet elvesztéséről és megnyeréséről, így reagál a hozzá intézett szavakra: "Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Ne feledjük, ezzel Jézus a kérésre válaszol, miszerint a görög zarándokok látni szeretnék őt.
A válasz nem más, mint az, hogy csak az látja igazán Jézust, aki keresztre feszülve, meghalva, sírba helyezve - majd legvégül feltámadva látja őt. Sokan és sokfelé hallgatták a tanítását, látták csodáit, részesedtek jótéteményeiben. Egyesek kétkedők vagy támadók maradtak, mások hívőkké lettek. De a görögök kérése egy egészen sajátos tényre világít rá. Egyfelől Krisztus híre, a felé meginduló emberek belső indítása már túlnő Izrael konkrét határain. Másfelől pedig immár nem tanítást akarnak hallani tőle, nem csodát várnak tőle - hanem látni szeretnék őt. Úgy is mondhatnánk, hogy teljes igazságában akarják Jézust megismerni.
Krisztus ebből azt a döntő következtetést vonja le, hogy nyilvános életének tanítói szakasza végérvényesen lezárult, kezdetét veszi a döntő pillanat: a meghirdetett Evangélium megpecsételése önnön életáldozatával. Az emberek nem tanítást kérnek már tőle, hanem a lehető legtöbbet: meg akarják látni, meg akarják ismerni őt. A Szentlélek már működik a lelkekben, s indítja őket arra a sajátos belső vágyra, keresésre, majd az abból fakadó elköteleződésre, amelyet a krisztusi hitnek nevezünk. Bukás és felemelkedés, halál és élet pillanata nyílik meg az emberi szív mélyéből fakadó vágy nyomán.
Hogy mennyire így van, arról tanúskodnak az evangéliumi szakasz utolsó jézusi szavai: "Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok." A keresztnek föl kell állíttatnia, hogy a Megváltó azon mutassa meg az őt látni akaró embereknek Isten irgalmát és igazságosságát, Isten üdvözítő szeretetét. Az ítélet pillanata ez, ahogyan a múlt vasárnap hallhattuk, szintén János tollából: "Aki hisz [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában." Aki látni akarja Jézust, annak ő megmutatja magát. Azonban ez a látás más, mint amit az emberek várnak. Nem dicsfény, de szenvedés. Nem harsonazúgás, de halálkiáltás. A fény, az élet csöndben, titkon érkezik meg. Jézus megnyitott oldalának szemlélésében kell meglátnunk Isten szeretetét, azt a szeretetet, amelyet szemlélve hitre indulunk. Jézus látása a szeretet tapasztalata, amint azt XVI. Benedek pápa is kifejtette Deus caritas est kezdetű enciklikájában.
Nagyböjt ötödik vasárnapján az egyház ősi szokás szerint fekete lepellel vonja be a kereszteket, nem csak azokban a helyi egyházakban, ahol azok ékkövekkel díszesek, hanem ott is, ahol csak Krisztus csupasz teste látható a feszületen, mint némely keleti rítusban. Teszi ezt azért, hogy az ember tekintetét megfossza a megszokott látványtól, így készítve elő bennünket Nagypéntek drámai pillanatára, a kereszt leleplezésére. Ekkor a Megfeszített látványa sajátos erővel érint meg bennünket a rejtettség, letakartság után. Mi is mondjuk hát a görög zarándokokkal: "Látni szeretnénk Jézust!" A keresztet borító lepel legyen Jézust kutató tekintetünk várakozásának, vágyakozásának jele, amely beteljesül a nagypénteki titok szemléletében. Szavunk, keresésünk ma is megszólítja, megrendíti Jézust - bennünk a bűnös, elesett emberiség keresi azt az alakot, azt az embert, akinek a látása eljuttat az igaz ismeretre s az üdvösségre.
Ugyanakkor legyen e mondat jeladás arra is, hogy Nagyböjt immár végéhez közeledik, s bűnbánatban megtisztult szívünket most újult erővel kell megtöltenünk a vággyal azután, aki értünk meghalt és feltámadt. Bűneink letétele a szentgyónásban, buzgóbbá váló imáink, keresztútjaink, liturgikus együttléteink, önmegtagadásaink és böjtjeink legyenek eleven tanúságai annak, hogy valóban, tiszta szívből szeretnénk mi is Jézust, a megfeszített Szeretetet látni!
(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus! Látni szeretnénk téged.
Hallgatni szeretnénk tanításod, amely az örök életre vezet.
Követni szeretnénk téged,
mert egyedül az általad mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához.
A nagyböjti idő lehetőséget ad számunkra,
hogy melléd állva felvegyük mi is a keresztet.
A keresztet, amely az isteni szeretet jele.
Ez az időszak alkalom arra,
hogy megismerjük Isten szeretetét és alakítsuk látásmódunkat.
Urunk, segíts, hogy felismerjünk téged minden embertársunkban, különösen a szenvedőkben!
2021. március 14. – Nagyböjt 4. vasárnapja
OLVASMÁNY a Krónikák második könyvéből (2 Krón 36, 14-16. 19-23)
Isten igazságos haragját és irgalmát mutatja
a választott nép száműzetése és megszabadulása.
Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult.
Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság. Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért.
Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ô a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: ,,Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ô megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.''
Ez az Isten igéje.
A szerző visszatekint népe történetére a babiloni fogság után. Isten a szövetséghez híven mindig figyelmeztette népét a próféták által, de a vezetők nem hallgattak rá. Ezért jogos volt a büntetés, a templom és a város pusztulása meg a fogság. De Isten büntetése az irgalom jele is, mert felhív a bűnbánatra. Isten tehát az ember javát akarja, nem a büntetést
VÁLASZOS ZSOLTÁR 136, 1-2. 3. 4-5. 6 4g. tónus.
Válasz:Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad. 6. vers.
Előénekes: Babilon folyói mellett ültünk és sírtunk, * Sion városára emlékeztünk.
Hárfáinkat fűzfákra függesztettük, * azon a földön.
Hívek: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
E: Mert akik elhurcoltak minket, * dalt akartak hallani tőlünk.
Elnyomóink öröméneket követeltek tőlünk: * ,,Daloljatok nekünk Sion dalaiból!''
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
E: Hogyan dalolhatnánk az Úr énekeit * az idegen földön?
Ha elfelednélek téged, Jeruzsálem, * száradjon el a jobb kezem!
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
E: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
Ha nem Jeruzsálemet tartom * legfőbb örömömnek.
H: Ragadjon ínyemhez a nyelvem, * ha nem emlékezem meg rólad.
SZENTLECKE Szent Pál apostolnak az efezusiakhoz írt leveléből(Ef 2, 4–10)
Isten Krisztussal életre keltett minket is,
bűneink miatt halottakat.
Testvéreim! A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából.
Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.
Ez az Isten igéje.
A megváltást, az üdvösséget Jézus Krisztus hozta, nélküle az ember ki volna téve a lelki halálnak. Isten azonban szereti teremtményeit és Krisztus feltámadásában megmutatta, hogy egészen átalakíthatja természetünket. A megigazulásban már a feltámadt Krisztus életének hatását hordozzuk magunkban, tehát új teremtménnyé válunk vele együtt. Ennek az újdonságnak az élet alakításában is meg kell mutatkoznia.
EVANGÉLIUM ELŐTTI VERS
Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, * hogy örökké éljen minden őbenne hívő. Jn 3, 16 – 1D2 tónus.
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből (Jn 3, 14-21)
Isten a mi üdvösségünkért küldte el egyszülött Fiát a világba.
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
,,Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.''
Ezek az evangélium igéi.
Jézus magyarázza e jövetelének célját. A kiindulás az Atyának a világ iránt való szeretete. A bűn ellenére sem vonta vissza jóindulatát, hanem elküldte Fiát, s lehetőséget adott neki, hogy áldozatával jóvátegye a világ bűneit. Mi a hitben azonosulunk a meghalt és feltámadt Krisztussal és részesei leszünk istenfiúságának. Aki viszont nem hisz, az kizárja magát a világosságból és az isteni életből. Isten irgalma annak ellenére is érvényesül, hogy az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. A világosság tükrözése is keresztény feladat.
Elmélkedés:
Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumában Jézus egy olyan esetet idéz fel, amely minden zsidó előtt ismeretes volt - a Mózes által a pusztában fölemelt kígyóról van szó. Az ószövetségi pillanat igen drámai volt. Isten kiszabadította a népet az egyiptomiak kezéből, csodálatos jelekkel vezette, irányította őket, s szövetséget kötött velük. A nép mégis lázadozott, elégedetlenkedett. Isten gazdag ajándékozására, csodálatos erejére az ember szüntelen elégedetlenkedése, önzése, kételkedése, kicsinyhitűsége a válasz. Ahogy az ősbűnnél feltűnt a kígyó mint a csábítás jelképe, az ember nagyravágyásának, önmagát istenné tenni akarásának sugallója, úgy a szövetségkötés mondhatni "ősbűnénél" is feltűnik a kígyó - azonban most már mint a büntetés eszköze. Kígyók lepik el a tábort és marják meg az Isten illetve Mózes ellen lázongókat. Számukra lesz a szabadulás, a menekülés jele a rézkígyó, amelyet botra tűzve felmutatott Mózes. Aki rátekintett, megmenekült.
Így a kígyó egyszerre lett a kísértés és a bűn, a büntetés és a menekülés jelképe az Ószövetség szimbólumvilágában. A kígyó, amely körülfon, a kígyó, amelynek a mérge öl, de gyógyszer, ellenméreg is lehet. E sokféle, sokdimenziójú jelentést kell szemünk előtt tartanunk, hogyha Jézus szavait teljes mélységükben meg akarjuk érteni.
Krisztus magát ehhez a fára tűzött mózesi kígyóhoz hasonlítja. Miként teljesül rajta e három dimenzió, a kígyó által jelképezett hármas valóság? Ezt vizsgáljuk most meg!
1) A kígyó a kísértés és a bűn jelképe. Jézusról azt írja Pál, hogy "a bűnös testhez hasonló" alakban jelent meg közöttünk, másutt pedig, hogy "mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve". Vagyis Jézus a megtestesüléskor az ősbűn következményeit, vagyis a betegséget, szenvedést, összetörtséget, halált önmagán viselő emberi testet öltötte fel. Bűnt nem követett el, de ebben a testben mégis megkísértette őt, az örökkön szentet, a Sátán - miként arról nagyböjt első vasárnapján hallhattunk. Vagyis a megtestesülés dinamikája alapvetően egy lefelé, az emberi egzisztencia mélységei, árnyai felé tartó mozgás Isten részéről, ahogyan arról a Filippi levél Krisztus-himnusza beszámol. Krisztus - bár bűntelen - a bűnös testhez hasonló módon, a király szolgaként lép föl, születik a világba.
Euthymius egyházatya ennek kapcsán felhívja a figyelmünket, hogy a mózesi kígyó ércből, egyes fordítások szerint rézből készült. Ez szerinte arra utal, hogy Krisztus - jóllehet a mi bűnös testünkhöz hasonló alakban jelent meg - mindvégig szilárd maradt a bűnnel szemben, nem volt törékeny. Megkísértetett, de mint az érc, ellenállt.
2) A kígyó a büntetés jelképe. Jézus Nikodémussal folytatott párbeszédében különös hangsúlyt kap az ítélet szó. "Aki hisz benne [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában". Az ítélet a Fiú kezében van - az Atya akaratából. A benne való hit vagy hitetlenség lesz a nagy számadás központi kérdése. Így sajátos módon teljesül Simeon jóslata, amelyet a jeruzsálemi Templomban Jézus bemutatásakor mondott: "Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai." Jézus szavai - "Én vagyok a világ világossága" - így sajátos értelmet nyernek. Nem csak megvilágít, hanem bevilágít mindent és mindenkit. A fényében minden igaz színét, igaz formáját mutatja - ez a tulajdonképpeni ítélet. Az ellentmondás jeleként vízválasztó ő, aki előtt vagy igent, vagy nemet kell mondani. Az igennel átmegyünk az ítéletből az életbe, míg a nemmel mi vonjuk magunkra az ítéletet. Így lesz a büntetés s az ítélet jelképe Krisztus, az Örök Bíró, a Pantokrátor ég és föld felett - akinek az ítélete azonban nem a jog és törvény betűje, hanem az igazság és a szeretet fénye szerint dönt.
3) A kígyó mint a menekülés jelképe. Ezen a szinten éri el a hasonlat az igazi krisztusi magaslatot. Krisztus emberként való születése, megkísértése, halála, valamint hatalma az ítéletre csak akkor mutatkozik meg igaz valójában, hogyha azt Húsvét fényében szemléljük. Krisztus felmagasztaltatása a földről, a fára szögezettsége, keresztje nem önmagában áll. Megfeszülése s a megtestesülve meghaló Istenben való hit ezért lesz az élet útjává. Nem csak felmutatják őt a népnek, de a keresztre feszítettből fog kiáradni az élet húsvéti, többé már nem romlandó ereje. Az Egyház az imaórák liturgiájában többször imádkozza antifónaként: "Urunk keresztje az élet fájának bizonyult". Ez a bizonyosság számunkra a menekülés, a megváltás útja.
Nagyböjtben szeretnénk tehát ezt a hármas dimenziót - a megkísértettség, az ítélet és a megváltás síkjait - szemlélve előkészíteni szívünket Húsvétra. E három egybefonódik Krisztusban - aki nem csak példaképünk, de valós utunk is. Az önmegtagadás, a bűnbánat legyen hát méltó előkészítője ünneplésünknek.
(Török Csaba)
Imádság:
Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte, és Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.
Egyetemes könyörgések
Pap: Kérjük, testvéreim, Isten kegyelmét, hogy felhagyjunk a sötétség cselekedeteivel, és mindenkor az igazság fényében járjunk!
Lektor:
1. Engedd, Urunk, hogy híveid jócselekedetekkel tanúsítsák, hogy ők a világosság fiai!
Hívek: Kérünk téged, hallgass meg minket!
2. Add, hogy Szentatyánk, N. pápa és püspökeink tanítása a világosság útján vezesse Egyházadat!
Hívek: Kérünk téged . . .
3. Add, hogy a nemzetek akaratod szerint igazságos békében éljenek!
Hívek: Kérünk téged . . .
4. Add, hogy a nagyböjti bűnbánatban megtisztuljunk bűneinktől, és minden tettünket a szeretet irányítsa!
Hívek: Kérünk téged . . .
5. Egyesítsd plébániánk bűnbánatban megújult népét a szentmiseáldozat szeretetközösségében!
Hívek: Kérünk téged . . .
Pap: Mennyei Atyánk! Segíts minket kegyelmeddel, hogy a nagyböjti bűnbánatban teljesen megtisztuljunk, és a világosság fiai lehessünk! Krisztus, a mi Urunk által.
Hívek: Ámen.
2021. március 7. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 2,13-25)
Abban az időben, mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben Mózes kihirdeti a Tízparancsolatot. Nem tilalmak ezek, hanem az emberi méltóság megalapozói. Isten ma is gondunkat viseli, az Ő törvényei mindig a javunkra szolgál.
A második olvasmányban Szent Pál a korintusiaknak és velük együtt nekünk is azt üzeni, hogy a kereszt bölcsessége nem fogható fel az e világi tudományok logikája útján, vagyis, hogy a kereszt titka felé nem ésszel kell közeledni, hanem szívvel.
Az Evangéliumban Szent János beszámol a templom megtisztításáról. Nem könnyű biztató, örömteli üzenetet kiolvasni ebből az evangéliumi szakaszból. Meglep bennünket Jézus szigora, fenyegető magatartása. Igaz, nem olvassuk, hogy használta is volna az említett ostort, vagy csak fenyegetésként vette kezébe, de így is furcsa képet fest a mi jóságos Jézusunk ostorral a kezében. Annál is inkább, mert valójában talán nem is a szerencsétlen árusok voltak a legnagyobb vétkesek, hanem azok, akik kihasználták őket, mert egész biztosan magas százalékot kellett nekik fizetniük a farizeusoknak és más templomi tisztviselőknek. Azoknak járt volna inkább az ostor. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a kiűzött kereskedők nem ellenkeztek (protestáltak), hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének. Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek Jézustól, hogy ezáltal igazolja magát és viselkedését. Jézus válasza nem elégítette ki őket, mert nem értették meg az utalást, hogy az ő teste is templom, amelyet ha lebontanak, azaz ha meg is ölik, harmadnapra Isten újra felépíti, vagyis feltámad. Itt kezdődik ennek az evangéliumi jelenetnek az örömteli üzenete. Mindenekelőtt megtudjuk azt, hogy a Templom az Atya háza.
Ez a mi templomainkra is érvényes. Istent mindenhol megtaláljuk, de minden templom Isten közelségének különleges helye. Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy egyetlen szava sem veszik el, amint ezt megjegyzi Szent János evangélista. Jézus ugyanis itt saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek későbben és ennek alapján erősödött meg hitük. Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogyan Isten is hosszú távon lát mindent. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli vagy jelen tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket. Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul: “Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről, tudta, mi lakik az emberben”.
Tényleg, mi lakozik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne: jó és rossz. A történelem során az ember elkövetett minden elképzelhető gonoszságot. A mi szívünkben is ott lappang az ellenségeskedés, az önzés és még sok más negatív tartalom. Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk, akkor esetleg vonzóvá válik. Néha mi is szeretnénk, ha megtisztítaná az Egyházat mindazoktól, akikről mi úgy véljük, nem oda valók. De ha így gondolkodunk, akkor esetleg nekünk sem jutna hely az Egyházban, mert az Egyház nem részvénytársaság, amelybe valaki betársul, hanem Isten népe, amelyben mindenkinek helye van. Végül gondoljunk arra, hogy Jézus a templomból csak azokat űzte ki, akik ott földi javakat kerestek, nem pedig lelki vigaszt. Mi azért keressük Jézust, mert hisszük, hogy nála találjuk meg életünk értelmét és lelkünk békéjét. Jézust nem kellett felvilágosítani az emberről, mert Ő jól tudta, mi lakik az emberben. Isten ma is ismeri az embert, nem kell tehát kapkodnunk, hogy vajon látja-e Isten mi történik itt a földön, mennyire elburjánzott a rossz? Persze, hogy látja, tudja és cselekszik. De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság. Merjünk hinni a „jobb jövőben”, amely mindig Isten felé mutat. (Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka. Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.
2021. február 28. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 9,2-10)
Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az ember életének alaptörvénye a törekvés, a haladás. Amíg élünk, folytonos a mozgás, a cselekvés. Időnként persze lelassulunk, vagy éppenséggel felgyorsulunk. Ám megállni, tökéletesen mozdulatlanná dermedni nem lehet. Ha ez megtörténne, az maga lenne a halál.
Olykor nagyon jó, hogy így van elrendezve a dolgok sora. A nehézségeket le tudjuk küzdeni, a gátakon át tudunk lendülni. Előbb-utóbb minden fáradságos vagy szomorú útszakasz a végéhez ér, s mi továbbléphetünk. Máskor azonban terhessé válik ez a szűnni nem akaró dinamika. Hiszen vannak percek, amikor a létezés a legszebb, a leginkább beteljesült arcát mutatja: ilyen egy csodálatos ünnep, a szeretet, vagy éppenséggel valami szépségessel való találkozás. Olyan jó lenne ilyenkor megállítani az időt, és ebben az örökkévalóságig „kimerevített” pillanatban létezni!
A színeváltozás hegyén az apostolok olyan élményben részesülnek, amely szavakba önthetetlen. A látás, a hallás, az emberi tapasztalás eljut a határaiig, és fogalmakkal kifejezhetetlen érzések támadnak bennük. „Jó nekünk itt lennünk!” – ebben az egyszerű mondatban elképesztő mélységek lakoznak. A Jézussal vándorló, megannyi csodát látó apostolok egy rövid időre betekintést nyernek a Mester isteni valóságába, és amit ott észlelnek, megragadja, vonzza, megérinti őket. „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül” (Zsolt 34,9) Ez a zsoltárvers elevenedik meg a hegyen. Miként a zsoltáros, úgy Jézus tanítványai sem képesek szabatos teológiai kifejezésekbe önteni a kivételes tapasztalást. Az érzékek egyszerű szavai mondják ki, hogy az istenivel való találkozás a létezés legszebb, legjobb, „legízesebb” lehetősége. Minél közelebb vannak Istenhez, annál közelebb vannak önmaguk beteljesüléséhez. Az Isten fénye nem kioltja, hanem a végtelenségig felfokozza az emberinek a ragyogását is.
Ebből a szakaszból megérthetjük: a lemondás, az önmegtagadás, az aszketikus gyakorlatok sora azt a célt szolgálja, hogy a részleges és a töredékes kiszorításával teret nyissunk az emberi mértéket meghaladóan túláradó előtt. Nem azért koplalok, hogy éhes legyek, és elvesszenek az ízek, hanem azért, hogy a lehető legerőteljesebben érezzem a legédesebbet. A jó böjt nem eltörli, kiiktatja, hanem egyenesen felfokozza a vágyakozást. Nem „kizár az örömökből”, hanem segít felkészülni a minden emberi léptéket meghaladó boldogság befogadására. A böjtben nem a semmi és a hiány, hanem a minden és a bőség erői munkálnak.(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk érted, de olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Segíts minket ezekben az órákban és napokban! Segíts, hogy újra felvegyük életünk keresztjét és induljunk veled! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Add, hogy életünk nehéz szakaszaiban mindig arra gondoljunk, hogy a mennyei Atya az örök boldogságra hív minket.
2021. február 21. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,12-15)
Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A Húsvétot megelőző negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból eredeztethető, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emléke a mai napig megjelenik a szertartásban: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Az idén a hamut a homlok érintése nélkül hintjük. A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.
Mivel a vasárnapok az Egyház gyakorlata szerint nem számítanak böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.
A nagyböjt azért tart pontosan negyven napig, mert a Szentírásban és az abból kiinduló keresztény hagyományban a negyvenes szám mindig az egyes események jelentőségét emeli ki. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.
A farsang elmúltával, sokan kérdezhetnék miről mondhatunk még le, hisz ebben az esztendőben nem tarthattunk bálokat, nem vehettünk fel farsangi maszkot. Ellenben továbbra is maszkot kell viselnünk, nem látogathatjuk szeretteinket, a kulturális és szórakoztató programokat pedig felváltották a szorongó járványügyi hírek. A következő időszakban a kényszerű és önként vállalt lemondásokat szenteljük meg az elfogadás erényével. Nagyböjt első vasárnap evangéliuma Jézus pusztába való kivonulását tárja elénk, ahol az Atya akaratának elfogadását erősítette meg.
Szentmártoni Mihály, korunk teológusa és nagy elmélkedője szerint, … Ennek az evangéliumi eseménynek igazi szereplője a „puszta”! A puszta bibliai fogalom. A választott nép a pusztában bolyongott negyven éven keresztül, Keresztelő Szent János a pusztában készült elő nyilvános fellépésére. Jézus is a pusztába vonult ki, hogy felvállalja messiási küldetését. A pusztának sokrétű gazdag üzenete van számunkra is.
A puszta szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt, például bölcsességgel ajándékoz meg bennünket. Segít bennünket abban, hogy felfedezzük az igazán lényeges dolgokat: a városban az ügyek elrendezésére, az autóra, a kiadásokra gondolunk, a pusztában az életre gondolunk és akaratlanul is felszínre kerülnek a legfontosabb kérdések, mint pl. az, hogy mi az értelme mindennek, miért is élünk?
A puszta magánya segít bennünket abban, hogy újra megtaláljuk emlékeinket: határidőnaplónk ugyan emlékeztet bennünket arra, hogy mit kell tennünk, de a pusztában arra gondolunk, hogy mivé kell lennünk.
A puszta felfedezteti velünk a jelent: a városban állandóan a jövőre gondolunk vagy a múltra és elfelejtünk a jelenben élni. A pusztában csak „most”van, és ezt a jelen pillanatot kell élnünk annak teljességében. A pusztában nem lehet könnyelműen élni. Az ember vagy él, vagy meghal.
A pusztában megtanulunk jobban tájékozódni: a városban olyan épületek alapján tájékozódunk, mint hivatalok, iroda, iskola, üzlet, stb. A pusztában megtanulunk tájékozódni a napfény és a csillagok ragyogása, a vízforrás, vagy a dombok alapján. A pusztában segít bennünket az, ha felfelé nézünk, az égre, a csillagokra, amire nemigen gondolunk a városban, ahol inkább az utat nézzük, nehogy valamiben megbotoljunk.
A pusztában megtanulunk alkotni: a városban arra megyünk, amerre a többiek, mindig a már kiépített utakat követjük. A pusztában nincsenek utak; ki kell azokat taposni, és ezt nekünk kell megtennünk. Csak azt tudjuk, hová akarunk eljutni, de az utat nekünk magunknak kell kiválasztanunk.
A pusztában felfedezzük az egyszerű dolgok szépségét; a városban legtöbbször a drága dolgok kötik le figyelmünket. Ellenben a pusztában a legértékesebbek a legegyszerűbb dolgok: egy kis víz, kenyér, egy kis árnyék! A pusztában megtanulunk odafigyelni: a városban a türelmetlenség, másokon való bosszankodás elidegenítenek, … a zaj és a kiabálás megsüketítenek bennünket, a hallásunk szinte eltompul. A pusztában viszont megnyílnak füleink a legkisebb zörrenésre is. Még a szél dúdolását is halljuk. Odafigyelünk lényünk mélyére, annak mozdulataira.
A pusztában rádöbbenünk saját gyöngeségünkre és határainkra is: annak ellenére, hogy az ember sok mindent meghódított, itt felfedezi, hogy egy kis víz hiányában elveszett. Ám ebben a gyöngeségben az ember felfedez egy nagyságot is: a másik jelenlétét. Szükségünk van másokra ahhoz, hogy megmaradjunk. Megtanuljuk jobban értékelni mások létét. Felfedezzük az embereket egyszerűségükben, érdekek nélkül, mint testvéreket és barátokat. De mindenek fölött felfedezzük a Másikat: rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére.
Gyakran, félünk a pusztától, …a magánytól. Nagyböjt a pusztába vonulás ideje. Ne féljünk tőle. Engedjük, hogy a mi Urunk fogja meg kezünket és lépjünk be vele lelkünk magányába, ahol ismét meghallhatjuk a puszta gazdag üzenetét.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus!
Te egykor és ma mindenkinek hirdeted: „Térjetek meg!”
A nagyböjt a bűnbánat ideje.
A böjti idő a megváltás titkának, a te szenvedésednek és feltámadásodnak ünnepére készít fel.
A megtérés elmélyít minket a jó megismerésében.
A megtérés elmélyíti bennünk azt a tudatot, hogy bűnösök vagyunk, de ez nem jelenti vesztünket, hiszen az irgalmas Atya megbocsát nekünk.
A megtérés útjára, a bűnbánat útjára nem egy büntetni akaró, hanem egy megbocsátó Isten vezet.
Ha rálépünk a bűnbánat útjára és alázattal tesszük meg azon az Isten felé vezető lépéseket, akkor észrevesszük, hogy a bűn sötétségén túl felragyog a kegyelem világossága, melyet te, a mi Megváltónk adsz nekünk.
2021. február 14. – Évközi 6. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,40-45)
Abban az időben egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik”. Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus újból gyógyít - ezúttal egy leprást. A csoda leírása újabb szempontokkal bővíti ki Márk evangéliuma első fejezetének végén mindazt, amit már eddig láttunk, megtudtunk az Istenember messiási küldetéséről.
A lepra az ókor embere számára az egyik legdrámaibb betegséget jelentette. Ennek a legfőbb oka az lehetett, hogy válogatás nélkül terjedt, a tünetek nem azonnal jelentkeztek, s az ember kénytelen volt évekig, nagyon hosszú ideig együtt élni fájdalmaival, szenvedéseivel. Mindezt még tetézte az is, hogy - épp a fertőzéstől való félelem miatt - teljességgel kitaszította őt az emberi közösség: a család, a falu vagy város népe. Így tehát a testi szenvedés, a lassú, fájdalmasan hosszadalmas anyagi leépülés, szétesés kínlódásait tetézte az emberi leépülés: az ember elvesztette méltóságát, emberi létét, kitaszított lett, kapcsolatok nélkül az emberi világon kívülre vetett valaki. Rongyokban, csengővel a kezében koldulva, az egészségesek elől menekülve, barlangokban és pusztaságokban éltek, mígnem a megváltó halál végre megszabadította őket.
Az Ószövetségben a Leviták könyve foglalkozik részletesen a lepra kérdésével (ld. Lev 13-14). A papoknak, a levitáknak volt feladata, hogy a betegséget felismerjék, s megfelelő módon járjanak el a beteggel szemben. A betegség gyanúja esetén mindenkinek önként kellett jelentkeznie a papoknál - nem csak azért, mert védeni akarták a közösséget a fertőzéstől, hanem egyszersmind az élet Ura, Isten iránti tiszteletből is. Ugyanis a lepra - épp mivel oly titokzatosan terjedt, néha mintha a semmiből bukkant volna fel - Isten büntető ujjaként jelent meg a hívő zsidók előtt. Amikor Mirjám a pusztában öccse, Mózes ellen fordul, hóként lepi el testét a lepra (Szám 12,10). Amikor Uzija király gőgjében arra vetemedik, hogy papi ténykedést folytasson a jeruzsálemi Templomban, őt is hirtelen, a papok szeme láttára szállja meg a lepra (2Krón 26,19-20). Isten csapása a királyt sem kímélte - s a lepra nem csak a test szenvedését, de a teljes bukást is magával hozta, hisz egy elkülönített, tisztátalan király nem vezetheti az országot, még sírt sem kaphat ősei között.
A lepra tehát egy alapvető üzenetet is közvetített az emberek felé, túl a félelmen, iszonyaton: az élet ingatag és esendő. Vannak olyan erők, olyan hatalmak, amelyek nem állnak irányításunk alatt, bármikor és bárkit elérhetnek, s bármilyen életet semmivé tehetnek - még a legnagyobbét, a királyét is. Az ember bizonytalan lábbal áll a földön, s az emberi kötelékek is esendők, hisz a betegség pillanatában azoknak is végük. Nincs bizonyosság, nincs biztonság, az ember - legyen bármennyire is erős, hatalmas vagy gazdag - ki van szolgáltatva. Nem csak a puszta halálról van szó, hisz azon, mint kapun átlép az ember - hanem az évekig húzódó szenvedésről. A leprában nem csak meghal az ember, de előtte évekre, évtizedekre élő halottá válik. A halál borzalom, a lepra viszont a halál utáni pokol és magány elővételezése a földi életre.
Mindez az ószövetségi népet szüntelenül Istenre, az élet Urára emlékeztette. Isten az abszolút hatalom, ezért az ember számára a legtöbb, amit tehet, hogy törvényeit megtartva igyekszik igazságban és szentségben megmaradni a Mindenható színe előtt. Akkor ő megkönyörül a bűnösön, s megóvja az egyébként oly törékeny és esendő emberi életet.
Az évközi hatodik vasárnap evangéliumában Jézus elé lépő ember is ebből az élethelyzetből érkezik. Tisztátalan és kitaszított ember, aki betegsége miatt se családhoz, se néphez, se valláshoz nem tartozik, s magányosan tengeti pusztai életét. "Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem." - mondja Jézusnak. Azért megdöbbentő szavak ezek, mert egyrészt kifejezésre juttatják azt, hogy az emberi kiszolgáltatottságban ez a beteg minden reményét egyetlen személybe helyezi; másrészt egy embertől várja azt, ami csakis Isten hatalmának megnyilvánulása lehet. Jézusnak megesik a szíve rajta: "Akarom! Tisztulj meg!" Tekintéllyel és erővel kimondott szavak ezek. Amit két hete a kafarnaumiak megéreztek az evangéliumban - "úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" -, az most eleven és kézzelfogható valósággá lett. Csodájával Jézus nem csak gyógyít, de egy elveszett emberi személyt, egzisztenciát, egy teljes testi-lelki-társadalmi életet teremt újjá.
A csodatétel utáni jézusi szavak elgondolkodtatók. Azt mondja a betegnek, hogy megtartva a Leviták könyvének előírásait, jelenjen meg a papok előtt, hogy azok megállapítsák a gyógyulást, s utána mutassa be a törvény által előírt áldozatot. Vagyis Jézus rámutat, hogy a teljes gyógyulás nem csak a kór elmúlásában áll, hanem abban is, hogy az egykor leprás most visszatér az emberi világba. Újból belép a vallási-emberi közösségbe. A törvény felvállalása, a közösség szokásainak megtartása ennek jele.
Ugyanakkor azt is a lelkére köti, hogy senkinek ne szóljon a csodáról - a perikópa záró szakaszából ki is derül, miért. A csoda olyan visszhangra lelt, hogy Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba. Ellenségei üldözték a hatás miatt, szimpatizánsai pedig csodatevő, gyógyító rabbit csináltak volna belőle. Ám ő nem ezért jött hozzánk - múlt vasárnap hallhattuk: "azért jöttem, hogy hirdessem az evangéliumot." Ez is mutatja, hogy az alapvető üzenet nem a csoda ereje és nagysága, hanem az örömhír, az, hogy az Isten felkarolja az elesett, lelkében, emberségében megtört, meggyengült és megbetegedett embereket. Isten számára, bár fontos a test, az igazi csodát az ember életének belső megújítása jelenti. Így megérthetjük, hogy a leprás szava - "Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem." - a mi szavunk is. A mi sebeink nem a bőrünkön, életünk felszínén vannak, hanem lenn a mélyben. A csoda ott is megtörténhet, csak kívánnunk és kérnünk kell.
Imádság:
Urunk, Istenünk! A bűn elszakít bennünket tőled és az Egyház közösségétől. A bűnöktől való szabadulást egyedül te adhatod meg nekünk. Lelkünk bűneitől nem szabadulhatunk meg saját erőnkből. Ha bűnbánatot tartunk és a szentgyónásban megvalljuk bűneinket, ez a cselekedet annak a kifejezése, hogy szeretnénk helyreállítani a megsértett kapcsolatot veled, a mi irgalmas Atyánkkal és az Egyház közösségével. Amikor bocsánatot nyerünk vétkeinkre, te visszafogadsz bennünket a szeretet közösségébe. Urunk, megvalljuk bűneinket, és alázattal fordulunk hozzád: bocsáss meg nekünk!
2021. február 7. – Évközi 5. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,29-39)
Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda.
Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus elment Simon és András házába, hogy meggyógyítsa Péter apostol anyósát, aki lázas betegen feküdt. Amikor beesteledett, odavitték hozzá a többi beteget is, az egész város ott tolongott az ajtó előtt. Sokakat meggyógyított, akik különféle bajokban szenvedtek. Másnap Jézus hajnalban kelt, és elment egy elhagyatott helyre, hogy ott imádkozzék. Amikor rátaláltak, azt mondták neki: téged keres mindenki. Jézust ma is megtalálhatjuk, azóta is itt jár közöttünk, gyógyít és hajnalban kel. Olyankor biztosan lehet találkozni vele... Mi is újjászülettünk általa a keresztség kegyelmében, és mindennap megújít bennünket irgalmassága által. Megváltottak vagyunk, azért, hogy Krisztus jelei legyünk a testvéreink között. Péter anyósa pedig minden meggyógyultnak példát ad azzal, hogy szolgálja őt.
„Téged keres mindenki.” A tömeg keresi Jézust, mert vonzza őket, amit mond és tesz. Emlékeztet ez az esemény arra, amikor a csodálatos kenyérszaporítás után is mindenki őt kereste, és királlyá akarták tenni. Akkor az ingyen kenyér miatt, most pedig azért, hogy gyógyulást találjanak nála. Jézus viszont nem azért tesz csodákat, hogy elnyerje a csodálatunkat és hódolatunkat. Az Atyához akar elvezetni minket, ezért szólít a követésére. Ahhoz, hogy Krisztus igazi tanúi és hirdetői legyünk, követnünk kell őt abban is, hogy keressük a kapcsolatot az imádságban az Atyával. Jézus a mai evangéliumban, ahogyan számos más alkalommal is, visszavonult imádkozni egy magányos helyre. Ha követjük őt ezen az úton, akkor lehetünk hiteles tanítványai.
A szentleckében Pál apostol igazi Krisztus-követőként arra emlékeztet, hogy az evangélium hirdetése olyan kötelesség, amellyel nem lehet dicsekedni. Őt is vonzza Jézus személye és evangéliumának ereje, amelyet meg akar ismertetni minden emberrel. E cél érdekében nem riad vissza attól, hogy bár független, mindenkinek a szolgája legyen. Sőt attól sem, hogy gyönge legyen a gyöngék megnyerése érdekében. Vagyis végső soron mindent alárendel az evangélium hirdetésének, hogy minél több embert megnyerjen Jézusnak.
Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában Benedek pápának egy Brazíliában elmondott beszédét idézi, amelyben elődje a vonzásról beszél. „Mindenkinek joga van megkapni az evangéliumot. A keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem, mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak. Az Egyház nem térítéssel, hanem »vonzással« növekszik.” (14). Krisztus ma is vonzza azokat, akik keresik, és meg akarják találni őt, azokat, akik képesek hajnalban felkelni, hogy az imádságban találkozzanak vele.
(Ternyák Csaba egri érsek)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te fáradhatatlanul végezted azt a küldetést, amit a mennyei Atyától kaptál. Hirdetted az evangéliumot a szegényeknek, akiken a gazdagok nem segítettek. Irgalommal fordultál a betegekhez, akiken mások nem tudtak segíteni. Odafordultál az özvegyekhez, akikkel nem törődött a társadalom. Tanításod és cselekedeteid valóban azt igazolták, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása. Te isteni hatalmaddal megtörted a gonosz uralmát az emberek felett, megszüntetted a betegségeket és hirdeted mindenkinek az örömhírt. Uram, hozzon nekem szabadulást a te jelenléted! Add, hogy mindig téged keresselek és téged kövesselek! Segíts, hogy tanításodban felismerjem az üdvösség örömhírét! Mutasd meg az Atyához vezető utat!
2021. január 31. – Évközi 4. vasárnap
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,21-28)
Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A mai szakasszal folytatódik Márk evangéliumának olvasása. Miután az evangélista bevezett bennünket Jézus Krisztus Örömhírébe, az apostolok meghívásán keresztül meghív Jézus követőinek sorába. A helyszín most már nem a Kafarnaum melletti tengerpart, hanem maga a város. Jézus a tenger menti úton betér a városba. Ez a Genezáreti tó északnyugati partján fekvő kb. 2000 lakosú város ettől kezdve Jézus városa (Mt 9,1; Lk 4,31) lesz, ahová mindig visszatér és ahonnan elindul tanítói körútjaira és végső soron Jeruzsálembe. A Via Maris (a tenger menti út) kereskedelmi és hadászati szempontból régóta ismert út volt (Iz 9,23). Ennek az útnak az egyik csomópontja volt Kafarnaum (héb. Kefarnachum – menedék, engeszelés, vigasz; ma Tell Hum; abban az időben a vallásos zsidók itt tisztelték Náhum próféta sírját). Itt lakik Simon és András, Jakab és János; itt gyógyítja meg Jézus Simon anyósát, az inaszakadt szolgát (Mk 2,1), innen szólítja el a vámasztal mellől Lévit, a vámost (Mk 2,14), meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt és Jairus leányát stb. Röviden szólva Jézus itt beszélt legtöbbször és itt tett legtöbbször csodát.
Márk bevezet minket Jézus egyik eseménydús szombati napjába, amelynek során tanít (vö. Mk 6,2), ördögöt űz, meggyógyítja Simon anyósát, ismét gyógyít betegeket még naplemente után is. Ezt a napot leginább új szombatnak célszerű nevezni – hiszen Jézus személye maga a szombat. Érdekessége Márk elbeszélésének, hogy az 1,21-22 inkább összefoglaló beszámoló, míg az ördögűzés már részletesebb 1,23-28 (legvalószínűbb, hogy Márk ezzel akarta mintegy bizonyítani Jézus hatalmának hatékonyságát). Az elbeszélt esemény közelebbi helyszíne a kafarnaumi zsinagóga, ahol a vallásos zsidók összejöttek, hogy imádkozzanak, hallgassák a Szent Írások felolvasását és a hozzájuk fűzött tanítást. Akinek volt megfelelő tudása az írások értelmezéséhez, az szólásra emelkedhetett, de fel is kérhették. Az első újdonság amivel Jézus ámulatba ejtette hallgatóságát, hogy hatalommal tanított, nem úgy, mint az írástudók, akik sajátos magyarázati módszerrel értelmezték az írásokat, amelyben valamely bölcs személyiség tekintélye volt a mérvadó. Jézus tanításában a tekintély maga az Isten (Mk 2,10; 10,45; 11,27-33). Jézus az Isten Fölkent Messiásaként hatalommal tanít (vö. Dán 7,13-14; Mk 1,27; Mt 7,28). Érdemes nem csak a helyszínt, hanem a környezetet is jól szemügyre vennünk: Jézus, az ő első követői: Simon, András, Jakab és János valamint a zsinagógai közösség. Márk Jézust állítja a közösség középpontjába azáltal, hogy narrátorként beszámol a tanításról és hatásáról, így a figyelem teljesen Jézusra irányulhat. Márk nem árulja el számunkra, hogy melyik szakaszt olvasták fel az Írásokból, mit mondott Jézus, de beszámol a hallgatóság ámulatáról (vö. Mk 7,37; 10,26; 10,28; Lk 4,31-32). Az evangélista fokozza érdeklődésünket Jézus iránt: a meghívott halászok azonnal követték őt, a zsinagógai hallgatóság ámulattal hallgatta, most pedig a tisztátalan lélek engedelmeskedik szavának!
Az összefoglaló elbeszélést konkréthatalommegynyílvánulás követi (1,23-28). Amire felfigyelhetünk, hogy a narrációt átveszi a párbeszéd: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél! Tudom, ki vagy: az Isten Szentje. Jézus ráparancsolt, így szólva: Hallgass és menj ki belőle!” (1,24-25) Az eddigi nyugodt elbeszélés megtörik. Találkozik két hatalom: a tisztátalan lélektől megszállott emberből előtörő lélek másképp reagál, mint a közösség többi tagja: kétségbeesetten kiált! Az ámulatot felváltja egy kiáltás. Mégis ebben a kiáltásban sok érdekesség rejlik: 1. mi közünk hozzád – a gonosz lélek mintegy kifogásolja, hogy Jézus felborítja azt a légkört, amely révén eddig hatalmában tudta tartani egyrészt a zsinagógai közösséget (amely már egyben jelképpé is válik: az egész világ), másrészt szószólóként a többi tisztátalan lélek nevében is beszél; 2. a tisztátalan lélek hatalmat próbál gyakorolni Jézus felett, kimondva azt, hogy ő a názáreti Jézus – ezáltal lealacsonyítva őt (vö. Jn 1,45), mégis hozzátéve az igazságot: te vagy az Isten Szentje (Lk 4,34; Jn 6,69); 3. a vesztünkre jöttél – Jézus érkezéseegy sokkal nagyobb hatalom jelenlétét képviseli: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög művét romba döntse” (1Jn 3,8b). Márk felhasználja a tisztátalan lélek kiáltását, hogy megpendítse Jézus személyiségének misztériumát olvasói számára: a názáreti Jézus, az Isten szerett Fia és Szentje (Mk 1,1; 3,11; 15,39) – ő a Messiás: pap (Zsolt 105, 16 LXX) és próféta (Bölcs 11,1; 2 Kir 4,9; 1Kir 17,18).
Jézus dorgálóan ráparancsol a tisztátalan lélekre, aki elhagyva az embert még egy halálhörgéshez hasonló kiáltással távozik. Későbbiekben Jézus hasonló módon parancsol a gonosz lelkeknek (vö. Mk 5,8; Mt 8,32). A parancs: menj ki, távozz! (héb. cé vagy arámi pok) nem voltak idegen kijelentések a korabeli emberek számára ördögűzések során (bMeir 17b). Ami meglepő, az sokkal inkább az lehetett, ahogyan parancsolt Jézus – ő nem valaki nevében űzi ki a gonosz lelket és hallgattatja el őket, hanem ő maga a tekintély hordozója. Jézus Úrként cselekszik(Zsolt 110; Mt 22,41-46).
A zsinagógai közösség megrendülten figyeli az eseményeket. Ebből a szempontból figyelemre méltó változások tanúi lehetünk:
– Jézus hatalommal tanít – a közösség ámul
– a gonosz lélek másképp reagál (önhatalmúan a közösség és szószólóként saját faja nevében)
– Jézus hatalommal cselekszik (hatalommal és Isten nevében) – a közösség megdöbben
A zsinagógai közösség ettől kezdve másként tekint Jézusra, ő nem csupán egy, az Írásokban jártas ember, nem csak abban különbözik az írástudóktól, hogy Isten tekintélyével beszél: „Ki ez? – kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (Mk 1,27b).
– Mi közünk a názáreti Jézushoz? A kérdés noha burkoltan, de előkészíti Simon Péter hitvallását (Mk 8,27.30). Jézus tanításának hallgatása és elfogadása, illetve annak elutasítása a Jézushhoz fűződő kapcsolatunk fokmérője. Ezen a ponton viszont a hit kérdése azonnal az erkölcsi cselekvés alapja is lesz, minthogy a keresztény erkölcs alapja és érthetősége is a Jézussal való közöségből fakad: mi közünk ahhoz a Jézushoz, aki a legkisebbekben jelenik meg számunkra.
– a csodák, amelyeket Jézus végbevitt, annak jelei, hogy ő az Isten Fölkentje (Messiás), ezért bízhatunk benne!
– a csodák arra irányítják figyelmünket, hogy Jézus a testi és szellemi bajoknál nagyobb veszélytől és a leginkább súlyos rabságból akar megszabadítani minket: a bűntől, amely elfodít egész emberi lényünk forrásától és céljától – amely az ember létének légyege –, az Istentől, aki a Szeretet
– Jézus a megígért próféta (MTörv 18,9-20), mivel Isten akaratát követi, mint Mózes. Jézus a mózesi karizmatikus prófétaság beteljesítője (ApCsel 3,22; 7,37), aki az Úr szolgájaként hoz reményt, irgalmat és igazságot.
– az Úr napjának megszentelése: Jézus szorosan kapcsolódott vallási közösségéhez. Nem csupán saját tanítványi körében, nem csak egyedül, hanem a zsinagógai közösségben is rendszeresen, a törvény előírásait megtartva imádkozott. Nem függetlenítette magát a közösségtől, hanem Isten népének tagjaként hallgatta Isten szavát, ő maga is jelentkezett felolvasásra és tanított. Ilyen módon a vasárnapi és ünnepnapi szentmisén való részvételünk az Úr nekünk ajándékozott napjának cselekvő megszentelése: ima, Isten igéjének hallgatása (elmélkedés); szolgálat: az Ige felolvasása; tanítás: az evangéliumi élet megélése és az Evangéliumi igazságról tett tanúbizonyság
– a személyes és közösségi élet tudatosítása: Jézus tanítása elsőre ámulatba ejt minket (Mk 6,1-2; Lk 4,21-22a)! Az evangélium igazságávval való első találkozás legtöbbször pozitív hatással van az emberre, igaz nem minden esetben (Mt 13,53-58; Mk 6,1-6; Lk 4,16-30). Viszont Jézus tanításának próbája maga a hit, amely a kemény beszéd ellenére is maradásra késztet: „Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja? Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: Botránkoztok rajta? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek. Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki. Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: Ti is el akartok menni? Simon Péter felelt neki: Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (Jn 6,61-69). Amikor az ember találkozik Isten szavának rá vonatkozó mélyéségével, amikor veszélyeztetve érzi bűnös kényelmét, akkor sokszor támad: megbotránkozik (Mk 6,3; Lk 4,22b-23), arrogáns dühbe gurul (Lk 4,28-29), elhagyja Jézust és annak közösségét, vagy pedig saját kiválóságát próbálja bizonyítani ‘megalázva’ Isten szavát, sőt magát az igazságot is kétségbe vonja (Jn 9,8-41; ApCsel 3,10-4,22). A Jézussal való őszinte és nyílt találkozást, az emberi lélekbe kényelmesen befészkelődő és szürke középszerűségre kényszerítő gonosz lélek érezteti veszélyhelyzetként! A veszély azért igazán nagy, mert az ember képes ösztönösen azonosulni a középszerűséggel és a kényelmi boldogság érzetével. Az ösztönös reakció ilyenkor az önző ellenállás. Ritkán előfordul, hogy a középszerűség nyomasztó hatása, amely elmagányosodásba taszítja az embert, nem öli ki teljesen a boldogság vágyát, ilyenkor az ember önmaga teszi meg az első lépést (Lk 15, 17-20; 19,1-4). Az érett és nyitott válasz a személyes párbeszéd Jézussal, amely kérdéssel veszi kezdetét: Ki vagy te? (Jn 1,37-39; Mk 1,27). A személyes találkozás Jézussal teszi éretté a személyes, bensőséges kapcsolatot Jézussal és emeli ki a személyt valamint a közösséget a megszokottság közömbösségéből. A megszokottság közömbössége valójában a hitet öli meg, sötétségbe (mentális és lelki) tasszítja az embert úgy, hogy azt hiszi, ez az állapot a normális.
Isten Igéjét hallgatni, aszerint élni és érett hitre jutva feltenni a kérdést Jézusnak: Ki vagy te? Jézus válaszul feltárja önmagát és elmondja, hogy ki vagyok én Őáltala, Ővele és Őbenne (Jn15)! (Lectiodivina)
Imádság:
Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus! Tudjuk, hogy a gonosz fogva akarja tartani az embert, rabszolgává tesz, nem engedi, hogy szabadon cselekedjünk. Te viszont felszabadítasz, megajándékozol minket a szabadsággal, hogy szabad és felelős döntést hozhassunk. Ez a megváltás lényege. A megváltás minden rosszból kiemel, megszabadít minket és lehetővé teszi számunkra, hogy Istennel élve megtaláljuk a boldogságot. Urunk, a te hatalmad nagyobb, mint a gonosz léleké. A te isteni erőd képes legyőzni minden gonosz erőt. Ennek tudata nagy vigasztalást jelent számunkra a kísértések idején. Segíts minket, hogy visszautasítsuk a gonosz kísértéseit és szabadon Istennek szenteljük életünket!
2021. január 24. – Évközi 3. vasárnap „ISTEN IGÉJÉNEK” vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,14-20) Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt. Ezek az Evangélium igéi
A harmadik évközi vasárnap ószövetségi olvasmánya egy példabeszédes történet része. Jónás próféta második küldetését írja le, amelyet Isten akarata szerint pontosan és eredményesen végre is hajtott. „Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek egyaránt zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket.” Ninive lakói hittek az Istennek, bűnbánatot tartottak és ez szabadulásukra szolgált. Íme az idegenek és távollévők adnak leckét Isten népének, azoknak akik Isten szövetségesei. Az Újszövetség hajnalán, Jézus Ninive lakóinak megtérését dicsérettel említette, és szembe helyezte a megátalkodott írástudókkal, farizeusokkal és Galilea néhány városával: „a gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván, de nem kap mást, csak Jónás próféta jelét. (..) A Ninive lakói feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van, mint Jónás.” (vö. Mt 12,38-41). A Jónás-jel, amelyet Jézus ad, széttárja majd az Egyház kapuit a választottak és az idegenek előtt. Az evangélium is az Istenhez térés időszerűségéről, sürgősségéről szól. A mai vasárnappal elkezdjük olvasni Szent Márk Evangéliumát, amely végigkísér majd bennünket az év legtöbb vasárnapján. Miután Keresztelő János rámutatott Jézusra, az Isten Bárányára, Jézus veszi át a szót. Ott folytatja, ahol Keresztelő János abba hagyta. Ő is bűnbánatot hirdetett. „Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: ,,Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.'' Az apostolok voltak az elsők, akik engedelmeskedtek ennek a sürgető felszólításának, Jézus meghívásának. „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.'' Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek.” Nagyon kifejező és szép ez a fogalom, hogy "nyomába szegődtek". Lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, a halászat kemény munkájától megedzett apostolokat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött. Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, hanem azért, mert minket is megigézett, és vonzz Jézus személye. Az ó-szövetségi tanítóknak, rabbiknak is voltak tanítványai, akik éppen úgy megosztották életüket mesterükkel, mint Jézus tanítványai, mégis különböznek Jézus tanítványaitól. A rabbi növendékek ugyanis, csak időlegesen vállaltak életközösséget mesterükkel. Amint „felszabadultak” már sok mindenben függetlenek voltak. Másrészt a rabbi növendékeket mesterükkel szellemi és lelki értelemben az Ó-szövetségi Szentírás, a Tóra kötötte össze. Itt viszont Jézus a tanítványok életének központja lett és maradt, ő töltötte be a későbbiekben a Tóra szerepét, ő lett a Szentírás. Isten Igéje, amelyet szemükkel láttak, fülükkel hallottak. Ninive megtérése, az apostolok példája mutatja, hogy Isten hozzánk intézett üzenete abban az élethelyzetben, feladatkörben, hivatásban akar elérni, amelyben most vagyunk. Ma nekünk is követnünk kell az Úr Jézust. Az evangéliumban meghirdetett Isten országa nekünk is szól, és befolyásolja, egyenesen meghatározza az életünk irányát. Azonban az tőlünk függ, és hit kérdése, hogy Isten országának közelsége, az a valóság, hogy Isten országa közöttünk van, milyen hatással van ránk, az életvitelünkre, döntéseinkre, és értékvilágunkra. Gondolkodjunk el, és tegyük meg azt a lépést, amire ma Jézus minket ösztönöz, hogy személyessé váljon a mi Krisztus - követésünk is, úgy, mint az apostoloké volt.
Imádság: Urunk, Jézus Krisztus! A te eljöveteleddel az üdvösségtörténet új korszaka kezdődött el, Isten elküldte Fiát, hogy véghezvigye a megváltás művét, amely a kereszten teljesedett be. Segíts minket azért munkálkodni, hogy ne az önzés világa, hanem valóban Isten országa valósuljon meg a földön. Segíts, hogy ne féljünk a megtéréstől, hanem engedjük, hogy megváltoztasd életünket! Tőled arra kapunk személyes meghívást, hogy veled legyünk, megismerjük Isten országát, megtérjünk és hirdessük az evangéliumot. Adj nekünk erőt küldetésünk teljesítéséhez, az emberhalászathoz!
|
2021. január 17. – Évközi 2. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,35-42)
Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi második vasárnap evangéliuma Jézus nyilvános működésének legelső pillanatait rögzíti. A szakasz valójában három találkozás elbeszélése: Jézus közeledik keresztelő Jánoshoz és két tanítványához, a két tanítvány, János és András, elmegy Jézushoz, végezetül pedig András Jézushoz vezeti fivérét, Simont, János fiát. Roppant emberi, egyszerű pillanatok ezek, nem hordoznak nagy teológiai tanítást - és mégis ebben az egyszerűségben rejlik alapvető üzenetük számunkra.
A János evangéliumából vett szakasz egy sajátos érdekességet mutat fel. Az idős evangélista vagy tanítványa-írnoka, aki a szöveget lejegyzi, bő félszázados távolságból tekint vissza ezekre az eseményekre, mégis pontosan emlékszik mindenre. Meg tudja mondani az időpontot: "a tizedik óra körül volt", vagyis nagyjából délután négykor. Pontosan vissza tudja adni az első Jézussal váltott szavakat, amelyek - kiszakítva az evangélium szövegkörnyezetéből - olyannyira hétköznapiak, hogy nem is értjük, mit keresnek a szent szövegben:
"Elmentek tehát vele, és megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak."
Bármilyen egyszerűek a szavak, beleégtek János emlékezetébe, olyannyira, hogy még agg korában is pontosan emlékezik rájuk. Számára ez a szent pillanat, élete nagy perce: a találkozás Jézussal. Ahogyan egy szerelmes kristálytisztán és örömmel idézi fel a pillanatot, amikor először megpillantotta kedvesét, úgy János is hasonlóképpen tud el-elmerengeni az első, Jézus házában töltött délutánon.
A pillanat egyszerűségének megértése azért fontos számunkra, mert a szavak mögött kidomborodó történés nagy tanulságot rejt. Nem véletlen, hogy ezen a vasárnapon az első olvasmányban az ifjú Sámuel meghívásáról hallunk. Ő éjszaka hallja az őt néven szólító hangot - "Sámuel, Sámuel!" -, s háromszor hiszi azt, hogy Éli főpap hívja. Csak negyedszerre ébrednek rá, hogy az Úr szólítja az ifjút. Isten szava "eleven és átható, minden kétélű kardnál élesebb" (vö. Zsid 4,12), ugyanakkor szelíd, nagyon emberi is ez a hang. Sőt, Sámuel egyenesen emberinek találja, hisz nincs benne semmi hatalmas, emberfölötti, megdöbbentő. Az a tapasztalat jut osztályrészéül, mint Illés prófétának, akinek a Hóreb hegyén megmutatkozik Isten - aki azonban nem a hegyeket felforgató szélvészben, nem a földrengésben, nem a tűzben, hanem az enyhe szellő susogásában jön el (ld. 1Kir 19,9-13). Isten megszólalása lehet néha csodás és hatalmas, mint a közeledő pálforduló ünnepén látjuk majd, de legtöbbször egyszerű, szelíd ez a hang, oly tiszta, oly emberi!
Sőt, nem csak emberi, de kifejezetten ember is, hisz Jézusban Isten Szava öltött testet. S ez az Ige most emberként szólítja meg az evangéliumban Jánost, Andrást és Simont. János evangéliumában az emberi szerző nem írja le a szinoptikusoknál látott meghívás-történetet, a háló, a halászhajó, az apa mellől való elszólítást. János, aki személyes emlékként hordja ezt magában, nem erre a látványos, nagy pillanatra emlékezik, hanem a délutánra, amikor elment Jézus házába, s vele töltötte az időt, délután négytől estig. Ebben a nagyon is emberi pillanatban látta meg ő Isten gazdagságát, erejét, szépségét - ahogy Illés is az enyhe szellő susogásában fedezte fel az átvonuló Urat.
Mégis, már ebben a csöndesen egyszerű pillanatban ott szunnyad az isteni erő. Hisz Jézus, aki akkor látja először Simont, köszönés, üdvözlés helyett mélyen rátekint az előtte álló férfira, és ezt mondja: "Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni". Nem fejti még ki, mit jelent ez a név, nem mondja még el, milyen hivatás vár a most először látott Simonra. De az emberi találkozás mögött már megtörtént a csoda - Isten rátekintett egy emberre, s meglátva szívét, meghívást adott neki. Idő kell még, míg mindez apránként kibomlik, felragyog, de mégis, már a legelső pillanatban Isten kiválasztó szeretete ég.
Ez az a tanítás, amelyet meg kell értenünk az évközi második vasárnap evangéliumát hallva: Isten alázata az emberséggel való szövetségben, az emberi teljes felvállalásában sajátos fénnyel mutatkozik meg. Aki arra vár, hogy Isten jellel, csodával, lenyűgöző módon demonstrálja jelenlétét, hatalmát, az valószínűleg hiába vár. Vannak csodák, vannak prófétai jelek - de ez csak kevés embernek lesz osztályrésze. A legnagyobb szenteket nem ezek érdekelték, ezek általában a gyenge hitű emberek számára voltak érdekesek, lenyűgözők, kívánatosak vagy izgalmasak. Az igazi mély hit - mint János evangélistáé - nem akar hatalmasan, fényesen isteni megnyilatkozásokat. Számára az Úr megtalálása ennyi volt: délután négykor belépni a názáreti Jézus házába, s vele lenni estig.
Rabindranath Tagore, az indiai gondolkodó és költő az Eltévedt madarakban így ír: "Isten jobban szereti az emberi mécses lángját, mint a saját nagy csillagai fényét." Hogy ez mennyire igaz, azt Istennek olyannyira emberi megszólalásai mutatják. Isten az ember előtt nem tüntet a hatalmával, nem akarja lenyűgözni őt, sőt, még lehengerlő módon meggyőzni sem, Isten nem ragyogni és csillogni akar teremtménye szemében - Isten alázatos, csöndes, nagyon is emberien megszólalni képes és kész Isten.
Ez azonban figyelmeztet bennünket: amíg csak a szélvészben, földrengésben, tűzben; amíg csak a csodában, a hatalomban, a ragyogásban keressük Istent, addig ő nem lesz ott. De ott lesz az emberiben, egy-egy elejtett szóban, életünk apró elemében, egy pillanatban, egy mosolyban, akár egy fájdalomban. És lesz, mint Jánosnak, nekünk is, ha figyelmesek s nyitott szívűek vagyunk, egy délután négy óránk, amikor teljes csöndben megtaláljuk, hol lakik az Isten. (Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!
2021. január 10. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,7-11)
Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!” Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk, és arra buzdít bennünket, hogy keressük az Urat, mert közel van, és mert bőkezű a megbocsátásban. Jó tudni, hogy Isten ma is közel van és hogy irgalma végtelen.
A második olvasmányban Szent János apostol a Jézusba vetett hit erejéről biztosít bennünket, amely képes arra, hogy legyőzze a világot. Szent Jánosnál a „világ” kifejezés mindig az Isten ellen lázadó világot jelenti. Üzenete ma is aktuális, hiszen néha úgy tűnik, egyre több az Isten elleni lázadás a mai világban is.
Szent Márk evangélista elmondja Jézus megkeresztelkedésének történetét, éspedig a rá jellemző tömörséggel. Beszámol a tényekről, és az olvasóra bízza, hogy döntse el, ki neki Jézus Krisztus?
Urunk megkeresztelkedésének ünnepén első gondolatunk természetesen Jézus felé irányul, aki ezzel az eseménnyel nyilvánosan megkezdte messiási küldetését. Mégis, ebben az eseményben a főszereplő nem Jézus, hanem a Szentlélek Úristen, aki galamb alakjában leszállt rá és tanúságot tett mellette. Figyeljük meg, hogy a tanúságot nem a maga nevében tette, hanem az Atya nevében, aki kinyilvánította, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Itt tehát a Szentháromság titkával találkozunk.
Jézus megkeresztelkedése egészen egyszerűen kezdődik: Jézus ott állt a sorban a többi bűnössel együtt. Nem előzött meg senkit, nem kért semmiféle kiváltságot. A jelenlévők közül senki sem ismerte Őt, csak Keresztelő Szent János.
Van azonban az evangéliumi jelenetben egy érdekes körülmény, amelyre Szent Márk evangélista hívja fel figyelmünket: Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég. A karácsonyi események során immár harmadszor hallunk a nyitott égről. Először Jézus születésekor, amikor is megnyílt az ég, angyalok szálltak le és énekelték Isten dicsőségét a pásztoroknak. Aztán Szent István első vértanú megkövezésénél olvasunk arról, hogy István feltekintett az égre és a megnyílt égben látta Jézust az Atya jobbján.
Az ősbűn óta az emberben megmaradt a kép, amint az angyal becsukta a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés új képe viszont a nyitott mennyország. A betlehemi Kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját és lejött közénk. Mint minden kisgyerek, Ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót! Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát!
De nemcsak az angyalok tanúskodnak arról, hogy az ég kapuja nyitva van, hanem Szent István is: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján." Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték”. (ApCsel 7, 55-57).
Szent Istvántól elvettek minden földi reményt, nem maradt senkije, aki megvédené gyilkosaitól. Szorongásában felnézett az égre és meglátta az egyetlen kiutat, a nyitott mennyországot. Kidobták szülővárosából, a földön jogtalan és hontalan lett, de új otthonra talált a mennyországban.
Mi, mai keresztények vagyunk Szent István vértanú utódai, akik hirdetjük, hogy a mennyország kapuja nyitva van. Néha talán mi is hazátlannak, kitagadottnak érezzük magunkat ebben a világban, mint Szent István. Nem jogilag vagyunk kitagadottak, hanem emberileg, mert amit mi hirdetünk, az nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik kinevetnek bennünket hitünkért, vannak, akik sajnálnak bennünket, hogy maradiak vagyunk, vannak, akik üldöznek bennünket. Ma is vannak olyan keresztény tanúk, akiket a világ annyira gyűlöl, hogy nem tudja őket másképpen elhallgattatni, mint hogy megöli őket. A „nyitott mennyország teológiája” arra buzdít bennünket, hogy amikor úgy érezzük, kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor emeljük fel szemünket az égre, és ott meglátjuk majd Jézust, amint mosolyogva néz le ránk a nyitott kapun keresztül.
Urunk megkeresztelkedése egy egészen új Isten- és emberképet kínál: a mi Istenünk olyan Isten, aki nem fél lenézni a mennyország nyitott kapuján keresztül, hogy lássa emberi vergődésünket, mi hívők pedig minden pillanatban felnézhetünk hozzá az égre, hogy lássuk csendes, jóságos mosolyát, amellyel minket is azokkal a szavakkal bátorít, amelyekkel egyszülött Fiát mutatta be nekünk, vagyis, hogy mi is szeretett gyermekei vagyunk.(P. Szentmártoni Mihály elmélkedése)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A mai ünnep emlékeztet minket az Egyház és minden megkeresztelt ember sajátos küldetésére. Arra a küldetésre, amely a te mennybemeneteledkor mondott parancsodból fakad: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). A mi környezetünkben is élnek olyanok, akik nincsenek megkeresztelve. Nem ismerik Istent, de bizonyára jószándék van a szívükben. Adj nekünk erőt, hogy segítsük őket elindulni a hit útján! Adj nekünk bátorságot annak megvallására, hogy semmi sincs nagyobb ebben a világban, mint megismerni téged és semmi nem adhat nagyobb boldogságot az embernek, mint hozzád tartozni.
2021. január 3. – Karácsony utáni 2. vasárnap
Evangélium Szent János könyvéből(Jn 1,1-18)
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Isten hallgatása súlyos teherként nehezedett rá minden idők emberére. Az embert ősidőktől fogva foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen az Isten: jóságos Atya, vagy büntető Bíró, hozzánk hajló Szeretet, vagy közömbös Távolság? A Megtestesülésben Isten válaszolt mindezekre a kérdésekre. Tulajdonképpen nincs mit kérdeznünk Tőle, mert minden kérdésünkre már előre megadta a választ. Maga Jézus mondta tanítványainak a búcsú pillanatában, hogy ezentúl már nem kérdeznek majd Tőle semmit, hiszen maga az Atya szereti őket.
Amikor az ember tudja, hogy szeretik, nem kérdez semmit. A szerelmesek nem faggatják egymást szeretetükről, hanem meg vannak győződve arról, hogy szeretetük kikezdhetetlen. Csak az, aki nem biztos abban, hogy szeretik, keres állandóan új jeleket és bizonyítékokat a másik szeretetéről. Mi hívő keresztények biztosak vagyunk abban, hogy szeret bennünket az Isten. Szent János evangélistával valljuk, hogy láttuk, és kézzel tapintottuk ezt a szeretetet, ezért minden kérdés fölösleges. Miért élünk? Miért halunk meg? Miért a szenvedés? Merre halad a világ? – ezek a kérdések a nemhívőket nyugtalanítják. Nekünk hívőknek minden egyes kérdésre ugyanaz a válasz cseng a fülünkben: „Szeret az Isten”. Ezt a választ adta mennyei Atyánk megtestesült Fiában.
Jézus Isten Igéje. A vasárnapi liturgia alapvető üzenete, hogy Isten szólt hozzánk, megszólított bennünket és elmondott mindent magáról és rólunk. Magáról elmondta, hogy szerető Atya, hogy megbocsátó Irgalom és jóságos Hatalom. Rólunk pedig elmondta, hogy szeretett gyermekei vagyunk, hogy minden bűnre van bocsánat és hogy gondoskodik rólunk.
A karácsonyi időszak a szépen fogalmazott szavak, a jó szó időszaka. Ilyenkor mondjuk és írjuk ezeket a szavakat egymásnak és érezzük, hogy milyen jó, ha valaki ilyen szavakkal ajándékoz meg bennünket. Egy Etióp mondás szerint: „Azt a szót, amely segít és örömöt szerez, nem mondhatod magadnak.” Olyan szó ez, amelyben kifejeződik számunkra a tisztelet és a jóindulat. Egy jó szónak köszönhetően az ember valósággal átszellemül, fejlődik. Egy jó szó több erőt adhat, mint egy egész karácsonyi menü. A szavakat halljuk, olvassuk. De az a szó, amely segit, jót tesz, amely elfogadást, barátságot és közelséget jelent, az ritka. A szavak tömkelegében, csak egészen kevés olyan mondat van, ami nemcsak a fülünket, hanem a szívünket is megérinti.
Ilyen szavakról szólnak a mai szentírási részek. Képzeljük el, hogy mi lenne, ha a Bibliában ez állna: „Kezdetben volt a véletlen és a véletlen Istennél volt és Isten véletlen volt. Minden véletlenül lett és véletlen nélkül nem lett semmi, ami lett.”… - a világ véletlenül lett volna. Önök is és én is véletlenül lennénk, és minden kezdet és vég, egész életünk, az egész emberi történelem véletlen lenne. De a Bibliában egyértelműen ez áll: „Kezdetben volt az Ige.” A kezdetnél nem valami vak, ismeretlen, anonim, céltalan áll, hanem valami nagyon személyes: egy Ige, egy Szó, amelyet maga Isten mond ki. A szavak kapcsolatot teremtenek, közelséget, összeköttetést, érintettséget. A beszéd maga az élet osztozása. Magunkat ajándékozzuk a másiknak, amikor elmondok valamit, ami bennem él, amit gondolok, érzek, remélek, kívánok… .
A szavak segíthetnek megérteni és élni. Ilyen szót mondott ki Isten. Az Ige, a Szó, amit kimond az élete, szeretete, igazsága, az embereknek tett ígérete. Meg akarja osztani velünk. A kezdetek ígérete ezt jeleni: „Szeretlek. Jó, hogy vagy. Azt akarom, hogy élj.” Ezt mondta mindenre, ami létezik: a teremtésre, a történelemre, minden egyes emberre. Minden ezáltal lett és az Ige, a Szó nélkül nem lett volna semmi, ami lett.
A mai vasárnap olvasmányai Isten mély szeretetéről és bizalmáról, ember felé forduló jóindulatáról szólnak. Az életet úgy értelmezik, mint Isten-kapcsolatot, mint egy sarj ebből a gyökerekből táplálkozó növekedését.
Éppen az Újév kezdetén, minden új és ismeretlent megelőzően jót tesz a bizalom a ránk háruló nehézségek leküzdéséhez. Isten felettünk érzett öröme támaszt és erőt adhat, hogy merjük megtenni olyan dolgokat, amelyek egy olyan bizalmi háttér, mint Isten jelenléte nélkül veszélyesek, vagy túl bonyolultak, fárasztók lennének. Meghasonlás és kudarc, amelyek szintén emberi életünkhöz tartoznak, ebből a szemszögből nézve talán nem jelentenek kevesebb szenvedést vagy gondot, de elvész a bizonytalanság és félelem, mert ezekben a helyzetekben is Isten kezében vagyunk elrejtve.
Isten igenlő szava mindannyiunkhoz intézett kérdés és meghívás: beengedjük-e életünkbe, megnyitjuk-e előtte szívünket, testté lesz-e életünkben. Ez egyedül személyes döntésünktől függ. Isten mindenesetre teljes szívből kívánja a velünk való találkozást és kapcsolatot.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!
2022. december 11. – Advent 3. vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 11,2-11)
Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt,
hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
Ezek az Evangélum igéi
Elmélkedés:
Ádvent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja. Izajás próféta a szabadulást hozó Isten közelségében látja az öröm forrását. Jakab apostol viszont türelemre int bennünket. Az Úr jövetele közel van, de még nincs itt. Ez keresztény mivoltunk alapélménye. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van, de valahogy még mindig hiányérzetünk van: nem látjuk jelenlétét.
A mai Evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus a legmagasabb elismerésben részesíti Jánost, amikor azt mondja róla, hogy asszonyok szülöttei között nem született nagyobb, mint Keresztelő János, hogy aztán a következő mondattal minta megcáfolná ezt, mikor leszögezi, hogy a legkisebb a mennyek országában mégis nagyobb, mint a Keresztelő.
Mi is történik valójában János körül? Téves elvárások. Az akkori népi vallásosság szerint a jólét volt annak jele, hogy Isten szeret valakit, a balsors viszont annak volt a jele, hogy Isten elhagyta az illetőt. Már Jób könyve igyekszik cáfolni ezt a meggyőződést. Az előítélet azonban tovább élt, egészen Jézus napjaiig.
Jézusban azt látjuk, hogy Isten jelenlétének biztos jelei elsősorban nem anyagi, hanem lelki jellegűek. Igaz, hogy Jézus fizikai jelekre is hivatkozik: a vakok visszanyerik látásukat, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak. De ezeket a csodákat belső, lelki áldás jeleként kell látni és értelmezni. Mert mi haszna van az embernek abból, ha visszanyeri szeme világát, de elveszíti lelkét, ha újra jár, de lelkileg béna marad? Isten jelenlétének lényeges jelei lelki jellegűek.
Erre az új látásra ma is nagy szükségünk van. Mert az, amit első tekintetre látunk, mintha nem utalnak Isten jelenlétére. De ha van lelki szemünk, akkor mi is képesek leszünk rácsodálkozni Isten csendes, bölcs, szeretetteljes jelenlétére elsősorban a saját életünkben, majd pedig a körülöttünk zajló világban.
Biztosan találkoztunk már emberekkel, akik megharagudtak Jézusra. Például az a jámbor hölgy, aki sokat segített másokon, betegeket látogatott, fogyatékosokkal foglalkozott. Egy napon azonban erős térdfájdalmai keletkeztek olyannyira, hogy meg kellett műteni a térdét. A műtét nem járt sikerrel, a hölgynek állandó fájdalmai voltak. Ez a hölgy Jézus személyes barátjának tudta magát éppen ezért igen kiábrándult, amiért így bánt vele Jézus. Egyre jobban magába roskadt és elhidegült az imától. Egy alkalommal azonban mégis vett magán erőt és elmondta bánatát a gyóntatójának, aki azt ajánlotta neki, hogy mondja el sérelmét egyenesen barátjának, Jézusnak és kérdezze meg tőle, miért bánt így vele? Másnap a pap már messziről látta a hölgy arcán a változást: visszatért derűs hangulata, jóllehet arcán lehetett látni a fájdalom jeleit is. „Tudja mit mondott Jézus?” – kezdte kérdezés nélkül a hölgy. „Miközben a megfeszített Jézust néztem, felpanaszolva neki a fájó térdemet, ezt mondta: „Az én térdem jobban fáj, mint a tiéd!”
Boldog, aki nem botránkozik meg bennem. (Mt 11,6). Vajon Keresztelő János is hasonló helyzetben találta magát? János egész életét a pusztában töltötte, elővételezve a Messiás érkezését. Készítgette útjait, a bűnbánat keresztségére szólította az embereket. Most viszont ott sínylődik a sötét börtönben, mert felelősségre merte vonni Heródest. Időközben Jézus elkezdte nyilvános messiási működését. Nem látogatta meg Jánost a börtönben és nem küldött neki bátorító üzenteket. Miért nem alkalmazza csodatevő hatalmát, hogy kiszabadítsa Jánost? Vajon nem azt mondja-e a prófétai szó, hogy a Messiás jelenlétének egyik jele éppen a rabok kiszabadulása lesz? Jánosnak minden joga meglenne ahhoz, hogy magát az elsők között tudja, hiszen ő keresztelte meg Jézust, valamit kaphatott volna cserébe. Így hát János küldötteket meneszt Jézushoz, hogy emlékeztesse sorsára. Jézus azt üzeni vissza, hogy tényleg ő a várt Messiás, de nagyon kérlek, ne botránkozz meg rajtam, ha nem teljesülnek vágyaid!” Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam.
Keresztelő Jánosnak is szüksége volt bátorításra. Jézus fellépését talán ő sem tudta hirtelen összeegyeztetni azzal a messiási képpel, amit ő maga hirdetett: aki majd megtisztítja szűrét, tűzzel égeti el a salakot. Figyeljük meg, milyen kedves, szinte simogató szavakkal bátorítja Jézus Jánost: „Mondjátok meg neki…” Jézus ma is ilyen: arra bátorít bennünket, hogy nyissuk ki szemünket és lássuk meg jelenlétének jeleit.(Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te vagy az idő és a történelem ura, te teremtetted a világot és benne az embert. Te irányítod a világ eseményeit és gondviselő szereteteddel segíted az embereket. Te jól tudod, hogy mikor jön el valaminek az ideje. Te hívsz minket az örökkévalóságba, az örök életbe. Te határoztad meg, hogy meddig kellett az ószövetségi időkben várakozni a Megváltó jövetelére. Te jelölted ki a Megváltó jövetelének idejét és egyedül te tudhatod, hogy Krisztus mikor fog újra eljönni a világba. Istenünk, ma arra figyelmeztetsz minket, hogy az advent, a várakozás, a készület ideje. Segíts minket, hogy lélekben megtisztulva, felkészülten várjuk az Úr születésének ünnepét!
2020. december 27. – Vasárnap, A Szent Család: Jézus, Mária és József
Evangélium Szent Lukács könyvéből(Lk 2,22-40)
Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Szent Család ünnepén is odalépünk a felállított betlehemek elé, hogy rádöbbenjünk Isten szeretetére, amely a családot választotta ki arra, hogy Egyszülöttje belépjen az emberi történelembe, és felkészüljön a küldetésére. Ekkor csodálkozunk rá igazán arra, hogy a Szent
Család ünnepe valóban a mi ünnepünk is, hiszen mindannyian családból származunk, és valamilyen családban vagy egyházi közösségben, a családok családjában élünk. Ez Isten különleges ajándéka, ami egy életre szól, hiszen mindig is valakinek a gyermeke maradunk, vagy valakinek a testvére, szülője. Ez az ünnep arra hív bennünket, hogy érintettségünk okán Isten elé vigyük a családunkat, ahonnét jövünk, amelyben élünk.
Felbecsülhetetlen az az erő, gyengédség, amely a család sajátja: a kölcsönös segítség, egymás nevelése, a megtartó kapcsolatok, az osztozás az örömökben és a nehézségekben.
Az ember nem elégszik meg pusztán funkcionális kapcsolatokkal. Olyan, személyek közötti viszonyulásokra van szüksége, amelyek bensőségesek, érdek nélküliek és ajándékozók. Ezek közül alapvető az, ami a családban valósul meg. Az emberi élet kiterjedt hálózata abból a kapcsolatból bontakozik ki és születik újjá folyamatosan, amelyben egy férfi és egy nő felismeri, hogy egymás számára teremtettek, és elhatározzák, hogy egzisztenciájukat egy közös élettervben olvasztják össze: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24).
Lényünk legmélyébe van írva a család valósága: vágy, eszmény, sokszor megtört valóság. Mégis a lelkünkben él az egészről, a teljes családról alkotott kép. Ez a családról szóló, belénk kódolt „tudás” szeretne megvalósulni egy életen át. Jézus is családban élt, Máriával és Józseffel, akik valódi és örök példák: Mária az Isten gyöngédségét, irgalmát hordozó anya, aki Isten akarata szerint éli mindennapjait. József az Isten tervét, erejét és biztonságát megjelenítő atya. Jézus pedig az ígéret gyermeke, az ajándék, a jövő reménye.
E hármas egységben van minden család ereje. Ez a család a szívünkben hordozott, sokszor meg sem fogalmazható vágyunk foglalata: hiszen ebben mondható el a múltunk, a jelenünk és a jövőnk, a szeretet, a biztonság, az elfogadó kölcsönönösség, a béke és az öröm, a kiteljesedő élet, mindaz, ami számunkra isteni és emberi.
Urunk Jézus is családban született, ott „tanulta meg ezt a világot”. Mintegy harminc éven át ebben a tapasztalatban tette magáévá az emberi állapotot, felemelve azt a Szentháromság közösségébe, és beépítve tanítói működésébe, amikor elhagyta Názáretet.
Az evangéliumokban Jézus közössége is egy család formáját ölti magára, egy vendégszerető családét, nem pedig egy kirekesztő, elitista csoportét. Itt találjuk Pétert és Jánost, az éhezőt és a szomjazót, az idegent és az üldözöttet, a bűnös asszonyt és a vámost, a farizeusokat, a tömegeket és a sor végén magunkat is.
A mai ünnep Jézus családjához kapcsol bennünket, hogy rajtunk keresztül a családunkat, a mieinket is bevonhassuk abba a biztonságba és erőtérbe, amelyre mindannyian rászorulunk.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Családban születtél és családban ismerted meg a szeretetet. A szeretetnek családra van szüksége, hogy otthonra találjon. Segítsd a szülőket, hogy felelősségtudattal készüljenek a gyermekvállalásra és gyermekük nevelésére. Segítsd őket, hogy helyet adjanak otthonukban Istennek és az ő szeretetének. Add, hogy a családok megerősödjenek az életszentségben hivatásuk teljesítéséhez, s ehhez az Egyház minden segítséget megadjon, felmutatva a családi életközösség igazi értékét.
2020. KARÁCSONY
,,Az angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül. Istent dicsőítve ezt zengték: »Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!«''
Hol van a magasság, és hol van a föld?
Erre a kérdésre ez az éjszaka: Jézusnak, Isten egyszülött Fiának megtestesülése megdöbbentő választ ad. A magasság Isten sajátos létmódja, minden emberi elképzelést meghaladó létezése, transzcendenciája. Az örökkévalóság, ahol Istent szent angyalok veszik körül. Csakhogy ettől az éjszakától kezdve a magasságos ég leszállt Mária ölébe, és közöttünk lakik! Hiszen ahol Jézus van, ott van az Atyaisten és a Szentlélek is. Mától kezdve lokalizálni lehet az Istent, a végtelen mennyet! A történelem és a világmindenség értelme nem ott van, ahol az emberi bölcsesség keresi, hanem itt, a szent megtestesülésben.
És a föld? Hol van a föld, amelyről az angyalok énekelnek? Hiszen az Úr megadja kegyelmét, és földünk megtermi gyümölcsét -- adventi vágyunk beteljesült. Az Úristen kegyelme Jézus Krisztus, akit elküldött, de ő nemcsak az égből, Istentől való, hanem a Föld gyümölcse is. A teremtő Szentlélek Mária testéből alkotta meg az örök Ige testét. Így az anyag, a föld anyaga az égbe, Isten világába emelkedett. Jézus emberi teste mutatja a föld és az egész anyagi világ rendeltetését, hogy egy nap Isten jelenlététől fog ragyogni. Nemcsak az ég szállt le a földre, hanem a föld is felszállt az égbe. Minden átváltoztatás ennek titokzatos megvalósulása.
Ezért, ha engedünk a mai éjszaka isteni varázslatának, átélhetjük az eljövendő világ ártatlan szépségét. Karácsony éjszakájának üzenete hatalmas felszólítás: állj be annak a világnak az építésébe, amelyet Isten akar, hiszen másnak úgysincs jövője! Dicsőítsd Istent az angyalokkal együtt, és légy jóakaratú ember.
Kegyelemteljes Karácsonyt Kívánok!
2020. december 20. – Advent 4. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács Könyvéből (Lk 1,26-38)
Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedések:
A mai evangéliumban Lukács evangélista az angyali üdvözlet történetét, Gábor angyal és Mária párbeszédét írja le. Ő az egyetlen, aki beszámol erről, a másik három evangélista hallgat a találkozásról. Lukácsról tudjuk, hogy történészi hitelességgel beszéli el az eseményeket, amelyekről tudósít. Ő maga írja evangéliuma elején barátjának, Teofilnak: „jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent” (Lk 1,3). Vajon honnan értesülhetett egy olyan eseményről, amelyről a többi evangélista semmit sem tud? Csak egyvalakitől tudhatott arról a párbeszédről, amely Gábor angyal és Mária között történt, mégpedig magától Máriától, akinek szokása volt, hogy gondosan a szívébe vésse a szavakat, amelyeket hallott (vö. Lk 2,19.51).
A nagy adventi személyiségek között, akik Krisztusról tanúskodnak, Keresztelő János után itt van Máriának, Isten anyjának a tanúsága, aki Lukács evangéliumának elbeszélésében visszaemlékezik azokra a Gábor angyal által közölt nagy tettekre és ígéretekre, amelyeket az Úr cselekedett. Mindez egyetlen cél érdekében történt az emberek megváltásának nagy tervében. Így Krisztus szűzi fogantatását sem láthatjuk elszigetelt, egyedi eseményként, vagy úgy, mintha az valamilyen, Máriának szóló személyes kiváltság lenne. Csak úgy tekinthetünk rá, mint a kegyelem művére az emberek örök üdvössége érdekében. Ezért a fogantatás és a szűzi születés nem két igazság, hanem a megtestesülés isteni titkának időbeli feltárulása.
A szentleckében Szent Pál apostol azzal bátorítja a rómaiakat, hogy a hit befogadására annak a titoknak a feltárulásával kerül sor, amelyre „ősidők óta csend borult, de amelyet most az örök Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak, és minden nemzet előtt ismertté tettek” (Róm 16, 25–26). Jézus Szűz Máriától való születésének története így nemcsak a megtestesülés igazságának szemléltetése, hanem a megváltás misztériumának része. Ennek kibontásán fáradozott a népek apostola, aki Isten titokzatos, rejtett bölcsességét hirdette, amelyet Isten öröktől fogva a megdicsőülésünkre rendelt, és feltárt a Lélek által (vö. 1Kor 2,7.10).
Antiochiai Szent Ignác, amikor misztériumról ír, azt nemcsak Jézusra alkalmazza, akiben megjelent a misztérium, amelyben Isten Fia kinyilatkoztatta az Atya titkát, hanem Máriára is. Jézus Krisztus életének eseményeiben ismerhetjük fel a titok megvalósulását, amelynek Mária is a részese volt. Így ír erről: „Rejtve maradt e világ fejedelme előtt Mária szüzessége és szülése, hasonlóképpen az Úr halála is: három kiáltó misztérium, mely Isten csendjében ment végbe.”
A hit befogadása ma is együtt jár azzal, hogy engedjük belépni az életünkbe a misztériumot. Az embernek a kegyelemmel való tudatos együttműködése fellebbenti a fátylat a titokról, hogy ezek a régen történt események hatással vannak a mi életünkre is, hiszen általuk tárul fel Isten üdvözítő terve, amely minden ember örök javát akarja.
(Ternyák Csaba egri érsek)
______________________
Advent negyedik vasárnapján az angyali üdvözlet története hangzik fel a szentmisében. Az évszázados prófétai várakozás beteljesülése, az első Úrjövet ez. Az evangéliumi elbeszélés csodás módon vezet be bennünket a kegyelem világába, az adventi csöndes öröm legelső személye, Mária által.
A hozzá belépő angyal így köszönti őt: "Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!" A köszöntés már elgondolkodtató. Az eredeti szövegben khaire van, amit a latin ave-val fordít, hisz ez egy szokásos köszöntési formula volt. Azonban a szó szerinti jelentése e szófordulatnak ez: örvendj. Így szólítja meg az angyal Máriát, így adja tudtul Isten, hogy a Fiú belép a világba, hogy az idők teljességében emberként megszületik. Ez a khaire, üdvöz légy, örvendezzél, adja meg az evangélium alaphangját.
Mindez azonban elválaszthatatlan a köszöntés második felétől: kegyelemmel teljes, gratiaplena. Az Ószövetség ismeri ezt a kifejezést: "kegyelmet találni valakinek a színe előtt" (vö. Ter 6,8; 18,3 etc.), s annak megjelölésére használja, hogy az adott személy kedves az Úr előtt, hogy ő ráfordítja orcáját. A Kivonulás könyvében Mózes ezt mondja: "Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk?" (Kiv 33,16). A kegyelem valójában Isten önmegosztása a kegyelemben részesítettel. Ha Mária kegyelemmel teljes, ez azt jelenti tehát, hogy különös Isten-közelségben él, személye Isten közösségi erőterébe van kapcsolva.
Ezt még jobban hangsúlyozza az angyali üdvözlet folytatása: "Az Úr van teveled." Akivel az Úr van, a győzni fog (Bír 6,6), akivel az Úr van, az felemelkedik. Amikor Máté evangélista meghirdeti Jézus születését, az Emmánuel névvel illeti a Messiást: velünk az Isten. Azonban ezt megelőzi a "veled az Isten". Hogy teljesen velünk legyen, előbb Máriával van egészen sajátos módon.
Itt még nem az anya szíve alatt fejlődő magzatra kell gondolnunk, hanem Mária lelki nagyságára, ami miatt ő "áldottabb minden asszonynál". Ő Éva, az örök nő antitézise. Az engedetlenségre Mária igenje, a lázadásra a Szűzanya alázata, az Ádámmal a bűnben való összefonódásra a Krisztus mellett a megváltás művében való mindvégig tartó kiállás válaszol. Ahogyan azt már az egyházatyák is megfogalmazták: a Máriának mondott Ave megfordítja Éva nevét; a két szó egymásnak tükörképe. A második az elesés, a bukás szava, az első a felemelkedés, Isten üdvösségének igéje.
Ez a hatalmas titok, amely szinte túláradóan egybefogja az egész üdvtörténetet, a kezdetektől a Jelenések könyvének végkifejletéig, természetesen túlnő Mária személyén. Ő, a fiatal zsidó leány csodálkozással áll meg a misztérium előtt, s így is teszi fel kérdését, amely a megérthetetlenre vonatkozik: "Hogyan történhet meg ez?"
Az angyal ugyanazt a választ adja, mint amelyet Jézus is az üdvözülés mikéntjéről, lehetetlenségéről őt faggató apostoloknak: "Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges" (Mk 12,27). Az ember harcának, küzdelmének, belső meghasonlottságának, a bűn drámájának megoldása túlnan fekszik az emberi lehetőség határain. Amit leromboltunk, újra felépíteni nem tudjuk. Ám Istennek ez lehetséges. Ő Szavával teremtette a világot a semmiből - s amikor a világ önnön hibájából a bűn révén a káosz, az üresség, a semmi, a halál felé kezd visszazuhanni, Isten megint csak a Szavával siet az elbukott emberiség segítségére. "Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).
Ez a dicsőség a megtestesülés, Jézus földi életének nagy titka. Hiszen a kereszten, a szenvedésben, emberi összetöretettségében olyannyira dicstelennek látszott - s mégis az örök Isten fénye ragyogott át rajta. Mindez az első és a második Úrjövet közötti várakozás titkára, a világtörténelem Húsvéttól végítéletig tartó hatalmas, évezredes Adventjére utal. Hiszen a Fiú eljött - a mennybe ment, de itt maradt. A Máriának mondott szavak élnek az Egyház szívében, aki újra és újra szentségi módon nem csak jelenvalóvá teszi, de meg is valósítja a megváltás kegyelmét a világban.
Mária méhe, az első szentély, ahová Isten belép, titokzatos módon egy a második szentéllyel, az Egyházzal. Hisz mi is, a hívek közössége, Krisztus misztikus teste, bensőnkben foganjuk meg újra és újra az Igét, amely csodálatosan termékennyé válik a kegyelem által. Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon sajátos lelki gyümölcshozás, benső termékenység időszaka is. Mária méhében kilenc hónapon át fejlődött ki a magzat - az Egyház, az évszázadok zarándoka ugyanígy szervesen nő, fejlődik, mélyül el a kinyilatkoztatott titkok ismeretében. Mindezt a Szentlélek kegyelmet hozó árnyékában, Isten oltalma alatt, az ő sugarában teszi.
Ezt a megrendítő titkot Mentes Mihály - talán kicsit régiesnek ható - versében megragadja, amely vers egyházi népénekként vált ismertté:
"Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak.
Az úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak.
Madárkák zengenek, az ég is ráragyog:
Földön még nem esett ílynagy dolog
Mária szent szívén dobog szíve örök Úrnak."
Az utolsó sor, Istennek Mária szívén dobbanó szíve, a legmélységesebb titkot fejezi ki: az Úr vele volt, hogy velünk lehessen. Mária Dominustecum-a összerímel az Emmánuel-lel. Veled az Isten - velünk az Isten. Advent és Karácsony titka ez.
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te teljesítetted ígéretedet és elküldted közénk egyszülött Fiadat, a mi Megváltónkat. Fiad születésével újjáteremtettél minket, embereket, mert Jézus a mi lelki újjászületésünk egyetlen forrása. Hisszük, hogy isteni gondviseléseddel azóta is formálod és alkotod a világot. Minden születéssel, minden emberi élet kezdetével valami újat alkotsz és minden emberrel terveid vannak. Azt az utat kell végig járnunk életünkben, amelyet te jelöltél ki számunkra. Adj nekünk Fiad végtelen alázatosságából és engedelmességéből, hogy mi is egyedül a te akaratodat kövessük, egyedül téged tekintsünk életünk Urának, neked engedelmeskedjünk és a te országodat építsük!
2020. december 13. – Advent 3. vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 1,6-8; 19-28)
Abban az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
A próféta különleges ember. Szava felzúg, s a hallgatóságot szíven üti, megindítja, esetleges ellenséges érzelmekkel tölti el. Egy bizonyos: a próféta más, mint az átlag, kilóg a "normális" emberek sorából. A próféta egy jel, amely megszólít, amely arra kényszerít, hogy értelmezzem. Keresztelő János is ilyen próféta volt, s a zsidó papok és leviták ezért küldenek hozzá küldöttséget, hogy kérdezzék meg őt: "Ki vagy te?" Erről a találkozásról, s János válaszáról szól János evangéliumának Advent harmadik vasárnapján felolvasott részlete.
Érdekes és mély értelmű párbeszéd bontakozik ki a kérdezők és a válaszoló között. János ráérez a keresésre, a vágyra, a Messiás várásának lelkületére, így a ki vagy te-kérdésre azonnal ezt a feleletet adja: "Nem én vagyok a Messiás". Furcsán hangsúlyoz az evangélista: "megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta, hogy nem ő a Messiás", háromszoros állítmánnyal emeli ki, hogy János tudja: nem ő az, tiltakozik az ellen, hogy vallási lelkesedők vagy fanatikusok emberi érvek alapján őt Krisztussá kiáltsák ki.
Ugyanígy nyíltan megmondja, hogy ő nem Illés vagy a próféta. Ezzel kifejezésre juttatja egyfelől alázatát, de még inkább azt, hogy ő nem azt a küldetést kapta, hogy a messiás-királyi zsidó várakozásoknak megfelelő módon hirdesse meg a Megváltó elérkeztét. Már itt körvonalazódik a későbbi konfliktus a zsidók és Jézus között: bár a nép várja a Messiást, mégsem fogadják el Jézust, mert ő nem olyan, mint ahogyan az emberek azt elképzelték, sőt nem is akar olyan lenni, nem tesz engedményeket az emberek vallási indítású, evilági uralomra vonatkozó fantáziáinak.
Hogy milyen eleven volt ez a várakozás, a reménykedés, azt éppen a küldöttek juttatják kifejezésre: "Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket..." János, a próféta föllépett, keresztel - s a várakozó népben különös érzés támad: vajon ő az? Lehetséges, hogy elérkezett az idő? Nem is sejtik, hogy az elkövetkező évek az emberiség egyik legtragikusabb történését hozzák: Isten küldöttének elutasítását azért, mert ő nem olyan, mint akit vártak. Ez fogalmazódik meg később János tanítványainak is a kérdésében, akik hasonló módon lépnek Jézus elé: "Te vagy-e a Messiást, vagy mást várjunk?"
Isten hűséges az ígéretéhez, és megajándékozza önmagával a rá várakozó népet. Ám elutasításra talál, mert nem úgy jön, nem úgy érkezik, ahogyan azt az emberek előre elképzelték. Valóban, az ember számára a képzelet, az előítélet, önnön elvárásai és képei sokszor fontosabbak a valóságnál is. A hétköznapi életben épp úgy tapasztaljuk ezt, mint a hit területén. "Nem tudom elfogadni, hogy..."; "Képtelen vagyok elhinni, hogy...", "Nem tudok napirendre térni fölötte, hisz annyira mást vártam" - megannyi mondat, ami az emberi keresés és várakozás kudarcát mutatja. Ma divat keresni, de nem jó találni - hisz a keresés énrólam, képzeletemről, vágyaimról szól, ezzel szemben a megtalálás arról szól, akit megleltem, s aki gyökeresen más lehet, mint amilyennek elképzeltem.
Ez Advent harmadik vasárnapjának, az örvendezés vasárnapjának üzenete: a várakozás öröme hamarosan átvált a megtalálás örömébe - csak ne feledjem el: ne magamat keressem Istenben, ne a saját vágyaim és saját elképzeléseim beteljesülését. Hagyjam, hogy Isten úgy mutassa meg magát, amint neki tetszik. Mert a valóság mindig értékesebb, mint a képzelet, a megtalálás vágya és kockázata nélkül hiábavaló a várakozás.
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, te minden nap eljössz hozzánk, minden nap döntés elé állítasz minket, minden nap választ vársz tőlünk. Elfogadom és hiszem, hogy te vagy az élő Isten Fia, akit azért küldött az Atya e világba, hogy általad szóljon hozzánk, és általad nyilatkoztassa ki igazságait és jóságát. Elfogadom és hiszem, hogy képes vagy eltörölni minden bűnömet, és képes vagy engem jó útra téríteni. A te törvényed, a szeretet parancsa szerint akarok élni. Kérlek, adj erőt, hogy minden nap tökéletesebben tudjak a mennyei Atya törvényeinek eleget tenni!
2020. december 6. – Advent 2. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 1,1-8)
Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”
Ezek az Evangélium Igéi
Elmélkedés:
Advent második vasárnapján Márk evangéliumának kezdetét hallhatjuk. Ezek a sorok alapvetően határozzák meg az utánuk következő egész könyvet - az evangéliumok első sorai már rávilágítanak a szent szerző központi gondolatára, szándékára. Ezt láthattuk a tavalyi év kezdetén már Máténál, de így van ez Lukácsnál és Jánosnál is.
Márk rögtön Jézus megkeresztelkedésével kezdi könyvét, szemben Mátéval, aki Jézus születésével, Lukáccsal, aki keresztelő Szent János születésével és szemben Jánossal, aki az Ige örökkévalóságával nyitja meg írását. Ebből is látszik, hogy Márk számára a lényegi üzenet, amelyet közvetíteni akar, az Jézus igehirdetése, s a csodák, amelyek az ő istenségét támasztják alá. Keveset foglalkozik az Ószövetséggel és a zsidókkal való jézusi vitákkal - hiszen célközönsége a pogány-keresztények népes tábora. Számukra akarja Jézus nyilvános működését, halálát és megdicsőülését közvetíteni, hogy az Istenemberbe vetett hitüket megerősítse.
Az első mondatok már efelé a cél felé mutatnak. A fenti megfontolásból érthető, hogy Máté számára az evangélium alapvetően a krisztusi igehirdetéssel, Isten országának meghirdetésével egyenértékű fogalom. Márk ezt rögtön egybefűzi a prófétai idézettel, amely egy érdekességet mutat fel. Bár az evangélista így fogalmaz: "Izajás próféta megírta", valójában előbb Malakiást, a legutolsó kisprófétát idézi: "Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat" (3,1), s csak ezután idézi magát Izajást: "A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit" (40,3). Miért csak az egyiküket nevezi meg Márk, miért írja a Malakiástól vett idézetet is Izajás neve alá? Minden bizonnyal nem arról van itt szó, hogy az evangélista hiányos ismeretekkel rendelkezett volna a prófétákról, hanem sokkal inkább arról, hogy a lényeges mondandó, a központi gondolat Izajásé - a Malakiástól vett idézet mintegy kiegészítés, kifejtés, rásegítés ehhez.
Mit is mond ki az izajási központi gondolat? Hogy ezt megérthessük, fel kell lapoznunk magát a prófétát. A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat szerepel, több bibliakiadásban azt az alcímet viseli, hogy "a próféta meghívása", vagyis Izajás kiválasztásáról, elküldéséről van szó. És mire szól a küldetés? Azt a Márknál leírt idézet előtti két sor mutatja meg: "ŤVigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!ť - ezt mondja Istenetek. ŤSzóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.ť" (40,1-2). Azért jön el a próféta, hogy vigasztaljon, hogy bejelentse a büntetés végét, a kegyelem és kiengesztelődés idejének beköszöntét. Ezt a feladatot tulajdonítja tehát Márk Keresztelő Szent Jánosnak.
Az izajási idézet természetesen elsődleges síkján a nép babiloni fogságból való szabadulásának örömhírét, az Ígéret földjére való hazatérést jelenti. Ebben a fényben a pusztában kiáltó szó új értelmet kap - hiszen a puszta valójában a fogság földje és az Ígéret földje között terül el. Itt kiált a hang, hogy itt váljék egyenessé Isten ösvénye, amelyen majd az Úr megmutathatja erejét, s hazavezetheti népét.
Tehát Márk evangéliuma az üdvösség elérkeztének bejelentésével és a hazatérés, a fogságból való megszabadulás képével kezdődik. A pusztában felhangzik a szó, s az utak elkezdenek épülni az új Ígéret földje, vagyis az Egyház felé. Isten érkezik, s a próféta, Keresztelő János meghirdeti az eljöttét. A nép egybe fog gyűlni a szolgaság házaiból, s elindul, a próféta szavára a pusztán, a bűnbánaton át az Egyház földje felé. "Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja." (Iz 40,3-5) - ez az izajási igehirdetés, s János épp ezt ismétli el, immár egyetemes értelemben.
Valójában a Márk evangéliumának elején Izajás szavain és Keresztelő János alakján keresztül megrajzolt elgondolás, program egészen adventi. Az Úr útja a pusztán át vezet - ez a magányosság földje, a magunkba szállás, a bűnbánat helye. Az Úr ösvénye a sivatagon át visz - ez a böjt, az önmegtartóztatás vidéke, a testi élet egyfajta misztikus meghalásáé, a szellemi, a Szentlélekből fakadó életért. A völgyeket fel kell tölteni - a hiányokat, az űrt életünkben orvosolni kell, a sebeket be kell kötözni, a mulasztásokat jóvá kell tenni. A hegyeket és halmokat el kell hordani - le kell hántani magunkról mindent, ami fölösleges, meg kell szabadulni a gőgtől, a hiúságtól, a beképzeltségtől, az elbizakodottságtól és az önzéstől. Az egyenetlen egyenes lesz, a hegyek orma és a völgyek mélye egy szintbe kerül - vagyis az emberben megteremtődik a belső egyensúly, a belső béke, az ember megízleli az üdvösség állapotát.
És mi ezen adventi úton levésünk célja? Nem más, mint az, hogy megmutatkozzék Isten dicsősége. Ezért is prédikálja Keresztelő János: "Aki utánam jön, hatalmasabb nálam". És miben áll Jézus Krisztus hatalmassága? Abban, hogy vízzel és Szentlélekkel meg fogja keresztelni az embereket - vagyis beteljesíti a megváltás művét, benne a keresztségben meghalunk, a vízbe temetkezünk, hogy vele együtt föl is támadjunk.
Ez az igazi Advent, a hatalommal érkező és megváltó, megmentő Krisztus eljöttére való várakozás. Az erre való felkészülésre az evangélium - Izajás próféta révén - útmutatást ad. Ha megfogadjuk, megtapasztaljuk majd a várakozás örömét, a megszabadulás vígságát, az örvendezést Isten gyengéd uralmában: "Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg! (...) Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. (...) Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjába veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti" (Iz 40,1.9-10.11).
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Te egykor bűnbánatot hirdettél a népnek és megtérést vártál az emberektől. Evangéliumod üzenete arra ösztönöz, hogyszembenézzek önmagammal, bűnös múltammal, életem hibáival. Segíts felismernem mindazt, amin változtatnom kell, s amin a te kegyelmeddel változtathatok. Adj szívembe igaz bűnbánatot! Add nekem a Szentlélekben való újjászületés kegyelmét! Mutasd meg nekem, milyen úton induljak, s mit vársz tőlem a jövőben! Köszönöm az adventi készület idejét. Adj erőt, hogy nap mint nap előre haladjak a lelki felkészülés útján és találkozhassak veled, az Isten Fiával.
2020. november 29. – Advent 1. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 13,33-37)
Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Ádvent első vasárnapjával az Egyház új liturgikus évet kezd. Mint minden liturgikus időszak, az Ádvent is több, mint csak puszta visszaemlékezés egy múltbéli eseményre. Emlékezni a liturgiában annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Minden liturgikus emlékezés felelevenít egy találkozást Isten és ember között, és ennek a találkozásnak a lényege újra valósággá lesz, Isten kegyelmének kiáradása. Ha tehát ma és egész Ádventen keresztül Urunk eljövetelét várjuk, akkor ez nem csupán visszaemlékezés arra, hogy kétezer évvel megtörtént Jézus Krisztus eljövetele, hanem valóság, valódi Isten-várás. Jézus Krisztus ezelőtt megtörtént eseményre, hanem valóság, valódi Isten-várás: Jézus Krisztus ma is megtestesül mindannyiunk életében, akik várjuk őt..
Ádvent ünneplése az Isten eljövetele utáni vágy és megtérés tudatosítását, átélését jelenti. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket, mert imánkra, hogy „Jöjj el Urunk!” halljuk mindjárt a választ is: „Az Úr már eljött!”
Az egész ádventi lelkület három gondolatkörre, három hangulatszínre osztódik: sóvárgás, ima, öröm. Ezt a három ádventi lelkületet mintegy megtestesíti három nagy személyiség, akikkel az ádventi olvasmányokban leggyakrabban találkozunk: Izajás próféta, Keresztelő Szent János és Mária. Három kor képviselői, három lelkület hordozói ők.
1. Izajás próféta a „sóvárgások férfija”. Izajás Izraelnek olyan történelmi időszakában élt, amikor az amúgy is széthúzó nép politikai intrikák játékszere lett. Izrael fénykora hanyatlóban volt amit a nép úgy élt meg, hogy Istenük elhagyta őket. Izajás próféta igyekezett hitet és reményt adni honfitársainak. „Legyetek bátrak, ne féljetek, itt a ti Istenetek!” – kiáltotta oda nekik és ez a kiáltás nem pusztán költői fogás, vagy szónoki frázis, hanem mélyen átélt személyes meggyőződés volt. Izajás rendületlenül hitte, hogy Isten valóra váltja majd népének tett ígéretét és tényleg elküldi a megígért Szabadítót.A Próféta szíve megrendült ettől a gondolattól s feltört lelkéből a legszebb ádventi ima: „Harmatozzatok égi magasságok és adjátok meg nekünk a Megváltót!” Izajás próféta ma is szól, ma is bátorít és bátorítására nekünk is szükségünk van. Nem könnyű ugyanis mindig felismerni a köztünk jelenlévő Istent. De mi is rendületlenül hisszük, hogy itt van és ez a hit új lelkesedéssel tölt el bennünket.
2. Keresztelő Szent János a „puszták embere”. A puszta bibliai fogalom. A zsidó nép a pusztában élte meg legközvetlenebbül Isten jelenlétét. Ez a tapasztalat befolyásolta egész vallásos magatartásukat. A próféták gyakran vonultak vissza a pusztába, hogy ott meghallják Isten hozzájuk intézett szavát. Keresztelő Szent János szintén a pusztában készült küldetésére. A puszta a Bibliában a lélek magányát jelenti, az elmélyülés, a magunkba vonulás csendes óráit. Isten szava csak ilyen csendben válik hallhatóvá. De az Isten szava nem maradhat a szívbe zárva, az mindig alkotó szó, ezért el kell vinni másokhoz, szükségszerűen dinamizmussá válik. Keresztelő Szent Jánosról is azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. Ima és tevékenység. Ádvent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája.
3. Mária, a boldog kismama. A Boldogságos Szűz Mária Ádvent legkedvesebb alakja. Ő már nem csak hiszi, hanem tudja, hogy a Megváltó közöttünk van. Ez szíve boldogságának titka. Az igazi öröm mindig egy féltve őrzött titokból ered. Mária már szívében hordja a legnagyobb Titkot, ezért öröme határtalan. Van-e a mi szívünknek is titka, amely örömmel tölt el bennünket? Vagyunk-e mi is Máriák, akik örömmel hordozzuk magunkban Istenünket?
Ádvent - három személy: Izajás, János, Mária. Ádvent – három hangulat: fájó vágyakozás, puszták imádkozó magánya, boldog biztonság. Három kép, három üzenet. Ádvent nem csupán emlékezés, hanem valóság: imába mélyült Isten-várás, amely örömmel tölt el bennünket.
Ádvent az Isten-várás pusztája. Tudunk-e mi pusztát találni, pusztába vonulni a mindennapi élet zajlása közepette is? Tudjuk-e egy kicsit idegeneknek érezni magunkat ebben a zajos világban? Mindezt csak azért, hogy meghalljuk Isten szavát, mert hiszen az a hivatásunk, a küldetésünk a világban, hogy a pusztában kiáltónak a szava legyünk akik életükkel, szavukkal, tetteikkel végigjárják Keresztelő Szent János útját a pusztától a Jordán vidékéig és azon túl, be a városokba, hogy aztán újra visszatérjenek a pusztába tovább várni, figyelni az Isten szavára. Ádvent most ismét ilyen visszatérés, visszavonulás a pusztába, önmagunkhoz, Istenünkhöz. Ádvent az elmélyülés, sóvárgás, lelkiismeretvizsgálat, befelé való fordulás ideje.(Szentmártoni Mihály S.J.)
Imádság:
Urunk, Jézus!
Gyermekként jöttél emberi világunkba.
Gyenge, magatehetetlen gyermekként születtél meg, miként minden ember.
Gyermekként szükséged volt a szeretetre, a gondoskodásra, a törődésre. Oly módon szeretnék hozzád közeledni, ahogyan az édesanyák gyermekükhöz. Szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel. Alázattal meghajolva a születés titka előtt, az élet titka előtt, a gyermek titka előtt. Rácsodálkozva arra, hogy minden új élet, minden újszülött gyermek az Isten ajándéka. Hiszem, hogy születésed új lehetőségeket, új utat nyit meg számomra. Születésed adjon nekem bátorságot és erőt az újrakezdéshez és a lelki újjászületéshez!
2020. november 22. – Vasárnap, Krisztus, a mindenség királya
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 25,31-46)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre? Ő pedig ezt feleli majd nekik: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek! Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Krisztus király ünnepe, az egyházi év befejező vasárnapja hosszú pillantást enged az utolsó ítéletre. A Vőlegény, a hazatérő Úr (vö. Mt 25,1-30) immár királyként trónol, megítéli a világot, szétválasztja a jót és a rosszat.
Az evangéliumi szakaszok olvasói eddig alternatívákkal találkoztak, amelyek közül választaniuk kellett. Most elérkezik a pillanat, hogy szembe nézzenek a bíróval, Jézus Krisztussal, aki ítél felettük, választ közülük.
Máté képe formailag nem látomás, mégis megrázó erővel jelenik meg képzeletünkben. Az Emberfia, vagyis a feltámadt Jézus dicsőségben jön el, angyalok kíséretében, ahogy a zsidó hagyomány szerint Isten, mindent felülmúlva, mindent átlátva, teljes, megkérdőjelezhetetlen és magától való hatalommal. A dicsőség, amelyben látható ragyogást sejtünk, a trón, amely mindenek felett és mindenki színe előtt áll, szembesít és feltár: a király, minden hatalom és igazság birtokosa, azelőtt a szegényekben, a segítségre szorulókban, a gyengékben rejtőzködött. Elsősorban az eddig rejtőző Emberfia, a világban rejtetten jelenlévő Isten kiléte nyilvánul meg, és benne tárul fel az emberi életek igazsága is.
Az Emberfia király és pásztor, vagyis gondoskodó és életadó hatalom birtokosa, Izrael és az Egyház, egyben az egész világ Ura. Az Emberfia fiú, aki Atyja áldását és országát ígéri azoknak, akik jót tettek vele. Az Emberfia bíró, aki elválaszt, igazságot tesz, aki beavat és megmagyaráz, mint az apokalipszis angyala. Az emberek csodálkoznak, mintha most kelnének halálos álmukból, mintha most döbbennének életük igazi távlatára és lehetőségére. Ez a csodálkozás valójában nem más, mint a megnyílt szív válasza Istennek: akkor többé senki sem zárkózhat el Isten jelenléte elől.
Máté evangéliumának, sőt az Ószövetségnek az olvasói is sejthettek valamit abból, hogy mi lesz az ítélet lényege. Isten különleges egységben van a szegénnyel. „Aki megkönyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki tettéért.” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (Péld 19,17). Egy midrás a Második Törvénykönyvhöz: „Ha enni adtatok a szegénynek, úgy számítom be nektek, mintha nekem adtatok volna enni” (Midr Tann a MTörv 15,19-hez). Érdekes, hogy a zsidó hagyomány (vö. Sota 14a) még Isten tetteiben is az irgalmasság cselekedeteit látta, amikor ő mezíteleneket ruházott fel (Ter 3,21), betegeket látogatott meg (Ter 18,1), gyászolókat vigasztalt és halottakat temetett el (MTörv 34,6), Ádám, Ábrahám és Mózes esetében. Jézus korábbi szavaiban pedig többször feltűnt, hogy tanítványai a kicsinyek, a megvetettek, a szegények és szomorkodók, akiket a Hegyi beszéd kezdetén a boldogmondások vigasztaltak.
A nyolc boldogmondás (Mt 5,3-12) és az utolsó ítélet képe, vagyis Jézus nyilvános tanításának eleje és vége összetartozik: a király az ítéletben teljesíti be, amit szolgáinak földi életükben megígért.
Talán meglepő, de az értelmezők szerint Krisztus „legkisebb testvérei”, akikkel azonosította magát, eredetileg elsősorban a keresztény testvérek, a vándortanítók lehettek, akik megtették Isten akaratát (vö. Mt 12,49köv), akik Jézusért mindent hátrahagyván leginkább rászorultak testvéreik törődésére (Mt 10,40), akik Isten szava miatt börtönbe kerülhettek, leginkább megtapasztalhatták az éhséget, szomjúságot, ruhátlanságot (vö. Mt 10,42; 1Kor 4,11köv; 2Kor 6,4köv stb.).
De aki így útra kel, hamar megtapasztalja, hogy Isten gyakran olyanokban köszönt rá, akik szinte a nevét is elfelejtették már, vagy félnek ajkukra venni.
Máté evangéliumában az utolsó ítélet képét Jézus szenvedésének és keresztre feszítésének története követi. Jézus odaadja az életét, ő az a legszegényebb, akiben Isten rejtetten együtt van minden szenvedővel és szegénnyel.
Nem versenyezhetünk vele a szeretetben, de hozzákezdhetünk, ahogy lehet. A többi Isten csodálatos, nyilvánvaló titka.
(Martos Balázs)
Imádság:
Urunk, Jézus, te vagy a mindenség királya!
Hittel várjuk eljöveteledet és a veled való találkozást.
A hitről való tanúságtétel minden korban bátorságot kíván a keresztényektől, tőlünk.
Bátorságot, hogy az üldözések idején, az elutasításokat megtapasztalva vagy az emberek közönyét látva is folytatódjon
az evangélium hirdetése és a hit terjesztése.
Annak tudatában élünk, hogy a te megbízásodból, a te munkatársadként adjuk tovább a hitet.
Nevelj minket az alázatra, hogy ne önmagunkat, hanem téged és a te örömhíredet hirdessük!
Segíts minket, hogy elutasítsuk a gazdagság és a hatalom kísértését és egyedül neked szolgáljunk!
Évközi 33. vasárnap – 2020. november 14.
+ EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (Mt 25, 14-30)
Mivel a kevésben hű voltál, menj be Urad örömébe!
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak:
Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: "Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!" Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: "Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta." Az úr így válaszolt: "Jól van, te derék és hűséges szolga? A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!"
Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: "Uram? Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked?" Válaszul az úr ezt mondta neki: "Te gonosz és lusta szolga? Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza? Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van? Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van? Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre? Ott sírás lesz és fogcsikorgatás?"
Ezek az evangélium igéi.
Elmélkedés:
Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliumában hallhatjuk a talentumokról szóló példabeszédet Máté megfogalmazásában, amelynek alapvető értelmezése mindannyiunk számára ismerős: Isten kegyelmi ajándékaival, a talentumokkal, ellátja az embereket. Kinek többet, kinek kevesebbet ad. Egy azonban bizonyos. "A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele" (1Kor 12,7). Pál ezzel az Istentől kapott talentumok alaptermészetét mutatja fel: azok soha nem öncélúak, hanem mindig egyfajta haszonra szolgálnak. Ezt jelképezi az evangéliumi példabeszédben a talentumok megforgatásával szerzett nyereség. A kegyelem befogadásának lényegéhez tartozik tehát, hogy az működése által gyümölcsöt hoz bennünk. Megint csak Pál szavai, önvallomása mutat erre rá roppant élesen: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan" (1Kor 15,10). Az ilyen emberi tartásnak, belső lelki felelősségnek az ellentettjét jelképezi a szolga, aki a megkapott talentumot elrejti a földbe, vagyis nem hajt hasznot a kegyelemből, az hatástalan marad benne.
Azonban ezen az elsődleges értelmezési szinten túllépve, éppen a hasonlat végkifejletét szemlélve megtapasztalhatjuk a keresztény életnek egy másfajta alapvető jellemvonását. A szolga, aki a földbe rejti a kincset, így indokolja meg tettét: "Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd" (Mt 25,24-25). Egy egészen sajátos emberi magatartás körvonalazódik szemeink előtt. Az úrtól való félelem áthatja a szolga életét - fél az úrtól, s ezért fél bármihez is kezdeni a talentummal, nehogy elveszítse azt. Egyetlen gondolata nem más, mint az, hogy amikor hazatér az úr, visszaadhassa neki azt, ami az övé, ami jár neki.
Ez a jellemvonás egyfajta hitbeli életmódot jelképez. Az az ember áll itt szemeink előtt, aki féli az Istent, s az iránta való tiszteletet az előírások betartásával mutatja fel. Lehet, hogy élete, érzelmei, gondolatai teljességgel idegenek a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istentől, de a vallási, a külsődleges előírásokat pontosan és szinte aggályosan betartja. Lehet, hogy pénteken egyszer sem merül el imában a kereszt előtt, egyszer sem szemléli Krisztus szenvedését, egy fohászt sem mond engesztelve, bűnei bocsánatát kérve - de kínosan ügyel arra, hogy húst ne egyen. Lehet, hogy vasárnap mindig elmegy misére - de hazatérve veszekszik, megkeseríti családja vasárnapját. Lehet, hogy napi kötelezőként felvállalt imákat elvégez - de közben lélekben teljesen idegen Istentől s a mellette álló embertől, akik nem egy vállalt imádság-mennyiség teljesítését, hanem a szeretet megélését kérik, várják tőle.
Vagyis az utolsó szolga, aki elássa a talentumot, az nem pusztán a lusta vagy a rettegő ember képe, de azé is, akinek a hit nem más, mint egy előírás-tisztelő vallásosság. Jézus azonban két dologra mutat rá: az egyik az, hogy az így megélt hit terméketlen; a másik pedig az, hogy Istennek ez nem kedves áldozat, sőt!
Miben áll tehát az a lelkület, amelyet a példabeszéd kér tőlünk? Abban, hogy az Istenre való nyitottságban élve elfogadjunk a kezéből minden kegyelmi adományt, s azokat ne a külsődleges vallásgyakorlat börtönébe zárjuk, hanem teljes, cselekvő, elszánt és örömteli lélekkel vigyük bele a világba. Ha úgy tetszik, a kegyelmet azért kapjuk, hogy minden gondolatunkkal, ötletünkkel, belső indításunkkal azon legyünk, hogy a legkülönfélébb helyeken és módokon gyümölcsözővé tegyük. A kegyelmet ne úgy szemléljük, mint valamit, ami csak egy előírásos vallásosság földgödrébe való, hanem úgy, mint az egyetlen valóságot, amely a világ minden pontján, helyén, pillanatában gyümölcsöt tud hozni - nem csak az Úrért, a talentumot adó Gazdáért, hanem önmagunkért is.
Hiszen az evangéliumi szakasz megmutatja azt is, hogy a haszon nem a gazda kincstárát gyarapítja pusztán, hanem lehetővé teszi azt is, hogy maga a szolga is bővelkedjék. A rest szolgától elvett talentumot a gazda nem a maga kincstárába záratja be, hanem odaadja a másik szolgának, annak, akinek tíz talentuma van. A kegyelmet Isten adja, de mégis önmagunk számára szerezhetünk érdemet azáltal, ha kiteljesítjük azt életünkben. Ezért mondhatja a Katolikus Egyház Katekizmusa: "Jócselekedeteim érdeme az isteni jóság ajándéka" (KEK 2009), hozzátéve, hogy "Krisztus bennünk élő szeretete minden érdemünk forrása Isten előtt" (KEK 2011).
Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliuma tehát rámutat hitünk egyik alapvető követelményére, mégpedig arra, hogy az ne külsődleges vallásgyakorlás legyen, hanem teljes létünk feltétel nélküli átadása az isteni kegyelemnek, amelyből, amely által megteremhetjük önnön létünk gyümölcsét a világban. Az ember így megérti, hogy csak a kegyelemből él, s ez a kegyelem csak annyiban élteti, amennyiben átadja önmagát neki - nem földgödörbe, külsőségbe zárja, hanem engedi önmagában megfoganni s gyümölcsöt hozni.
Zárásként álljon itt Sík Sándor "Ó tiszta csend!" című versének utolsó versszaka:
"Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem."
(Török Csaba)
Az MKPK új közleményt adott ki a járványhelyzet alakulása miatt
A járványhelyzet romlása és a várható további korlátozások miatt november 9-én, hétfőn a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia újabb közleményt adott ki, mely a latin szertartású egyházmegyékre érvényes – visszavonásig.
A rábízottakért érzett felelősségtől vezérelve a Covid-19-járványhelyzet alakulása miatt, figyelembe véve a járványügyi szakemberek véleményét, Egyházunk sajátosságait szem előtt tartva visszavonásig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a mellékelt közleményt adta ki:
1. A koronavírus miatt meghirdetett veszélyhelyzetben a templomok mint a lelki feltöltődés és imádság helyei különösen is fontosak, ezért templomainkat továbbra is nyitva tartjuk. Szentmisék is tarthatóak, de azok csak úgy végezhetőek, hogy a hatósági kijárási korlátozásokkal összhangban maradjanak. Felelősen és körültekintően kell eljárni.
2. A jelenlegi kivételes helyzetben is érvényesek a Katekizmusban (KEK 2183.) és az Egyházi Törvénykönyvben (CIC 1248. k. 2. §) található előírások, amelyek szerint ha valaki számára súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel, igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt imádsággal – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával, elmélkedéssel – egyénileg vagy a családban. Bár a szentmisén való részvétel nem helyettesíthető, több helyen van online vagy televíziós miseközvetítés, hogy megerősítést, vigasztalást és bátorítást nyerjenek azok, akik most nem tudnak részt venni vasárnapi és ünnepnapi szentmisén. A közvetítések rendjéről felületeinken folyamatosan tájékoztatást adunk.
3. A szentmisén való részvétellel kapcsolatban az általános morális elvek továbbra is érvényesek. Kérjük, hogy aki betegnek érzi magát, önmaga és mások védelmében érezze lelkiismereti kötelességének, hogy mielőbb orvoshoz forduljon, és ne menjen közösségbe. Idősebb, veszélyeztetett, illetve beteg testvéreink, továbbá azok, akik kötelességüket teljesítik, beteget ápolnak, nagyon idős vagy veszélyeztetett személlyel laknak együtt, hatósági karanténban vannak, jogosan félnek a közösségben való megjelenéstől, ezért mentesülnek a szentmisén való személyes részvétel kötelezettsége alól. Nyomatékosan kérjük őket, hogy maradjanak otthon.
4. Felmentést adunk mindazoknak is, akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában (CIC 87. k. 1. §., 1245. k.).
5. Plébániai oktatásokat, közösségi összejöveteleket szoros kivételektől eltekintve – amelyek során azonban követni kell az aktuális járványügyi és gyülekezési előírásokat – csak online formában tartsanak meg.
6. Templomainkban, egyházi intézményeinkben és plébániáinkon, valamint a szentségkiszolgáltatásban, illetve oktatási, szociális és egészségügyi intézményeinkben továbbra is mindenben kövessék a vonatkozó járványügyi előírásokat.
7. A plébániai és a szerzetesközösségeket továbbra is bátorítjuk, hogy – a járványügyi hatóságok előírásainak megtartása mellett – folytassák az imát a járvány érintettjeiért.
Az Egyházi Törvénykönyv 838. kánonja értelmében az egyes megyéspüspökök, illetve akik a jogban velük egyenlő elbírálás alá esnek, ettől eltérő rendelkezéseket is hozhatnak.
Jelen rendelkezés Magyarország latin szertartású egyházmegyéire érvényes.
Imáinkkal és példánkkal erősítsük a bizalmat Istenben és egymásban, és különösen is figyeljünk egymásra, főleg beteg és idős embertársainkra. Idős paptestvéreinket tisztelettel kérjük, hogy ebben a helyzetben fokozottan vigyázzanak egészségükre, a fiatalokat pedig buzdítjuk, hogy legyenek segítségükre.
Budapest, 2020. november 9.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtószolgálata
Évközi 32. Vasárnap - A-év
2020. november 8.
Evangélium Szent Máté Könyvéből (Mt 25,1-13)
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a tíz okos és a tíz balga szűzről hallunk, akik kimentek a vőlegény elé, s magukkal vitték lámpásaikat. A példázat jól ismert mindannyiunk számára, hisz már számtalanszor hallottuk: tudjuk jól, hogy a vőlegény Krisztus, a lakodalom a második úrjövet, s az okos szüzek azok, akiket ez az úrjövet készen talál. Azonban a szakasz értelmezésében talán tovább léphetünk ennél, feltárva a hasonlat mélyebb rétegeit.
A szüzek, akik előre mentek a lakodalmas házhoz, s várták a vőlegényt, a régi népszokásokból ismerősek. Lámpásaik azonban sajátos értelmet nyernek a mi szövegösszefüggéseinkben. Szinte önkéntelenül eszünkbe jut a 119. zsoltár szava, ahol ezt olvassuk: "Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon" (Zsolt 119,105). A fény, amely az éjszakában az ember lába előtt mutatja az utat, Isten szava - amelyet a szüzek kezükben tartanak. Ez a hitnek jelképes leírása. Ezt még inkább felismerjük, ha elelmélkedünk a Példabeszédek könyvének szavain: "Mert a parancs lámpás, fény a tanítás, életre vivő út az intelem s a feddés" (Péld 6,23). Vagyis a szűz, akinek kezében ég a lámpás, az olyan embert jelenti, aki meghallotta Isten szavát, azt hittel magába fogadta, s ennek a fényében járva eljutott a lakodalmas ház, az üdvösség küszöbéig. Így megérthetjük, hogy a szüzek - túl a kor szokásán - mit jelképeznek még a hasonlatban: a hit egységét, integritását, tisztaságát.
Hogy kell tehát értelmeznünk az öt okos és öt balga szűz képét? Ha mind a két csoport kezében tartotta a hit lámpását, s eljutott az üdvösség küszöbére, a lakodalmas ház kapujáig, akkor miben is áll közöttük a különbség? "Az igazak fénye lobogva világít, a gonoszok lámpása meg kialszik" (Péld 13,9) - olvassuk megint csak a Példabeszédek könyvében. Igaz az, aki nem csak hogy hisz Istenben, de egész életét ezen hit szerint akarja alakítani, a mindennapjait a hit normái szerint rendezi be. Már Izajás könyvében így szól népe igazairól Isten: "Mert hiszen napról napra keresnek, és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, amely az igazsághoz szabja tetteit, és nem hagyja el Istenének törvényét" (Iz 58,2). Igaznak lenni tehát annyit tesz, mint az igazsághoz szabni tetteinket, Isten törvényei szerint élni. Ha a balgák mécsese, a hit elalszik illetve nincs elég olaja, akkor ez annyit tesz, hogy hitük nem alakította át életüket. Nem elég a hit mécsesének pislákoló lángja a lakodalmas házba való belépéshez, ahhoz annál több kell.
Mi is ez a több, ez a más? Ezt Jakab apostol mondja el nekünk éleslátóan és nagy lelki mélységeket feltárva: "Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek. Akarod-e tudni, balga ember, hogy a hit tettek nélkül mennyire meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei alapján igazult meg, amikor odatette fiát, Izsákot, áldozatul az oltárra? Láthatod, hogy hite működött tetteiben és tettei tették teljessé a hitét Így teljesült az Írás szava: -Ábrahám hitt az Istennek, ez megigazulására vált- és: -Az Isten barátjának- nevezték. Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában." (Jak 2,19-24).
Vagyis az okos és a balga szüzek között nem abban állt a különbség, hogy az előbbiek hittek, az utóbbiak pedig nem; hanem abban, hogy az előbbiek hite átformálta életüket, tetteikben kivirágzott, s ezek a hitből fakadó a tettek megigazulásukra szolgáltak. Ezzel szemben a balgák, ha fel is tudták mutatni a hit lámpásának fényét, az mégis kialvóban volt bennük, hisz nem volt, ami táplálhatná, éltethetné azokat. Ezáltal a balgák kialvó mécsesei a tettek nélkül halódó, meghaló hit jelképei, ismét Szent Jakab szavai szerint: "Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog" (Jak 2,17).
Mi is tehát az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumának üzenete számunkra? Legfőképpen az, hogy a Mennyek Országa, bár Isten kegyelméből adatik osztályrészünkül, mégis megköveteli önnön szüntelen munkánkat, elköteleződésünket, áldozatvállalásunkat is. A hit sohasem lehet bennünk puszta meggyőződés, világnézet vagy hagyomány, lelki örökség. A hitnek elevennek kell lennie, ez azonban csak akkor lehetséges, ha a hit az Isten törvényei szerinti cselekedeteket szüli bennünk. Nem véletlen, hogy az egyházatyák szüntelenül figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az ortodoxiának, a helyes hitnek harmóniában, összhangban kell lennie az ortopraxissal, vagyis a helyes gyakorlattal, életvitellel.
Miért alapvetően fontos ez a keresztény hívő számára? Azért, mert az Atya akaratát cselekedve, az Ő akaratával azonosulva válok hasonlóvá hozzá. Jézus Krisztusnak, a Fiúnak az Atya iránti szeretete és a vele való tökéletes egysége abban nyert kifejezést itt a földön, hogy teljesen engedelmes volt a legvégsőkig, a halálig, a keresztig - a nagypénteki szenvedésig, amely által - a Zsidókhoz írt levél szavaival élve - Jézus "engedelmességet tanult" (vö. Zsid 5,8). Ezért mondhatta ő, hogy "Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). Ez az egység teszi lehetővé a lakodalmas házba való belépést. Aki Isten akaratát teljesítve eggyé vált vele, hasonló lett hozzá, az az okos szűz, akinek ég a lámpása, s akit a kapuban az Úr felismer. A balgák, bár volt kis lámpásuk, nem éltek a hit szerint, s emiatt nem is ismeri fel őket a ház Ura, amikor zörgetnek.
Mi vajon melyik csoportba tartozunk?
(Török Csaba)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy veled éljünk. Örülünk annak, hogy meghívottak vagyunk, mert a meghívás a te szereteted jele. Személyes felelősségünk, hogy mennyire vagyunk előrelátóak és felkészültek. Elismerem, hogy többször megkísért a könnyelműség és megfeledkezem arról, hogy rád várakozok. Ments meg engem ettől a felelőtlenségtől, hiszen ezzel üdvösségemet kockáztatnám. Adj nekem éber lelket, amely mindig készen áll a veled való találkozásra!
2020. november 1. – Vasárnap
Mindenszentek ünnepe
November 1-jén közös napon ünnepeljük az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Mindenszentek ünnepe a kötelező egyházi ünnepek közé tartozik, ezért a hívek számára előírás a szentmisén való részvétel.
Keleten már 380-ban megemlékeztek minden vértanúról. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel.
III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét.
IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep november 1-jére.
„Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat”
– hangzik fel az ünnepi mise könyörgése mindenszentekkor. E szavakkal a már mennybe jutott, üdvözült hívek közösségének, a diadalmas egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó, küzdő egyház.
Imáinkban emlékezzünk meg azokról a szentekről, akik példájukkal megmutatták nekünk, hogy életünkben itt és most van lehetőségünk arra, hogy kövessük Jézust, hogy azon az úton járjunk, amelyet Ő mutatott meg nekünk.
________________________
A mindenszentek örömünnep.
Azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.
Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az átváltoztatás után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: "... szent és katolikus Egyházadért (...) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, (…) pápánkkal, (…) főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."
Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."
Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: "A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."
Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással.A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk. A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk. A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.
____________________________
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 5,1-12a)
Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!”
Ezek az Evangélium igéi
Gondolatok az evangéliumhoz
A mai szentmisének már a kezdőéneke megadja az ünnep alaphangját: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát.”
Ezt az örvendezést folytatja mindenszentek ünnepének evangéliuma, Jézus boldogmondásai. Az Üdvözítő nyolcszorosan boldognak nevezi azokat, akik szegénység, gyengeség, nehézségek, megpróbáltatások, sőt üldözések ellenére is követik tanítását, akik az evangéliumot életük vezérfonalául választják. Ők a szelídek, az igazságra szomjazók, az irgalmasok és a békességszerzők, akiket gyaláznak, üldöznek, gonoszsággal vádolnak. „Örüljetek és ujjongjatok – mondja Jézus –, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”
Az Egyház is ezért nevezi boldognak azokat az embereket, akik Krisztust hősies fokon követték, és életszentség hírében haltak meg. Ez válik valóra a hivatalos boldoggá vagy szentté avatás során. Az üdvözült lelkek Isten fogadott gyermekei, akik Isten arcát szemlélik, és ez túláradó örömmel tölti el őket. Isten arcának szemlélése valamelyest már itt, a földön is lehetséges a szentségimádás csendjében, az Isten és az ember közötti találkozás során. Részesei lehetünk az arsi plébános, Vianney Szent János által megcsodált parasztember élményének, aki arra a kérdésre, hogy mit csinál ilyen hosszan a templomban az Oltáriszentség előtt, így válaszolt: „én nézem őt, és ő néz engem”.
Tudjuk, hogy több mint tízezer azoknak a száma, akiket a Katolikus Egyház a szentek és a boldogok között tart számon. Ők azok, akikről hivatalosan kimondták, hogy szentek, akiknek ünnepük van, amely legtöbbször egybeesik a haláluk, azaz mennyei születésük napjával. A Jelenések könyve viszont akkora seregről beszél, hogy meg sem lehetett számlálni: „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt” (Jel 7,9). Ténylegesen sok-sok millióan vannak, akikről az Egyház nem nyilvánította ki, hogy szentek vagy boldogok, de ott vannak azok között, akik látják a mennyei Atya arcát, akik az örök boldogságban örvendeznek. Mindenszentek ünnepén rájuk emlékezünk. Idősebb testvéreink, példaképeink ők, akik előttünk jártak mint elődeink, őseink, családunk elhunyt tagjai, az örök dicsőség örökösei. Csanád Béla írja: „Testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe ez, azoké, akik üdvözültek (s nem csak a szentté avatottaké). Sőt, a saját reménybeli ünnepünk is, mert mindannyian arra vágyunk, hogy egykor a mindenszentek seregében éljünk a mennyben.”(Ternyák Csaba egri érsek)
_______________________
Mindenszentek ünnepének első olvasmánya a Jelenések könyvéből vett nagy jelenet, amely a szentek közösségének megszámlálhatatlan seregét tárja szemünk elé és azt üzeni, hogy a mi helyünk is ott van közöttük: ez a tudat ad reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.
A második olvasmányban Szent János evangélista szintén az örök jövőre irányítja figyelmünket: mi nem azok vagyunk, akik vagyunk, hanem azok, akik lehetünk és lennünk kell.
Az Evangéliumban a jól ismert Hegyi beszédet olvassuk. Már annyiszor hallottuk ezt a szöveget, hogy talán meg sem lep bennünket, pedig kimeríthetetlen kincstárat tár elénk. Próbáljuk meg ezúttal egy új módon olvasni a boldogságokat. Mi ugyanis leginkább arra fordítjuk figyelmünket, hogy kik a boldogok, de nem fontoljuk meg azt, hogy mit kapnak ígéretként azokért a lemondásokért, szorongattatásokért és megpróbáltatásokért, amiért boldogoknak mondja őket az Evangélium.
Megtudjuk azt, hogy a mennyek országát kapják, vigaszt kapnak, Isten látása lesz a jutalmuk. Jutalmuk közös nevezője az Isten országa. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mennyire ihlet bennünket a mennyek országa? Tudunk-e vele mit kezdeni lelki életünkben?”
A Szentek olyan emberek, akik mindig aktuális üzenetet tolmácsolnak felénk. Első és alapvető üzenetük az, hogy a földi élet két pólus között megy végbe: a jelen és a jövő, az időbeli és örökkévaló között. A Szentek olyan emberek, akik a jelent élik, de a jövőre irányítják tekintetüket. A Boldogságok első része kifejezi a jelen valóságát, a második része a jövő jutalmát: szegénységben élünk még akkor is, ha nagy vagyonunk van; az élet eseményei, szeretteink elveszítése szomorúsággal tölt el bennünket akkor is, ha egészségesek vagyunk; a sok becstelenség és erőszak próbára teszi szelídségünket akkor is, ha megpróbálunk becsületesen élni; a sok igazságtalanság bosszúvágyat ébreszthet bennünk még akkor is, ha igyekszünk igazságosak lenni; a háborúk, gyilkosságok megkérdőjelezik az igazságosságra vonatkozó fogalmunkat még akkor is, ha a békét tűztük ki zászlónkra; az érzékiességben elmerülő kommunikációs eszközök elhomályosítják szemünket még akkor is, ha erkölcsileg kifogástalan életet igyekszünk élni; a sok lázadó megzavarja békességünket még akkor is, ha békét hirdetünk; a terrorizmus megzavarja társadalmi nyugalmunkat; az Egyházat kicsúfolják és üldözik, ami miatt szenvedünk. Ebben és ilyen világban hol találjuk meg lelkünk nyugalmát, az evangéliumi Boldogságokat? A Szentek arra tanítanak bennünket, hogy életünk boldogságát úgy találhatjuk meg, ha szívünket egy más valóságba horgonyozzuk le: Isten országába, Isten valóságába, ami ugyan még nem érkezett el teljes dicsőségében, de egész biztosan megérkezik.
A Szent azonban nem képzelődő ember, hanem pontosan a jövő gondolata miatt képes szembenézni a jelen pillanat nagy kihívásaival: mindennek ellenére tud és akar békességteremtő lenni, mindennek ellenére tud és akar tisztaszívű maradni, mindennek ellenére tud és akar irgalmat gyakorolni, mindennek ellenére tud és akar szomorúakat vigasztalni.
Minden keresztény életszentségre hivatott, ez pedig pontosan ugyanazt jelenti, amit a Szentek tettek: mi vagyunk a mai kor, a mai idők a mai társadalom sója és napfénye, gyertyalángja és jó illata. Nem szükségszerűen világtávlatokban kell szentekké lennünk, elég a saját kis világunkban, közvetlen környezetünkben úgy élnünk, hogy az eljövendő mennyek országára irányítjuk tekintetünket s ez erőt ad ahhoz, hogy bátran szembenézzünk a jelen pillanat kihívásaival, nehézségeivel és ellentmondásaival. Ha így élünk, akkor miénk lesznek az evangéliumi Boldogságok ígéretei.(P. Szentmártoni Mihály)
Az Apostoli Penitenciária dekrétuma a halottakért felajánlható búcsúkról
Nézőpont – 2020. október 27., kedd | 19:01
Október 22-én az Apostoli Penitenciária rövid dekrétumot tett közzé, mely a világjárvány rendkívüli körülményeire alkalmazza a mindenszentek ünnepéhez és halottak napjához kapcsolódó teljes búcsú elnyerésének feltételeit. Az alábbiakban a dekrétum teljes szövegének fordítását közöljük.
Idén, a Covid-19 által okozott pandémiahelyzetben az elhunyt hívek javára szolgáló teljes búcsú elnyerésének lehetőségét meghosszabbítjuk egész november hónapra, úgy alkalmazva az ehhez szükséges feltételeket, hogy a keresztény nép védve legyen.
Számos megkeresés érkezett a lelkipásztorok részéről az Apostoli Penitenciáriára, kérvényezve, hogy idén a Covid-19 okozta járvány miatt igazítsák a helyzethez azokat a kegyes cselekedeteket, amelyek a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára elnyerhető teljes búcsúhoz szükségesek (lásd Búcsúk kézikönyve, 29, 1 §). Éppen ezért az Apostoli Penitenciária a Ferenc pápa által adott rendkívüli felhatalmazás birtokában az alábbi rendelkezéseket hozza erre az évre vonatkozóan, annak érdekében, hogy elkerülhetővé váljanak a csoportosulások:
a) A november 1–8. közötti időszak egyes napjaira megengedett teljes búcsú – melyet azok nyerhetnek el, akik temetőt látogatnak és legalább lélekben imádkoznak az elhunytakért – áthelyezhető a hónap más napjaira is. Az egyes hívő szabad választására van bízva, hogy melyik lesz ez a nyolc nap, és nem szükséges, hogy ezek a napok egymást kövessék.
b) A halottak napjához, november 2-hoz kötött teljes búcsú – melyet azok nyerhetnek el, akik templomot vagy kápolnát látogatnak és ott elimádkozzák a Miatyánkot és a Hiszekegyet – nemcsak ezt a napot megelőző vagy követő vasárnapra, illetve mindenszentek főünnepére helyezhető át, hanem az egyes hívő szabad döntése alapján, november hónap bármely más napjára is.
Az öregek és betegek, illetve mindazok, akik súlyos okból nem hagyhatják el otthonukat – ilyen ok lehet például az illetékes civil hatóság által elrendelt korlátozás a pandémia idejére, annak érdekében, hogy a szent helyeket ne lepjék el tömegesen a hívek – szintén elnyerhetik a teljes búcsút. Ennek előfeltétele, hogy lélekben egyesüljenek a többi hívővel, szakadjanak el a bűntől és álljon szándékukban, hogy az első lehetséges alkalommal teljesítsék a három megszokott feltételt (gyónás, szentáldozás és a Szentatya szándékára való ima). A búcsú elnyerése számukra úgy történik, hogy Jézus vagy a Szűzanya képe előtt végeznek imádságot az elhunytakért, például a halottakért végzett zsolozsma reggeli vagy esti dicséretét, a rózsafüzért, az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét, vagy más olyan halottakért való imát, amely kedves a híveknek. Választhatják azt is, hogy elmélkednek egy-egy olyan szentírási szakaszról, amely szerepel a megholtakért végzett liturgia szövegei között.* Illetve élhetnek azzal a lehetőséggel is, hogy valamilyen irgalmas cselekedetet végeznek, felajánlva Istennek saját életük fájdalmait és viszontagságait.
Azért, hogy az isteni kegyelem áradását a lelkipásztori szeretet cselekedetein keresztül előmozdítsuk, a Penitenciária nagyon kéri a gyóntatási felhatalmazással rendelkező papokat, hogy nagylelkűen álljanak rendelkezésre mind a bűnbánat szentségének kiszolgáltatására, mind a betegek áldoztatására.
A búcsú elnyeréséhez szükséges lelki feltételekkel kapcsolatban az Apostoli Penitenciária 2020. március 19-én kiadott A bűnbocsánat szentségéről a pandémia miatt kialakult jelenlegi helyzetben című dokumentumban nyerhető bővebb felvilágosítás.
Végül, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkek megfelelő segítségben részesülhessenek a hívek közbenjárása által, különösképpen az oltár Istennek tetsző áldozata révén (lásd Conc. Tr. Sess. XXV, decr. De Purgatorio), buzdítjuk a papokat, hogy mutassák be a szentmisét háromszor halottak napján, az IncruentumAltaris kezdetű, a tiszteletre méltó emlékű XV. Benedek pápa által 1915. augusztus 10-én kiadott apostoli konstitúcióban található szabályok szerint.
Ez a jelenlegi dekrétum egész novemberre érvényes. Minden vele ellenkező rendelkezés hatályát veszti.
Kelt Rómában, az Apostoli Penitenciária székhelyén, 2020. október 22-én, Szent II. János Pál pápa emléknapján.
MaurusCard. Piacenza
Paenitentiarius Maior
ChristophorusNykiel
Regens
L. + S.
In PA tab. N. 791/20/I
2020. október 25. – Évközi 30. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,34-40)
Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Ezek az evangélium igéi
Szeresd az Istent, szeresd embertársadat!
A szeretet fontos az ember számára, hiszen egyik alap igényünk, hogy szeressenek. „Szeretném, ha szeretnének,...” sóhajt fel a költő.
Mit is jelent a szeretet? A szeretet nem langyos általánosság – fogalmazza meg Vasadi Péter. A szeretet elsősorban döntés. Döntés a másik ember mellett, döntés Isten mellett.
Ennek az az alapja, hogy megismerem a másikat. De ahhoz, hogy megismerjem, erőfeszítésre van szükség. Arra, hogy teljes figyelmemmel a másik felé forduljak, mintegy lemondva önmagamról. Ha látom, hogy valaki érdeklődéssel fordul felém, és számomra is valamennyire fontos, akkor beengedem életembe, egyre többet mutatok meg magamból, és ő is egyre többet mutat meg magából. Így alakul ki a szeretet, így válhat megalapozottá a másik melletti döntés.
Persze ennek a szeretet kapcsolatnak többféle szintje van, más a családban, más a baráti kapcsolatban vagy a munkatársi kapcsolatban. De az alapja ugyanaz, megismerni és mellette dönteni.
Isten iránti szeretetünk is hasonlóképpen alakul ki. Ezért tévút, hogy majd ha nagy lesz, eldönti, mit akar a gyermek. Mert hogyan döntsön amellett, akit nem ismer. Ezért kell pici kortól segíteni – példámmal és szavaimmal – a felnövekvő gyermeket, hogy megismerje Istent.
Isten és az embertárs szeretete szoros kapcsolatban van egymással. „Hogyan szeretheted Istent, akit nem látsz, ha nem szereted embertársadat, akit látsz?” – teszi fel a kérdés szent János apostol. Vagyis az Isten iránti szeretetemet leginkább a másik ember felé fordulószeretettelmutathatommeg.
Keresztény életünk legfőbb parancsa a kettős szeretet parancsa. Ha a szeretetre épül életünk, könnyű lesz minden más parancs megtartása, hiszen akit szeretek, annak kedvéért teszem meg. Akkor nem csupán kötelező a vasárnapi mise, nem csak egy nyűg a napi imádság, hanem válasz az Isten szeretetére.
Ha megtapasztalom Isten szeretetét, akkor könnyebb lesz a másik ember felé szeretettel fordulni. És ha a másik ember felé szeretettel fordulok, ebben megtapasztalom Isten szeretetét is.
Imádság:
Uram, Jézus! Te azt kéred tőlem, hogy ne legyek türelmetlen, ne veszítsem el reményemet, ne tagadjam meg hitemet, amikor Isten a szenvedésekkel vagy bármi más „rosszal” próbára tesz! Azt kéred, hogy szeressem őt a jón és a rosszon keresztül is, mert minden mögött Isten rejtezik! Keresztáldozatod azt mutatja, hogy az Atya iránti szeretet engedelmességet, tehetetlenséget, szenvedést jelent, de ugyanakkor mégis állandó Istenre figyelést és Isten akaratának elfogadását is. Uram! Segíts, hogy egész életemet a szeretetnek szenteljem!
Évközi 29. Vasárnap - A-év Missziós vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,15-21)
Abban az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.
Elmélkedés:
Az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliumi szakaszában egy olyan jézusi mondat hangzik el, amely szinte szállóigévé lett mára: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az Istennek pedig, ami az Istené!".
A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, igencsak felfokozott. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tanított és csodákat tett a templomban, s ezzel magára vonta a főpapok és farizeusok figyelmét. Először vitába szállnak Jézussal, ám ő hasonlatokkal fogalmazva meg mondanivalóját, rávilágít érzéketlenségükre, keményszívűségükre. Erre ellenfelei más taktikát alkalmaznak - egy semleges, látszólag a két fél, Jézus és a zsidó vezetők, viszonyán kívül álló kérdést tesznek fel: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" Mindezt ráadásul olyan behízelgő, kedélyes modorban, hogy az egyszerű hallgató semmi rossz szándékot sem feltételezhetett, hisz így szólítják meg Jézust: "Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére." Bár a szavak igazak, bár pontosan illenek Jézusra, s egy tanítvány szájából elhangozva szinte hitvallással érnének fel, a farizeusoktól kimondva mégis gonosz tartalommal telítődnek. "Miért kísértetek, ti képmutatók!" - kiált fel Jézus, felismerve ezt a gerinctelen alakoskodást, ezt a behízelgő gonoszságot. Az ember még az igazság szavait is fel tudja használni gonoszan.
A dilemma adott: ha Jézus nemmel felel a kérdésre, azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor a rómaiak előtt felségárulással lehet őt vádolni, s a megszállók kivégzik. Hogy ez mennyire így van, az világos Lukács evangéliumában, ahol a keresztrefeszítés előtti perben épp ezzel vádolják be Pilátusnál Jézust: "Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak" (Lk 23,2).
Ha azonban igent mond, akkor valójában a vámosokkal, a megszálló és gyűlöletes rendszer kiszolgálóval fúj egy követ. Akkor nem lehet ő a Messiás, aki megszabadítja népét az elnyomástól, és visszaállítja Dávid házának uralmát.
Ezt a dilemmát Jézus az elmélkedésünk elején idézett mondattal oldja fel, rámutatva az adópénzen a császár képére. Vagyis a földi és isteni, földöntúli valóságok közötti viszony egy alaptörvényét állítja fel, kimondva, hogy mindkét világnak meg kell adnunk azt, amivel tartozunk.
Az alaptörvény szép, azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan is néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mennyi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár?
A jézusi mondat alapkijelentését abban kell látnunk, hogy a Megváltó nem akarja a vallás vagy a hit jelszavával megszüntetni a világi valóságok jogos önállóságát - magyarán szólva nem teszi azt, amit egyes vallásokban látunk, hogy a hétköznapi élet minden területét alárendelik a vallási rendnek. Jézus ideálja sokkal inkább egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén "Isten látta, hogy jó, amit teremtett", vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen felismerve a földi dolgok értékét él velük.
De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideig tartó csupán - az ember célja azonban a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke akkora, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, s emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, s emiatt elveszítem szemem előtt a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban felfedezve az értéket, pont annyit adok, amennyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.
Mindehhez azonban a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség - és a tudat, hogy végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, s ilyenkor az Isten törvényéhez szabad csakis ragaszkodni.
A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, amely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát.
(Török Csaba)
Imádság:
Mindenható Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Bűneim elhomályosítják isteni arcodat rajtam. Tisztítsd meg szívemet és lelkemet, hogy tisztán tükrözhessem vissza arcodat. Segíts evilági kötelességeim teljesítésében, de legfőképpen segíts abban, hogy neked adjam önmagamat, életemet! Szívembe adtad a vágyat, hogy téged keresselek és benned találjam meg a boldogságot. Fiad, Jézus azt kéri, hogy hozzá váljak hasonlóvá. Segíts, hogy arcomon hordozzam Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjam, felajánljam magamat neked! Adj bölcsességet, hogy felfogjam Jézus szavainak értelmét és megadjam neked mindazt, ami neked jár: az imádást, a dicsőítést és a szeretetet.
2020. október 11. – Évközi 28. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 22,1-14)
Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonnyolcadik vasárnap evangéliumi szakasza újból egy jézusi példabeszédet állít elénk. A király fiának mennyegzője biblikus képekből, elemekből építkezik, értelmezése ezért eléggé világos. A király maga az Atyaisten, a fia pedig Jézus Krisztus. Az ő esküvőjéről van szó. A jegyes személye az Egyház, Isten Népe (bár vannak páran, akik úgy vélik, hogy az emberi lélek a jegyes, ám ez kevésbé valószínű értelmezés). A meghívottak pedig nem más, mint a választott nép, a zsidóság. Őket Isten arra választotta ki, hogy várják a Messiást, s amikor elérkezik, akkor az ő körükben teljesítse be a megváltás művét, ülje meg mennyegzőjét. Csakhogy ezt a meghívást a választottak visszautasították, s amikor elérkezett az évszázadok óta várt Messiás, nem ismerték fel őt, nem lettek részesei mennyegzőjének. Ezért a király megint elküldi szolgáit - akik az apostolok -, hogy mindenkit hívjanak meg a mennyegzőre, vagyis az Egyházba.
"A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel." Az Egyház születésének és elterjedésének képes leírása ez. Mindenki felé elvitték az evangélium örömhírét az apostolok, távoliak és közeliek, egykor gonoszok és jók is helyet kaptak Isten lakodalmas házában. Csakhogy amikor a király megérkezik, észreveszi, hogy egyesek nincsenek mennyegzős ruhában - őket kidobatja a külső sötétségre.
Mit is jelent mindez? Két szempontot kell szemünk előtt tartanunk. Az egyiket maga Jézus adja meg: "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak" - vagyis sokan vannak olyanok, akiket elér Isten hívó hangja, akár az ószövetségi választott népben, akár a világban, az utakon mindenfelé; ám csak kevesen fogadják meg ezt a hívó szót, kapnak helyet a lakodalmas asztalnál. Azonban a ruha alkalmatlansága miatt kidobott vendég egy második szempontot is elénk idéz: nem elég az asztalhoz leülni, nem elég az Egyházba belépni, ez még nem garancia az üdvösségre. Lehet úgy is kiesni az üdvözülők seregéből, hogy előtte már beléptünk a lakodalmas házba. A ruha jelképe a léleknek - s az az ember, akinek lelke nem felkészült, nem tiszta, az leülhet az asztalhoz, de a lakoma tulajdonképpeni megülésekor (ami a végső napon lesz) már nem lehet ott. Szépen fejezi ezt ki a magyar egyházi népének: "Mennyegzős köntösbe öltözködjetek, szívben megtörődve ide jöjjetek; Jézus étkül adja nékünk itt magát, Nincs, aki felfogja ezt a nagy csodát."
Valóban, a lakoma csodája a király fiának és jegyesének eggyé válása, Krisztus és az üdvözült Egyház, Krisztus és az ember egységre, közösségre lépése. Erre azonban az még nem jelent feltétlen biztosítékot, hogy ott ülünk a mennyegzős házban - ehhez még az is kell, hogy a "mennyegzős köntös" rajtunk legyen. Miben is áll ez?
Az evangéliumi példabeszéd első szakasza, a meghívást nyíltan visszautasítók példája ad ebben útmutatást számunkra. Miért is nem jönnek el? "... az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket." A mennyegzőtől való távolmaradás fő oka tehát az, hogy az ember a hasznát, a saját anyagi javát helyezi teljességgel az előtérbe. Ez a mentalitás sokszor megnyilatkozik az emberben, bennünk is. Isten, az imádság, a lélek iránti kötelezettségek várhatnak, fontosabb most a munkám, üzletem, hasznom, előrejutásom, anyagi vállalásom. Az értékrend válsága ez: hiszen a lakodalom, a mennyegző egyfelől abszolút érték (erre utal a lakodalmas ház és az azon kívül uralkodó külső sötétség ellentéte), másfelől pedig nem ideig tartó, hanem örökös (erre utal a mennyegző, a visszavonhatatlan szövetségre lépés motívuma). Ezzel szemben áll a föld, az üzlet - vagyis csupa olyan jó, ami egyfelől véges, esetleges, másfelől pedig csak ideiglenes. Az e kettő között szükséges sorrend és a mennyegzős érték elsődlegességének elveszítése az emberi értékrend meghasonlását, kifordulását, értelmetlenné válását jelenti.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a király először még türelmes: szolgákat küld. Ám nem egynek közülük a verés, az életáldozat lesz a sorsa. Mi ennek az oka? Valószínűleg arról van szó, hogy az ember még a felborult értékrendben is kényelmesen be tud rendezkedni, talán még ideológiát is kitalál magának, hogy miért jó, miért helyes az értékrend kifordítása. Azonban egy küldött megjelenése ezt az otthonosan berendezett válságot és meghasonlást, amelyet már természetesnek és kényelmesnek fogadtunk el, megzavarja. Olyasmiről kezd beszélni, ami egyértelműen megköveteli a változtatást, az új sorrend, az új értékrend megalkotását, mert rávilágít arra, hogy az, ami most van, hibás, rossz, nem felel meg az ember végső céljának. Egy ilyen küldött, egy ilyen szó mindig irritáló, idegesítő - a verés, a gyilkosság az elnémítás útja.
Itt nem kell feltétlenül fizikai erőszakra gondolnunk. Ilyen szellemi, lelki "verés" például a hit kivetése a közösség életéből, mondván, hogy az magánügy - vagyis a közösségben elnémítom a hit hangját, hogy ne zavarjon. Ilyen "verés" az is, ha a hit és a végső értékek kérdését besorolom sok más kérdés közé - pluralista világ van, s a tolerancia azt is jelenti, hogy nincs joga senkinek azt mondani, hogy ő a végső, a teljes igazságról szól. Ne akarjon senki végső dolgokról szólni, mert az intoleráns. Az értékrend válságát fogadja el mindenki, s ne mondja azt, hogy ez így nem jó. A király, Isten küldöttének elnémítása ez is.
A sort még lehetne folytatni - ám a fő kérdés kettős: Az én személyes életemben hogy áll ez az értékrend? Egyáltalán: Kész vagyok-e tárgyilagosan, elfogulatlanul szemlélni életemet, készen arra, hogy a hibát a maga teljes súlyában felismerjem? S a második kérdéskör ebből fakad: Ha felismerem, hogy életem nem evangéliumi, mivel válaszolok? Ideológiát gyártva megvédem a magam otthonos értékrendi válságát, vagy kész vagyok magamat kitenni az isteni kritikának, hagyva, hogy a Végtelen keze faragjon rajtam?
Nagy kérdések ezek. De aki nem csak meghívott, hanem választott; nem csak választott, de mennyegzős köntösbe öltözött választott akar lenni, annak válaszolnia kell rájuk.(Török Csaba)
Imádság:
Istenünk, te nem akarsz bennünket kényszeríteni, még a boldogságot, a boldog életet sem akarod ránk kényszeríteni. Inkább felkínálod ajándékodat, segítségedet, kegyelmedet. Minden szentmisében csodálatos ünnepre hívsz bennünket. Meghívsz minket, hogy hallgassuk tanításodat, az örök élet felé irányt mutató isteni szavadat. És meghívsz minket az ünnepi asztalhoz, az oltárhoz, hogy Krisztus testével táplálkozzunk. Szeretetteljes hívásodat örömmel fogadjuk el. Élj bennünk, Istenünk!
2020. október 4. – Évközi 27. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 21,33-43)
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus folytatja példázatos párbeszédét a jeruzsálemi templom főpapjaival és véneivel. A szőlősgazda küldötteit megverő, fiát, örökösét megölő bérlőkről szóló példabeszéd ugyanazon a síkon értelmezhető, mint a múlt vasárnapi, a két fiúról szóló.
A középpontban megint a szőlő és a gazda áll. Isten országáról és Istenről magáról van szó. De míg múltkor Keresztelő János volt a beszélgetés nagy kérdése, s az ő megtérést hirdető szava állt szemben a főpapok és vének keményszívűségével, addig most színre lép maga a fiú, az örökös: azaz Jézus. Ő szólal meg, szinte prófétai erővel, megjövendölve halálát és azt a radikális változást, amelynek során Isten országát - vagyis a szőlőt - elveszik az ószövetségi választott néptől, s az új népre, az Egyházra bízzák. A hasonlat - a kő elvetése, de mégis szegletkővé való válása - igen drámai módon válik valóra, amikor egy időben dől össze, pusztul el a jeruzsálemi Templom s születik meg az Egyház, amelynek az a kő lesz szegletköve, maga Jézus, amelyet az ószövetségi nép a maga Templomában fölöslegesnek, sőt kártékonynak ítélt.
Azonban a példabeszéd nem csak erről az üdvtörténeti folyamatról, az Egyház népének e kezdeti, alapozó élményéről szól - de hordoz magában egy erkölcsi figyelmeztetést is minden korok hívői számára. Ez a figyelmeztetés roppant egyszerűen összefoglalható: a szőlő nem a tulajdonunk, hanem csak bérbe vettük azt, ezért ennek megfelelő módon kell bánni azzal, de mindenekelőtt ennek megfelelő módon kell viszonyulni a gazdához.
Mit is jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy Isten országa nekünk ígért örökségünk, de nem birtokunk. Ha valaha is a tulajdonunk lesz, az csakis azért lehetséges, mert a gazda önként nekünk ajándékozza - nem azért, mert méltó módon meg tudjuk azt fizetni, hanem szeretetből. Azonban erre a szeretetre csak úgy válunk méltóvá, ha már bérlőként, vagyis a földi Egyházban élve Isten országát, a szőlőt becsülettel műveljük, lelkiismeretesen gondozzuk, s megadjuk a gazdának a kellő időben azt, ami jár neki: egyfelől a szőlő megtermi gyümölcsét, elegendő és szép gyümölcsét munkánk révén, másfelől pedig megadjuk a gazdának azt a tiszteletet, amely neki mindenek előtt és fölött kijár.
Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelősséggel munkáljuk már itt a földön is - mert ahogy Jézus mondta: "Isten országa közöttetek van". Bár az Ország teljessége csak az üdvösség állapotában juthat osztályrészünkül, de az mégis valami módon jelen van már itt a földön is. Mindenekelőtt ott, ahol az Ország törvényei megvalósulnak: a szeretet, a kölcsönös figyelem és testvéri felelősségvállalás, az odafigyelés, a közösségi lét szabályai, törvényei ezek. Ha nem élünk már itt a földön méltóan Isten országához, hogy legyen az örökrészünk később? A gyümölcs megtermése pedig ebből az alaptartásból fakad: ha így élünk, Isten országa akkor lesz hatékony és termékeny a világban, akkor lesz meg az Istentől megígért, az ő kegyelmével támogatott termés - vagyis a kegyelem gyümölcse a hívőkben, s mindenkiben, aki életpéldájuk, szavuk hatására Istenhez fordul.(Török Csaba)
Imádság:
Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Téríts le a bűn, a gonoszság és az önzés útjáról, hogy példádat követve elindulhassak az önfeláldozó szeretet útján. Benned van üdvösségem, és veled juthatok el az örök életre. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül te vagy az Üdvözítő!
2020. szeptember 27. – Évközi 26. vasárnap Szentírás vasárnapja
Evangélium Szent Máté könyvéből(Mt 21,28-32)
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: Nincs kedvem!, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.”
Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”
Ezek az Evangélium igéi
Elmélkedés:
Az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza egy félbevágott perikópa, ugyanis Jézus és a főpapok vitájának csak második feléről számol be - vagyis mi a beszélgetés végét, zárását halljuk. A jézusi kérdésfölvetés abban állt, hogy mintegy válaszolva a templomban eléje lépő főpapoknak, akik számon kérik rajta, milyen hatalommal cselekszik, nekik szegezi a kérdést: "Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől?" (21,25). Ez az alaptémája tehát a beszélgetésnek: Keresztelő János prófétai szolgálata, amely megtérésre és bűnbánatra hívott fel, amely kimondta nyíltan: "A fejsze már a fa gyökerén van", amely radikális változásra szólított fel. Erre kell választ adniuk a főpapoknak - ők ugyanis nem fogadták meg János szavait, mert ha megfogadták volna, akkor most nem kérnék számon Jézuson azt, hogy ő milyen hatalommal cselekszik. Megértik a főpapok, s megérzik, akárhogy válaszolnak, nem jó: "Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja" (21,25k). Inkább kitérnek a válasz elől.
A főpapoknak ez a magatartása, ez a megtérni késedelmes, okoskodó emberi gyarlósága mondatja Jézussal azt a példázatot, amelyet az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza elénk tár.
Hogy az atya, aki két fiát küldeni akarja, ki is tulajdonképpen, az eléggé egyértelmű: maga Isten. A két fiú értelmezése már több odafigyelést igényel. Egyesek azonnal azt mondanák, hogy itt minden bizonnyal a pogányokról és a zsidókról van szó, azonban ez az értelmezés helytelen lenne. Hiszen egyfelől a szövegkörnyezet, másfelől a szakasz végkifejlete arra utal, hogy itt mindkét esetben zsidókról van szó - hisz János csak zsidóknak hirdette meg keresztségét, és az egész párbeszéd a választott nép hitének, hitből fakadó életének keretén belül mozog. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy az első fiú jelképezi a "vámosokat és utcanőket", míg a második fiú a papokat és a farizeusokat.
Mi a különbség e két csoport, e két "fiú" között? Mindkettejük előtt áll egy atyai parancs, egy követelmény - ez Istennek a választott nép számára adott törvénye. Az egyik elutasítja azt, míg a másik igenli. A törvényt elutasítók a vámosok és utcanők, a megvetett és tisztátalan bűnösök, a törvényt igenlők pedig a főpapok és a vének. Azonban a helyzet rögvest megfordul, amikor felhangzik János prófétai szava, s megtérésre, vagyis az atya szőlőjében való munka valós elvégzésére szólít fel. Ekkor azt lehet tapasztalni, hogy akik nemet mondtak a törvényre, bűnben éltek, készek életüket megváltoztatni, megjobbítani, s a János által mutatott útra lépni; míg a törvény igenlői elzárkóznak a megtérés és a bűnbánat elől.
Jézus vitapartnereinek természetesen a józan ész alapján el kell ismerniük, hogy végső soron nem az az engedelmes, az apa akaratát megtevő fiú, aki igenli az ő szavát, hanem az, aki valóságosan, kézzel foghatóan elvégzi a munkát, még ha előtte nemet is mondott rá.
Ezt a végkövetkeztetést értelmezi Jézus a főpapokra és a nép véneire. Először is megválaszolja saját maga kezdő kérdését - "Honnan volt János keresztsége?" - amennyiben így fogalmaz: "Eljött hozzátok János", egyértelmű, hogy ez a mondat magában foglalja: Istentől jött el hozzátok, Istentől küldetett hozzátok János; vagyis az ő keresztsége az égből volt, Isten Országának előkészítője volt a Keresztelő. Azonban a legfőbb hiba nem ennek a ténynek fölnemismerése, hanem az, hogy "nem hittetek neki". A főpapok és vének bűne ebben áll, mégpedig kettős szempontból: mert nem hittek először, amikor hallották János prófétai szavát, de utána nem hittek másodszor sem, amikor pedig világosan láthatták Isten működésének lenyűgöző jelét: azt, hogy a vámosok és utcanők megtértek. Vagyis nem csak a késedelmes szívűség (vagyis hitetlenség az igehirdetésben), hanem a megátalkodott szívűség (Isten kegyelmi művétől sem engedték megindítani kemény szívüket) lesz hitetlenségük jele. Nem az a fő baj tehát, hogy nem hitték el, János Istentől jött, hogy nem hittek az ő szavának, hanem az, hogy - miként Jézus fogalmaz - "mindezt láttátok, és még utólag sem tértetek jobb belátásra" (21,32).
Ez az evangéliumi perikópa minden Istenben hívő ember számára figyelmeztetés, mégpedig kettős síkon. Egyfelől arra emlékeztet bennünket, hogy a törvény elfogadása, Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés - a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit. Ahol igazi hit van, ott tettek is vannak; ahol igazi hit van, ott kézzelfoghatóvá válik Istennek a Szentlélek által közölt megannyi kegyelme, erejének lenyűgöző szépségű és megdöbbentő működése, amely nem egyszer nem a szentekben, de a legnagyobb bűnösökben mutatkozik meg. Másfelől ráirányítja figyelmünket arra a tényre, hogy a hit folytonos alázatot, megtérésre való készséget jelent - azt a tudatot, hogy a hit nem beteljesült, mindig esendő, soha nem tökéletes. Mindig szükség van megtérésre. A különös paradoxont juttatja ez kifejezésre, amelyet az ördögtől megszállott fiú apjának fohászában is szemlélhetünk: "Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24). Ha valaki azt hiszi, eleget tud hitéről, hogy ismeri már Isten szavát, megalapozott már elégségesen a hitében, akkor ő az igenlők, de nem cselekvők csoportjához csatlakozik. Mert a legnagyobb munka, a legnagyobb kihívás az atya szőlőhegyén nem más, mint a naponta való megtérés, önmagunk szüntelen jobbítása, hitünk és hitetlenségünk kettősségének nem csak felismerése, de gyógyítása. Az úton levés a teljesség felé.(Török Csaba)
Imádság
Urunk, Istenünk! Miközben olvassuk a Szentírást, terád figyelünk, téged hallgatunk, s felfedezhetjük azt is, hogy te meghallgatsz minket és a Szentírás üzenete által válaszolsz kérdéseinkre. Tudom, hogy a kitartó olvasás, a figyelmesség és a tanulékony lélek elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljam szavadat, megértsem útmutatásodat. Segíts, hogy meghalljalak a Szentírás szavaiban! Meghalljalak téged, a megszólaló és lelkem visszhangját váró Istent! Segíts, hogy a te szent Fiad, Jézus Krisztus örömhíréhez méltóan éljek és eljussak hozzád az örök üdvösségre!
2020. szeptember 20. – Évközi 25. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 20,1-16a)
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nemde egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!
Ezek az Evangélium igéi
Furcsa példázatot hallhatunk az évközi huszonötödik vasárnap evangéliumi szakaszában. A gazdáról van szó, aki a nap különböző szakaszaiban fogadja fel munkásait, s végül mindegyiknek ugyanannyi bért ad - annak is egy dénárt, aki reggeltől estig dolgozott, és annak is egy dénárt, aki csupán egy órára állt be a munkába. Ha gyakorlati eszünket vesszük elő, akkor azt kell mondanunk, hogy így a reggeltől estig dolgozó embernek az órabére nyolcada, tizede csak az utolsóként beállt munkásénak. De hogy lehet így igazságos a gazda? Az egyiknek tízszeres bért fizet? Ez ellenkezik minden normális emberi észjárással, a munkáért járó jogos és méltó bér fogalmával!
Így érvelnek a lázadozó munkások is, akik nem csak a reggeli hűvösben, de a déli tűző napon is dolgoztak - azonban a gazda elutasítja őket, mondván, hogy már a nap elején megmondta: a napidíjuk egy dénár.
Mit is akarhat tanítani nekünk ez a példázat?
Egy apróság segíthet minket Jézus gondolatának megértésében. Amikor a gazda kora reggel, nagyjából az első óra, vagyis a mi számításunk szerint hat óra táján kimegy a vásártérre, azzal a céllal teszi ezt, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Ezt az okot, ezt a meghatározott szándékot csak a legelső alkalommal említi a példázat. Amikor a nap későbbi óráiban megy ki, akkor már nincs szó arról, hogy munkásfogadás céljával kelne útra. Minden valószínűség szerint a gazda - amennyiben értelmes ember - már a legelső alkalommal felfogadta az összes munkást, akire szüksége volt ahhoz, hogy egy nap alatt elvégezze a munkát. A többi alkalommal sokkal inkább arról van szó, hogy megesik a szíve a tétlenül ácsorgókon, és segíteni próbál rajtuk. Ezt támasztja alá az utolsó órában, a tizenegyedik óra (vagyis délután öt) körül lezajló párbeszéd:
"- Miért álldogáltok itt egész nap?
- Mert senki sem fogadott fel minket.
- Akkor menjetek ti is a szőlőmbe!"
A gazdának megesik a szíve a napszámosokon, akik senkinek sem kellettek. Minden földművelő országban - így a régi Magyarországon is - kemény sora volt a napszámosnak, mert egész családja megélhetése attól függött, hogy lesz-e valaki, aki felfogadja őt egynapi munkára. Ha nem, akkor nem csak ő, de övéi is éhezés elé néztek. Szinte magunk előtt láthatjuk azoknak az embereknek a kétségbeesettségét, akik délután ötkor még arra várnak, hogy talán lesz valaki, aki megszólítja, felfogadja őket.
A gazda pedig jószívű. Bár nem dolgoztak egy egész napot, de az egész napjuk szorongásban, félelemben telt el. Csak egy órára állnak munkába, de megadja nekik a napi bért. A gazda nem matematikai igazságot, hanem az irgalom és a jóság igazságát gyakorolja, ahol nem az elvégzett munka, hanem a munkát elvégző ember a legfőbb érték. Nem a legyártott tárgy, hanem az azt legyártó ember méltósága, emberi tartásának megőrzése, életének méltó biztossá tétele áll a középpontban. A gazda által kiválasztottnak lenni azt jelenti, hogy az ember méltóságra, biztonságra, megélhetésre talált. A munkára váró ácsorgás a méltóság elvesztését, a teljes bizonytalanságot jelenti.
Ezen a ponton tárulhat fel előttünk a példabeszéd igazi teológiai mélysége. A gazda Isten maga, a munkára várók pedig mi, emberek vagyunk. Magunkban állunk a világban, s keressük a biztonságot, keressük a védettséget - de ezt csak akkor találjuk meg, ha kiválasztatunk. A család, a barátok, a nemzet, az ország, egy munkahely - a biztonság, a kiválasztottság megannyi formája. A sehová sem tartozás az élet ürességét, talajtalanságát is jelenti. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatjuk, hogy a megannyi emberi kiválasztottság, a biztonság megannyi helye végülis bizonytalan - hisz család, barátok, nemzet, ország, munkahely; mindez annyira esendő, mint egész emberi létünk. Egy tragédia, egy törés, egy hirtelen változás mindent átértelmez, akár meg is szüntet. S akkor megint úgy állunk az élet hatalmas vásárterén, mint a munkások, akik senkinek sem kellenek. Akik dolgoznának, de nincs, aki felfogadja őket.
Az ember elesett állapota ez, amelyben Isten közel akar lépni hozzá. A gazda nem azért megy ki óránként, mert munkások felfogadása a célja - de ha már ott van és látja az emberek kiszolgáltatottságát, akkor megesik rajtuk a szíve, és segít. Megadja nekik ugyanazt, amit az elejétől fogva kiválasztottaknak szánt. Isten előtt nincs értéktelen, nem tetszetős ember. Isten mindenkit kiválaszt, még azt is, aki esetleg rajta kívül senkinek nem kell, mert ő irgalmas szeretet, s ezért az ember kiszolgáltatottságának fájdalma Isten fájdalma is. Felemel - nem azzal, hogy erőlködés nélkül elhalmoz, hanem azzal, hogy munkát ad a szőlőjében, legyen az mégoly csekély munka is. Méltóságot ad azáltal, hogy neki pont én kellek, ha keveset tudok is tenni, neki épp az a kevés kell, s azért megadja ugyanazt a bért, amit a nagynak és erősnek, aki időben jóval többet dolgozott már a szőlőben.
Ha így szemléljük a példázatot, akkor megértjük az egyik legmélyebb igazságot is: a bér, az igazi fizetség nem az egy dénár, amit a munkás a nap végén kap; hanem az a tény, hogy őt a gazda kiválasztotta, megbízott benne, az övéi közé befogadta. Biztonságot, tartást, helyet, méltóságot adott neki. Isten rátekintett az emberre, kiválasztotta, meghívta, népévé tette az Egyházban, s munkával bízta meg hatalmas szőlőhegyén, a világban.
Tudatában vagyunk ennek? Vagy esetleg minden figyelmünket a dénárok mennyisége köti le, s elfeledjük, a legtöbb ami történhetett velünk az, hogy Isten kiválasztott és övéi közé emelt minket? Megéljük a kiválasztottság örömét s a szőlőhegy munkájának - legyen az mégoly csekély is - felelősségét a Gazda munkásai között, az Ő népében, az Egyházban? (Török Csaba)
Imádság:
Istenünk! Te minden embert meghívsz szolgálatodra és megígéred nekünk az örök üdvösséget. Segíts, hogy egész életünkben neked szolgáljunk, a te nevednek szerezzünk dicsőséget. Szolgálatunkat szabadon vállaljuk és irántad való szeretetből végezzük az üdvösség reményében. Légy hozzánk igazságos és irgalmas! Segíts minket, hogy végső célunkat, az örök életet mindig szem előtt tartsuk és szüntelenül törekedjünk feléd! Tartsd távol tőlünk az irigységet, hogy örülni tudjunk annak, ha mások is az üdvösségre jutnak!
2020. szeptember 13. – Évközi 24. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 18,21–35)
Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Ezek az Evangélium igéi
Gondolatok az evangéliumhoz:
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).
Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.
Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).
Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!(Török Csaba)
___________________________
„Hányszor kell megbocsátanom?” – kérdezi Jézustól Péter apostol. Kérdésének hátterében az a meggyőződés húzódik meg, hogy a megbocsátás a gyengeség jele, és ha az ember többször is megbocsát, az visszaélésre ad alkalmat. A törvény világos: „szemet szemért, fogat fogért”, és ez erre a helyzetre is érvényes. Jézus pedig nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegye. Megértjük, hogy Péter igazságérzete háborog, amikor úgy tűnik, Krisztus meghaladottnak tekinti ezt a törvényt. Ma is vannak, akik méltatlankodnak, mondván, hogyan lehet a szentgyónásban újra és újra megbocsátani az ismétlődő bűnöket. Amikor Jézus azt válaszolja Péternek: „hetvenszer hétszer”, nemcsak mint legfőbb törvényhozó szól, aki a szeretet törvényét fölébe helyezi az igazságosság törvényének, amely szinte patikamérlegen mérte a bűnt és az okozott kár jóvátételének mértékét, legyen szó szemről, fogról vagy pofonról. Jézus beteljesíteni jött az ószövetségi törvényt, nem eltörölni, helyettesíteni, vagy új fontossági sorrendbe állítani. Másról is szó van itt, nem csak a törvények hierarchiájáról.
Ezt az új szempontot Szent Pál apostol úgy fejezi ki, hogy Jézus bűnné vált értünk, amikor magára vette a bűneinket. Megváltó halála után az ember új helyzetbe került: összes bűneiért bocsánatot nyert, adósságát megfizették, ítéletét eltörölték. Isten ugyanis „azt, aki bűnt nem ismert, »bűnné« tette értünk, hogy benne »Isten igazságossága« legyünk” (2Kor 5,21).
A „szemet szemért, fogat fogért” törvényt a szeretet törvénye nem helyettesítette, hanem teljessé tette. Az igazságosság törvénye nem szenved csorbát, a patikamérleg nem billen el, mert Krisztus adta a szemét, ő adta a fogát, ő kapta a pofont, ő fizetett meg a bűneinkért. A mennyei Atya ezért nem önmagunkban lát bennünket, hanem mint Krisztusban megigazult, bocsánatot nyert gyermekeit, akiknek adósságlevelét Fia érdemeiért eltörölte. Személyes bűneink gyengíthetik az Atyához fűződő gyermeki kapcsolatunkat, de nem tudják eltörölni. Az embert ezért nem annyira a bűnei határozzák meg, mint inkább a végtelenül irgalmas Isten bocsánata. Meghökkentő képpel írja le ezt a Szarovi Szent Szerafimnak, a híres orosz ikonfestőnek tulajdonított mondás: „Miközben az ember bűne csak egy marék homok, addig az isteni irgalmasság maga a végtelen tenger.”
Jézus azért kéri ezt a bőkezű megbocsátást az emberi kapcsolatokban, mert az Atya példája lebeg a szeme előtt. Ha Isten úgy tekint az emberre, mint akinek Krisztusban megbocsátott, mi sem tekinthetünk egymásra úgy, mint elítéltekre. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztények a tökéletesek társaságaként határoznák meg magukat, hanem sokkal inkább a kölcsönös megbocsátás közösségeként.(Ternyák Csaba érsek)
Imádság:
Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. A veled való kapcsolatunkban újra és újra megtapasztalhatjuk az irgalmat, amelyet emberi kapcsolatainkban is gyakorolnunk kell. A harag, a bosszú, a megtorlás nem lehet jelen embertársainkkal való kapcsolatunkban, mert képmutatás volna részünkről tőled gyógyulást kérni bűneinkre, ha szívünkben harag él felebarátunk iránt. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket megbocsátó lelkületre!
2020. szeptember 6. – Évközi 23. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 18,15-20)
Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ezek az Evangélium igéi
Pletyka
Elmélkedések:
Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…
Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel próféta könyvéből vesszük. A könyvében található adatok szerint Ezekiel a babiloni fogság idején működő, papi származású próféta volt. Könyvét valószínűleg többször kiegészítették, mégpedig talán nem nagy, összefüggő egységekkel, hanem úgy, hogy egyes részleteket újra meg újra átírtak, kiegészítettek, tovább írtak. Ennek az volt az értelme, hogy a hagyományban őrzött és tisztelt szent szavak eredeti értelme új korokban is megszólaljon. Ami egyszer olyan erős volt, fejtse ki hatását most is.
Az élet hol derűsebb, hol komolyabb arcát mutatja felénk. Van idő, amikor leginkább a szelíd támogatásban ismerünk rá Isten jelenlétére, de van olyan kor is, amelynek félelmetes körülményei erősen szembesítenek a határokkal, az élet kegyetlen törvényeivel. A hívő ember ilyenkor is Istenhez kiált, ilyenkor úgy látja, a valóság keményebb törvényszerűségeiben is Isten szólal meg. Vasárnapi szakaszunk alapja ilyen világos különböztetés: az élet kétesélyes, a döntések és tettek vagy halálra, vagy életre vezetnek, az emberek vagy Isten küldetését teljesítik, vagy „istentelenek”, vagyis gonoszok. A kor, amelyben Ezekiel élt, a fogság és száműzetés kora, amelyben királyokat hurcolt meg és végeztetett ki Babilon, kétségkívül ilyen kor volt: szembesített a tettek következményével.
Olvasmányunk azonban csak feltételezi ezeket az összefüggéseket. Amire valóban odafigyel, az nem a tettek és döntések, hanem a szavak következménye és felelőssége. Az istentelent figyelmeztetni kell, mondja Isten a prófétának. Szakaszunkban nincs is szó arról, hogy az istentelen megtér, csak a próféta felelősségéről hallunk: nála olyan tudás van, amelyet át kell adnia. Ezekiel gondolatvilágának jól ismert eleme az egyéni felelősség. Az ember nem a másik vétke miatt bűnhődik – mondja. Istennél olyan igazságszolgáltatás van, amely meghaladja az emberi világban érzékelhetőt. A sorsunk, a vétkünk, a bűnhődésünk és a remélt üdvösségünk is a sajátunk. A próféta üdvössége azonban éppen az igazság hirdetése: rajta azt kérik számon, mondta-e, figyelmeztetett-e.
Persze kimondva-kimondatlanul egy ilyen feladatnak is megvannak a maga határai. Elsősorban arról van szó, hogy a próféta Izraelért felelős. „Emberfia, őrállóul állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsd üzenetemet” – olvassuk. Az őrálló nem tud mindentől megvédeni, de vigyáznia, talán virrasztania kell. Ereje, haszna abban van, hogy távolabb lát, mint a többiek. Izrael házáért felel, a népért, amelyet az Úr kiválasztott, amely szinte várja is, hogy figyelmeztessék, álmából felébresszék, hogy a szabadságát a prófétai szóval megszólítsák és megerősítsék. A próféta rendkívüli ajándékot kap: hallja Isten szavait az ő szájából. A küldetése azonban nem az, hogy csak úgy bővelkedjen a szóban, hogy csak időzzön az Úr igéjének édességét élvezve, hanem az, hogy szóljon. S ami itt kimondatlan marad, de megszólal az evangéliumban: „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet…” Vagyis az őrálló szavának van ereje, van haszna. Néha olyankor, amikor nem is számít rá. Isten szava megteszi, amiért útjára indult.Ezekiel tapasztalatát leírták, aztán tovább írták. A vallásos hagyomány sohasem csak szociológiai szükségszerűségnek tartotta, hogy legyenek emberei a szónak, legyenek őrállók, beavatottak, hanem mindig Isten eszközeit, sőt küldötteit is látta vezetőiben. Bennük pedig az valósul meg látványosan, ami egyben minden ember tapasztalata is: felelős vagy a testvéredért, van, lehet súlya a szavaidnak. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…(Martos Balázs elmélkedése)
_________________________________
„Bizony mondom nektek: ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól.” Az emberi szavak törékenyek. Csak ha annak lelkéből részesültem, aki szól hozzám, tudom helyesen felfogni azt, amit hozzám intézett szavai jelentenek. Minél inkább egy lélek vagyok azzal, aki beszél hozzám, annál pontosabban és helyesebben értem azt, hogy mit is akar mondani. Ha meg akarjuk érteni Urunk szavait, előtte bűnbánatban meg kell tisztítanunk lelkünket, buzgó imádságban kérnünk kell, hogy egyesítse szívünket az ő szívével. Alázattal szentáldozáshoz kell járulni és elhatározni, hogy inkább meghalunk, mint hogy bűnt kövessünk el. Azután lassan el kell mondani az általa tanított imádságot, a Miatyánkot, hogy az őszándékai, melyek egyben az Atya szándékai, átitassák értelmünket, akaratunkat és érzelmi világunkat. A Szentlelket is kérnünk kell, hogy adjon világosságot és erőt Jézus szavainak megértéséhez. Ekkor fel fognak tárulni a szavak által hordozott isteni mélységek. Ezek nélkül intellektuális ínyenckedésbe vagy drasztikus tévedésekbe esünk Urunk szavait értelmezve. A ketten közületek kifejezés az Úr szájából azt jelenti, hogy ketten azok közül, akik vele szándékaiban teljesen egyesültek, úgy, ahogyan ő egyesült Atyja szándékaival. Az az igazi kérő imádság, ha Urunk „gyakorlatára” tekintünk, s ahelyett, hogy saját akaratunkat és terveinket próbálnánk rákényszeríteni Istenre, inkább abban kívánunk részt venni, amit ő akar tenni – a módot és időpontot teljesen rábízva az ő gondviselésére. Egyébként, ha nyilvánvalóan Urunk szándékain belül kérünk valamit, s főleg, ha azért imádkozunk, hogy szándékai megvalósuljanak, akkor minden lehetetlenség ellenére legyünk biztosak abban, hogy imánk meghallgatásra talál. Így vagyunk a mai Szentleckével is, ahol a szeretetről van szó. A szeretet sem jelent akármit: mivel a törvény teljessége a szeretet, azért mindaz, ami az isteni törvények ellen van, hiába érezzük szeretetnek, s hiába nevezi így a világ, nem lehet szeretet. Vigyáznunk kell: napi elmélkedéseinkben ne mi alakítsuk az evangéliumot saját bűnös és méltatlan világunkhoz, hanem mi alakuljunk az evangélium szerint. Jobb, ha felkavar és vádol az evangélium, mintha mindig „jóváhagyna”. Legyen a lelkünk Siloe tavának vize, melyet ha felkavar a Szentlélek, a gyógyítás erői szabadulnak fel benne. (Barsi Balázs)
_______________________
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).
Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.
Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).
Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!(Török Csaba)
Imádság
Uram, Jézus!
Adj türelmet és szelídséget a szülőknek és a tanároknak, hogy gyermekeiket és tanítványaikat intő szóval figyelmeztessék a helyes útra! Segíts engem, hogy igazi barátsággal, testvéri szeretettel közeledjek minden emberhez! Kellő tapintattal és jószándékkal figyelmeztessem embertársaimat hibáikra. Segíts, hogy ne feledkezzek el imádkozni értük, megtérésükért! Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!
2020. augusztus 30. – Évközi 22. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,21-27)
Abban az időben Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”
Ezek az Evangélium igéi
_________________________
A kulcsok hatalmának átadása után Péter azonnal szembefordul Krisztussal, miként a szenvedéstörténetben is az Eucharisztia rájuk bízása után tagadja meg Urát a tanítvány. Jézus félrevonásában – „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22) – ott sűrűsödik a sátáni kísértés egész története, amibe mintegy beleöltözködik Péter, és ezzel elismétli, illetve előre mondja a kísértő szavát: „Dehogyis haltok meg!” (Ter 3,4); „Ezeket mind neked adom” (Mt 4,9); „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27, 40) Nem véletlen, hogy az evangéliumokban Jézus az ördögűzések kivételével, valamint Péteren kívül senki mást nem nevez sátánnak, és itt is ugyanolyan erővel utasítja el őt, mint a kísértőt a pusztában.
Péter aggodalmaskodása alapjában véve jó szándékú, mégis átkos, olyan, mint a keresztúton siránkozó asszonyoké, akikhez elutasítóan fordul Jézus: az ott lévők, akik megrettennek a jövő láttán. Ennek a fájdalomnak a mélyén ugyanis önzés húzódik meg; nem a másik féltése, hanem önmagunk megóvása áll. A „velünk vagy vele mi lesz” tipikus kérdése, ami valójában a „velem mi lesz” bűnös szorongása. És ebbe Péter újból beleesik majd a szeretetvallomás után – jellemző módon, itt félrevonja Jézust, ott pedig hátratekint. Az Úr azonban nagyon határozottan elfojtja a főapostolnak ezt az aggodalmát: „Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána a tanítvány… Uram, és ő? Jézus azt felelte neki: …mit törődsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,21–22) Korunk tipikus bűne ez, amely az el nem szakadás, az elszakadni nem tudás által kimondva vagy „csak” éreztetve számos elköteleződést, családalapítást, hivatásválasztást abortál. A mamahotel kényelme vagy a sok lehetőség csábítása az eggyel való elköteleződés félelmét produkálja, ami újból és újból megtermi az „Isten ments, ez nem történhet veled!” állapotok berögzülését, bűnös kötelékké válását, az önmagunknak való megmaradást. Ennek ellentétpárja a kereszthordozás, a kihirdetett ítélettől a kereszt felső szárához hozzákötözötten bejárt út a kivégzőhely irányába, amikor az elítéltet odavetették, hogy testében-lelkében szakadjon ki megszokott élete addigi keretei közül, és azonosuljon az ítélet szavával. Jézus azt állítja elénk, hogy paradox módon éppen ebben a teljes kiszakadásban, kizárólagos „elköteleződésben” és azonosulásban rejlik az élet boldogsága, nem a boldogság közvetlen keresésének frusztrációjában.
Jézus és Péter párbeszédéből értjük meg, hogy a főapostol kiválasztása nem az alkalmasság alapján történt, mert feladata mindig meghaladja lehetőségeit, hanem Isten személyes, kiválasztó szeretete folytán. S hogy az Úrban a tanítványról – bűnei ellenére – él egy kép, amiről nem mond le, és amihez éppen a hivatalviselésen keresztül neveli föl azt, akire így tekintett. Mindeközben Péter és a Mester ezen a ponton szinte már átéli a tagadás későbbi mozzanatát. „Mintha Péter tagadásával valaki egészen mássá változna, valakivé, aki már bensőleg nem az övé. Mint egy ember, aki elvált, és évekkel később újra felesége mellett áll: ismeri testének minden titkát, és mégis mindez teljesen idegen a számára, felesége valaki másé. Bizonyos sajátságok benne, melyeket valamikor teljesen értett, most olyan dolgok jelzései, melyeket nem ismer…” (Adrienne von Speyr) „Ez is a Názáreti Jézussal volt! – Ő ismét esküvel tagadta: Nem ismerem azt az embert!” (Mt 26,71–72)
A korholással Jézus az elszakadásnak ebből az állapotából már itt – és azóta szüntelen – hívja vissza maga mellé Pétert, azaz minden tanítványát; megmutatja nekik igazi helyüket, róluk alkotott elgondolását. Márk evangéliuma szerint ekkor maga mögé rendelte őt (Mk 8,33), vagyis utasította, hogy ne rajta, keresztjén kívül keresse útját. Meghívja, hogy ne féljen, hanem merjen vele együtt haladni „testének feláldozása árán” (Zsid 10,10), hiszen Krisztus a keresztútján magában hordozta az Egyházat és fölvitte a keresztre annak minden tagját, hogy az Atyának átadja és megváltsa.(Kálmán Peregrin OFM)
Imádság:
Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön! Segíts, hogy megtaláljam boldogságomat, és mások életét is boldogabbá tudjam tenni! Add, hogy tanításodban felismerjem az örök életre vezető igazságot! Erősíts, hogy mindig veled éljek, veled járjam életem zarándokútját, s végül megérkezzek a mennyei Atya örök országába.
(Horváth István Sándor)
2020. augusztus 23. – Évközi 21. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 16,13-20)
Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ezek az Evangélium Igéi
__________________________________
Az évközi huszonegyedik vasárnap evangéliumi szakasz jól ismert történés beszél el: Péter megvallja, hogy Jézus az Isten fia; a Megváltó pedig kimondja azon szavakat, amelyek a katolikus egyházban különös jelentőségre és fontosságra tettek szert: Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat. Talán éppen az a tény, hogy számunkra katolikusok számára oly fontosak a péteri szolgálat egyik bibliai megalapozását jelentő sorok, sokszor igen kevés figyelmet szentelünk a párbeszéd első felének - épp ezért most elmélkedésünkben ehhez a részhez szeretnénk gondolatainkat fűzni.
Jézus elhagyva Tirusz és Szidon vidékét, ahol a kánaáni asszony története lejátszódott, most Fülöp Cezáreája felé veszi az irányt, vagyis még mindig nem akar visszatérni a zsidó nép által lakott tartományokba. Útközben kerül sor a beszélgetésre, amelyet Jézus kérdése indít meg: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" A válaszok a korabeli zsidó vallásos hit egész színskáláját felmutatják: van, aki a holtaiból feltámadt Keresztelőnek tartja, van, aki az újjászületett Jeremiásnak, sőt olyan is, aki a messiási idő közvetlen előfutáraként Illést látja benne. Jézus tovább kérdez, s most az apostolok saját vélekedésére kíváncsi. Érdekes, hogy míg az első esetben minden apostol egyszerre válaszolt, most csak Péter szólal meg: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia".
Ennek a válasznak minden szava rendkívüli jelentőséggel bír.
A görög Krisztus szó ennyit tesz: felkent, s mint ilyen, a Messiás egyértelmű megjelölésének számított a zsidóság körében. Vagyis Péter azt vallja meg, hogy nem előfutárról, prófétáról, előjelről van szó, hanem magáról Isten Felkentjéről - vagyis az idő betelt, elérkezett a messiási pillanat, Isten Országa helyreáll, a mindenható megmentő ereje megmutatkozik.
Azonban Péter tovább megy: "az élő Isten Fia". Az Ószövetségben Jahve szokott jelzője volt ez: "élő", ezáltal a választott nép azt a hitét fejezte ki, hogy minden más isten - legyen az bálvány vagy csak szellemi istenkép - halott, ami egyszersmind kifejezi, hogy tehetetlen, értelmetlen, sőt tulajdonképpen semmi. Velük áll szemben az egyetlen és egyedül élő Isten. Az ő Fia a Krisztus, a Felkent. Bár ezt a címet az Ószövetség használta, Jézus korára egy-két kivételtől eltekintve eltűnt. A qumráni tekercsekben találkozunk vele, mint misztikus személlyel, aki a végidővel áll kapcsolatban. Mindazonáltal azt kell mondanunk, hogy ezt a kifejezést Jézus sajátos módon használta, sajátos tartalommal töltötte meg - éppen azáltal, hogy ő a fiúságát nem ószövetségi, nem is qumránimódon, hanem az Istenhez mint Atyához fűződő kapcsolata, benső egysége révén értelmezi. Péter tehát válaszával azt is kifejezésre juttatja, hogy igen mélyen megértette Jézus messiási tanításának ezt az elemét, számára Jézus messiási volta azonosult azzal az öntudatával, hogy ő az Atya valóságos, nem pusztán örökbefogadott vagy lelki Fia.
És ezen a ponton mutatkozik meg az alapvető különbség Péter és a többi apostol válasza között. Az apostolok emberi síkon szemlélték Jézus személyét: Istentől meghívott, felkent, kiválasztott prófétát láttak benne. Azonban Péter felfogja a többet is: Jézus nem pusztán úgy fia Istennek, mint ahogy azt átvitt értelemben az Ószövetség némely esetben a királyról vagy a prófétáról mondja. A názáreti Jézus a Messiás, aki az élő Istennek valóságos fia. Ha mindezen szempontokat egyszerre szemléljük, akkor megértjük Péter válaszának egyedülálló erejét és mélységét.
És éppen mivel ily sajátos és a korabeli vallási felfogás számára akár még botrányos is lehetett Péter vallomása, érthető, hogy Jézus az apostolok lelkére köti, hogy senkinek el ne mondják azt, ami ebben az egyszerű mondatban kifejezésre jutott. Hogy mennyire nagy súlya lehetett ezeknek a szavaknak, azt mutatja az is, hogy a legújabb kutatások épp erre, vagyis Jézus egészen sajátos messiási öntudatára helyezik a hangsúlyt a keresztre feszítést, Jézus zsidók részéről történő elutasítását vizsgálva. Azt is mondhatnánk, hogy a péteri mondat mintha vízválasztó lenne: aki ezt megvallja, az Isten bölcsességében részesül, az mintegy beleöltözik Krisztusba - és ellenkezőleg: a legtöbben épp ezért utasítják majd el őt, úgy a választott népből, mint a későbbi századok során az egész emberiségből. Mert ebbe a mondatba - az ószövetségi próféciák útját követve - bele van foglalva a Jézus egyetlenségébe és istenfiúságának egyedülállóságába vetett hit is.
Ezért valami módon a jézusi kérdés - "Hát ti kinek tartotok engem?" - bennünket is megszólít, minket is válaszra hív. Hisz ez nem csak kétezer éve, de ma is vízválasztó. Amíg Jézust azon az emberi szinten látjuk, fogadjuk el, mint ahogy az apostolok első válasza, addig távol vagyunk tőle. Jézus nem guru, bölcs, emberbarát, mester, csodarabbi. Ő az élő Istennek a valóságos Fia, Isten fölkentje, aki a világba jött, hogy megmentse, ami elveszett, és életet ajándékozott a benne hívőknek. Hisz nincs más név az ég alatt, amelyben üdvözülhetnénk, csakis Jézus Krisztusé. Számomra ki Jézus? Én ki tudom mondani oly egyszerűen, és mégis mély értelműen a belé vetett hitemet, mint ahogyan azt Péter tette? Számomra ki Jézus? Meg tudom-e egyáltalán kielégítően fogalmazni a választ, vagy csak hittanórán, templomban hallott szavakat ismétlek el, belső meggyőződés nélkül? Kicsoda nekem Jézus? Ez a kérdés ösztönözzön, buzdítson és bátorítson - s ha mi is megtaláljuk a magunk válaszát, mint egykor Péter, akkor hozzánk is szól majd Jézus válasza: "Boldog vagy, mert az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt neked!"(Török Csaba)
______________________________
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! Te Simont, az egyszerű halászt Péternek, azaz sziklának nevezted el. Az új név azt jelezte számára, hogy új feladatot, küldetést kapott tőled. Ennek teljesítésére nem emberi képességei, hanem a te megújító segítséged tette őt alkalmassá. Neki adtad a mennyek országa kulcsait. A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk most hozzád. Erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.Ebben segíts minket, Urunk!
2020. augusztus 16. – Évközi 20. vasárnap
Levesz a lábadról
Evangélium Szent Máté Könyvéből (Mt 15,21-28)
Abban az időben: Jézus továbbhaladt, és Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.
Ezek az Evangélium igéi
____________________________________
A népekhez induló misszió parancsa Jézus húsvéti áldozatának gyümölcse, de már feltámadása előtt is találunk utalásokat az evangéliumokban az örömhír Izraelen kívüli meghirdetésére, továbbadására. Ilyen a kánaáni asszony története, akinek szorult helyzete és leleményessége arra készteti Jézust, hogy csodát műveljen, mégpedig túl Izrael közösségének határán, és ezzel mintegy előre jelezze, a pogányok is részesei a csodának, a feltámadásnak, Isten országának.
Az asszony kétszeresen tisztátalan: egyedülálló nő a férfiak világában és pogány, Máté evangéliumában mégis kizárólag ő az, akihez így fordul az Úr: „nagy a te hited!”(Mt 15,28) Mivel érdemli ki az asszony ezt a dicséretet? Azzal, hogy tisztátalanként és távol állóként is Krisztus elé járul, képes belehelyezkedni Jézus világába, és cselekvésre készteti a Mestert kérésével, fohászával. Az asszony így lesz az Egyház képe, mely szüntelen Urának színe előtt áll, bűneivel együtt is jelen van számára.
Szent Máté evangéliuma nem a csodára, hanem Jézus és az asszony párbeszédére helyezi a hangsúlyt. Ennek kezdetén megállapítja az asszony tisztátalanságát a gyermek (választott nép) és a kutya (pogányok) hasonlatával. Az igazi csoda itt következik be, mert az asszony elfogadja ezt a megállapítást, ő maga is tisztátalannak, kiskutyának mondja magát, és éppen ezáltal lesz gyermekké, az Atya jóságának befogadójává. Miként a következő fejezetekben már egyértelműen látjuk: az Istenre való alkalmasság határvonalai nem a zsidók és a pogányok között húzódnak, hanem a Fiút elfogadók és elutasítók között, ahogy ez lesz majd a Feltámadott tanítványainak jeruzsálemi igehirdetésében is a szabadulás meghirdetésének fő témája.
Az asszony így a feltámadás üzenetének későbbi befogadóit jeleníti meg; azokat, akik felismerik méltatlanságukat, és ez megnyilvánul Istenhez kiáltásukban: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia!” (Mt 15,22) A szükség, a szorongatás arra vezeti, hogy felismerje helyét az Úrhoz való viszonyulásban: a hozzátartozásban – ugyanakkor belátja méltatlanságát Isten jóságának befogadására.
Alakja a kérő ima megjelenítője: amikor korlátaink megtapasztalása nem vádaskodásra, hanem hitre vezet vagy megtanít a hitből fakadó imára. Éppen ez az Egyház közbenjáró szerepének logikája: Krisztus tanítványai nem okkult praktikákhoz folyamodnak, hanem Isten színe elé állnak, mert őket arra méltatta a Fölséges, hogy szóba álljon velük, hiszen felfigyeltek látogatására. Talán éppen e hivatásunk tudatosítása teheti könnyebbé és közelivé számunkra az ellenségeinkért való imát.
A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban? Ő így válaszolt: Mert nektek megadatott, hogy ismerjétek a mennyek országának titkait, azoknak pedig nem adatott meg” (Mt 13,10–11); és most itt a pogány asszony, aki ennek a kijelentésnek példája: a tanítvány képes belehelyezkedni Isten gondolatvilágába. Nem véletlen, hogy az Úr éppen ebben jelöli meg a Szentlélek működésének fontosságát: „ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13).
„Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!” (Szám 11,29) – mondta Mózes, amikor azok is prófétáltak, akik nem a szent sátor előtt álltak. A kánaáni asszony tette egy ilyen prófécia, mely által Isten megmutatta nekünk, hogy mindenkit üdvözíteni akar, és mindenki részesedhet jóságából.
De ehhez olyan emberekre is számít, akiknek nagy hite éppen abban nyilvánul meg, hogy saját tehetetlenségük nem elfordítja őket az Úrtól, hanem éppen ez ismerteti fel velük a közbenjárás fontosságát, a kegyelem e folyamának megnyitását, mert „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45).
(Kálmán Pelegrin)
___________________________
Mindenható Istenünk! Te mindenkit meghívsz a Veled való közösségre és senkit sem zársz ki szeretetedből. Minden embernek felkínálod az üdvösséget és megmutatod,milyen úton érhetjük azt el. Egyedül mi, emberek zárhatjuk ki magunkat azzal, ha elutasítunk téged, megtagadjuk a neked való engedelmességet és semmibe vesszük törvényeidet. Hálásak vagyunk azért, hogy minden embernek, nekünk is és minden embertársunknak megadod a segítséget ahhoz, hogy üdvözüljünk.
2020. augusztus 9. – Évközi 19. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 14,22-33)
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Ezek az Evangélium igéi
Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumának azzal kezdődik, hogy Jézus elbocsátja a népet, amely a kenyérszaporítás csodájának részese, tanúja volt. Nem feledhetjük, hogy Keresztelő János halálhíre késztette Jézust egy magányos helyre, s az emberek iránit együttérzése miatt gyógyított beteget körükben, tett csodát, amikor ők mégiscsak utána mentek. A kenyérszaporítás után azonban megint egyedül akar maradni Jézus - fel akar menni a hegyre imádkozni. Minden bizonnyal még ugyanazok a gondolatok forronghattak lelkében, amelyek miatt a kenyérszaporítás előtt is vissza akart vonulni egy magányos helyre. A tanítványokat előre küldi a csónakkal - az imádság, Jézus belső, drámai párbeszéde az Atyával a teljes magányban kell, hogy lejátszódjék.
A tanítványok pedig csónakba szállnak, s elindulnak. Minden bizonnyal nem is sejtik, hogy az éjszaka során a hit egy különös élményszerű megélésében lesz részük. Három mondattal írja le Máté evangélista a csónakban ülő tanítványok sajátos helyzetét:
"egy stádiumnyira eltávolodtak a parttól" - a tó közepén járnak, teljes magányban, messze minden emberi társaságtól, segítségtől. A tanítványok kis közössége teljesen magára hagyatva utazik a tó közepén.
"ellenszél fújt" - a hajósok kiszolgáltatottságát még erősebben érzékelteti a tény, hogy ellenszéllel szemben kell haladniuk a túlsó part felé, s emberi erőfeszítéseik oly gyengének, kevésnek tűnnek.
"a negyedik őrváltás idején" - ez már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. Mintha Jézus szándékosan megváratná tanítványait - a magányos éjszaka, az ellenszéllel való küzdelem legutolsó idején, szakaszában jelenik csak meg.
Ekkor közeledik a Megváltó alakja a vízen. A nehéz, talán félelmekkel terhes éjszaka végén egyáltalán nem meglepő, hogy a tanítványok először szellemre, gonosz jelenésre gyanakodnak, holott épp előző délután láthatták, hogy Krisztus úr a természeti törvények fölött is. Péter jelet akar - parancsolja meg Jézus, hogy ő is hozzá hasonlatosan járhasson a vízen. Jézus megteszi ezt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy nagyon fontos apró mozzanatot: Péter nem azt kéri, hogy járhasson a vízen, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen a vízen. Más szóval az apostol nem pusztán egy öncélú csodát, isteni erődemonstrációt szeretne, hanem Jézushoz akar eljutni a tenger közepén, a háborgó hullámok és ellenszél közepette. Ezt adja meg neki Jézus.
Hogy mennyire így van, azt mutatja az is, hogy amíg az apostol Jézusra néz, Jézust tartja szemében, felé halad, addig a víz színén van. Mihelyst azonban mással kezd el törődni, másra fordítja szemeit - a szélre, a viharra, a hullámokra - máris süllyedni kezd. Nem Jézusra tekintett, s ekkor félelem fogta el. A "Ments meg, Uram" kiáltás megkapó, hisz erről Jeromos azt írja: "Bár lángolt az isteni hit, az emberi törékenység mégis a mélybe húzta". Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert saját gyarlóságunk, töredékességünk lehúz. Jézus kell, hogy megfogja a kezünket és felemeljen.
Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Mihelyst beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember - talán maga sem tudja, hogyan - célba ér.
Az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy is, mint a hitben való élet allegóriáját. Mindannyian sokszor letelepedtünk Jézus köré, hallgatni az ő tanítását, hányszor és hányszor részesedtünk az általa megáldott és megtört kenyérből. Azonban mindahányszor útra lettünk bocsátva. A kenyértörés csodálatos helyén nem maradhatunk, útra kell kelnünk - "Menjetek", mondja a pap Krisztus személyében a szentmise végén.
Az utunk kivezet egy olyan földre, amely a hit és a bizalom próbája. Sokszor stádiumnyira kerülünk az emberi segítségtől és társaságtól. Magunkra maradunk, s megtapasztaljunk kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Ellenszél fúj, vagyis terveink kudarcot vallanak, ellen-erők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, Jézus már soha nem érkezik meg.
Azonban az utolsó őrségváltás idején, a nehéz harcban mégis megjelenik. Menekülhetünk előle, mondhatjuk: "Szellem", kitérhetünk előle - vagy megtehetjük az egyedül helyeset: Péterhez hasonlatosan elindulhatunk felé. Önnön félelmeink háborgó hullámai, harcaink szelei fölött kell hidat vernünk Jézus felé, tudva, hogy valójában az ő ereje vezeti lépteinket a hatalmas mélységek fölött. Csak rá kell tekintenünk, csak ő kell, hogy a szemeink előtt lebegjen, s akkor nem fogunk süllyedni. Ha a félelmek, ha a külső tényezők, ha a bizonytalanságok elvonják figyelmünket Jézusról, süllyedni fogunk. Ám ha végül mégis megérkezünk hozzá, akkor vihar elül, akkor a csónak partot ér.
Nem mitikus történet Péter vízenjárása - hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben. Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé, akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk.(Török Csaba)
Uram, Jézus Krisztus! Segíts, hogy mindig bízzak benned és soha ne kételkedjek a te isteni erődben. Segíts, hogy ne kételkedjek jelenlétedben. Kétségeim és gyengeségeim pillanataiban hozzád fordulok, miként Péter apostol is tette, és tőled várok segítséget, tőled várom a szabadulást. Adj nekem erőt, elszántságot és kitartást, hogy úgy járjak a hit egyenes útján, hogy arról se jobbra, se balra ne térjek le. Ne győzzön le a kicsinyhitűség és ne győzzön le a félelem! Erősítsd meg, Uram, az én hitemet!
Évközi 18. vasárnap 2020. augusztus 2.
„kietlen hely”
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 14,13-21)
Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.
Ezek az Evangélium igéi
„Ti adjatok nekik enni!”
E történet igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez. Az emberi lét és az e létet alkotó kommunikáció három mozzanata itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság. A Keresztelő nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, mennyire megrendítette annak halála. Érdemes minden más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem aktivizmusba kezd, - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi. Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események. Csak a csendben érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlennek: a barát elvesztésének. Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másikéval. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó.
A közember azonban nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg. Jézus azonban nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben –
Ő szívesen fogadta őket. Vajon mi szívesen fogadnánk a nem várt vendégeket egy fárasztó nap végén, amikor magányra vágyunk? Amikor meghitt körben szeretnénk kiértékelni a nap eseményeit? Aligha. S ehhez nem kell ötezer "vendég", ilyesmi még legrosszabb álmainkban sem fordul elő! Ötezer jó szóra éhes, sőt gyógyulni vágyó ember, mindez túlórában!
Lám, a tizenkettő fenn se akadt mindezen, úgy látszik, ez lett a norma, amióta a Mester nyomába szegődtek! Lehet persze, hogy nem csak az éhező nép miatt aggódtak, amikor jelezték, haza kéne engedni őket, hanem kis csendre vágytak ők is.
A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kommunikáció netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz. Minderre azonban a kis közösséget is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: vége a fogadóórának! Jézus válasza ugyancsak meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy „ti adjatok enni” nekik. Az újfajta közösség, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelős a tömegért. És az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert! Annyi elég, amennyi van, hogy megvalósítsuk a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatnia társadalmat, aztán majd, egyszer… de ezt ismerjük. Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. Most. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne. Nem a piacra küldi őket, nem is elosztási mechanizmusról van szó, mint József idején a fáraók Egyiptomában, hanem egy ismét csak forradalmian új közösségi modellről. Ennek lényege a megosztás, a szolidaritás. Ha kevés is a tartalék, de megosztjuk testvériesen, amink van, hirtelen sok lesz, és marad is. Az egyetemes pocsékolás és látszatbőség társadalmában, amelyben ma élünk, ez hatalmas provokáció!
Második eleme pedig a kis, emberi léptékű közösség: Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban. A globalizáció korában egyre gyakrabban hallom: small is beautiful. ( A kicsi az , gyönyörű – ez a fordítása) Ez nem buddhista közgazdaságtan, mint nemrég hallottam,hanem a hegyi beszéd logikája. Hat milliárd emberrel nehezen leszek szolidáris. 49 másikkal már inkább. Kipróbáljuk?
________________________
Urunk, Jézus, aki valóságosan jelen vagy közöttünk az Oltáriszentségben! A mindennapi kenyér a te ajándékod, hogy testünket tápláljuk. Az élő kenyér, az Oltáriszentség szintén a te ajándékod lelkünk táplálására. Saját testedet, önmagadat adod nekünk, hogy bennünk élj. Ajándékod vételére minden embert meghívsz. Segíts, hogy soha ne utasítsuk el meghívásodat, ne utasítsunk el téged! Tégy bennünket élő közösséggé a szentáldozás, az egy kenyérből való részesedés által! Tégy minket hozzád hasonlóvá szent tested vétele, a szentáldozás által!
ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP – „A” ÉV
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13, 44-52)
Abban az időben: Jézus ezt mondta a tömegnek: A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette. Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Megértettétek mindezeket?” „Igen” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.”
Ezek az Evangélium igéi
Az igazgyöngy olyan, koncentrikus héjakból felépülő, biogén féldrágakő, amit egyes puhatestűek választanak ki a sérülések, a szervezetükbe kerülő idegen anyagok ellen védekezve.
___________________________________
Gondolatok az evangéliumhoz
A mai evangélium két rövid példabeszéd arról, hogy Isten országa olyan érték, amely többet ér minden földi kincsnél. Istenre rátalálni, vele találkozni és vele élni a legszebb dolog, ami az emberrel történhet.
Az egyik történet azé a bérmunkásé, aki véletlenül bukkant rá a földbe rejtett kincsre, anélkül, hogy kereste volna. Mivel más ember földjén dolgozott, ezért elrejtette, majd boldogan elment, eladta mindenét, hogy megvegye azt a földet, és így a kincs jogosan az övé legyen. A kereskedő helyzete más. Nála nincs szó véletlenről, ő tudatosan kereste az igazgyöngyöt. Olyan volt, mint a filozófus, aki választ keres élete miértjére. Amikor rátalált, ő is mindenét eladta, hogy megvegye a gyöngyöt. A hitre való eljutásban, Isten felfedezésében is ez a két út létezik: az egyik azé az emberé, aki egyszerűen csak teszi a dolgát és közben váratlanul rátalál, míg a másik fáradsággal kutatja.
Az evangéliumban olvasható igék – rátalálni, elrejteni, elmenni, eladni, megvenni – a fejlődés dinamizmusát mutatják. Szinte filmszerűen magunk előtt látjuk, ahogyan a béres körülnéz, nem vette-e észre valaki, hogy kincsre talált. És amikor meggyőződik arról, hogy felfedezése titokban maradt, újra elrejti a kincset, amelyről csak ő tud, és rajta kívül senki más.
A történet középpontjában a „boldogan elment” kifejezés áll. Miután rátalált a kincsre, elásta, és boldogan elment, hogy megvegye a földet. A tetteit ezután már az öröm vezérli. Felfedezésének váratlan és hirtelen öröme arra készteti, hogy nagy és visszavonhatatlan döntéseket hozzon. Mindenét pénzzé teszi, minden megtakarítását abba a projektbe fekteti, hogy megvásárolhassa a földet, ahol a kincset megtalálta és elrejtette. Hasonlóan tesz az a kereskedő is, aki az értékes gyöngyre bukkant.
Aki Istent megtalálja, vele, benne mindent megtalál. Ezért kereszténynek lenni mindenekelőtt ezt az örömet jelenti, amiért mindent boldogan odaadunk. Ez álljon vallásosságunk középpontjában! Ha a hitünk csak a szenvedés és a fájdalom elfogadását, a kötelességek és a parancsok teljesítését jelentené, akkor az mások számára halálosan unalmas és visszataszító lenne. Azt jelentené, hogy még nem találtunk rá az igazi kincsre, a szívbéli boldogságra, amit azok éreznek, akik Istent szívük mélyéről szeretik, és szeretetből teljesítik minden parancsát. A mai evangélium éppen arra nyitja fel a szemünket, hogy az Isten országa feletti örömet állítsuk életünk középpontjába. Bárcsak jobban meglátszana ez rajtunk, döntéseinkben, beszélgetéseinkben!
A példabeszédben szereplő földműves véletlenül talált rá a kincsre, a kereskedő pedig kimerítő keresés után. De mindkettő túláradó örömet érez miatta, amely minden mást háttérbe szorít. Mi, a legtöbben nem ezekbe a kategóriákba tartozunk, mert beleszülettünk, megörököltük a hitet. Rácsodálkozunk újra és újra, hogy mekkora kincs birtokában vagyunk? Boldogok vagyunk emiatt?
(Ternyák Csaba érsek)
_________________________________
Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi perikópája összetett, négy részből álló szakasz: a három példabeszédet (az elrejtett kincsről, az igazgyöngyről és a hálóról) Jézus összegző, figyelmeztető szavai zárják le. Bár az olvasmányos rend engedélyez egy rövidebb formát (amelyben csak az első két példabeszéd szerepel), mégis érdemes a teljes szöveget néznünk.
Az első két példabeszéd tartalma igen közel áll egymáshoz: mindkettőben egy olyan emberről van szó, aki egészen váratlanul igen nagy értékre talál, amelynek megszerzéséért mindenét kész odaadni. A hasonlat két jelentéssíkot zár magába: az egyik lényege a megtalált érték végtelen nagyságában áll, a másik pedig az ember viselkedésére hívja fel figyelmünket. Isten Országa olyan kincs, amelynek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága, amely önmagában felülmúlja az ember minden várakozását. Isten Országa sokszor a legváratlanabb helyen és időben tűnik elénk: életünk egy eseményében, egy mondatban, egy emberi gesztusban, egy jelben mutatkozik meg evangéliumi fénye, amely mindennél erősebb, teljesebb, értékesebb. Természetesen ennek észrevevéséhez alapvetően szükséges az emberi készség, az emberi nyitottság - a földbe rejtett kincset teljesen véletlenül megtalálni nem lehet, figyelmetlenül bandukolva soha nem botlunk bele. A földbe van az rejtve - vagyis ásni, keresni kell. Lehet, hogy nem is a kincset keressük, lehet, hogy nem is a megtalálásáért ásunk, de ásni kell, tenni kell, hogy fellelhessük. Ugyanígy van ez a gyönggyel is: szakértő szem, figyelmes pillantás kell ahhoz, hogy az ember az egyetlen igazán értékes gyöngyöt megtalálja. A legtöbbet érő gyöngyöt az leli meg, aki szakértője a gyöngyöknek, ékszereknek - véletlenül abba sem lehet belebotlani. Ez figyelmeztet bennünket, hogy Isten Országának végtelen értéke csak az előtt tárul fel, aki kész nem csak a hallásra, hanem a meghallásra is, nem csak a nézésre, de a látásra is. A szív nyitottságára, érzékenységére van szükség ahhoz, hogy Isten Országát megleljük, megtaláljuk. Ahhoz, hogy az írásban értelmes szavakat lássunk, tudni kell az írásjeleket olvasni - ahhoz, hogy Isten Országának jeleit megértsük, tudni kell felfogni és értelmezni azokat a jeleket.
De mindez már átvezet bennünket a másik jelentés-dimenzióba, vagyis az emberi magatartás világába. Itt azt látjuk, hogy mindkét ember - a kincs megtalálója és a gyöngykereskedő - azonnal mindenét kész odaadni. Ehhez az még nem elég, hogy pusztán felismerik az eléjük került rendkívüli értéket, valami többre van szükség ahhoz, hogy az ember mindenét kész legyen odaadni. Az első példabeszédben találjuk meg ennek a magatartásnak a kulcsát: az ember "boldogan elment", szó szerinti fordításban mondhatnánk: "örömmel elment". A megtalálás nem csak felismerteti velünk az értéket, de egyszersmind örömmel tölt el. Az Újszövetség egyik alapmotívuma ez az öröm, amely mind az evangéliumokban, mind a páli levelekben is oly sokszor visszaköszön. Ennek pedig az az oka, hogy Isten Országának, az Evangélium által meghirdetett Királyságnak lényegi eleme ez: "menj be urad örömébe" (Mt 25,21) - áll Jézus egyik példabeszédének a végén. Az öröm Isten Országának ismertetőjegye. A kincset találó ember öröme valójában a célba érő, beteljesülő ember öröme.
A végtelen érték s az örömmel mindent feláldozó emberi magatartás kontrasztjaként ott áll a harmadik példabeszéd, a szétválasztás, az ítélet megjövendölése, amely - a konkolyról szóló múltkori példabeszédhez hasonlatosan - a "világ végének" motívumát hívja elő. A kemence, az angyalok kivonulása, a szétválogatás képe ismét visszatér, emlékeztetve arra, hogy Isten Országa örömhír, de egyben felelősség is. Nem puszta lehetőség, de egyszersmind kötelesség is az ember számára. Ha ezt az oldalát, síkját elfeledjük Isten Országának, akkor Jézus Krisztus Evangéliumát hamisítjuk meg. Van ítélet, van kárhozat mindazokra, akiknek volt szemük, de nem láttak, volt fülük, de nem hallottak, akiknek késedelmes volt a szívük az örömhír elfogadására.
Azonban nem puszta fenyegetés ez a harmadik példabeszéd, hisz utána következik Jézusnak az a mondása, amely lezárja a mennyek országáról szóló példabeszédek füzérét. A "mennyek országában jártas írástudó", vagyis az, aki egyfelől megismerte (már amennyire az emberileg lehetséges) az isteni titkokat, másfelől azokat meg is tudja ismertetni másokkal, valóban családapa. Segíthet, a fülek hallását, a szemek látását, a szívek felfogását finomíthatja, kincstárából előhozhat olyan gazdagságot, amely segítségére van a kisdedeknek, vagyis azoknak, akiknek a hite, készsége még fejletlen, gyenge. Jézus itt egyértelművé teszi, hogy nem csak a puszta lelkesedésre és hatalmas szavakra, lelki lángolásra van szükség, hanem az elmélyült, nyugodt és kiegyensúlyozott hitismeretre is - amely Istentől tanul, s ezáltal képes tanítani.
Ezt az ívet szemlélve áll elénk Jézus csodálatos tanítása Isten Országáról, amely oly érték, hogy érte az ember örömmel odaad bármit is, s amelynek felelősségét, küldetését felvállalva kész segíteni azokat, akik még nem fedezték fel életük szántójában a kincset. Keresztény élethivatásunk ez: nem csak önmagunk üdvösségét munkálni, de magunkra vállalni a mellettünk élők, az Istentől ránk bízottak üdvözülésének segítését is. Nem csak csodálni örömmel Isten Országának gazdagságát, de meg is osztani azt másokkal. Mi készen állunk meglátni és meghallani Isten Országát, észrevenni azt életünkben? Megvan bennünk az öröm, amely egyértelmű jele a megtalálásnak? Ha nem, akkor miért nem keressük? Ha igen, akkor pedig osztogatjuk is azt, előhozzuk kincseinkből a régit és az újat a többiek javára?
(Török Csaba)
ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP – „A” – 2020 július 19.
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,24-4)
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”
Egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fészket raknak ágai között.
Ismét más példabeszédet mondott: „A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle.”
Ezeket mind példabeszédekben mondta el Jézus a népnek, s példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Így beteljesedett a próféta szava, mely így szólt: Példabeszédre nyitom ajkam, hirdetem, ami a világ teremtésétől fogva el volt rejtve.
Akkor elbocsátotta a népet, s bement a házba. Odamentek hozzá tanítványai, és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédedet!” Így magyarázta meg nekik: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik, és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!
Ezek az Evangélium igéi
__________________________________
A Földközi tenger vidékéről került hozzánk. Szép. De mérgező. Mivel a sütés-főzés során a méreganyagok nem bomlottak le – 3-5 grammnyi lisztje már nyálkahártya-irritációt, fejfájást, görcsöket, keringési zavart, súlyosabb esetben fulladásos halált okozhat. Érthető, ha a gazdák irtották. Mostanára kihalófélben van. Védettnek nyilvánították. Ha ez is része a példabeszédnek, elgondolkodhatunk rajta. Annál is inkább, mert a konkoly jelenlétében a búza 20–50%-kal is nagyobbra nő.
___________________________________
Jézus három képpel mutatja be Isten országát: a konkoly, a mustármag és a kovász példázatával. Mind a három hasonlat pozitív üzenetet sugároz felénk.
A búza és a konkoly példája Isten türelméről beszél. Néha talán mi is konkolynak érezzük magunkat Isten országában. Ez az érzés akkor szokott elfogni bennünket, amikor tudatosul bennünk bűnösségünk, esetlenségünk és korlátozottságunk. Ilyenkor jó tudni, hogy Isten nem siet ítéletével, Ő tud várni, ha kell, a halálunk pillanatáig is.
A mustármag példája is örömhírt tolmácsol, különösen, ha a kereszténység, de különösképp az Egyház szerepére gondolunk a világban. Néha talán elfog bennünket a kishitűség, amikor látjuk, mennyire hiábavalónak tűnik első tekintetre az Egyház kétezer éves törekvése, hogy jobbá, nemesebbé, emberségesebbé tegye ezt a világot. Boldog emlékű II. János Pál pápának sem sikerült megakadályozni az iraki háborút, jóllehet köztudott dolog, hogy minden erkölcsi tekintélyét latba vetette ennek érdekében. Teréz anyának nem sikerült megszüntetnie a világban uralkodó nyomort, jóllehet beutazta az egész világot és hajlandó volt találkozni a világ uraival, csakhogy felrázza lelkiismeretüket.
A mustármagról szóló példabeszéd óv továbbá bennünket az elhamarkodott következtetésektől. Ma is vannak sokan, akik első tekintetre távol élnek az evangéliumtól, de életük végén mégiscsak az Egyház szentségeiben találják meg lelkük békéjét. Ki segítette őket vissza a hithez? Természetesen, Isten kegyelme.
A kovász hatásának jellegzetessége, hogy belülről hat, éspedig megállíthatatlanul. Jó tudni, hogy Isten országában működnek belső erők is, amelyek nem tőlünk függnek. Amikor Isten országáról beszélünk, akkor gondolhatunk az isteni kegyelem működésére az egyes lelkekben, de gondolhatunk az Egyházra is, amelyet szintén isteni erők hatnak át. Ennek az erőnek egyik nagyszerű kifejezése a szemlélődő szerzetesek. Azt mondhatnánk, hogy a világ azoknak a hitéből és szeretetéből él, akik rendületlenül hisznek és élik az evangéliumot. Néhány évvel ezelőtt a Cannes-i filmfesztiválon a zsűri díját a „Teréz” című filmnek utalták oda. A film, amelyet egy nem hívő rendező készített, Kis Szent Teréz és nővér társainak életét mutatja be a Kármelban, ahol alig történik valami. De ahogy peregnek a képek, úgy tudatosul a nézőben az a gondolat, hogy tulajdonképpen itt, ebben a látszólag kicsiny és szűk kontemplatív világban dől el a világ sorsa.
Hasonló üzenetet közvetít egy újabb film, a „Nagy Csend”, amely a karthauziak furcsa, hallgatásba burkolt világát mutatja be. Az ember előbb értetlenül áll e hallgatásba merült világ előtt, de amint peregnek a képek, úgy világosodik meg a nézőben valami a kovász és a kis mustármag titkából. De nemcsak a szemlélődő szerzetesek a kovász és a mustármag az Egyházban, hanem minden egyes hívő, aki Krisztusba vetett hittel és Isten iránti szeretettel munkálkodik azon, hogy ez a világ egy kicsit emberségesebb otthonná váljék. A világot és az Egyházat nem csak, vagy nem elsősorban a nagy, látszatos kezdeményezések viszik előre, hanem igen gyakran az első tekintetre szerény, a nagy nyilvánosság szeme előtt láthatatlan lelki erők. Ez a kovász és a kis mustármag nagy leckéje.
A fönti nagyszerű és vigasztaló gondolatoknak azonban van figyelmeztető üzenete is. Nem szabad egyoldalúan azt gondolnunk, hogy a jó búza mi hívek vagyunk, a konkoly viszont a nem hívők, vagy éppenséggel az Egyház ellenségei.
Ha figyelmesen olvassuk Jézus szavait, akkor rádöbbenünk arra, hogy a konkoly példázata nem a kívülállókra vonatkozik, hanem azokra, akik Isten országában vannak: „Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt”. Nekünk magunknak kell a saját életünkben elkülönítenünk a búzát a konkolytól. Konkoly a mások megvetése, konkoly a szívtelenség, konkoly az önzés. Nekünk magunknak kell növekednünk a jóságban, a nagylelkűségben, az önzetlenségben és akkor kovásszá leszünk, amely átjárja a világot és valamivel jobbá teszi azt.(Szentmártoni Mihály)
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.
Évközi 15. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 13,1-23)
Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet! Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosai, a harmadik harmincszorosat.”
Ezek az Evangélium igéi
(Iz 55,10-11; Róm 8,18-23; Mt 13,1-23)
„A Lélek csíráit bensőnkben hordozzuk.” A mai vasárnap olvasmányai mind a földbe hullott és kicsírázó mag képével beszélnek valami természetfölötti valóságról, mely Isten kegyelméből bontakozik ki bennük. „Az én szavam nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” Ez az első örömhír, amelynek meg kell előznie az azon való elmélkedést, vajon én mennyire is vagyok jó föld. Isten tervei megvalósulnak, megtestesült Igéje, Jézus Krisztus által. Igaz, ez most még nem látszik, s az egész természet sóvárogva vágyakozik, amíg Isten akarata beteljesül. A természetről szólva nem pusztán hasonlatról van szó. Nemcsak a próféta kapcsolja össze a természetben megfigyelhető folyamatot az isteni akarat megvalósulásával, hanem ez a kettő ontológiailag mélységesen összetartozik. Az évről évre kizöldülő rét, a sarjadó vetés nem önmagában hordja értelmét. Az élettelen és élő teremtmények: hegyek és folyók, virágok és fák, madarak és négylábúak mind-mind beteljesületlenek, szépségük hiábavaló, s mindaddig alá vannak vetve „a mulandóság szolgai állapotának”, amíg a mi dicsőséges istenfiúi szabadságunk meg nem valósul. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint pusztán biológiai kapcsolat. A Föld megmentése ezért sem sikerülhet pusztán külső, környezetvédelmi eszközökkel, hanem csak belső változás, az isteni élet befogadása és kibontakoztatása által. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint amit a panteizmus hirdet: nem a természet öntudatra ébredt, majd a végtelen körforgásba visszahulló részecskéi vagyunk, hanem az egész teremtésért felelős személyek, akiken a természet sorsa múlik. Mi hát a teendőnk? Legelőször az, hogy lelkünkben ne akadályozzuk meg az isteni magvetés kicsírázását és szárba szökkenését. Hogy keresztény életünk szüntelen fogantatás és növekedés legyen. Hogy amint a természet a maga természete szerint él és működik, úgy mi a magunk természetfölötti természete szerint éljünk, felszabadulva a világi gondok, félelmek és a birtoklás csalóka világából Isten fiainak dicsőséges szabadságára.(Barsi Balázs)
Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem! Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!
Évközi 14. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből
(Mt 11,25-30)
Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.
Ezek az Evangélium igéi
édes iga
JÉZUS IGÁJÁNAK SÚLYA (Zak 9, 9-10; Róm 8, 9. 11-13; Mt 11, 25-30)
„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítelek titeket.” – Természetesen Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte. Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk oly módon, hogy felidézzük Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudjuk, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.
A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. De ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának terhes törvényeibe. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer az életben, és szüksége van Jézusra.
Mibe fáradunk bele mi, mai emberek? A fáradtságnak talán három nagy területét tudnánk meghatározni.
Elfáradunk az élet dübörgő hajszája miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk a világba, amelyben élünk.
Elfáradunk a rengeteg igazságtalanság láttán: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe..
Elfáradunk saját erkölcsi esetlenségünk miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját magunkba, akik, és amik vagyunk.
Ekkor jut el hozzánk Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjünk hozzá, ő majd felüdíti lelkünket.
Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima; ne múljék el nap, hogy nem állunk meg legalább néhány percre, különösen este, lefekvés előtt, hogy felemeljük szívünket Istenhez, hogy megköszönjük neki millió ajándékát. Az emberekönzésére az orvosság hitünk emberszeretete; ne múljék el nap, hogy nem teszünk valami jót valakivel.
A saját magunkból való kiábrándulás orvossága a szentségek vétele, mindenekelőtt a szentgyónás, amelyben ismételten megtapasztaljuk, hogy Isten elfogad és szeret bennünket; ne múljék el hosszabb idő, hogy nem tesszük le gyarlóságaink terhét az irgalmas szívű Jézus elé, hogy ne kelljen azt tovább cipelnünk az élet amúgy is rögös útján.
Ennek az evangéliumi szakasznak másik örömhírt közvetítő mondata: „Az én igám kedves és az én terhem könnyű…” Vajon nem ellentmondás ez? Lehet-e a teher könnyű? Hiszen pontosan az ellenkezőjét szoktuk vele kifejezni; ha valakire terhet raknak, akkor azt mondjuk, hogy húzza az igát. Lehet-e az iga kedves, édes? Senki sem vesz igát a nyakába jószántából, azt mindig valaki más kényszeríti ránk. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus ezzel a képpel? Akkori hallgatóinak ez a kép sokat mondott.
A zsidóknak a vallás nemcsak öröm volt, hanem teher is a számtalan előírás, szabály, szokás és tilalom miatt. Jézus egy alkalommal kemény szavakkal elítélte a farizeusokat, akik elviselhetetlen terhet raknak másokra szabályaik révén, amelyet ugyanakkor ők maguk sem hajlandók hordozni. Ily értelmezésben Jézus példázatából azt olvashatták ki hallgatói, hogy az ő vallása nem teher, hanem szabadság, nem iga, hanem szeretet.
Ez a válasz nekünk is deríthet fényt arra vonatkozóan, hogy mi az igazi vallásosság lényege. De valahogyan érezzük, hogy ez a magyarázat nem elégit ki bennünket maradéktalanul, hiszen Jézus más alkalommal azt is állította, hogy aki tanítványa akar lenni, annak minden nap újra magára kell vennie keresztjét, a kereszt pedig éppoly terhes lehet, minta az iga.
Létezik azonban másmilyen értelmezés is. Egy szentíráskutató szerint talán a fordítással van baj. (William Barclay, The Daily Study Bible, The Gospel of Matthew, The Saint Andrew Press, Edinburg. 1977). A görög jelző itt a “chrestos” szó, ami annyit jelent, mint “testhez szabott”, jól méretezett. Az angol fordítás az igát “könnyűnek” mondja: “My yoke is easy”, oly értelemben, amint egy leckéről mondjuk a kisdiáknak, hogy azt könnyű megtanulni. Tanulságos a német fordítás is, amely negatív formában adja vissza Jézus szavait, miszerint az ő igája nem tör, nem nyom, amint egy cipő szokott törni vagy nyomni: “Mein Joch drückt nicht”. Honnan ez a kép?
Palesztinában az ökrök igáját fából faragták. A gazda elvezette az ökröt a mesterhez, aki méretet vett az ökör nyakáról, majd nekilátott az iga megformálásának. Amikor elkészült vele, a tulajdonos ismét elvezette az ökröt, hogy kipróbálják, jól méretezett-e az iga, nem szorítja-e az ökör nyakát? Az igát tehát méretre készítették, mint a szabó az öltönyt.
Létezik egy legenda, mely szerint Jézus volt egész Palesztinában a legjobb iga-készítő és az iparosok már akkor is kiakasztották mesterségük cégérét. Jézus műhelyének ajtaja felett tehát egy iga képe függött ezzel a felírással: „Itt készülnek a legkényelmesebb igák”.
Valószínűleg tényleg csak legenda az egész, de igen mély igazságot fejez ki, amit így fogalmazhatnánk meg: Az a teher, amit Jézus rak követői vállára, pontosan a személyhez méretezett iga, amely, ha nem is könnyű, nem súlyosabb annál, amit képesek vagyunk vinni. Egyetlen kereszt sem súlyosabb annál, amekkorát elbír a vállunk.
(P. Szentmártoni Mihály)
Imádság:
Urunk, Jézus Krisztus! A te személyedben a valóságos emberrel és a valóságos Istennel találkozunk. Nem egy emlékkel, nem egy elmélettel, nem egy dologgal, hanem egy személlyel, aki szelíden arra kérsz minket, hogy vegyük magunkra a te igádat, öltsük magunkra a te személyedet, és éljünk úgy, ahogyan te éltél. Arra kérsz minket, hogy engedelmeskedjünk Istennek, ahogyan te engedelmeskedtél az Atyának és szeressük embertársainkat. Magamra ölteni téged és így új emberré válni, egész életre szóló feladatot jelent. Uram, segíts, hogy mindig téged hordozzalak! Követőd és tanítványod vagyok, ezért osztozni szeretnék életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban.
2020. június 28. – Évközi 13. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt 10,37-42)
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Ezek az Evangélium igéi
A család és különösen a szülők iránti tisztelet nagyon fontos volt a zsidóság életében. A legfőbb kötelességek közé tartozott ennek megtartása.
Nagyon komoly súlyuk van azoknak a szavaknak, amelyeket a tanítványainak mondott Jézus. Ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy őt jobban kell szeretni, mint a hozzátartozóinkat. Ezzel a kijelentéssel ugyanakkor saját önazonosságát is feltárja a tanítványok előtt, vagyis hogy ő Isten. Természetesen a szavai nem arról szólnak, hogy utálnunk kellene rokonainkat a földi életünk során, hanem rámutat az értékek sorrendjére. Mert ha Istent valóban mindenekfelett szeretjük, akkor leszünk képesek az embert egészségesen és igaz szeretettel szeretni, vagyis se nem kevésbé, mint szükséges lenne, se nem túlzásokba esve, ami adott esetben még néha rosszabb, mint a közömbösség. Ha valaki Jézus tanítványa, akkor egyre jobb férj, feleség, édesapa, édesanya, gyermek, testvér lesz. Vagyis Jézus tanítványa úgy fog szeretni másokat, mint saját magát. A felebaráti szeretet, amelyre Jézus meghív bennünket, túlmutat a családokon. De ezt csak azok értik meg, akiket az evangélium szelleme irányít, és így Isten küldöttei. Azzal, hogy mások felé is megnyílnak, segíti őket abban, hogy a családjuk iránt is odaadóbbak legyenek, de fordítva is. A családi kötelék erősítése alkalmasabbá tesz bennünket arra, hogy mások felé is nyitottabbak legyünk.
A tanítványok, mint küldöttek, Urukat képviselik. Tehát maga az Úr küldi őket, nem csupán magánakcióról van szó. A próféták is Isten akaratát képviselték, tehát ha befogadták őket, akkor magát Istent fogadták be. A próféta és a tanítvány azért mondható igaznak, mert beengedte az életébe Istent. Tehát nem az a fontos a keresztény ember életében, hogy igaza legyen, hanem hogy igaz legyen. Aki igaz, az hű Istenhez. Ez azzal is jár, hogy üldöztetés, veszteség, küzdelem is éri őket a küldetésük során. De ez nem gyengíti őket, hanem éppen ellenkezőleg. Az üldöztetés vagy bármi veszteség erőforrássá tud válni az életünkben, ha megtaláljuk az értelmét. Ha már változtatni nem lehetséges, elfogadjuk és más szemszögből szemléljük a velünk történteket, legyen az üldöztetés vagy bármilyen más megpróbáltatás. Megnézzük, hogy mit tudunk tanulni ebből. Nem elnyomjuk, hanem elfogadjuk, hogy ezek életünk végéig jelen lesznek, és van bátorságunk megnézni, hogyan tudunk építkezni ebből. Ez is a tanítványságunkhoz tartozik, hiszen éppen a mostani evangéliumban mondja Jézus: „Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”
Amígtestben élünk, addig tudomásul kell vennünk Jézus üzenetét, és fogadjuk el a meghívását. S attól kezdve a belé vetett hittel éljük meg tanítványságunkat abban a környezetben, helyzetben, ahová a gondviselés helyezett bennünket.
„Testtel élni,
de nem rabjaként a testnek,
mert vele lenni
nem annyi, mint érte.”
(William Blake)(Bátor Botond OSPPE)
Évközi 12. vasárnap - 2020. június 21.
Evangélium Szent János könyvéből
(Mt 10,26-33)
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Ezek az Evangélium igéi
Ne féljetek!
A szorongás, a félelem megmérgezi az életünket. Milyen szép lehetne az életünk, ha nemszoronganánk, ha nem félnénk sok mindentől, ami be sem következik. Félelmeink szemléletmódunkból fakadnak. Jézus felszólít bennünket arra, hogy mitől ne féljünk, arra isfelszólít bennünket, hogy mitől féljünk. Felkínál nekünk egy olyan szemléletmódot, amely ahelyére teszi félelmünket. A szemléletmódunkat, amelyből félelmeink fakadnak,megváltoztathatjuk, és csak mi változtathatjuk meg. Ne féljetek! Ez a felszólítás hozzánk szól,ezt a felszólítást hittel, bizalommal nekünk kell teljesíteni.
Ami biztos, attól nem kell félni
Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Mi emberek atest és a lélek egysége vagyunk. Halálra szánt testben élünk Testünk életét sok mindenfenyegeti, sok minden el akarja pusztítani testünket. Küzdenünk kell testünk életéért, de végülis győz a túlerő, testünknek meg kell halnia. Jézus azt tanítja, hogy ami biztosanbekövetkezik, mindegy, hogy ki vagy mi által attól nem kell félnünk. A félelem erejét abizonytalanság adja.
Ami bizonytalan, attól félünk
A készületlen diák fél, mert lehetségesnek tartja azt, hogy felelnie kell, nem biztos benne ésezért fél. Ha biztossá válik, ha bekövetkezik az, amitől félünk a félelmünk, megsemmisül. Abukástól csak az a diák tud félni igazán, aki még soha sem bukott meg. Jézus félelmeink erejétúgy gyengíti meg, hogy félelmeinket viszonylagossá teszi, megmondja nekünk, hogy inkábbkitől féljünk. Lelkünk örök sorsa bizonytalan, lelkünk féltése jogos félelem. Bölccsé válunk,ha törődünk lelkünk örök sorsával. Az Úr félelme abölcsesség kezdete.
Küldetésben
Akik Jézus küldetésében járnak, azoknak nem kell félniük, azokra Isten gondviselő szeretetevigyáz. A Mennyei Atya szeretetének erőterében élünk, mozgunk, vagyunk. Az Isten szeretiaz Ő teremtett világát. Nem tudunk úgy szétnézni ebben a világban, hogy egyúttal netekintenénk a világát szerető Istenre is. Ha jót teszünk azzal, akit az Isten szeret, az Istennelteszünk jót, és ha bántjuk azt, akit az Isten szeret az Istent bántjuk meg. A szentírás fordítói,nemcsak fordítanak, időnként egy kicsit ferdítenek is. Az eredeti szöveg szerint Jézus aztmondja: „Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülükAtyátok nélkül!” Hogy az Atya egy verébbel együtt a földre esik, ezen a fordítók finomítaniakartak; így fordították; „Atyátok tudta nélkül.” Ez így igaz, csak kevés. Az eredeti szövegérzékelteti, mit jelent az Isten mindentudása. Az Isten tudja, érzi, mit érez a veréb, amikor aföldre esik, tudja, érzi fájdalmainkat, szenvedéseinket; Ő közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.
_________________________________________________
2020. június 14. – Úrnapja, Krisztus szent teste és vére
Az én Jézusom a Krisztus,aki köztünk van,mert minden szentmisében földre szállés vándorlásunk társa lesz.Azon az „első” vacsorán apostolainak,testét és vérét adta:„Vegyétek, ez az én testem, …ez az én vérem” (Mk 14, 22-24)Feláldozott testének és vérének vételea mi örök életünknekzáloga!Ezen a szép, hitvalló ünnepen,– szentmisénkben, –különös odaadással kellbelekapcsolódnunk Krisztus áldozatába.És magunkhoz venni Testét és Vérét,a Kenyér színében!Az Eucharisztia szentségében igazán,valóságosan és lényegileg van jelen Jézus!Nem puszta visszaemlékezés ezegy hajdan volt eseményre,hanem halálának és feltámadásánakhathatós megjelenítése.Részesülés abban a valóságbanamely a hívő ember isteni életét táplálja.Úrnapján, – hitünk titkát ünnepelve, –hálával és virágesővel,valamint körmenettel hódolunkaz Oltáriszentség előtt.Egy város, egy település attól lesz lakható,hogy benne templom áll.Ahol az ég és a föld találkozik.A templomból kilépő körmenet pedigJézus jelenlétét, oltalmátfizikailag is kiterjeszti az otthonokra,bevonva azokat a szent térbe.A körmenetbe négy stáció ékelődik.Ezeken a stációkon evangéliumot olvasnak,és a négy égtáj felé áldást ad a papaz Oltáriszentséggel.Nemcsak szent pihenők ezek,hanem a templom négy falánaka négy égtáj felé való kiterjesztését is jelzik.A város és a világ itt és így részesülIsten köztünk lakozásánaktitkában és erejében.A körmenet szépséges demonstráció.Tanít és hirdet,– szimbólumaival és szavaival.A tömjénezés, mint felszálló ima,a tisztelet és hódolat jele.Miközben magunk is igyekszünkelébe tenni lelkünk hódolatát.A felállított virágsátrakszép jelképeiannak a szeretetnek, figyelemnek,amellyel Isten jelenléte iránt vagyunk.A tanítás, a hirdetés fontos részekénta diakónus négy evangéliumi részleteténekel vagy olvas.Az Oltáriszentség alapításáról,a jó Pásztorról,az Élet Kenyeréhez adott ígéretekrőlés a názáreti zsinagógában adotttanításról: „ma beteljesedett az Írás!”Úrnapján Jézusnagyon látványosan van közöttünk.Velünk jár állomásról állomásra.Díszbe öltözve, áhítattal kísérjük és fogadjuk.Annál is inkább, hisz már itt a nyárés könnyebb ruházatban, de ugyanolyanszép lélekkel akarjuk vele járni nyarunk útjait.Örömben és boldogságban!
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 6,51-58)
Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Ezek az Evangélium igéi
Hitünk szent titka
A gazdasági válság kezdete óta világszerte mindennapossá váltak az utcai tüntetések, amelyekről rendszeresen hírt hallunk. Általában az elégedetlen, mármint a jövedelmükkel elégedetlen emberek vonulnak az utcára magasabb fizetést követelve. Más esetekben az utcai tüntetések politikai vonatkozásúak, vagy egy társadalmi problémára akarják felhívni a figyelmet a szervezők, illetve a résztvevők. Az ilyen utcai megmozdulások sokszor megmaradnak a békés felvonulás szintjén, máskor azonban sajnos elszabadulnak az indulatok és akár napokra vagy hetekre csatatérré változtatnak egy várost komoly anyagi károkat okozva, s főként veszélyes sérüléseket okozva embereknek.
Évente két alkalommal a katolikus hívők is az utcára vonulnak papjaik és püspökeik vezetésével, de ezek a rendezvények különböznek az imént említettektől. A vallásos emberek nem fizetésemelést követelnek és nem politikai véleményüket akarják kifejezni, hanem egészen más szándékkal lépnek ki a templom falai közül. A húsvéti feltámadási körmenet és az úrnapi körmenet külsőleg talán hasonlít egy békés felvonuláshoz, de egészen más a szándéka. Hitünk alapját, életünk forrását, Jézus Krisztust mutatjuk meg a világnak, aki valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Őt visszük a körmeneten, hogy áldja meg a világot, városainkat és falvainkat, ő áldjon meg bennünket. A körmenettel nem a feltűnést keressük és nem a közlekedést akarjuk megzavarni, hanem szeretnénk megmutatni, hogy Isten jelen van köztük, jelen van a világban.
A mai ünnep evangéliumában az utolsó vacsorán történtekről hallottunk, amikor Jézus a kenyeret saját testeként adta apostolainak, majd pedig a bort saját véreként adta nekik meghagyván, hogy cselekedetét az ő emlékezetére ismételjék meg. Az Egyház az Úr kívánságának a szentmisében tesz eleget, amikor a felszentelt pap Krisztus személyében és az Egyház nevében átváltoztatja a kenyeret és a bort az Úr Jézus testévé és véréve. A szentmise lényegét sajnos még a felnőtt hívők közül is sokan félreértik, amikor azt gondolják, hogy a mise az utolsó vacsora megjelenítése, annak megismétlése, amit Krisztus ezen az apostolaival elköltött étkezésen tett. Valójában azonban a szentmise Jézus keresztáldozatának a megjelenítése, hiszen a mi Urunk a kereszten adta oda visszavonhatatlanul önmagát Istennek és nekünk. Felajánlása ebben az értelemben Istennek értünk bemutatott áldozat volt. A szentmisében tehát mindenekelőtt Krisztus keresztáldoztára emlékezünk, valamint az ő feltámadására is, amely annak jele, hogy az Atya elfogadta az ő áldozatát. Ha ezen a gondolatmeneten továbbhaladunk, rögtön megértjük, hogy a szentmisén való részvételünk akkor teljes, ha nem csupán emlékezésnek és ünneplésnek tartjuk azt, hanem Krisztus áldozatához odatesszük a mi áldozatunkat is, azaz felajánljuk önmagunkat Istennek. A szentmise ugyanis nem csupán a miséző pap áldozata, hanem minden hívő áldozata is, hiszen a pap mind a maga, mind a résztvevők nevében mutatja be ezt az áldozatot.
A szentmise fontos mozzanata, amikor az átváltoztatott kenyérre és borra mutatva elhangzik a következő: Íme, hitünk szent titka. Oltáriszentség hitünk szent titka. Az átváltoztatott kenyérbe és borban Krisztus valóságosan és titokzatosan jelen van. Erre a titokra figyelünk, ezt a titkot ünnepeljük.
(Horváth István Sándor)
_____________________________
Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is, mert egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk. Köszönjük, Urunk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hiszünk benned, imádunk téged és szeretünk téged.
_________________________________
2020. június 7.
Szentháromság vasárnapja
Evangélium Szent János könyvéből(Jn 3,16-18)
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Ezek az Evangélium igéi
Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 3,16–18)
Szentháromság ünnepének evangéliuma Isten belső életének mélységeibe vezet el bennünket. Jézust egy alkalommal éjnek idején kereste fel Nikodémus, hogy kifejezze az iránta való csodálatát. Szemében Jézus egy különleges, Istentől jött tanító, aki ráadásul olyan jeleket visz végbe, amelyekre képtelen lenne, ha nem volna vele az Isten. A vele való beszélgetés során fogalmazza meg Jézus ezt a mondatot: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Ez mintegy magába sűríti az egész evangéliumot, és egyúttal feltárja Isten legfontosabb tulajdonságait. Ha megpróbáljuk kibontani, látjuk, hogy nem véletlenül nevezik az evangéliumok evangéliumának. Belőle választ kapunk egy sor kérdésre.
Ki az Isten? Nem valami elvont, személytelen valóság, hanem olyan valaki, aki képes szeretni, sőt képes előbb szeretni. Kezdeményez és szereti a világot. Szeretetből keresi a kapcsolatot az emberrel. Az is nyilvánvaló, hogy nincs egyedül, mert van egy Fia. Több nincs, csak egyetlen, az egyszülött, aki ezért különösen értékes számára, egyedi és megismételhetetlen. Ha pedig van Fia, akkor megtudunk róla valami olyat, amit itt Jézus sem mond ki. Azt, hogy ő Atya. Ha pedig Atya, akkor mindent Atyaként tesz. Atyaként teremt, szeret és adja oda a Fiát, úgy, hogy szinte megszakad a szíve. Máshogyan szeret az Atya, és máshogyan szeret a Fiú. Így van ez emberi kapcsolatainkban is. Az Atya ajándékoz, nagylelkű, áldozatkész, kezdeményező, a Fiú pedig az, aki felismeri ezt a szeretetet, rácsodálkozik és válaszol rá, úgy, hogy viszontszeret.
Mit tesz Isten? Ajándékoz. A világ annyira fontos, annyira drága a szemében, hogy a legértékesebbet, a Fiát adja érte. Fontos neki, hiszen az övé, az ő műve, az ő keze alkotása, amely emiatt megérdemli gondoskodását, szeretetét.
Miért és kiért cselekszik Isten? A világért. A világ itt az embert jelenti, hiszen az ég, a föld és a csillagok nem képesek személyként cselekedni, nem képesek hinni benne. Csak az ember képes erre. Isten valójában az embert szereti ennyire, aki a teremtés célja és koronája. Az emberért cselekszik, de nem csak úgy általában, hanem konkrétan, azzal a céllal, hogy az ember, aki hisz benne, el ne vesszen.
Mit jelent, hogy Isten megmenti az embert? Ez az üdvösség. Ez a szó ma inkább elfedi azt a tartalmat, hogy mire képes Isten az ember megmentéséért. A megmentés az örök élet, ami az örök halál ellentéte. Az örökké tartó élet viszont ellentmond minden földi tapasztalatnak. Nyilvánvaló, hogy nem jelen életünk koordinátáiról van itt szó, hanem egy merőben új valóságról, arról, amely az Isten világa, arról az életről, amely Isten élete.
Így rejtőzik el, és tárul fel ebben az egyetlen mondatban Isten belső életének gazdagsága, aki Atyaként teremt, szeret, ajándékoz, Fiúként erre engedelmesen válaszol, szeretetből meghal és feltámad, hogy utat készítsen az embernek önmagában. Szentlélekként pedig mindazt, aki hisz benne, bevonja belső életének dinamikus, örök valóságába, a Szentháromság misztériumába.
Ternyák Csaba érsek
Urunk, Istenünk! A Szentháromság titkához, belső életed titkához nem csak elméleti módon közeledhetünk, hanem a szeretet jelenlétének felfedezése útján is. Segíts minket, hogy észrevegyük szereteted jeleit a világban és személyes életünkben!Segíts minket, hogy szeretetedre irányítsuk azok figyelmét is, akik nélküled képzelik el életüket és nem gondolnak örök sorsukra, hogy ők is tebenned találják meg életük értelmét és boldogságát! Segíts minket, hogy földi életünk során a Szentháromságban és Isten szeretetében éljünk! Segíts, hogy földi életünk után eljussunk Isten örökké tartó szeretetébe!
_____________________________________________________________________
2020. május 31. – Pünkösdvasárnap
Pünkösd, a húsvéti idő lezárása
Pünkösd a húsvét után a legrégebbi, a harmadik legnagyobb keresztény ünnep, amely idén május 31-re esik. Az ünnep elnevezése az Ószövetség koráig nyúlik vissza.
Az Ószövetségben a mai pünkösdnek megfelelő ünnep zarándokünnep volt, amelyen Izrael fiainak meg kellett jelenniük Jahve színe előtt (Kiv 34,23; MTörv 16,16). Az ünnep elnevezése a történelem során változott, a hetek ünnepét, az aratási ünnepet (vö. Szám 28,26) felváltotta az első kéve felajánlása utáni ötvenedik nap ünnepe (vö. Lev 23,9–14; Tób 2,1; 2Mak 12,32; ApCsel 2,1), az örömünnep (vö. Iz 9,2), amelyen hálát adtak Jahvénak a búzatermésért. Innen származik az ötvenedik – görögül pentékoszté – elnevezés, amely szóból ered a magyar elnevezés: pünkösd. Jézus korára az ünnep új tartalommal is bővült: a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapja lett, ami az Egyiptomból való kivonulás után az 50. napon történt. Zarándokünnep volt Izrael népe számára, az egyik olyan alkalom, amikor nagy sokaság érkezett Jeruzsálembe (ApCsel 2,5).
Az Újszövetségben új értelmet nyer az ünnep jelentése: a Jézus feltámadása utáni 50. nap, a Szentlélek eljövetelének napja (ApCsel 2,1–13), éppen az a nap, amikor a zsidó nép a törvényadást ünnepelte.
Pünkösd ünnepnapjához három fontos esemény kötődik: a Szentlélek eljövetele, aki Krisztus megváltó művét beteljesíti és akinek eljövetelét Jézus búcsúbeszédében megígérte; az Egyház alapítása, valamint az egész világra kiterjedő missziós munka kezdete, hisz a Szentlélek erejével azok az apostolok, akik addig talán Izrael földjét sem hagyták el, szerte a Római Birodalomban hirdetni kezdték Jézus feltámadásának örömhírét. A Szentlélek kiáradásának eseményét az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 2,1–11) rögzíti. A leírás szerint az apostolok, miután a Szentlélek eltöltötte őket, mindenkinek a saját nyelvén hirdették az evangéliumot. Isten a nyelvek csodájával mutatja meg azt az egységet, amely a közös hit megvallásával kapcsolja össze a különböző nyelven beszélő embereket. Ezáltal született meg az első pünkösdkor az Egyház, amely egy, szent, katolikus és apostoli.
A II. vatikáni zsinat (1962–1965) liturgiareformja szerint pünkösd az ötvennapos húsvéti idő ünnepélyes lezárása. Pünkösd vigíliáján, előestéjén szerte a világban a Szentlélek eljövetelét kérik virrasztva és imádkozva a hívek, többek között egy ősi Szentlélek-váró himnusz szavaival:
Teremtő Lélek, szállj reánk,
ragyogd be lelkünk, tiszta láng,
ki alkotsz, éltetsz szíveket,
hozd nékik bő kegyelmedet!
Kit úgy hívunk: Vigasztaló,
kit ad nekünk az Alkotó,
te élő forrás, égi láng,
szent kenet, égből szállj le ránk!
_____________________
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 20,19-23)
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
Ezek az Evangélium igéi
Ebben a földi életben minden igazi beteljesülés egyben valamiképpen kezdet is. „Mindent tudtul adtam nektek.” Véget ért a teológiai képzés.Ez azonban még kevés: Isten benső életét is akarja közölni velünk. A Krisztus-esemény beteljesülése egyben az Egyház igazi kezdete.Életünk történetében is így van ez. Várakozunk, hogy valami fontos valóra váljon.
Ahol a Szentlelket kapjuk, az beteljesülés:
Ezt a látomást, amely szerint a Szentlélek életünk sodrában új és új beteljesedéseken és kezdeteken át vezet, a mennyei élet perspektívájában kell szemlélnünk.
A Szentlélek működése ugyanis az örök Kezdetbe, Isten benső életébe vonja bele egyre mélyebben egész emberi egzisztenciánkat.
Micsoda gazdagságot rejt a mai Evangéliumnak ez a két szava: rájuk lehelt! Jézus Krisztus utolsó gesztusa itt a földön a mi mennyei életünk kezdete.
(Barsi Balázs)
_____________________________________
URUNK MENNYBEMENETELE
2020. Május 24.
„2020. május 18-tól, hétfőtől kezdve ismét tarthatunk nyilvános szentmiséket és más liturgikus cselekményeket templomainkban vagy alkalmas szabadtéri környezetben Főegyházmegyénk egész területén. Ennek során gondosan tartsuk meg a mindenkori állami előírásokat! A szertartások során ügyeljünk arra, hogy az egyes résztvevők között másfél méter távolságot tartsunk. Fertőtlenítsük a kilincseket, helyezzünk el kézfertőtlenítőt a bejárat közelében. Kérjük a paptestvéreket és a liturgiában segédkezőket, hogy a szentmise előtt és után fertőtlenítsék kezüket. Figyelmeztessük a résztvevőket a szájat és orrot eltakaró maszk (vagy kendő) használatára. A szenteltvíztartók továbbra is üresen maradnak, a szentáldozás kizárólag kézbe adással történik. Perselyezés, adománygyűjtés a mise végén történjen.”(idézet Dr. Ternyák Csaba egri érsek rendelkezéséből, bővebben a honlapon)
A Szentmisék következő heti rendje, ezen honlap „MISEREND” menüben található!
ALTEMPLOM IDEIGLENES NYITVATARTÁSA
Hétfő, Kedd – Zárva
Szerda – Vasárnap: 08.00 – 12.00
Az altemplom ugyanabban az időben egyszerre, az egy háztartásban élők maximum 3 fő/ 5 perc időtartamra, orrot és szájat takaró maszkban látogatható!!!
__________________________
IRODAI HIVATALI IDŐ: Kedd: 9.00 – 13.00, csütörtök: 15.30 - 17.30
Tiszaújváros Római Katolikus Plébánia, Szent István út 32. tel.: (49) 540-102
Web: ”tiszaújvarosiplebania.hu”
____________________________
+ EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.
Abban az időben:
A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: ,,Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!’’
Ezek az evangélium igéi.
Máté nem azzal zárja könyvét, hogy Jézus hazatért az Atyához, hanem azzal, hogy az Egyházban és az Egyház által meg kell valósulni Krisztus küldetésének. Úgy küldi tanítványait, mint az abszolút hatalom birtokosa. Az apostolok feladata az lesz, hogy az evangélium hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával az embereket az ő tanítványaivá tegyék, vagyis megvalósítsák az ő követését a földön. Jelenléte pedig annak a biztosítéka lesz, hogy az Egyház az Isten országát fogja terjeszteni.
___________________________
A KÖZTÜNK MARADT KRISZTUS ÖRÖME
Az evangéliumi beszámoló elmondja, hogy Urunk mennybemenetele után a tanítványok nagy örömmel mentek haza. Furcsa ez az öröm! A lélektan törvényei szerint a szomorúság érzelmét vártuk volna el tőlük, hiszen itt egy szeretett személytől való végleges búcsúról van szó. Az embernek valaha is megadatott legnagyobb kitüntetés utolsó pillanatai ezek: a tanítványok mindeddig szemtől szembe látták Jézust, az Isten Fiát. Elvártuk volna, hogy szívük fájdalma kifejezésre jusson viselkedésükben is. Ehelyett azt olvassuk, hogy nagy öröm töltötte el őket. Mi lehetett örömük titka? A tanítványokban nagy változásnak kellett végbemennie, éspedig rövid idő leforgása alatt: Emmausz és a Mennybemenetel között.
A két emmauszi tanítvány még szomorúan bandukolt az úton a nagy veszteség miatt: Jézus nem volt többé velük. Most azonban nagyon örülnek. Mi történt időközben? Az történt hogy a tanítványok megértették, hogy az igazi boldogság nem a látható dolgokban van, hanem a láthatatlanokban. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézust ezután mindig és mindenütt láthatják és megtalálhatják. Krisztus mennybemenetele óta az embernek nem kell az eget kémlelnie, hogy megtalálja örömének forrását, hanem elég, ha nyitott szemmel megy tovább az élet ösvényén, ahol minden emberben, minden helyzetben és minden eseményben Jézus közeledik feléje. Valami hasonló történik, amikor megérint bennünket a barátság, a szerelem vagy a szeretet ereje, akkor szinte megnyílik a szemünk, és olyan dolgokat látunk, amelyek azelőtt rejtve voltak szemünk elől: mennyire szép, jó, kedves, fontos az a másik személy, akit szeretünk. Ezt értették meg a tanítványok is, vagyis, hogy a mennybemenetel után Krisztus jelenléte egyetemessé lett. Velünk és köztünk van, csak a szívünket kell megnyitnunk, hogy meglássuk Őt. Megértették azt, hogy Krisztusnak el kellett mennie ahhoz, hogy örömük teljes legyen, de nemcsak a történelmi tanítványok öröme, hanem minden tanítványé, így a mi örömünk is teljes legyen.
Az eddig elmondottak még egy fontos üzenetet tartalmaznak: ahhoz, hogy a tanítványok megtalálják az igazi örömet, el kellett hagyniuk a mennybemenetel helyét és el kellett menniük az emberek közé, hogy hirdessék az örömhírt: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot...” Nekünk is ki kell lépnünk önző kis világunkból, ha meg akarjuk találni az igazi örömet. Csak a másokhoz való odafordulás a szeretetben képes eltölteni bennünket igazi örömmel. Az öröm útja az önzetlenségen keresztül vezet: a másoknak tett szolgálat az öröm forrása. Hasznos felfigyelni még egy harmadik körülményre Jézus mennybemenetele kapcsán. Határtalanul szép és vigasztaló Jézus földi életének utolsó jelenete, az utolsó kép, amely kitörölhetetlenül megmaradt az első tanítványok szemében: Jézus felemelte kezét és megáldotta őket és a világot. Óriási horderejű igazság ez: rajtunk, ezen a földön, minden emberen Jézus áldása nyugszik. Jézus mennybemenetele óta ez a föld nem megátkozott siralomvölgy, hanem áldott otthon, azóta embernek lenni nem átok sújtotta sors, hanem Isten áldotta valóság.
A megbérmált, azaz a Szentlélekkel áthatott keresztény feladata és küldetése tehát az, hogy erről az igazságról tegyen tanúságot a világnak. De ennél még tovább kell mennünk: nekünk magunknak kell áldássá válnunk mások számára. Hogy mit jelent valaki számára áldássá lenni, azt biztosan tudjuk saját tapasztalatunkból: amikor nagy bajban voltunk, amikor szenvedtünk, és valaki mellénk állt, vagy egy jó szót mondott, akkor úgy éreztük, hogy ez az ember puszta jelenlétével áldás volt számunkra. Ilyen áldássá kell válnunk nekünk is mások számára.
Este, mielőtt lepihennénk, lelkiismeretvizsgálatunkba szőjük bele ezt a kérdést is: vajon azok, akik ma az utamba sodródtak, akikkel találkoztam, akikkel együtt dolgoztam, áldásnak tartották-e jelenlétemet, vagy inkább bosszúság, megaláztatás forrásának? Urunk mennybemenetele töltsön el bennünket új örömmel, amelyet mások felé is képesek leszünk kisugározni.
(Szentmártoni Mihály S.J.)
Szentlélek várás Ókeresztény szokás szerint Pünkösd a Húsvét és a húsvéti idő megkoronázása, amelyet keleten és nyugaton egyaránt ünnepeltek. Mózes korától kezdve a Húsvét után hét héttel tartották a „hetek ünnepét”, amelyet hellenista hatásra pentékoszté-nak neveztek. Az ötvenedik nap eredetileg aratási, hálaadási nap volt. Nyelvünk ebből származtatja az ünnep ma használatos nevét.
__________________________________
Nyilvános istentiszteletek az Egri Főegyházmegyében
2020. május 18-tól, hétfőtől kezdve ismét tarthatunk nyilvános szentmiséket és más liturgikus cselekményeket templomainkban vagy alkalmas szabadtéri környezetben Főegyházmegyénk egész területén.
Ennek során gondosan tartsuk meg a mindenkori állami előírásokat!
A szertartások során ügyeljünk arra, hogy az egyes résztvevők között másfél méter távolságot tartsunk. Fertőtlenítsük a kilincseket, helyezzünk el kézfertőtlenítőt a bejárat közelében. Kérjük a paptestvéreket és a liturgiában segédkezőket, hogy a szentmise előtt és után fertőtlenítsék kezüket. Figyelmeztessük a résztvevőket a szájat és orrot eltakaró maszk (vagy kendő) használatára.
A szenteltvíztartók továbbra is üresen maradnak, a szentáldozás kizárólag kézbe adással történik.
Perselyezés, adománygyűjtés a mise végén történjen.
További intézkedésig Főegyházmegyénkben fennmarad a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alóli felmentés, valamint a több gyónónak egyéni bűnvallomás nélkül adható általános szentségi feloldozás lehetősége. Aki azonban így feloldozásban részesül, az később, a legközelebbi egyéni gyónás során tartozik bűneit megvallani.
Ezek a felmentések és óvatossági rendelkezések különösen is az idősek és gyenge egészségűek védelmét szolgálják, akikért továbbra is fokozott felelősséggel tartozunk.
Ahol van rá lehetőség, folytassuk a szentmisék online közvetítését. Ez a fajta kapcsolattartás a hívő közösség tagjaival a járványügyi helyzet remélt javulásával úgy is folytatható, hogy egyes szentmisék helyett más vallási tartalmakat közvetítünk.
A tömegrendezvényeket a hatósági előírások még nem teszik lehetővé, így közösségi alkalmakat csak a járványügyi szabályok megtartásával szervezzünk.
Kérjük a Szentlélek Úristen elevenítő erejét plébániáink és egész egyházmegyénk számára!
Eger, 2020. május 16.
Ternyák Csaba
egri érsek
____________________________________________________
Húsvét VI. vasárnapja Tömegtájékoztatási világnap 2020. 05. 17.
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek.
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik.
Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.
Ezek az evangélium igéi.
____________________________
Az evangélista itt rámutat a keresztény élet tartalmára. A Jézus iránt való szeretet nem érzelem, hanem tanításának követése. Ez sem saját erőnkből történik, hanem a Szentlélek segítségével, akit Jézus az Atyától küld el, mint ,,másik vigasztalót. ,, Ő az Igazság Lelke, ezért az igazság útján vezet, s mivel ő az Atya és a Fiú szeretetének kifejezője, azért bennünket is az Atyához kapcsol, mint fogadott gyermekeket. Ezért nem érezzük árvának magunkat A nagy ígéret az, hogy aki szereti Krisztust, azt az Atya is szeretni fogja.
____________________________
Elmélkedés
____________________________
Szinte azonnal folytathatnánk János teológiai magyarázatát az utolsó vacsorai búcsúbeszéd kapcsán. Jézus más szavakkal mintha ezt mondaná apostolainak: „az Igazság Lelke engem értet meg, hiszen én vagyok az igazság. Ha az Atya küldi, én is küldöm, mert én és az Atya egy vagyunk. S ha ő veletek marad, akkor annyi, mintha én lennék veletek.” A Szentlélekisten tárja föl lelkünkben a Szentháromság tengermély titkát, s ő erősít meg hitünkben. Nem kell szomorkodnunk, mert ennél nagyobb vigasztalást nem is kaphatnánk. Ő maga a paraklétosz, a vigasztaló: ügyvéd, szószóló, közbenjáró. Mostanig Jézus volt Isten vigasztalása számukra, de most emberségében is visszatért az Atyához. Minden búcsúzás egyfajta elengedés is… Ha nem engedjük el a fizikailag megtapasztaltat, nem lesz részünk a még nagyobb vigasztalásban. Ahogyan Jézusnak is „el kell engednie” földi ragaszkodását, hogy a Lélek töltse be tanítványait, nekünk is meg kell tanulnunk újból és újból elengedni: élményeket, múltat, emlékeket, képeket, rendes vagy rendetlen ragaszkodásokat. Istent sem lehet birtokolni.
A pünkösdi Lélek majd átveszi életünk irányítását, megszólítja bennünk a legjobbat, mindazt, ami szép és igaz, helyreállítja mindazt, amit az ősbűn elrontott, és Isten életét áramoltatja belénk. Nem mi vagyunk a kezdeményezők, hanem ő kezdeményez bennünk. Ő serkent mindennek a mélyebb megértésére. Ő frissíti Isten szavának „szavatosságát”.
Ő folyósítja a kegyelmeket és a karizmákat, ő irányítja lépteinket a helyes úton, ő az állandó „észak” lelkiismeretünk iránytűjén… Ha odahallgatunk az ima csendjében, a Lélek megsúgja, mi élvezzen elsőbbséget akár napi döntéseinkben is. Ez a létáramlás teszi mássá a keresztényt. A most formálódó gyülekezet ettől válik lelkes–örömteli közösséggé, egyházzá. Ez a Lélektől átjárt látásmód adja a kereszténység többletét.
_________________________
A Szentlélek vezetésével
Az Istennel való találkozás az ő szavának, tanításának hallgatásával kezdődik. Nem passzív hallgatás ez, nem csupán a fül megnyílása Isten üzenete iránt, hanem odafigyelés, a szív nyitottsága és készsége a hallottak megvalósítására.
E folyamat során engedjük, hogy a tanítás dolgozzon bennünk, mint az élesztő a tésztában, átjárjon, átalakítson minket, hasson értelmünkre, érzelmeinkre és akaratunkra, továbbá cselekvésre ösztönözzön minket. A cél tehát világos számunkra, a törekvés sem hiányzik belőlünk, hogy Isten igéje szerint éljünk, de az emberi erőnk mégis kevésnek bizonyul sok esetben a megvalósításra. Ilyen helyzetekben lehet számunkra fontos Jézus bátorítása, ígérete, amit a mai evangéliumban olvasunk: „A Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Nem csak az egykori tanítványoknak szólt tehát ez az ígéret, hanem nekünk is, akik halljuk az Úr szavát, keressük annak értelmét és megvalósítási területeit.
Itt érdemes egy figyelmeztetést tennünk: Legyünk óvatosak és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket az isteni üzenet megértésében! A magunk okoskodása, és tudálékossága ugyanis kiolthatja bennünk a Lélek tüzét, s ez esetben csupán a holt betűvel találkozunk, amely aligha vezet minket az élő Istenhez. Lényeges az is, hogy ne engedjünk a saját türelmetlenségünknek, ne sürgessük Istent, hogy kérdéseinkre azonnal válaszoljon! A Szentlélek türelemre tanít minket és majd gondoskodik róla, hogy a kellő időben megkapjuk az iránymutatást útkeresésünkre, a vigasztalást bánatunkra, a szükséges jó tanácsot bizonytalanságainkra és a megnyugtatást aggodalmainkra.
Az Úr ígéretének teljesedését, a Szentlélek megvilágosító tevékenységét minden korban megtapasztalta az Egyház és mi is megtapasztalhatjuk Isten üzenetének olvasása során. A Lélek gondoskodik arról, hogy a szívünkbe hullott jó mag növekedésnek induljon és bőséges termést hozzon. Az a „minden”, amire a Szentlélek megtanít minket, nem végtelen tartalmú tudás megismerését és megértését jelenti, hanem mindannak megértését, amit üdvösségünk érdekében és embertársaink javára tennünk kell. Nem szükséges tehát túlterhelnünk értelmünket könyvtárnyi ismeret tanulásával, hanem elégedjünk meg azzal, hogy amit megértettünk, azt meg is tegyük. E folyamatban egészen Istennek tudjuk szentelni magunkat, alázatosan átengedjük neki életünk irányítását, mert felismerjük a neki való engedelmességben és parancsainak teljesítésében az üdvösség útját.
A feltámadt Jézus ma ezt mondja nekünk: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.” Ismerős a kijelentés. Nem elég hallgatni tehát, amit az Úr mond, hanem meg is kell tartani. Erről szól a homokra és sziklára épített ház példázata, amelyet Jézus így vezet be: „Aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette házát” (Mt 7,24). Igen, érdemes okosnak lennünk, sziklára, azaz az Úr igaz és üdvösségre vezető tanítására építenünk egész életünket. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat” – mondja Jézus, amiből megértjük, hogy a szeretet soha nem maradhat érzés a szívünkben, hanem tettekben, jócselekedetekben nyilvánuljon meg.
(Horváth István Sándor)
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus, te a Szentlélek által minden korban kiárasztod szeretetedet az emberekre. Taníts engem a szeretet gyakorlására. Soha nem felejtem, hogy te a végsőkig elmentél a szeretetben. Atyád és az emberek iránti szeretetből áldoztad fel magadat, megmutatván számunkra, hogy a szeretet nem szavakat kíván, hanem odaadást és hűséget. Úgy akarok élni, ahogy te éltél, s úgy akarok szeretni, ahogyan te szeretsz engem! Küldd el a Szentlelket, hogy megtanítson az önzetlen és önfeláldozó szeretetre! Segíts minket, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!
____________________
Megvan a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus új időpontja
A Vatikán jóváhagyta Erdő Péter bíboros, prímás javaslatát az elhalasztott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus új időpontjára. A katolikus világeseményt 2021. szeptember 5–12. között rendezik meg Budapesten – adta hírül a NEK Általános Titkársága május 12-én.
Április 23-án jelentette be a Vatikán, hogy Ferenc pápa a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Pápai Bizottságával, valamint a katolikus világesemény szervezőivel egyeztetve – tekintettel az egészségügyi válsághelyzetre és annak következményeire – egy évvel elhalasztja a 2020 szeptemberére tervezett budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust (NEK).
A Szentszék az utazási nehézségek és a gyülekezési korlátozások miatt hasonló döntést hozott a Családok Világtalálkozójával kapcsolatban is, amelyet 2021 júniusában tartottak volna Rómában. A 2022-es lisszaboni ifjúsági világtalálkozót is a tervezett időponthoz képest egy évvel később, 2023 augusztusában tartják meg.
Forrás és fotó: NEK Általános Titkársága
Magyar Kurír
___________________
KITEKINTŐ
XVI. Benedek: II. János Pál nem erkölcsi rigorista, az Isteni Irgalmat állította középpontba
Kitekintő – 2020. május 15., péntek | 16:08
XVI. Benedek emeritus pápa levelének teljes szövegét közreadjuk magyar nyelven, melyet Szent II. János Pál pápa születésének századik évfordulójára írt. A május 4-re dátumozott levél angol fordítását a lengyel püspöki konferencia május 15-én hozta nyilvánosságra.
II. János Pál pápa száz évvel ezelőtt, 1920. május 18-án született a lengyel kisvárosban, Wadowicében.
Miután a három szomszédos nagyhatalom, Poroszország, Oroszország és Ausztria több mint száz évig osztozott a területén, Lengyelország az első világháború végén visszanyerte függetlenségét. Ez a történelmi esemény nagy reményt adott, de sok nehézséggel is járt, mivel az új állam átalakításának folyamatában továbbra is érezte a két hatalom, Németország és Oroszország nyomását. A fiatal Karol Wojtyła ebben a helyzetben nőtt fel, az elnyomás helyzetében, ami ugyanakkor reményteli helyzet is volt. Nagyon korán elvesztette édesanyját és testvérét, végül pedig édesapját is, akiktől mély és hűséges istenhitet örökölt. A fiatal Karolt különösen az irodalom és a színház vonzotta. A középiskolai záróvizsga elvégzése után ezeket tanulmányozta.
„A deportálás elkerülése érdekében 1940 őszén a Solvay vegyi üzem kőbányájába ment” (vö. Ajándék és titok). „1942 őszén döntött úgy, hogy belép a krakkói szemináriumba, és mivel a régi tankönyvekből a teológia tanulmányozását már jóval előbb elkezdte, így 1946. november 1-jén pappá is szentelhették” (vö. ugyanott). Természetesen Karol a teológiát nemcsak könyvekből, hanem saját maga és országa nehéz helyzetben szerzett tapasztalatain keresztül is tanulmányozta. Ez bizonyos mértékben jellemezte egész életét és munkáját. Tanulmányozta a könyveket, de az általuk feltett kérdések valósággá is váltak számára, amelyet mélyen megtapasztalt és átélt. Fiatal püspökként – 1958 óta segédpüspökként, majd 1964-től krakkói érsekként – a II. vatikáni zsinat vált egész életének és munkájának iskolájává. A felmerült fontos kérdések, különösen az úgynevezett 13. scemával kapcsolatosak, amelyből később a Gaudium etspes konstitúció született, egyben a saját kérdései voltak. A zsinat által kidolgozott válaszok előkészítették a későbbi püspök, majd pápa küldetését is.
Amikor Wojtyła bíborost 1978. október 16-án megválasztották Szent Péter utódjának, az Egyház drámai helyzetben volt. A zsinat tanácskozásait sokan magának a hitnek a vitájaként mutatták be, azt sugallva, hogy a zsinat elveszítette tévedhetetlen és rendíthetetlen jellegét. Egy bajor plébános például így értékelte a helyzetet: „Végül rossz hitre tértünk”. Ezt az érzést, hogy már semmi sem biztos, és hogy minden megkérdőjeleződött, csak fokozta a liturgikus reform végrehajtásának módszere. Végül szinte úgy tűnt, hogy a liturgia önjáró lett, és önmagát alkotja. VI. Pál nagy erővel és elszántsággal zárta le a zsinatot, de annak lezárása után egyre sürgetőbb problémákkal szembesült, amelyek végül megkérdőjelezték az Egyház lényegét. A szociológusok az Egyház akkori helyzetét a Szovjetunió helyzetéhez hasonlították Gorbacsov alatt, amikor a szovjet állam hatalmas struktúrája összeomlott a saját megreformálása során.
Ezért voltaképpen szinte lehetetlen feladat várt az új pápára. Mindazonáltal II. János Pál az első pillanattól kezdve új lelkesedést váltott ki Krisztus és Egyháza iránt. Pápai beiktatásakor mondott prédikációjának szavai a következők voltak:
„Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!” Ez a felhívás, ez a hang jellemezte egész pápaságát, és az Egyház felszabadító helyreállítójává tette őt.
Ezt az a tény határozta meg, hogy az új pápa olyan országból jött, ahol a zsinat fogadtatása pozitív volt: mindent örömmel megújítottak, ahelyett, hogy a kétségeknek és a bizonytalanságnak adtak volna helyet.
A pápa 104 lelkipásztori útja során szerte a világon hirdette az evangéliumot, az öröm üzenetét, elmagyarázva, hogy mit kell tennünk Krisztusért, és hogy megvédjük a jót.
Tizennégy enciklikájában átfogóan, ugyanakkor emberi módon mutatta be az Egyház hitét és tanítását. Ezzel pedig elkerülhetetlenül ellenállást váltott ki a nyugati egyházban, amelyet hatalmába kerített a kétség és a bizonytalanság.
Ma fontosnak tűnik meghatározni azt az igazi középpontot, amelynek szempontjából elolvashatjuk a különféle szövegekben szereplő üzenetet. Az ő halálának órájában bizony észrevehettük volna ezt. II. János Pál pápa az általa alapított Isteni Irgalmasság ünnepén halt meg. Először hadd tegyek egy rövid személyes megjegyzést, amely fontos szempontnak tűnhet ahhoz, hogy megértsük a pápa személyét és munkáját. II. János Pált kezdettől mélyen megérintette FaustinaKowalska, a krakkói apáca üzenete, aki hangsúlyozta az isteni irgalmat mint a keresztény hit lényegi központját. Faustina nővér bízott abban, hogy idővel bevezetik ezt az ünnepet. A konzultációkat követően erre a pápa húsvét második vasárnapját választotta. A végső döntés meghozatala előtt azonban felkérte a Hittani Kongregációt, hogy véleményezze ezt a dátumot. Negatív választ adtunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy olyan ősi és hagyományos időpontot, mint a húsvét nyolcadát lezáró fehér vasárnap, nem kellene megterhelni a modern ötletekkel. A Szentatyának természetesen nem volt könnyű elfogadni a válaszunkat. Ennek ellenére nagy alázattal tette ezt, és másodjára elfogadta a negatív válaszunkat. Végül egy olyan javaslatot fogalmazott meg, amely meghagyta a húsvét második vasárnapját történelmi formájában, de az eredeti üzenetbe belefoglalta az isteni irgalmat is. Gyakran voltak hasonló esetek, amelyekben lenyűgözött a nagy pápa alázatossága, aki feladta az általa kedvelt ötleteket, mert azok nem találtak jóváhagyásra az egyes hivatalokban, amikor azt a megállapított normák szerint kérte.
Amikor II. János Pál az utolsó lélegzetet vette ezen a világon, éppen véget ért az Isteni Irgalmasság ünnepe első esti dicsérete. Ez megvilágította halálának óráját: Isten Irgalmának fénye megnyugtató üzenetként jelent meg halála felett. Az Emlékezet és azonosság című utolsó könyvében, amelyet halálának előestéjén tettek közzé, a pápa ismét összefoglalta az Isteni Irgalmasság üzenetét. Rámutatott arra, hogy Faustina nővér ugyan meghalt a második világháború szörnyűségei előtt, de már megmutatta az Úr válaszát, amelyet Ő erre az őrült küzdelemre adni akart. Olyan volt, mintha Krisztus Faustinán keresztül akarta volna mondani: „A gonosz nem fogja megkapni a végső győzelmet. A húsvét titka megerősíti, hogy a jó végül győzedelmeskedik, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, és hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet”.
A pápa egész életében arra törekedett, hogy a keresztény hit objektív központját, az üdvösség tárgyát szubjektíven elérhetővé tegye, és segítsen másoknak, hogy az a sajátukká váljon. A feltámadt Krisztuson keresztül Isten kegyelme mindenkié lett. Noha a keresztény lét e központját csak a hit adhatja nekünk, filozófiai szempontból is jelentős, mert ha Isten kegyelme nem lenne tény, akkor egy olyan világban kellene keresnünk az utat, ahol a jó végső hatalma a gonosz ellen nem felismerhető. Végül, ezen objektív történelmi jelentőségen túl mindenki számára nélkülözhetetlen tudni, hogy Isten kegyelme erősebb, mint a mi gyengeségünk. Ezen a ponton megtalálható II. János Pál és Ferenc pápa üzenetének belső egysége és alapvető szándéka is:
II. János Pál nem erkölcsi rigorista, ahogy néhányan ábrázolni akarták őt. Az Isteni Irgalom középpontba állításával lehetőséget adott ugyanis nekünk, hogy elfogadjuk az ember iránti erkölcsi követelményeket, még akkor is, ha soha nem tudjuk teljes mértékben teljesíteni azokat.
Erkölcsi erőfeszítéseinket pedig az Isteni Irgalom fényében tesszük, amely erősnek bizonyul, és begyógyítja gyengeségeinket.
Amíg II. János Pál pápa haldoklott, a Szent Péter tér tele volt emberekkel, különösen sok fiatallal, akik utoljára akartak találkozni pápájukkal. Nem felejtem el azt a pillanatot sem, amikor Sandri érsek bejelentette a pápa távozásának hírét. Mindenekelőtt felejthetetlen marad az a pillanat, amikor a Szent Péter nagyharangja kihirdette ezt az üzenetet. A temetés napján sok molinót láthattunk „Santo subito!” felirattal. Mindenünnen ezt a felkiáltást lehetett hallani, amely a II. János Pállal való találkozásból fakadt. Nemcsak a téren, hanem a különféle intellektuális körökben is arról beszéltek, hogy II. János Pálnak a „nagy” címet adják.
A „szent” szó Isten szféráját jelzi, a „nagy” pedig az emberi dimenziót. Az Egyház normái szerint a szentséget két kritérium alapján lehet felismerni: hős erények gyakorlása és a csoda alapján. Ez a két kritérium szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mivel a „hősi erény” nem egyfajta olimpiai eredményt jelent, hanem azt, hogy valami láthatóvá válik egy személyben és egy személyen keresztül, amely nem a sajátja, hanem Isten munkája, amely felismerhetővé válik benne és rajta keresztül. Ez nem egyfajta erkölcsi verseny, hanem a saját nagyságáról való lemondás eredménye. A lényeg az, hogy egy ember hagyja, hogy Isten dolgozzon rajta, és így Isten munkája és ereje rajta keresztül láthatóvá válik.
Ugyanez vonatkozik a csoda kritériumára is. Itt sem az számít, hogy valami szenzációs történik, hanem Isten gyógyító jóságának látható kinyilatkoztatása, amely meghaladja az összes pusztán emberi lehetőséget. A szent az az ember, aki nyitott Isten előtt, és akit áthat az Isten. A szent ember az, aki elvonul önmagától, és lehetővé teszi, hogy lássuk és felismerjük Istent. Ennek a lehető leghatékonyabb ellenőrzése a boldoggá- és szenttéavatási folyamat célja. II. János Pál esetében mindkettőt szigorúan az alkalmazandó szabályok szerint hajtották végre. Tehát most úgy áll előttünk, mint Atyánk, aki Isten kegyelmét láthatóvá teszi számunkra.
Nehezebb helyesen meghatározni a „nagy” kifejezést. A pápaság közel 2000 éves hosszú története során a „nagy” címet csak két pápának tartották fenn: I. Leó (440–461) és I. Gergely (590–604) pápáknak. Mindkét esetben a „nagy” szó politikai konnotációval rendelkezett, de éppen azért, mert maga Isten titka vált láthatóvá az ő politikai sikerük révén. A párbeszéd útján Nagy Szent Leó képes volt meggyőzni Attilát, a hunok fejedelmét, hogy megkímélje Rómát, Péter és Pál apostolfejedelmek városát. Fegyverek nélkül, katonai vagy politikai hatalom nélkül, a hit iránti meggyőződés hatalma révén képes volt meggyőzni a rettegett zsarnokot Róma megkíméléséről. A szellem és az erő közötti harcban a szellem erősebbnek bizonyult.
I. Gergely sikere nem volt ilyen látványos, ám többször is képes volt megvédeni Rómát a lombardoktól. Itt is a lélek ereje állt szemben a hatalommal, és a lélek győzedelmeskedett.
Ha összehasonlítjuk mindkét történetet II. János Pál történetével, akkor a hasonlóság egyértelmű. II. János Pálnak sem katonai, sem politikai hatalma nem volt. Az Európa és Németország jövőbeli jellegéről 1945 februárjában folytatott vita során azt mondták, hogy a pápa reakcióját is figyelembe kell venni. Ezután Sztálin megkérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?” Nos, nem volt hadserege. A hit hatalma azonban olyan erőnek bizonyult, amely 1989-ben végül megszabadított a szovjet hatalom rendszerétől, és lehetővé tette új kezdetet. Vitathatatlan, hogy a pápa hitének alapvető szerepe volt e hatalom összeomlásában. Az I. Leó és I. Gergely pápák személyében megmutatkozó nagyszerűség tehát itt is láthatóvá vált.
Javaslom, hogy hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy a „nagy” jelző győzedelmeskedik-e, vagy sem. Isten hatalma és jósága mindannyiunk számára láthatóvá vált II. János Pálban. Most, amikor az Egyház ismét a gonosz elnyomásától szenved, ő a remény és a bizalom jele számunkra.
Kedves Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!
XVI. Benedek
Fordította: Gájer László
Forrás:KonferencjiEpiskopatu Polski
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
____________________________
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásainkra fokozatosan, a járványügyi előírásokat, az Egri Főegyházmegye és a Tiszaújvárosi Önkormányzat helyi rendelkezéseit figyelembevéve fog sor kerülni!
Kérem ennek módjáról jelen honlapunkon, rendszerességgel tájékozódjanak!
Figyelembe véve a temetőkre és ravatalozókra vonatkozó előírásokat, az ALTEMPLOM még továbbra sem látogatható!
Türelmüket továbbra is kérve a következő héten a Szentmiséket még a hívek jelenléte nélkül mutatom be és vasárnap a hívekért ajánlom fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!
(Pásztor Pascal, plébános)
Húsvét V. vasárnapja
EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
,,Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!''
Ekkor Tamás így szólt: ,,Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?'' Jézus ezt felelte: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.''
Fülöp megjegyezte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!'' Jézus így válaszolt: ,,Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!
Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.''
Ezek az evangélium igéi.
Jézus – út az Atyához
1. Nem volna rendjén, ha elhanyagolnánk Isten szavát…
(ApCsel 6,1–7)
Már az egyház indulásakor, az apostolok idejében is nagy gond és kihívás volt, hogy az evangelizáció súlypontja nehogy a szociális kérdésekre tevődjék. Kis közösségek lelkes felbuzdulása ez, amikor mindent egyszerre és azonnal szeretnének megújítani, megváltoztatni. Azonban a Szentlélek által irányított apostoli egyház tudatában volt annak, hogy legfőbb küldetése az evangélium hirdetése. Ezért döntöttek úgy, hogy a papság rendjét tagolják szerpapok és igehirdetők fokozatára, hogy az apostolok fő hivatása – a prédikálás és az oltáriszentség szolgálata – ne szoruljon háttérbe a szegények, a szeretetszolgálat miatt.
Ma sincs ez másképp. A sok ügyintézés, szervezés, építés és javítás, táborok és találkozók, lelkiségi csoportok és a rászorulók bajainak enyhítése miatt a pap könnyen célt téveszthet. Rohanó világunkban is ügyelnie kell arra, hogy elsősorban papi szolgálata, az evangélium hirdetése töltse ki idejét, foglalja le energiáit, és ne keressen sikerélményt pusztán jó szándékú pótcselekvésekben. Találja meg hivatásában a fontossági sorrendet. De ez a bibliai ige a hívőknek is figyelmeztetés, hiszen a fölösleges, túlzott és alaptalan elvárásaikkal, az élménykereső hitélettel könnyen félreértelmezik Krisztus tanítását, és megbéníthatják a Szentlélek munkáját. Inkább tegye mindenki azt egyházában, amire őt a Lélek készteti, a közösség szolgálatára és Isten dicsőségére.
2. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok…(1Pt 2,4–9)
Jézus Krisztus megváltása átértékelte és átértelmezte az ószövetségi választottság és papság fogalmát. Mostantól az egész egyház, s az egyházon keresztül meghívott emberiség válik választott néppé, Isten fogadott gyermekeivé. A keresztség által pedig mindannyian részesültünk az általános papság szolgálatában. Szülők a család, a keresztények a társadalom papjai. Vagyis életük a nagy igehirdetés, megszentelés és áldozatbemutatás egyszerre. A szolgálati papság életáldozata pedig a szentségeken keresztül Krisztus főpapi munkájának folytatása és megjelenítése. Az egyház lesz a világ jeruzsálemi temploma, amelyben egész életünk egyfajta istentiszteletté válik. Legyünk büszkék választottságunkra, és éljünk ahhoz méltóan.
3. Én vagyok az út, az igazság és az élet… Aki engem látott, az Atyát is látta. (Jn 14,1–12)
Jézustól nemcsak kinyilatkoztatást kaptunk Isten belső világáról, életéről, hanem benne láthatóvá vált az Isten, akit Atyának szólíthatunk. Ezért nem létezik senki másban üdvösség, csak benne. És senki máson keresztül nem közelíthetjük meg Isten titkát, csak Jézus Krisztuson. Igazából nem kell keresnünk tőle független igazságot, és nem kell más próbautakat bejárnunk, mert ő maga az út. Ő az Atya tökéletes kinyilatkoztatása. Jézus a Fiú, aki út is, cél is. Mint egy szakadékon átívelő egyetlen híd Isten és ember között. Isteni és emberi természet egyetlen személyben. Ezért vezethette le egyházunk a Szentháromság hittitkát is eme jézusi kijelentésből.
Jézus egyszerre út, igazság és élet. De ebben a sorrendben. Ha rálépünk erre az útra, megspóroljuk életünk üresjáratait, fölösleges okoskodások és kétségek nélkül, nyugtalanság és bizalmatlanság helyett a feltétlen bizalmat választva rá kell tennünk életünket. Jézus békéjét, az Atyával találkozás élményét csak az tapasztalja meg, aki vállalja az úton járás kockázatát. Aki nem kívülről, „a pálya széléről” figyeli a történteket, hanem belebocsátkozik az Istennel együtt járás izgalmas kalandjába. Jézus meg akar kímélni minket a nyugtalan lélek útvesztőitől, hisz tudja, hogy csak benne nyugszik meg lelkünk. Ezt az ajánlatot el nem fogadni, életünk legnagyobb, fatális tévedése lenne. S ha ő az út, akkor a dolgok végtelenül leegyszerűsödnek.
_______________________________
Mutasd meg nekünk az Atyát!
A mai evangéliumban három fontos kijelentést olvashatunk:
• Atyám házában sok hely van.
• Én vagyok az út, az igazság és az élet.
• Aki engem lát, látja az Atyát.
Milyen a hitem? Hogyan állok a feltámadás hitével? Húsvét ünnepe megerősített bennünket. Az ünnep mindig képes megnyitni szívünket. Jézus hazavár, helyet készít számunkra. Országába szeretnénk eljutni.
Milyen úton járok? Ahhoz, hogy egy úton haladni tudjak, világosan látnom kell a célt, ahová tartok! Célunk az Isten Országa. Persze ez egy távoli cél, de az irányt látnom kell! Ezen az úton vannak-e közelebbi céljaim? Ami konkrét, amit el tudok érni, és ami a cél felé vezet.
Manapság sok hír, vélemény, álláspont elhangzik. Ezek alakítják saját ismereteimet, nézetemet. Úgy tűnik, a mai világban vélemény diktatúrában élnünk. Az számít, hogy valakinek mi a véleménye, de hogy ez az igazsággal milyen viszonyban van, az nem fontos. Ismerem-e, keresem-e az igazságot? Mi az alapja az igazságnak, amit követni szeretnék? Min alapul az értékrendem?
Ahol az ember együtt halad az igazság útján Krisztussal, ott már mindenütt megvalósul a bensőséges és örömteli élet.
Hogyan látom Krisztust? Akarom-e egyre jobban megismerni? Olvasva a Szentírást, hallgatva a tanítást, napi imádságos kapcsolatban találkozva Jézussal növekszik az ismeretem Róla.
Ha egyre jobban megismerem Őt, akkor növekszik hitem, erősödik reményem, hogy megkapom majd a nekem készített helyet, és növekszik a szeretetem Isten és a másik ember iránt. Minden vasárnap alkalom, hogy Krisztussal találkozva megerősödjek az Ő útján!
(Horváth István Sándor)
Imádság
Uram, Jézus, vezess engem végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts nekem megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam, s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon!
___________________________________________________________________
Az Egri Főegyházmegye továbbra is szünetelteti a nyilvános szentmiséket
Isten iránti hálával gondolok arra, hogy a járvány okozta tömeges megbetegedés hazánkat és főegyházmegyénket eddig elkerülte. Azért, hogy templomi közösségeink továbbra se válhassanak a fertőzés gócpontjaivá, és azért, hogy egyetlen ember életét se veszélyeztessük óvatlan figyelmetlenség vagy feledékenység miatt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia május 1-jén kelt közleménye alapján, úgy rendelkezem, hogy még várjunk! Hiszen nem állunk versenyben senkivel, csak a vírussal! Várjunk a nyilvános templomi liturgiák újraindításával, és a többi korlátozó intézkedés feloldásával, amíg az országos tesztelés is megnyugtató eredménnyel zárul. Amint ez megtörtént, akkor a fokozatosság elvét követve, először a kültéri liturgikus cselekményeket fogom engedélyezni, és csak később kerülhet sor arra, hogy visszatérjünk templomainkba nyilvános istentiszteletre.
Tudom, hogy hosszú ez az eucharisztikus böjt, ez a templom-böjt, de hiszünk a böjt értelmében és lelki hasznában. Biztos vagyok benne, hogy minél nagyobb áldozatot hozunk, annál nagyobb lesz majd az öröm, amikor ez az időszak véget ér, és hálát adhatunk a járvány elmúltáért.
Amikor megköszönöm Híveink türelmét és a Paptestvérek hűségét, mindannyiukat arra kérem, hogy ezután is legyenek szolidárisak egymással és kerüljék az egyéni megoldásokat.
Szent Rókusnak, a betegek, az orvosok és a kórházak védőszentjének közbenjárását kérem híveinkért és a főegyházmegyénk területén élő minden emberért.
Eger, 2020. május 4.
Dr. Ternyák Csaba
egri érsek
_____________________________________________________
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásainkra fokozatosan, a járványügyi előírásokat és az Egri Főegyházmegye rendelkezéseit figyelembevéve fog sor kerülni!
Kérem ennek módjáról jelen honlapunkon, rendszerességgel tájékozódjanak!
Türelmüket továbbra is kérve a következő héten a Szentmiséket még a hívek jelenléte nélkül mutatom be, vasárnap a hívekért ajánlom fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!
(Pásztor Pascal, plébános)
Húsvét IV. vasárnap – Jópásztor vasárnapja
Az Úr nékem pásztorom: * ínséget nem kell látnom.
Zöldellő mezőkön terelget engem, * csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti.
Az igazság ösvényén vezet engem, * ahogyan ő megígérte.
A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, * biztonságot ad vessződ és pásztorbotod.
Jóságod és irgalmad nyomon követ * életemnek minden napján.
Otthonom lesz az Isten háza, * mindörökké szünet nélkül
Evangélium Szent János könyvéből
Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,1-10)
Ezek az Evangélium igéi
_____________________
Elmélkedés
Húsvét negyedik vasárnapja a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai ismerősen csengenek mindenki számára: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról. Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját.
Valóban, az evangéliumi szakasz négy alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül – hiba lenne, ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés? 1. A jó Pásztor életét adja a juhokért. 2. A jó Pásztor ismeri övéit, és övéi is ismerik őt. 3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem az első, ősi akolból valók. 4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye.
Ha ezt a négy kijelentést szintézisben, egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága!
Valójában az első három pont – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok – a húsvéti-pünkösdi eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik. Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem.” Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk – hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket.
Jézusnak és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus alakját, gesztusait, szavait, egész életét – ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük. A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus fel nem ismerése, rávilágít arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret – Jézus és övéi között egy újfajta ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást – hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa – az Isten magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban.
Eme a Szentlélek adománya nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban, Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes, isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük okán minden egyes embert megszólít – így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába.
Így tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban – az élet odaadása, a kölcsönös ismeret, a más akolból való juhok – sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem” – mondja Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz, s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul: megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka.
A nyáj, amely a Pásztor köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát – s minden ezen a földön, az üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket.
Miért fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll – hanem a mennyei Atya Országa. Ha összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti, hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon. Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni,hogyzarándokútjukoncéltérhessenek.
Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa szavai a Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: „Az Egyház nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.” (PDV 35).
(Török Csaba)
Imádság
Uram, Jézus, segítsd a papokat, hogy mindig a te szeretetedet sugározzák a rájuk bízottak felé! Bátorítsd őket, hogy munkájuk nem hiábavaló és tedd eredményessé szolgálatukat, amelyet Isten dicsőségére végeznek. Erősítsd bennük az elkötelezettség tudatát, hogy hivatásukhoz méltóan éljenek!
____________________________________________________________________________________
2020. április 26. – Húsvét 3. vasárnapja
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
EGYHÁZKÖZSÉGÜNK TAGJAI MÁJUSBAN MINDEN ESTE 18.30-KOR A MÁJUSI LITÁNIÁT IMÁDKOZZÁK!
(Pásztor Pascal, plébános)
Evangélium Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Ezek az Evangélim igéi!
_______________________________
ELMÉLKEDÉSEK
Úton
A zsoltárok előtt és után gyakran elmondunk egy úgynevezett antifónát, vagyis előhangot. Ez a mondat segít értelmezni a zsoltárt. Kiemel valamit belőle, máshonnan vett idézettel vezet minket az imádságban. Húsvét 3. vasárnapján a 16. (görög és latin számozásban 15.) zsoltárt énekeljük, s közben újra meg újra ezt ismételjük: „Az élet útját mutatod, Uram.”
Ez a kiválasztott, visszatérő mondat a zsoltár végéből való. Azt ismételjük kezdettől fogva, ahová majd az imádságban meg szeretnénk érkezni. A zsoltáros bízik Istenben, mégis hosszú utat jár be. Előbb oltalmat kér, aztán oldalra pillant, a gonoszokra, istentelenekre, és kimondja, hogy semmi köze hozzájuk, még csak nem is beszél róluk. Ekkor tér vissza minden erejével Istenhez, akit örökrészének, kelyhének, sorsának nevez. Mintha fokról fokra átmelegedne, feléledne Isten közelségében, megfeledkezik nehézségeiről, tényleg elfelejt a gonoszokkal törődni, és marad számára Isten. Megnyílik az élet útja, amely egész hozzá vezet, az Isten oldalára, az Isten jobbjára. „Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt, mindörökké…”
Mélyen emberi imádság, a szív legmélyéből szól. Onnan, ahol ismerjük a rettegést, a szorongást, a másiknál bujkáló, segítségét váró bizalmat, és ahol tudatában vagyunk igazi lehetőségeinknek. Reményünket, mint valami pányvát, a túlsó partra vetjük, aztán egy idő után át is érünk. A szívünkben talán már ott vagyunk – ahogy a zsoltáros mondja: „még éjszaka is a jóra int engem bensőm”. De oda kell még érni, a döntéseinkben, érzéseinkben, kapcsolatainkban.
A születő egyház Jézusban látta meg ezt a bizalmat és ezt a külső-belső utat. Már Péter apostol is erre a zsoltárra hivatkozik pünkösdi beszédében, később meg Pál használja egy mondatát Antióchiában (vö. ApCsel 2,25-28; 13,35). Jézus teste „nem látott romlást”, vagyis nem porladt el a sírban, őt nem tartották fogva a halál bilincsei, ő jutott el egész az Isten jobbjára, a dicsőség és felmagasztalás közösségébe.
„Az élet útját mutatod nekem”, ismételjük, s közben el-elgondolkodunk, merre is visz ez az út. A zsoltárost a félelemtől az emlékezésen át vitte a bizalomhoz. Különös módon a testében is megtapasztalta a megnyugvást, sőt a szívét is eltöltötte a másikkal való összetartozás öröme. A testünk nem csak igények és szükségletek vagy feszültségek forrása, hanem lelkünk érzékeny otthona. Jézus testi feltámadását valljuk. Hisszük és ismerjük azt az utat, amelyen ő ment végig először, ebből a földi életből a szenvedésen és halálon át a feltámadásig, a beteljesedett életig. Az élet útja nem kevesebbet, mint örök életet ígér, örök örvendezést.
És mégis, vagy éppen ezért, ennek az örökkévaló ígéretnek már ide is beragyog a fénye, ebbe a mostani életbe. Az élet útja lépésről lépésre nyílik meg, ahogy hitben és bizalomban járni tanulunk. Ebben a zsoltárban nincs szó parancsokról vagy törvényről, mint más bibliai szövegekben, ahol Isten törvényét megtartva járható az élet útja, vagy ahol széles út helyett a szűk ösvény visz az életre. Itt éppen az a különlegesség, hogy az élet, az örökrész, a bátran felemelt és fenékig ürített kehely mind közvetlenül Istentől van. Talán erre is a jó szenvedés: hogy a külső fogódzók és a bevezető tanulmányok helyett végre a lényegre nyissa szemünket, a kapcsolatra, azokra az értékekre, amelyekben igazán osztozni akarunk.
Ezen a vasárnapon többféle útról hallunk még. Az emmauszi tanítványokat Jézus kíséri el, a szentleckében pedig Péter int istenfélelemre „földi zarándoklásunk idején”. Nem tudom, meddig tart ez az út, csak azt, hogy hova. S hogy újra meg újra „befelé” is visz, hogy idekint legyen erőm lépni…(Martos Balázs)
___________________________
Az emmauszi tanítványok történetének van egy furcsa eleme, amin egyre gyakrabban elgondolkodom. A tanítványok beszámolójából kitűnik, hogy ők tökéletesen tisztában vannak a húsvéti történésekkel: az asszonyok híradásával az üres sírról és az angyalokról, Péter és János ezeket a tényeket megerősítő beszámolójával. Azt is mondhatnánk, hogy vasárnap délre már tudnak mindent, amiről az evangélisták beszámolnak, tisztában vannak a több tanú által megerősített eseményekkel. Mégsem hisznek. Hátat fordítanak Jeruzsálemnek, elindulnak napnyugat felé (vagyis: a fény felől a sötétségbe tartanak). Már-már panaszosan róják fel: „néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket”. Mindent tudnak húsvétról, és mégsem támadt húsvét a lelkükben.
Milyen nagy a távolság az ember tudata és a szíve között! Mennyivel egyszerűbb Istent az agyunk skatulyáiban elraktározni, mintsem szabad életáramlásában szemlélni, befogadni! Keresztényként mi mindannyian tudunk arról, hogy Jézus feltámadt – immár harmadik vasárnapja ezt a titkot ünnepeljük. Ugyanakkor újra és újra felhorgad a kérdés: elért-e már a szívünkig ez az örömhír? Ha nem, akkor könnyen előfordulhat, hogy Isten eleven kezdeményezése, spontán és kreatív cselekvése az emberek között és az emberekben inkább zavarkeltő tényezőnek fog tűnni a szemünkben. Ugyanis előállhat az a helyzet, hogy az élő (vagyis a lezárt, tárgyiasító és „halott” okoskodásainkat szüntelenül meghaladó) Úr nem azt teszi, amit mi elvárunk tőle; nem úgy mutatkozik meg, ahogyan szeretnénk.
Ezzel el is érkeztünk a feltámadás utáni Jézus-jelenések egyik érdekes pontjához: miért van az, hogy a megszólítottak először nem ismerik fel a Mestert, s csak nagy nehezen fogják fel és fogadják el: valóban ő az. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a halálból való visszatérés túl „fantasztikus”, elképzelhetetlen a számukra. Ahogyan az emmausziak példája is mutatja, elvileg tudnak a beállt rendkívüli helyzetről, de még így sem képesek legalább a lehetőségét megadni annak, hogy a mellettük haladó furcsa idegen maga Krisztus legyen. Amikor Isten „életre kel”, akkor nincs többé alávetve a gondolkodásunk, az elvárásaink szabályainak. Mi azonban továbbra is úgy akarjuk megtalálni az Urat, ahogyan mi keressük őt, rögzült előzetes elképzeléseink alapján, és nem úgy, ahogyan önmagában, a mi agyunk skatulyáitól függetlenül van. Ekkor áll elő az a helyzet, hogy mellettünk halad az úton, ám mi nem ismerjük fel őt.
Emmausz meghívás: akarjuk látni Isten igaz arcát, és akkor felismerhetjük őt, az Élőt, úgy, amint van! (Török Csaba)
Imádság
Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.
___________________________________________________________________________________________________________
2020. április 19. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja
Húsvét második vasárnapjának ősi neve Fehérvasárnap, ami utal arra, hogy a húsvéti vigília-szertartáson megkereszteltek ekkor, az ünnep nyolcadának utolsó napján vetették le fehér ruhájukat, amelyet a vízbemerítés után öltöttek. II. János Pál pápa kezdeményezésére ezen a vasárnapon emlékezünk meg az Isteni Irgalmasságról is.
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Mennynek Királyné Asszonya, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
(Pásztor Pascal, plébános)
______________________
Evangélium Szent János Könyvéből(Jn 20,19-31)
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Ezek az Evangélium Igéi
_______________________________
Az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)
Amikor Szent II. János Pál pápa 2000-ben, a Nagy Jubileum évében bevezette az Isteni Irgalmasság vasárnapját, voltak, akik arra gondoltak, hogy ez a nap a látnok Fausztina nővér szentté avatása miatt valójában egy lengyel ünnep lesz. Az elmúlt húsz év történései azonban sok kételkedőt meggyőztek arról, hogy ez az ünnep nem csupán egy nép, sőt, nem is csak a Katolikus Egyház, hanem az egész emberiség számára fontos üzenetet hordoz. A szent lengyel pápa, aki átvezette az Egyházat a XXI. századba, ennek az új kornak a hajnalán Isten irgalmasságára bízta az emberiséget. „Mennyi lélek talált már vigaszt ebben az egyszerű fohászban, »Jézusom, bízom benned«, amelyet a gondviselés Fausztina nővér által adott nekünk” – mondta a Szentatya 2000. április 30-án, az Isteni Irgalmasság első vasárnapján.
2016-ban pedig, amely Ferenc pápa szándéka szerint az irgalmasság éve volt, az egész Egyház egy esztendőn át hálával csodálkozott rá arra a nagy kegyelemáradásra, amelyet ez a kezdeményezés hozott magával. Ekkor még elsősorban ünnepeltük az Isteni Irgalmasságot és elmélkedtünk róla, most, 2020-ban viszont, a jelenlegi drámai körülmények között kérleljük és esedezünk hozzá, hogy ne tekintse hitetlenségünket és bűneinket, hanem Szent Fia érdemeiért vegye le rólunk büntető kezét.
Ferenc pápa nemrégiben, az üres Szent Péter téren tartott beszédében rámutatott a tévutakon járó világszemléletünkre, miszerint „úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban”. Az egészség mítoszát kikezdte, és rámutatott sérülékenységünkre ez a szabad szemmel láthatatlan ellenség, amely arra készül, hogy megtizedelje az emberiséget. Később még hozzátette a pápa: „Erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni.”
Ez a vasárnap Isten irgalmasságáról szól. Ahogy annak idején Szent II. János Pál pápa, úgy most Ferenc pápa is Isten irgalmába ajánlott bennünket. Az Ószövetségben Dávid király is erre az irgalomra hagyatkozott, amikor nagy elbizakodottságában az Úr megbüntette őt. Prófétát küldött hozzá, aki lehetőséget adott neki, hogy válasszon három büntetés közül: éhínség, ellenség fegyvere vagy járvány pusztítson. Ő ez utóbbit választotta, mondván: „Inkább az Úr kezébe akarok esni, mivel az ő irgalma mérhetetlen” (2Sám 24,14).
Ma sokak számára rokonszenves Tamás apostol, aki az evangéliumi elbeszélés szerint egészen addig nem tudott hinni, amíg ő maga nem találkozott a feltámadott Krisztussal. Emiatt gyakran csak úgy emlegetik őt, mint „a hitetlen” Tamást. Amikor viszont találkozott az irgalmasság forrásával, és megtapinthatta a Feltámadott sebeit, a lelke mélyéig hatolt Jézus bátorító és újjáteremtő szava: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Ez a felhívás nemcsak neki, hanem az egész emberiségnek szól. Bárcsak vele és velünk, Jézus hűséges követőivel együtt minden ember így válaszolna a Feltámadottnak: „Én Uram, én Istenem!”
Ternyák Csaba egri érsek
______________________
Nem kérdezted még soha magadtól, miért jelent meg Jézus a Feltámadás után „sorozatban” tanítványainak? Nem lett volna elég, sőt hatásosabb, ha egyszerre összehívja őket, és mindenki szeme láttára kézzelfoghatóan bizonyítja: a megfeszített, az elítélt, a kigúnyolt, a halott visszajött és él, hogy hódolhassanak neki, és biztonságot nyerjenek, akik korábban kételkedtek? Nemde, anyja Mária, Fatimában, például, ezt tette? Még ateista újságírók is megtértek! Hittanosaim, de mások is, akik hitünkbe beavatást keresnek, gyakran kérdezik ezt tőlem.
Az egyszeri, a látványos show helyett azonban Jézus meghitt, személyes találkozások sorát nyújtja, s ezeket mindig a nyolcadik napra, vasárnapra, időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre a közösségben tapasztalja meg a Feltámadást. Azóta eltelt két évezred, és szinte minden században, még a nagy kételyek századaiban is, volt egy-egy szeretett tanú, aki teljesen egyéni, személyes tapasztalatot szerezhetett, mint egykor Mária Magdolna, vagy egy társával közösen, mint az emmauszi tanítványok. E rendkívüli nőket és férfiakat kortársaik misztikusoknak tekintették, és különös, szinte babonás tisztelet övezte és övezi őket. Mi azonban a tanítványok módjára tapasztalhatjuk meg Őt: belép és köszönt: Shalom. S megmutatja sebeit. Igaz, sokan nem ismerik fel őt. Van, aki nem is találkozik vele, mert bezárkózik, mert fél. Van aki, azért képtelen felismerni, mert nem képes együtt örvendeni másokkal, felszabadultan, mint a tíz azon az első húsvéton. Van, aki mint Tamás, lemarad a találkozásról. Hol volt Tamás azon az első vasárnapon? Soha nem tudjuk meg. De mindez még nem akadály. Ha igazán vágyakozol a találkozásra, Ő zárt ajtókon, falakon keresztül is eljön hozzád, és feltárja oldalát. Mégis, van egy sokkal, de sokkal egyszerűbb út. Talán épp azért kerüli el figyelmünket, mert túl egyszerű. A közösségben találkozhatsz vele, ( amely lélekben, most is együtt van) ott, ahol együtt vannak a tanítványok. S ennek van egy további előnye: megoszthatjátok most is sokféleképp örömötöket, kicserélhetitek a tapasztalatot. Mondjátok ezt el az otthon kételkedő Tamásoknak!
Kiss Ulrich SJ
_______________________
Keresztség és hit. Nem véletlen, hogy az ókeresztény időkben Húsvét szent éjszakáján történt a keresztelkedés. Emlékeztek ezáltal arra, hogy miként a zsidóság Pászkája, vagyis átvonulása úgy valósult meg, hogy Isten a víz által, a Vörös tenger megnyitása révén tette szabaddá a rabszolgaságban tengődő választott népet, úgy Krisztusban is a víz által, az ő szent oldalsebének megnyitása révén szabadulunk meg mi is. Mi a nagy átvonulás révén nem egy földi Egyiptomból, hanem az emberi létet megnyomorító félelmekből, önzésekből, bűnökből, rossz vonzalmakból és szokásokból szabadulunk meg. Ám a szabadság a hit által érkezik el hozzánk. Isten kivezeti a népét, de az első generációnak mégis a pusztában kell meghalnia, s csak az új, a hitetlenség és kétkedés bűnébe már nem beleesett nemzedék foglalhatja el az Ígéret Földjét. Ugyanígy a keresztvíz is a hit útjára indít meg, a hitben gyökereztet meg, mert csakis így nyerjük el azt az örökséget, amely felé elköteleződünk a keresztségben.
Irgalom és megbocsátás. Amikor Jézus először jelenik meg feltámadása után a tanítványok közösségének, s nem egyes személyeknek, akkor elgondolkodtató, hogy a békeköszöntés után mi az első gesztus, amit tesz. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Talán azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban az öröm, a megerősítés vagy éppenséggel a tanítás lenne a legfontosabb, ám Jézus nem így látja. A közösség legnagyobb kincseként a bocsánatot adja. A keresztfa az isteni igazságosság és irgalmasság hatalmas műve, misztériuma volt. A húsvéti beteljesedés is e kettőt ünnepli, emeli fel a kegyelmi, szentségi valóságba, ezért a közösség és a Feltámadott első találkozása a Szentlélek által embereken keresztül kegyelmi úton közvetített isteni irgalom ünnepléséről szól. Tudja Jézus jól, hogy halála előtt, az utolsó vacsorán mondott beszédében a legfontosabb a közösség számára a szeretet és az egység parancsa volt – feltámadásával azonban már a közösség mindannyiszori feltámadásának, új életre kelésének útját mutatja meg: ez pedig az irgalom és megbocsátás.
Hitetlenség és bizonyosság. Tamás alakja a kételkedő, megbizonyosodni akaró ember szimbólumává vált. Azonban magatartásában több van ennél. A hitnek mélységes útja, amely a szenvedésen és a halálon át (vagyis a sebhelyekkel való találkozás által) eljut az életre, az ősi, mindennél tömörebb és alapvető hitvallás-formulára: „Én Uram, én Istenem!” A bizonyosság új jelentést nyer itt. A látás helyét átveszi a hit szeme, az Aquinoi Szent Tamás által emlegetett „fides oculata”, a lelki szemekkel ellátott húsvéti hit. A hit, amelynek ez a definíciója a Zsidókhoz írt levélben: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (Zsid 11,1) Mintha csak a tamási tapasztalat köszönne vissza ebben a mondatban, felmutatva a minden tapasztalásnál, minden ismeretnél, minden tudásnál szilárdabb bizonyosságot, amely nem a testben, hanem a Feltámadottal való szívbéli találkozásban gyökerezik.
E három gondolat, e három elem forr egységbe Húsvét második vasárnapján. Az ember az elesettség, a hitetlenség állapotából a keresztségi kegyelem által megerősített, meggyökereztetett hit állapotába jut el. Ezen az úton tapasztalja meg Isten mindent felülmúló irgalmát, amely képessé teszi őt arra, hogy életét valóban a szeretetben és egységben élje le, ami megvalósíthatatlan az irgalmas lelkület és a megbocsátás készsége nélkül. Erre a misztériumra kapunk mindannyian meghívást, erre a húsvéti zarándoklatra kell, hogy lélekben meginduljunk, hiszen így fogunk találkozni a ma is élő, ma is jelenvaló és megszólító, Szentlelkét ránk lehelő és életünk bizonyosságával megajándékozó feltámadt Krisztussal.
_________________________________
Ahit a Szentlélek ajándéka!
Szent Pál írja: "Nem mondhatja senki: -Jézus az Úr-, hacsak a Szentlélek által nem" (1Kor 12,3). Csak ezt világosan látva értjük meg Húsvét második vasárnapja evangéliumában a Szentlélek átadásának központiságát. Nem pusztán a bűnbocsánati hatalomról van itt szó - hiszen Jézus azt már korábban átadta Péternek, majd az összes apostolnak, szinte ugyanazzal a formulával: "Amit föloldasz (illetve: föloldotok) a földön, a mennyben is föloldott lesz" (Mt 16,19 és 18,18).
A Szentlélek átadása a hit húsvéti távlatát jelenti már: a feltámadás Isten hatalmának, Krisztus dicsőségének jele - de a jel helyes olvasásához, értelmezéséhez már a Szentlélekre van szükség. Szent Ágoston több helyütt is foglalkozik ezzel a kérdéssel (ld. Tract. in Ioan. 74; De Gen. ad lit. lib. X, cap. 5; De Trin. lib. IV, cap. 20), s azt mondja, hogy a bűnbocsátó hatalmat az apostolok korábban ígéretként bírták, most azonban, a Húsvéti lélekleheléskor valóságosan birtokolják. Korábban is bírták a Szentlelket, de most már teljesebben - legteljesebben azonban Pünkösdkor, amikor nem csak egy kegyelmi adománnyal, a bűnbocsánattal, hanem gazdagságának egész teljességével árad ki a Lélek, Egyházat formálván. Így ez a Húsvéti elbeszélés egyfajta a Szentlélekben való előrehaladást jelöl, amelynek hatalmas nyitánya Krisztus megkeresztelkedése, a Szentlélek reá való leszállása volt. Az apostolok ezután fokozatosan léptek be a Lélek erőterébe. A mostani evangéliumi szakaszban a Lélek által a húsvéti hit és a bűnbocsánat hatalma tölti el őket - de ugyanakkor megnyílik az út Pünkösd felé is, hogy a húsvéti hitből élő közösség Egyházzá váljék a Szentlélekben.Ágoston ugyanakkor rámutat egy másik szempontra is (ld. Tract. in Ioan. 74.). A kettős lélekadás - Húsvétkor és Pünkösdkor - számára Krisztus kettős parancsával, az Isten- és emberszeretettel áll párhuzamban. Húsvétkor a Lélekben ismerik meg az apostolok a feltámadt Krisztust, a Lélek által tudják a feltámadásban meglátni az ő istenségét, dicsőségét - és csak így képesek őt igazán szeretni. Istent szeretni a keresztény ember számára annyit tesz, mint Krisztust, a keresztre feszítettet és feltámadottat szeretni. Aki pedig őt szereti, szereti az Atyát is. Ez a szeretet pedig csakis a Szentlélek kegyelméből lehetséges, hisz benne ismerjük fel Urunknak, Istenünknek a feltámadt Krisztust s csak benne tudjuk kiáltani: "Abba, Atya!" Ez a forrása emberszeretetünknek.
Tamás, a kétkedő az, aki nincs ott, amikor a Lelket leheli Jézus a többiekre - és nem tud hinni. Az ő útja valószínűleg éppen ezért hosszabb a húsvéti hithez. Nagy vágya a testi érintésre a lélek gyöngeségének, hiányosságának a jele. A hitnek ő tapasztalati alapot akar - mert rá is áll az emmauszi tanítványokhoz intézett dorgálás: "ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!" (Lk 24,25). A galatákhoz intézett páli intés - "amit lélekben kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?" (Gal 3,3) - átvitt értelemben itt is áll. A húsvéti hit az emberi lélek dolga és a Szentlélek kegyelme - bár Tamás kétkedő szavai szerint testben végezné be útját, tapintani akar, mégis lélekben jut el a célhoz. Leborulva megvallja: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28). A Szentlélek már benne is él, megszületett húsvéti hite. De milyen boldogok azok, "akik nem láttak, és mégis hisznek" (Jn 20,29).
Isteni irgalmasság vasárnapjának evangéliuma tehát egyfajta sajátos utazás a Szentlélek kegyelmében, amely megadja a Feltámadás titkának megértését, a húsvéti hitet. Ennek a kegyelemnek az erejében nyerhetjük el a bűnbocsánatot az Egyházban - vagyis tapasztalhatjuk meg Isten irgalmasságát. A húsvéti hit sajátosan kötődik az isteni irgalmasság megtapasztalásához: a feltámadás ereje valójában az élet hatalma a halál fölött, az irgalomé a bűn fölött. Szítsuk hát fel magunkban a Szentlélek kegyelmét, hogy az ő éltető lehelete hasson át bennünket, s hitünket megerősítve, hitvallásunkat megszilárdítva belegyökereztessen bennünket a Megváltás középpontjába: Isten emberszerető irgalmasságába.
Imádság:
Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!
______________________________________________________________________________________________________________________________________
2020. április 12. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
„sebei szereztek gyógyulást”
Ezzel a gyógyító öt sebbel kívánok Kedves Mindnyájuknak
Kegyelemteljes és Áldott Húsvéti Ünnepet!
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be
templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
(Pásztor Pascal, plébános)
Evangélium Szent János Könyvéből
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9
Ezek az Evangélium Igéi
A Feltámadás jelei – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Húsvétvasárnapra
Húsvétvasárnap első olvasmányában Szent Péter bátor tanúságtételét olvassuk a Feltámadott Jézusról. Péter volt gyönge olyannyira, hogy megtagadta Jézust; Péter volt gyáva olyannyira, hogy bezárkózott a zsidóktól való félelmében; de Péter volt alázatos és engedelmes olyannyira, hogy elfogadta a rábízott küldetést, hogy hirdesse a népnek és tanúsítsa, hogy Jézus az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Ez minden hívő keresztény küldetése.
A második olvasmányban Szent Pál a Kolosszeieknek írt levelében a hívek új életéről beszél, akik meghaltak Krisztussal, de fel is támadtak vele, ezért életük már az örökkévalóság új távlatában helyezkedik el. Minket is ez a hit ihlet és bátorít.
Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.
Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.
Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.
Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.
Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.
A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.
Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.
A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.
Imádság
Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az élet utáni ösztön, az örök élet vágya, a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek erősítik a mi hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárhatunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Segíts minket, hogy éljen bennünk a remény, hogy mi is találkozhatunk veled, a mi feltámadt Urunkkal! Segíts, hogy feltámadásod tanúi legyünk!
__________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________
VIRÁGVASÁRNAP - 2020. Április 5. "A" év
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!
(Pásztor Pascal, plébános)
Nagyhét - Segédanyag személyes és családi imához
__________________________________________________________________________________________________________
Nagyböjt 5. vasárnapja 2020. március 29. ("A" év)
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!
(Pásztor Pascal, plébános)
OLVASMÁNY Ezekiel próféta könyvéből
Belétek oltom lelkemet és életre keltek.
Így szólt az Úr Ezekiel prófétához:
,,Jövendölj és így beszélj népemhez: Ezt mondja az Úr, az Isten: »Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek titeket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem«'' – mondja az Úr.
Ez az Isten igéje.
___________________________
A babiloni fogság az ószövetségi nép számára olyan volt, mint a halál állapota. Hiányzott a szentély, az áldozat, az istentisztelet, s erőt vett rajtuk az elhagyatottság érzése. Ezért mutat rá a próféta Isten erejére, amely a halál állapotából is vissza tudja hozni az embert. A megbocsátás és a visszafogadás olyan, mint az új teremtés: Isten új lelket lehel beléjük, s újra az ő népének tudják magukat. A fogságból való szabadulás előképe a lelki megújulásnak, amit majd a Messiáshoz.
____________________________
VÁLASZOS ZSOLTÁR 129, 1-2. 3-4ab. 4c-6. 7-8 1 D2 tónus.
Válasz: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála. 7. vers.
Előénekes: A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, * Istenem, hallgass a szómra.
Füled figyeljen fel * könyörgő szavamra.
Hívek: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.
E: Ha számontartod a vétkeket, Uram, * Uram, ki az, aki előtted megállhat?
De nálad bocsánatot nyer a vétek, * ezért félve tisztelünk téged.
H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.
E: Tebenned remélek, Uram, * és igédben reménykedik lelkem.
Lelkem várja az Urat, * jobban, mint éji őr a hajnalt.
H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.
E: Jobban, mint éji őr a hajnalt, * várja az Urat Izrael.
Mert az Úrnál az irgalom, + és bőséges a megváltás nála, * ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.
H: Az Úrnál az irgalom, * és bőséges a megváltás nála.
SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből
Isten Lelke, aki Jézust feltámasztotta a halálból, bennetek lakik.
Testvéreim! Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem Krisztusé.
Ha Krisztus bennetek lakik, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által.
Ez az Isten igéje.
____________________________
Az apostol a bűnös és a megigazult ember állapotát a testi és a lelki emberfogalmával fejezi ki. A testi emberföldi vágyainak uralma alatt áll, azért Isten nem találja benne kedvét. A hívő ember a keresztségben megkapta a Szentlelket, aki Krisztus feltámadásában is közreműködött. Ő alakít át bennünket lelki emberré. Testi gyöngeségeink megmaradnak, de a kegyelem győzedelmeskedik a kísértések felett, s így teljesíthetjük Isten akaratát.
_____________________________
EVANGÉLIUM ELŐTTI VERS
Jézus mondja: + ,,Én vagyok a feltámadás és az élet: * aki bennem hisz, nem hal meg örökre.'' Jn 11, 25a és 26 – 6. tónus.
+ EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Én vagyok a feltámadás és az élet.
Abban az időben:
Lázár beteg volt Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Ez a Mária kente meg az Urat mirhával, és törölte meg lábait a hajával. A beteg Lázár, az ő testvérük volt.
A két leánytestvér megüzente Jézusnak:,,Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!'' Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: ,,Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.''
Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: ,,Menjünk el ismét Judeába?''
A tanítványok ezt mondták neki: ,,Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és te megint odamégy?'' Jézus ezt felelte: ,,Nem tizenkét órája van a nappalnak? Aki nappal jár, nem botlik el, mert látja a világ világosságát. De aki éjszaka jár, elbotlik, mert hiányzik belőle a világosság.'' Ezt mondta, azután hozzátette: ,,Lázár, a mi barátunk elaludt. De én megyek és fölkeltem.'' A tanítványok így szóltak: ,,Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul.''
Jézus Lázár haláláról beszélt, ők azonban azt hitték, hogy az álomba merülésre gondol. Erre Jézus nyíltan megmondta nekik: ,,Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek. Most azonban induljunk hozzá!''
Tamás, akinek Iker volt a mellékneve, így szólt tanítványtársaihoz: ,,Menjünk, és haljunk meg mi is vele együtt!''
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Betánia Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra (fél óra járásnyira). Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.
Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.'' Jézus ezt felelte neki: ,,Testvéred fel fog támadni!'' Erre Márta így szólt: ,,Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.''
Jézus folytatta: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?'' Márta ezt válaszolta neki: ,,Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!''
E szavak után elment és hívta a testvérét, Máriát. Halkan odaszólt neki: ,,Megjött a Mester, és hív téged!'' Ennek hallatára ő rögtön fölkelt, és Jézushoz sietett. Jézus ugyanis még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Mártával találkozott.
A zsidók pedig, akik Máriával együtt a házban voltak és vigasztalták őt, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkel és kimegy, utána siettek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, hogy ott kisírja magát.
Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, e szavakkal borult lábaihoz: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!''
Mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: ,,Hova temettétek?'' Azok így szóltak: ,Jöjj, Uram, és lásd!'' Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: ,,Nézzétek, mennyire szerette őt!'' Némelyek azonban így szóltak: ,,Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?''
Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: ,,Vegyétek el a követ!'' Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: ,,Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.'' Jézus ezt válaszolta neki: ,,Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!'' Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: ,,Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttét engem!''
E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: ,,Lázár, jöjj ki!'' A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: ,,Oldjátok fel, hogy járni tudjon!''
A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták,. amit cselekedett.
Ezek az evangélium igéi.
___________________________________
János evangéliuma szerint az Ige azért lett emberré, hogy életet és világosságot hozzon. A világosság a témája az előző vasárnapi evangéliumnak is. A mai részletben Jézus úgy áll előttünk, mint a feltámadás és az élet, a halál legyőzője. De más hitbeli kérdések is felmerülnek. Jézus nem felel azonnal Lázár betegségére. Engedi, hogy a baj elhatalmasodjon, hogy majd Isten annál jobban megdicsőüljön. Amikor jelen van, először hitet követel. De azt is megmutatja, hogy együtt érez fájdalmainkkal. Megengedi a megpróbáltatást, mert az erényeket csak nehézségek között lehet gyakorolni.
___________________________________
Az élet víze
Íme, kinyitom sírjaitokat…
Az emberek képtelenek voltak felkészülni Jézus csodáira. Magukon kívül voltak a csodálkozástól, olvassuk (vö. Mk 7,37). Csak utólag, csak visszatekintve értették meg, hogy ezt kellett megtennie, így kellett beteljesítenie, hogy minden előre megíratott. Hogy Isten terve változhatatlan, hogy Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Hogy ő az örökké élő, ezért legnagyobb csodája is éppen az, hogy életre hív, újra, hatalmasan.
Utólag minden a feltámadásról tanúskodik. A meggyógyított emberek, a rendbe szedett kapcsolatok, a közösség számára újjászülető emberek, a tétova tanítványok futása és felbátorodása, most már látom, hogy mind egy irányba tart, a Lélek egyfelé vezet és repít, a végső találkozásba. Most még csak kopogtatom a jövő falait, és várom, mikor tárul fel a kapu, hogyan szabadulok ki sírhelyemről.
A fénylő Újszövetség, Jézus hittel vallott feltámadása, illetve még előbb Lázár feltámasztása – mindennek fényében mindaz, amit a próféták megírtak, előíze, sőt szinte már előzménye a végső, nagy feltámadásnak. Az eredeti, sejtelmes és homályos értelem, amit ember megsejthetett az Isten terveiből, csak találgatás és árnyék. Értelme leginkább, hogy odaálljunk mi is, ahol őseink álltak, lássuk a világot úgy is, ahogy ők, tekinthessünk velük egy irányba úgy, ahogy a Lélek akkor látásra és szólásra indította őket.
Mit látott Ezekiel, miről jövendölt, amikor szavait tekercsre írta? Könyvének 37. fejezete, amelyet a nagyböjti vasárnap olvasunk, kiszáradt csontmezőt, majd meg felnyíló sírokat említ. Ez is, az is, hangsúlyosan a nép újraéledését, új életét várja és reméli. A kiszáradt csontmező csatában lemészárolt hadat, a sírok felpattanó zárjai a rabság végét jövendölik. Isten szeretett népét szólongatja: „Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” „Én népem”, vagyis Isten népe, amellyel szövetséget kötött, amelyet önmagának kiválasztott és lefoglalt, amelyet megszégyenít, megbüntet, de meg nem tagad, soha nem hagy el. „Én népem”, amelyet fájdalmasan szólongat, mert elhagyta és megtagadta és meggyalázta és hálátlanul bánt vele – és mégis az övé, és mindig úgy cselekszik vele, ahogy akkor, „ifjúsága napjaiban” (vö. Oz 2,17; 11,1). Az ígéret e szavai a fogságból való megszabadításra emlékeztetnek, Egyiptomból és Babilonból és mindenféle következő és jelenvaló fogságból, amelyek olyan félelmetesen zárnak be – akár egy életre. Ez az ígéret visszaadja az ígéret földjének távlatát, amelyet előbb „tejjel és mézzel folyó” Kánaánnak, majd meg „otthonnak” és „örök hazának” hív a hívő és minden ember.
Utólag, Jézus feltámadásának végső nagy jelétől és az örök élet ígéretétől visszanézve a sírok megnyitása a végső feltámadás ígérete. Már a rabbinikus zsidóság is erre gondolt, a végső nagy napra, az igazak feltámadására, amikor ezeket a sorokat olvasta. De hol is kezdődne máshol, hogyan is kezdődne másként az a végső nagy nap, ha nem éppen itt, ahol ezerarcú fogságot szenvedünk, ahol olyan sokféle sírba zárkózunk, ahol magunk se merjük megnyitni a jövő kapuját még akkor sem, amikor megtehetnénk…!? Talán a próféta kiáltása, talán Jézusnak, az Emberfiának kopogtatása, talán a feltámadás reggelének legendákban leírt, mégis iszonyúan valóságos földrengése, vagy egyszerűen valakinek a jelenléte, aki bátran, meg nem bántan és meg nem bántva szeret bennünket – és mindez együtt az, ami arra ösztönöz, hogy magunk is sarkig tárjuk a kaput, és beengedjük az új élet hajnalsugarát!
„Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” – ígéri Isten. Ez a csoda most is történik. A hitünkben, a szeretetünkben, a tetteinkben érik, és vele érünk mi is Isten csodájának teljes befogadására.
Martos Balázs
______________________________
Tanítóhivatali nézőpont
Katolikus Egyház Katekizmusa
A halottak föltámadását Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki népének. A halottak testi föltámadásába vetett remény úgy bontakozott ki, mint az egész ember, a lélek és a test Teremtőjébe, Istenbe vetett hit logikus következménye. Az égnek és a földnek Teremtője ugyanaz, mint aki hűségesen tartja az Ábrahámmal és utódaival kötött Szövetségét. A föltámadás hite ebben a kettős távlatban kezdett megmutatkozni. A Makkabeus vértanúk megkínoztatásuk közepette vallották:"A világ Királya minket, akik az Ő törvényeiért halunk meg, föl fog támasztani az élet örök föltámadására" (2Mak 7,9). "Jobb nekünk, akiket emberek halálra adnak, várni Istentől a reményt, hogy újra életre támaszt minket" (7,14).
-A farizeusok és az Úr sok kortársa várta a föltámadást. Jézus a föltámadást határozottan tanítja. Aszadduceusoknak, akiktagadják, ígyválaszol: "Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát?" (Mk12,24). A föltámadás hite abba az Istenbevetett hitre támaszkodik, aki "nem a holtakIstene, hanem az élőké" (Mk 12,27). Sőt: Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: "Én vagyok a föltámadás és az élet" (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, s akik ették az Ő testét és itták az Ő vérét. Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, így jövendölvén a föltámadását, bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedülálló eseményről úgybeszél,mint Jónásjeléről, mintaTemplom jeléről: megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon.
-Krisztus tanújának lenni nem más, mint "az ő föltámadása tanújának lenni" (ApCsel 1,22), miután ettekés ittak "vele együtt föltámadása után" (10,41). A föltámadás keresztény reményét teljesen megpecsételik a föltámadt Krisztussal történt találkozások. Föl fogunk támadni, mint Ő, Ővele és Őáltala.996A föltámadás keresztény hite kezdettől fogva értetlenségekkel és ellenkezésekkel találkozott. "Egyetlen dologban sem mondanak ellent a keresztény hitnek oly hevesen, konokul, minden erővel, perlekedve, mint a test föltámadásának." Azt általában elfogadják az emberek, hogy az emberi személy élete a halál után szellemi módon folytatódik. De hogyan lehet azt elhinni, hogy ez az oly nyilvánvalóan halandó test képes lesz föltámadni az örök életre?2603Az evangélisták Krisztus nyilvános működésének idejéből két imádságát szó szerint följegyezték. Mindkettő hálaadással kezdődik. Az elsőben Jézus megvallja az Atyát, elismeri és áldja Őt azért, mert az Ország misztériumait elrejtette azok elől, akik bölcsnekgondoltákmagukatéskinyilatkoztattaazegészen"kicsinyeknek" (a boldogságok szegényeinek). Az "Igen, Atyám!" megindultsága szíve bensőjét fejezi ki, ragaszkodását az Atya "tetszéséhez"; s ez mintegy visszhangja Anyja "Fiat"-jának a fogantatáskor, és mintegy előrevetítése annak, amit Ő maga fog mondani az Atyának az agóniában. Jézus egész imádsága nem más, mint emberi szívének szeretettel teljes ragaszkodása "az Atya akaratának misztériumához".2604A másik imádságot, mely Lázár föltámasztása előtt hangzott el, Szent János jegyezte föl. A hálaadás megelőzi az eseményt: "Atyám, hálátadok neked, mert meghallgattál", ami magában foglalja, hogy az Atya mindig meghallgatja kérését; és Jézus azonnal hozzáfűzi: "Én ugyan tudtam, hogy mindig meghallgatsz engem", ami magában foglalja, hogy Jézus a maga részéről folyamatosan kér. Így Jézus hálaadástól vezérelt imádsága kinyilatkoztatja nekünk, hogyan kell kérnünk: még mielőtt az ajándékot megkapná, Jézus azonosul Istennel, aki ajándékoz és aki adományaiban Önmagát ajándékozza. Az Adományozó értékesebb, mint az ígért adomány. Ő a "Kincs", és Fiának szíve Benne van. Az ajándék "hozzá" adatik.Jézus "papi imájának" az üdvösség rendjében egyedülálló helye van. Erről az első szakasz végén fogunk elmélkedni. Ez föltárja Főpapunk mindig aktuális imádságát, s ugyanakkor magában foglalja azt, amire minket tanít az Atyához szóló imádságunkban, amit a második szakaszban fogunk magyarázni.
____________________________
Egyetemes könyörgések Nagyböjt 5. vasárnapjára
Pap: Imádkozzunk, testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztushoz, aki Lázár feltámasztásával megmutatta, hogy ő a Feltámadás és az Élet!
Lektor:
1. Hogy Egyházad szentségei által minél többen életre támadjanak a lelki halálból!
Hívek: Kérünk téged, hallgass meg minket!
2. Hogy az élet szolgálatában a népek összefogjanak a háborúk, a járványok és az éhínség leküzdésére!
Hívek: Kérünk téged . . .
3. Hogy mindnyájan erőt és bátorítást nyerjünk a feltámadás hitéből!
Hívek: Kérünk téged . . .
4. Hogy betegeink időben részesüljenek Jézus vigasztalásában és szentségeinek kegyelmében!
Hívek: Kérünk téged . . .
5. Hogy Jézus szavai erősítsenek meg bennünket, amikor szeretteinket gyászoljuk!
Hívek: Kérünk téged . . .
Pap: Mennyei Atyánk! Te szent Fiadat az élet és a halál Urává tetted. Segíts kegyelmeddel, hogy a lelki halálból mindig fel tudjunk támadni, és földi életünk után részünk legyen az örök életben. Krisztus, a mi Urunk által.
Hívek: Ámen.
Senki sem menekülhet meg önmagában - Ferenc pápa rendkívüli Urbi et Orbi áldása a járvány idején
Nagyböjt 4. vasárnapja 2020. március 22.
Kedves Testvérek!
Közösségi találkozásaink híján magán Szentmisét mutatok be templomunkban, amelyet a hívekért ajánlok fel!
Lélekben összekapcsolódva Isten végtelen szeretetében bízva erősödjünk hitünkben!
Kérem használják a közmédia adta lehetőségeket Szentmise hallgatásra!
Lélekben együtt imádkozzunk!
Délben: Úrangyala, este 18.00: rózsafüzér, 20.00: harangszó, Úrangyala és Miatyánk a döntéshozó vezetőinkért egészségügyben és más területen értünk fáradozókért.
Az Evangéliumon túl összeválogattam elmélkedéseket, hogy ma sem maradjunk lelkitáplálék nélkül!
(Pásztor Pascal, plébános)
Evangélium Szent János Könyvéből (Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38)
Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt.
Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Elmélkedés:
Nagyböjti látomás
Van egy nagyböjti látomásom. Egy templomot látok magam előtt. Nem figyelem, hogy egyszerű vagy gazdagon díszített-e az épület belseje, csupán azt látom, hogy tele van emberekkel. Gyermekekkel és fiatalokkal, felnőttekkel és idősekkel. Gazdagokkal és szegényekkel, okosakkal és kevésbé tanultakkal, egészségesekkel és betegekkel. De mindenki meg van kötözve, a kezeken láncok és bilincsek. Az emberek nézik kezükön a láncokat, de nem próbálja senki dühödten letépni, lerázni magáról, mert tudja, hogy hiábavaló volna erőlködése. Nem beletörődéssel nézik a láncokat, hanem várakozással és reménnyel, mint akik ígéretet kaptak és tudnak türelmesen várni. Aztán megjelenik valaki elől, ragyogó fehér ruhában és megszólal. Ekkor mindenki felé fordul. Hangja egyszerű, de mégis van benne egy kis ünnepélyesség. A hang ismerősen cseng mindenkinek, s mintha azt is már hallották volna, amit mond, mert üzenete is ismerősen cseng. Hangjában nincs semmi fenyegetés. Szelíden mondja: Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg! És ez a szelíd hang igaz bűnbánatot ébreszt az emberek szívében, s lehullanak a láncok a kezekről. Ez a látomás talán a mostani szentmisén jelenlévőkről szól, vagy más plébániai közösségekről, de az is lehet, hogy az egész Egyházról. Mindannyiunknak szüksége van a bűnbánatra és a megtérésre! Szükségünk van a lelki megtisztulásra! Szükségünk van a hit ajándékára! Szükségünk van arra, hogy megnyíljon a szemünk! Szükségünk van rá, hogy Jézus felnyissa szemünket, ahogyan felnyitotta annak a vaknak, akiről a mai evangéliumban olvasunk. A történet meglehetősen mozgalmas. Van itt minden: gyógyítás, hitvita, kiátkozás, hitvallás, felszólítás a bűnbánatra. Az evangéliumokban sok mozgalmas történetet olvasunk, a Jézus körüli események, a vele való találkozások ilyen jellegűek. De itt most még a szokásosnál is több fordulatot hoz az események előrehaladta. A történet egy szokásos gyógyító csodaként indul. Az Úr találkozik egy beteggel, egy olyan emberrel, aki születésétől fogva vak. A betegség tehát rendkívül komoly. Jézus korábbi csodáit ismerve szinte előre látjuk, hogy most egy fohász következik az Atyához, aztán egy érintés és a vak rögtön látni fog. Jézus azonban nem siet ennyire. A gyógyítás folyamatába beiktat egy tisztulási szertartást. Ezzel meg is értjük mindjárt, hogy miért volt szükség a vak szemének sárral való megkenésére. Jézus érzékelteti, hogy a gyógyulás tőle jön, de a tisztulásért az embernek is tennie kell valamit, meg kell mosakodni. Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor nem látjuk annak értelmét. Céltalanok vagyunk, haszontalannak érezzük magunkat. Változtatni szeretnénk, de nem érzünk hozzá elegendő erőt. A vakon születettnek az egész élete ilyen volt. Mire jó az ő élete? Kolduljon élete végéig? Ebből a céltalanságból húzza ki, emeli ki őt Jézus. Életének új értelme nem csak abban van, hogy mostantól majd tud dolgozni és valami hasznosat tenni, hanem abban is, hogy küldötté, tanúságtevővé válik. Elmondja az embereknek, hogy hisz Jézusban, az ő gyógyítójában, hisz abban, hogy ő az Isten Fia. Miért olvassuk éppen nagyböjtben ezt a történetet? Jézus minden emberrel azt akarja tenni, amit a vakkal tett. Szeretne minket kigyógyítani a hitetlenségből, a kételkedésből, az aggodalmaskodásból. Szeretne minket megszabadítani testi és lelki hiányainktól. Szeretne minket megtisztítani a bűntől. Szeretne minket megajándékozni a lelki tisztasággal. Szeretne minket elvezetni egy új életre, egy boldogabb, szentebb, teljesebb életre. Szeretne minket megajándékozni a hittel és a hit szerinti látásmóddal. A nagyböjti látomást, amiről az elején beszéltem, Jézus tudja beteljesíteni. Ő szabadít meg a bűntől, ami megbilincsel minket és ő
adja nekünk a hitet.
© Horváth István Sándor
Imádság:
Uram, Jézus! A hit szilárd alap, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanságom és aggodalmam. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára! Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján! Hittel és bizalommal fordulok hozzád: adj meg mindent, ami üdvösségemre szolgál! Köszönettel és hálával tartozok neked azért, mert segítesz, hogy eljussak az üdvösségre.
________________________________
Egy körülmény különösen is megnehezítette a nyárontörtént dunai hajókatasztrófa mentési munkáit. A vízhatalmas sodrásán kívül arról is beszámoltak a búvárok,hogy sötét van. Nem szürkület, ami megtöri a fényt, hanemsűrű és áthatolhatatlan sötétség honol odalent. Alig merülnek le a vízszint alá hatvan-nyolcvan centimétert, máris el-vész minden. A mi szép kék Dunánkban fél méter mélyenvaksötét van. Ilyen viszonyok között létezni sem lehet,nemhogy dolgozni. Ez a körülmény is lehetetlenné tette amentést.E sorok születésének napjaiban is figyelemmel kell lenni aközlekedőknek a látótávolságra, mely párás, ködös időbenalaposan csökken. Személykocsik esetében ez a távolság nelegyen kevesebb nyolcvan-száz méternél, míg a repülőgépekközlekedéséhez, a föl- és leszálláshoz nyolcszáz-ezer méterszükséges. Tejfölsűrűségű ködben senki nem érzi magát biztonságban. Ez a bizonytalanság nyomja rá a bélyegét azokra az embertársainkra, akik vakon születtek. Akik számárasem a színek, sem az árnyalatok nem mondanak semmit. Afizikai rend szerint ők az örök sötétségben élnek. Sötétben,de nem világtalanságban. Az ő észlelő rendszerük ugyanjobb és kifinomultabb, mint az átlagemberé – tapintásuk éshallásuk sokkal érzékenyebb –, de a vizuális kincsek ajándékaiban nincs részük.
Jézus megpillantja ezt a vakon született embert. Mindjárt jön is az „okos” kérdés, mert itt valami rendellenesség lát-ható, tehát ennek oka van. A szülők a hibásak. Olyan adok-kapok alapon, az Istent kizárva a képből. Istent, aki nem büntet, akitől távol áll a gyűlölködés és a harag, mert „Istentetteinek kell megnyilvánulnia benne” (Jn 9,3b). Félreértés ne essék – mondaná az Úr –, én nem azért jöttem, hogy keseregjek a rövid látótávolság meg a síkos autópálya miatt. Vagy felszárítom a ködöt, vagy megtanulunk ilyen körülmények között vezetni. Esetleg ücsörögj otthon, és „várj, míg felkel majd a nap”. Jézus küldetése másról szól. Ő nem világítani jött el közénk – ahogy a feltámadása sem pusztán egy mozzanat a történelemben –, hanem Ő maga a világosság. Ő nem a villamos hálózat, nem a kapcsoló és még csak nem is a fényt adó izzó. Jézus maga az egész, a teljesség, a fény. A vakon született embernek úgy adja meg a látást, hogy az azember valami gyökeresen újat kap. Amije eddig soha nem volt, mostantól van. Valóságos reveláció jön létre, mintha lepelhullna le az életéről – nem csak a szemeiről.A farizeusok kérdőre vonták a meggyógyult embert. Több alkalommal is elő kell adnia a történetet. Mintha csak egyrendőri kihallgatáson lennénk, hátha egy részletbe belekapaszkodva csőbe húzhatják. És valóban, a csapda létezik ésnagyon szimpla: a szombat törvényének áthágása. Jézus, akiegy az Atyával, aki maga a Jó Pásztor (Jn 10,14), ne tennétúl magát a tórai törvényen? Õ azért jött, hogy akik nemlátnak, lássanak (Jn 9,39). Az Ő fényét a húsvéti sírból kiáradó ragyogás adja meg.
Várnai Pétercímzetes prépost
A pápa imádkozik az orvosokért és ápolókért, akik életük feláldozásával szolgálnak
„Tegnap egy bergamói paptól kaptam üzenetet, aki imát kért Bergamo, Treviglio, Brescia és Cremona orvosaiért. Erejük megfeszítésével dolgoznak ők és életük feláldozásával segítik a betegeket. Imádkozzunk a hatóságokért, akiknek nem könnyű most a helyzetet kezelni és sokszor meg nem értéstől szenvednek. Az orvosok és a kórházi személyzet legyenek minket segítő oszlopok, hogy előbbre lépjünk és védelmezzenek meg bennünket ebben a válságban” –hangzott Ferenc pápa bevezető imája, mellyel megfogalmazta péntek reggeli szentmiséje szándékát.
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Egy régi gyermekkori hazaszólító dal
„Térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez” – üzente a napi olvasmányban Ozeás próféta (Oz 14, 2-10) és ez a sor Ferenc pápában gyermekkora személyes emlékeit idézte fel. 75 évvel ezelőtt a Buenos Aires-i családok szívesen hallgatták Carlo Buti dalát, akivel együtt énekelték: „Térj vissza apádhoz, énekel még neked altatódalt”. Térj vissza! –folytatta a pápa –, de aki téged hazahív, az Isten! Az Isten a te papád, nem egy ítélőbíró. Ferenc pápában az ének a „tékozló fiú” történetét idézte fel a Lukács evangélium 15. fejezetéből. Ennek a fiúnak az atyja már messziről észrevette fia hazatérését, mert hazavárta. Felment sokszor a teraszra napközben és így teltek a napok, hónapok, talán évek is. Messziről meglátta, amint a fiú visszatért az atyjához. Ez most nekünk a nagyböjti időben Isten gyengédségéről beszél, amikor önmagunkban mélyedünk és emlékezünk a visszatérésre az atyához. Ellenkezéseinkre az Isten ezt válaszolja: „Térj vissza, én meggyógyítalak hűtlenségedből, mert a haragom már elmúlt”. Isten gyengédsége meggyógyítja sebeinket.
Nagyböjt mindig a szív megtérésére irányul
A hazatérés az atya ölelését jelent, elég csak Izajás jövendölésére gondolni: Ha bűneid olyan csúnyák voltak, mint a skarlát, én olyan fehérré teszem, mint a hó – idézte a pápa szabadon Izajás prófétát. Ő képes arra, hogy átalakítsa a szívünket, de nekünk adja az első lépést, a visszatérést. Nagyböjt mindig a szív megtérésére irányul, mely keresztény szokás szerint a gyónás szentségében ölt testet. Nekünk pedig rendeznünk kell a számlát, jobban mondva engedjük, hogy Isten fehérré tegyen minket.
Mély bűnbánat és a lelkünk olyan lesz, mint a hó
A pápa sokak szándékára utalt, akik Húsvétra készülve elvégzik szentgyónásukat. Többen jelzik azonban most, hogyan lehet gyóntatópapot találni, hiszen nem szabad elhagyni az otthont. A pápa válaszként a katekizmusra utalt, mely nagyon világosan jelzi, hogyha a hívő nem tud papot találni, akkor szóljon az Istenhez, az Atyjához és neki mondj el az igazságot: Uram, ezeket a bűnöket követtem el… és bocsáss meg nekem. Egész szíveddel kérd a megbocsátását a bánatimával és ígérd meg neki, hogy később gyónni is fogsz, de most adja meg a megbocsátást. Azonnal Isten kegyelmébe térsz. A katekizmus tanítja, hogy te magad eléred őt, Isten megbocsátását, ha éppen nincs kéznél pap. Itt a kellő és alkalmas idő. Mély bűnbánat és a lelkünk olyan lesz, mint a hó. Szép dolog lenne, ha a szívekben visszhangozna a hazatérés dala az atyához, aki vár minket és ünnepet tart nekünk – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.
Imádás és szentségi áldás
Ez alkalommal is rövid szentségimádással, majd szentségi áldással fejezte a szentmisét. A monstrancia előtt a pápa így imádkozott: „Lábaidhoz borulok, ó Jézusom és neked adom szívem bűnbánatát, mely elsüllyed saját ürességében és elmerül a te szent jelenlétedben. Imádlak téged szereteted szentségében, szeretnélek befogadni szegényes
hajlékomba, amit neked ajánl fel a szívem. A szentáldozás boldogságára várva lélekben kívánlak befogadni téged. Jöjj el hozzám, Jézusom, hogy én hozzád mehessek! Szereteted lobbantsa lángra egész mindenem, életre és halálra, hiszek benned, remélek benned, szeretlek téged”.
____________________________________
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége
felhívása és nyilatkozata
Felhívás
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöksége felhívja tagjait - és minden jószándékú embert, aki ehhez csatlakozik - hogy minden este 20.00-kor mondjanak el Miatyánkot az Operatív Törzs vezetőiért, tagjaiért és mindazokért, akik a járvány ellen önfeláldozóan küzdenek.
Nyilatkozat
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) hálásan köszöni az Operatív Törzs vezetőinek, tagjainak, a járvány elleni védekezésben résztvevőknek - az egészségügyben dolgozóktól a rendfenntartókig mindenkinek - lelkiismeretes, önfeláldozó munkáját és további hitet, erőt, egészséget, kitartást kíván nekik a hosszú küzdelemben. A KÉSZ - Magyarország legnagyobb keresztény civil szervezete - minden tagja a maga szintjén részt vesz a védekezésben, de ezen felül arra kér minden állampolgárt, hogy esténként 20.00-kor, az egészségügyi dolgozókat köszöntő, Olaszország után nálunk is terjedő taps kezdete előtt, velük együtt mondjon el egy Miatyánkot az első vonalban és a háttérben küzdőkért.
Dr. Czapkó Mihály, az Egri Főegyházmegye katolikus papja, az egri Érseki Papnevelő Intézet prefektusa, teológiai tanár, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés jegyében tartott előadást a római katolikus templomban március 5-én, csütörtökön. Mint ismeretes, ez év szeptember 13-tól 20-ig Budapest látja vendégül a világ keresztény híveit, művészeit, papjait, teológusait. A négy évente, más-más országban megrendezésre kerülő találkozó középpontjában az Oltáriszentségben jelen levő Krisztus áll.
Dr. Czapkó Mihály 2012-2014 között Rómában, a Szent Alfonz Akadémián folytatta tanulmányait, ahol szaklicenciátust szerzett erkölcsteológiából és 2019-ben doktori disszertációját is ugyanott védte meg. Értekezésének címe: „Igazságosság és irgalmasság. Erkölcsteológiai megfontolások és javaslatok a migráció jelenségével kapcsolatban”. Előadásában is morális oldalról közelítve mutatott rá az Eucharisztia jelentőségére a hívő ember életében.
Mit tehet a krisztushívő? – tette fel a kérdést. Nem úgy, hogy mit szabad, és mit nem, hanem a keresztény hivatás felől közelítve. A választ a II. Vatikáni Zsinat tanítása alapján fogalmazta meg: a Krisztust követők egyszerre tanítók és tanúságtevők. Erkölcsi életüknek ezért kultusz értékük van. Ahhoz, hogy e nem kis kihívásnak meg tudjanak felelni, felnőtt szinten kell ismerni a hitüket. Önmagában azonban ez még nem elég. Valamennyien vétkezünk, kisebb-nagyobb hibákat követünk el, amelyektől saját erőnkből nem tudunk megszabadulni.
Zakeus példáján mutatta be az előadó, hogy vétkeink, legyenek azok bármilyen nagyok, akkor nem akadályozzák meg a jóra való törekvést életünkben, ha azokat nem olvassák a fejünkre, ellenkezőleg, van, aki hisz bennünk, hisz abban, hogy új életet akarunk kezdeni. A szeretet megelőlegező gesztusa nagy változást tud elérni az emberben, feltéve, ha bűneinket őszintén megbánjuk. A katolikusoknál ebben segít a bűnbánat szentsége és az Eucharisztia szentsége is. Ez utóbbit csak megtisztulva, más szóval kegyelmi állapotban vehetjük magukhoz. Általa kisebb, Istentől el nem taszító bűneink szentgyónás nélkül is bocsánatot nyerhetnek, ha őszinte bűnbánatot tartunk. Az Eucharisztia olyan, mint az orvosság: lelki sebeinket is begyógyítja.
Tapasztaljuk azonban, hogy mégis visszaesünk, szinte ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra. Mit tehetünk? XVI. Benedek pápa tanítása szerint törekednünk kell arra, hogy jót cselekedjünk, ezáltal a jóval szorítsuk ki életünkből a rosszat. Ha mégis megbotlunk, akkor nem a botláson van a hangsúly, hanem hogy visszataláljunk Krisztushoz, az ő szeret parancsához. Valahogy úgy, mint amikor ima közben azt vesszük észre, hogy gondolataink elkalandoztak. Ilyenkor a lényeg azon van, hogy koncentráljunk és térjünk vissza ahhoz, akihez és amiért imádkozunk.
Az embert az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy nem ösztönlény. Szabad akarata van, és alapvetően arra van hivatva, hogy a jó megtétele mellett döntsön. Ez a szabadság ajándék, de egyben veszélyforrás is. A rossz ugyanis néha jónak tűnik. E miatt a szentek is gyakran megbotlottak, de életükben rendszerint olyan fordulat történt, melyet követően az erények gyakorlásában, Isten szeretetében, imáikban Isten parancsát tartották szem előtt.
Megbocsát-e Isten minden bűnt? Jézus szerint igen, kivéve a Szentlélek elleni bűnöket. Ezekről összefoglalva azt mondhatjuk, hogy nem nyer bocsánatot az, aki szabadon és végérvényesen a bűnt választja, azt nem bánja meg, és Istent tudatosan elutasítva nem kéri bűnei bocsánatát.
Végül a Jézus által tanított ima, a Miatyánk példájával mutatott rá az előadó az Eucharisztia jelentőségére életünkben. Tapasztalhatjuk – mondta – hogy az ószövetségi Szentírás héber nyelvű szövegeiben nem mindenhol találunk címeket. A zsidó gondolkodást követve a lényeget egy-egy fejezet közepére tették. Így a kenyérért való fohász nem véletlenül került a Miatyánk közepére: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Az Atyától kérjük, tehát tőle kapjuk. Ez a kérés nem csupán a fizikai táplálékra, hanem a lelki táplálékra is vonatkozik. Az Eucharisztia az élet kenyere, amelyben a látható kenyér formán túl Jézus van jelen.
Az Eucharisztia vétele azonban nemcsak személyes találkozás, hanem összekapcsol az Egyház minden tagjával, azaz közösséget teremt. Általa Jézus él bennünk, és ily módon Jézust ismerjük fel egymásban. Ha egy keresztény közösség megosztott, akkor azt is tudatosítanunk kell, hogy valamit, amit Jézus kért, nem valósítottunk meg közösen. Helyesen tesszük ezért, ha követjük az első keresztények példáját, úgy ahogy az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének 42. versében olvashatjuk: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Záró gondolatként ezt ajánlotta Dr. Czapkó Mihály teológia tanár a tiszaújvárosi egyházközég tagjai figyelmébe is.
Lejegyezte:
Szrogh Károly
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Kedves Szülők!
Gyermekük keresztelésekor ígéretet tettek arra, hogy úgy nevelik majd őt, hogy hitünk szerint éljen!
Örömmel értesültem, hogy ezen vállalt kedves kötelességüknek azon túl, hogy otthon szeretettel beszélnek hitünkről és rendszeres imádságra és Szentmise látogatásra buzdítják gyermeküket, hitoktatásra is beíratták!
Gyermeküknek, azzal, hogy az általános iskola 3. osztályosa lett, lehetősége nyílik arra, hogy a Szentgyónás és Szentáldozás szentségében részesüljön!
(Amennyiben nincs megkeresztelve, személyes egyeztetés szükséges!)
Az elsőáldozás a tiszaújvárosi Magyarok Nagyasszonya templomban 2020. május 24-én lesz! Szeptember 13-án, az elsőáldozókkal és szüleikkel egynapos kirándulás keretében, részt veszünk a Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus elsőáldozók Szentmiséjén a Budapest Arénában. Ez nagy lehetőség és életre szóló élmény!
Az magától értetődő, hogy az elsőáldozásra készülő gyerekek minden vasárnap Szentmisére jönnek, (Szentmise a tiszaújvárosi templomban minden vasárnap 11.00 Sajószögeden 9.30), illetve részt vesznek az iskolai hitoktatásban, valamint a plébániai szentségi felkészítőn, amely a tanév második félévében péntek délutánonként 16.00 órakor lesz a templomban.
A *mellékelt jelentkezési lapot, illetve a gyermek keresztlevelét, amennyiben még nem adták le, kérem a hitoktatónak 2020. március 31-ig leadni!
(*A jelentkezési lap ide kattintva letölthető)